#BibliaKultúra

A Második Szentély időszakában (i.e. 516 – i.u. 70) a júdabeli papok aktív szerepet vállaltak a vidéki gazdálkodásban, messze túl a jeruzsálemi templom körzetén. Egyes papok maguk is földtulajdonosok voltak, munkaerőt kölcsönöztek, áruikat a helyi piacon értékesítették, és ajándékozás vagy vásárlás útján újabb földterülethez jutottak. Egyes papok kapcsolatot ápoltak az őket támogató patrónusokkal, míg mások patrónus szerepben kölcsönöket nyújtottak a rászoruló gazdálkodóknak. A júdeai papok aktív szerepének bizonyítékai a Második Szentély időszakának agrárgazdaságában szélesebb mintákhoz illeszkednek az ókori Mediterráneumban. A kultikus hatóságok rendszeresen tényleges szerepet játszottak a gazdaságban és a cserekereskedelemben. Az ókori vallási szervezetek közvetlenül irányíthatták a termelést a környezetükben.

Vegyük például az ókori vásárokat és vallási ünnepeket. Ezek a kereskedelem fő motorjai voltak. Az első századi Jeruzsálem ugyanolyan jó példát kínál, mint bármi más. Nagy Heródes király i.e. 20-tól kezdődően a szentélykörzet kibővítésével Jeruzsálemet nemzetközi vonzóerővé kívánta tenni, ami sikerült is neki. A szentélykörzet kerülete csaknem 1 mérföld volt. Josephus Flavius, korai zsidó történész valószínűleg túloz, amikor azt állítja, hogy 2 millió 700 ezer férfi zarándok jött a városba a 66 húsvétján (A zsidó háború 6,425), mégis jól érzékelteti ennek a keleti zarándokvárosnak a nagyságát. A város gazdaságát a három betakarítási ünnep, a húsvét, a pünkösd és a sátoros ünnepek tartották fenn (Goodman 1999; Lapin 2017).

A Második Szentély korabeli Jeruzsálem makettja a Templommal

A vásároktól és az ünnepektől eltekintve az ókori világ számos temploma maga is földbirtokokkal rendelkezett. A templomhoz tartozó föld jelenléte, amelyet általában a patrónusistenség földjeként tartottak számon, szakralizálhatta a tájat. A templomi föld adminisztrációja régiónként változott. A görög világban jellemzően városi tisztviselők irányították. Babilóniában és Egyiptomban a templomok bérbe adták a rendelkezésükre álló földeket a legmagasabb ajánlatot tevő személynek, aki aztán további bérlőknek bérbe adta a telket. Bizonyos esetekben a templom földjét egyes papok és családjaik birtokolták. A késő ókori kiterjedt és termékeny egyházi földbirtok is ugyanezen a jelenség, ahogy bizonyos értelemben a jellegzetes középkori, monasztikus gazdálkodás is (Horden és Purcell 2000:429–32; Manning 2018:124, 74).

A keresztény kort megelőző politeista vallási szervezetek felügyelték az úgynevezett „templomi gazdaságot” (Dignas 2002:13–35; Chankowski 2011). Ez a különböző javak és szolgáltatások áramlására utal a szent intézményen keresztül. Természetesen az istentiszteleti helynek voltak építési és fenntartási költségei. A rendszeres áldozati kultusz működtetésének is volt költségvonzata: állatok, olajok, gabonafélék, különböző kellékek, amelyeket be kellett szerezni. A vallási ünnepeket és zarándoklatokat meg kellett anyagilag támogatni. A kiadások fedezésére a templomok elsősorban patrónusaik és a hívek bőkezűségére, belépődíjakra és a szabálysértésért kiszabott bírságokra támaszkodtak. Azok, akik elegendő tőkével rendelkeztek, kamattal adhattak kölcsönöket. Akiknek pedig földjük volt, azok bérleti díjat szedtek.

Izrael Istene kultuszának pénzügyeit a Második Szentély időszakában a papok kezelték. Bár a zsidó papok (kohaním) mai leszármazottai már nem élvezenek semmilyen hivatalos szerepet a zsidóságban, azokat, akik papi származásúnak vallják magukat, egyes közösségekben arra kérik, hogy áldják meg a gyülekezetet az istentisztelet során. Az a mód, ahogyen ezt teszik, egyesek számára egy letűnt korszak misztikus és titokzatos rituáléit jelentheti. Ez a lényegtelenség küszöbén álló papság csupán emlékeztetőként szolgál a közösség számára, hogy egyszer volt egy templomuk és ott egyszer ezeknek a papi leszármazottaknak az ősei szolgáltak. Valójában ez a zsidó pap relikviaként való felfogása, amelyenek a zsidó életben kevés következménye van, a történelmi gondolkodást is befolyásolta.

A Wissenschaft des Judentums mozgalom – vagyis a judaizmus tanulmányozásának legkorábbi tudományos megközelítése a 19. században – zsidó kutatói megvizsgálták a Második Szentély késői időszakát: gondosan tanulmányozták az i.u. 3. század és az azt követő rabbininikus bölcsek írásait. Ezek az írások csodás meséket szőnek az i.e. és i.u. első évszázadok nagy bölcseiről, például Hilléről és Sámmájról. Nagyon kevés szó esik azonban bennük a papokról. A zsidó forrásanyag rabbiközpontú elfogultsága alapján a Wissenschaft tudósai azzal érveltek, hogy a papok ezekben az évszázadokban a többnyire városi, korrupt pénzes emberek elkülönült osztályává váltak, és elszakadtak a vidéki lakosság igényeitől. Az elmélet szerint ebben a légkörben született meg a demokratizáló rabbinikus osztály: hogy úgy mondjam, egy meritokrácia, vagyis érdemuralom, a zsidó papság státuszmániás arisztokráciájának legszívesebben látott helyettesítője (Watts 2007:154–61; Leuchter és Hutton 2011:2–5).

Természetesen van jelentősége annak is, hogy a Wissenschaft számos tudósa maga is zsidó reformátor volt. Német protestáns körökben kortársuk, Julius Wellhausen, aki a Tóra keletkezése kapcsán fogalmazta meg okmányelméletét, a papi forrást pedig úgy jellemezte, hogy az a vallásos kifejezés degenerált, túlságosan rituális, spirituálisan nem elkötelezett formáját tükrözi. Wellhausen nézetét színesíthette a katolikus egyház iránti gyanúja és talán a szigorúan törvénytartó zsidó gyakorlat megvetése is (Barton 1995:316–29).

Még ma is előfordulhat rituálé-ellenes elfogultság a zsidó papsággal kapcsolatos történelmi gondolkodásban: az, hogy az áldozati kultuszt feügyelték, a vallásosság primitív kifejeződése volt – vagy a felvilágosult vallásosság elferdülése, a vallás magasabb formába való fejlődésének egyik szakasza. A gondolatmenet szerint a vallásnak ezt a magasabb formáját nem az állatok ritualizált levágása, hanem a tanulás, az ima és a filozófiai gondolkodás jellemezte. Ennek eredményeként a modern kutatás hajlamos volt főleg Izrael prófétáit ünnepelni, elbűvölték királyai és bölcsei, de papjai aligha (Nelson 1993:101–105; Watts 2007).

Amikor a kutatók az ókori júdabeli papokat és a Templomot tanulmányozzák, általában inkább a központ és nem a periféria kérdéseire összpontosítanak. A jeruzsálemi áldozati kultusz, a főpapok szintén fontos vizsgálódási pontok voltak (VanderKam 2004; Leuchter és Hutton 2011). Nagyon ritka azonban a papok mindennapjairól és a szent városon kívül szerepükről szóló tanulmány, hogy hol és hogyan éltek, illetve miként menedzselték az isteni birtokot vidéken.

Jeruzsálem az i.e. 5. század közepén, Nehemiás perzsa kormányzó idején tanulságos példát kínál. Ebben az időszakban a szent város délkeleti dombjának keskeny ormára korlátozott, alig több mint ezer lakossal (Geva 2014:141–143). A város élén a Templom állt, de nagyon messze volt a babiloniak által egy évszázaddal korábban lerombolt szentélytől. Az ároni vérvonal papjai irányították, akik a régi nemzeti legendákat és jogi gyűjteményeket a Tórába szerkesztették. A Tóra legújabb törvénygyűjteményét, amit a Szentség törvényének neveztek (Lev 17–26), valószínűleg ugyanaz a papi céh írta, amelynek székhelye egyrészt Jeruzsálemben volt, másrészt a régió másik, Istennek szentelt szentélyén, a Garizim hegyén, Samaria tartomány fővárosában (Stackert 2009).

A Szentség törvényét égetően foglalkoztatja a földművelés kérdése: a föld szentségének fenntartása, hét évenkénti parlagon hagyása, a tized és a zsenge-áldozatok megadása Isten papjainak, továbbá annak biztosítása, hogy a birtokba került föld családon belül maradjon. Mindezt azzal indokolják, hogy a föld egyetlen, igazi tulajdonosa Isten. Ahogy az istenség a Lev 25,23 versében meghirdeti:

mert enyém a föld, ti csupán jövevények és betelepültek vagytok nálam.

A Biblia korábbi forrásai a földet az ígéret helyének tartják, amelyhez egy királyi földosztás útján jutottak. A Szentség törvénye pedig a földet isteni birtoknak tartja, mint az ókori Közel-Kelet templomaihoz tartozó nagy földterület (Joosten 1996:198). A babiloni Bir-Ili régióból származó dokumentum bizonyítékai azt mutatják, hogy a júdeai alföldről, Gézerből deportáltak leszármazottai az ébabbari templom birtokainak közelében éltek (Jursa 2010:329).

A Szentség törvénye isteni tulajdonjogának földre vonatkozó retorikája megfelel az ókori közel-keleti teológiának. E teológia szerint a földet, a talaj termékenységét és a csapadékmennyiséget az istenség döntése határozza meg. Amikor olyan istenek, mint Ashur, Marduk vagy Jahve kiválasztanak egy népet, amelyet támogatnak, földet adnak nekik, működésbe hívják a hadigépezetet és adománygyűjtést határoznak meg egy templomnak, akkor a természeti erőforrások ellenőrzésével összefüggő vallási struktúrák kiemelt jelentőségűvé válnak a politikai struktúrákban is (Boer 2015:141–145).

Ókori olajprések Givat Titora régészeti kertjében.

Ennek ellenére a Szentség törvénye isteni tulajdonjoggal kapcsolatos retorikájának nem szabad elhomályosítania azt a tényt, hogy Isten és az ő kultusza külön telkeket birtokolt és kezelt vidéken. A Szentség törvényének egyik kiegészítése, a Lev 27 szabályozza azt a rendszert, amelynek értelmében az emberek ingatlanokat, állatokat vagy ezüstöt szentelhetnek Istennek.

A föld odaszentelési folyamatának részeként egy pap felbecsülte a földterület értékét és a felajánló személy megtarthatta a jogot arra, hogy a megváltás díjával megváltsa az ingatlant Istentől annak becsült értékén. A kommentátorok általánosságban úgy gondolták, hogy a fejezet az Istennek szóló adományokat szabályozza (Milgrom 2001:2365–2436). Én viszont Josh Sosinnal együtt azt állítom, hogy a fejezetet jobban érthető az istenséggel szembeni adósság rendszerének szabályozásaként (Gordon 2020:57–69; Gordon és Sosin megjelenés előtt álló írása).

A visszaváltás 20%-os kamat megfizetésével járt.

Ha pedig az, aki odaszentelte, vissza akarja váltani a házát, tegye hozzá a megbecsült árhoz annak ötödrészét, akkor lehet az ismét az övé. (Lev 27,15)

A templomok fontos hitelforrások voltak az ókori világban. Sőt, az i.e. első évezred közepén Babilóniában és Egyiptomban az ezüsthiteleket, függetlenül attól, hogy templomokból adták-e ki vagy sem, rendszeresen 20%-os kamat mellett törlesztették (Hudson 2002:24). Általában az ingatlan mellett olyan jelzéseket vagy határköveket helyeztek el, amelyek jelölték, hogy a kérdéses ingatlan milyen istenség jelzálogtulajdona volt. Akik ezeket elmozdították, azokra bírságot szabtak ki.

Ha pedig nem váltja vissza a mezőt, hanem eladja azt a mezőt valaki másnak, akkor azt nem lehet többé visszaváltani. Ha az örömünnepen felszabadul a mező, legyen az Úr szent tulajdona mint esküvel odaszentelt mező: a pap birtoka legyen.

A Lev 27,20–21-ben az az adós, aki elad egy olyan mezőt, amelyet az istenség hitelezett, és nem rendezi adósságát az eladásból származó bevétellel, azt kockáztatja, hogy elveszíti a tulajdonjogát. Ebben az esetben a föld a pap örökös birtokává válik.

A régészeti feljegyzések is potenciális bizonyítékot szolgáltatnak a perzsa időszakban Izrael Istene kultuszának szent birtokaira vonatkozóan. Egy Idumeából – a Júdeával délre határos régióból – származó, ismeretlen eredetű felirat, amely egy i.e. 4. század földrajzi felmérésének tűnik, szent vagy más, különleges státusszal rendelkező helyeket sorol fel, amelyek mentesek az adók alól (Lemaire 2004). A helyek között szerepel Jahve házának „romja” vagy más fordításban: Jahve házának „telke”. A dokumentumban említett többi szentély „Uzza temploma”, egy északi arab istenség, és Nabu, egy mezopotámiai istenség és Marduk isten fia. Úgy tűnik, hogy a többiek személynevek. A földmérőknek, például annak, aki feltehetően erre az agyagcserépdarabra felírta ezeket a szavakat, különös figyelmet kellett fordítania az ilyen szent telkekre vidéken, nehogy valamiféle jogsértés történjen, az istenséghez kapcsolódó tulajdon nyílt meglopásával vagy nem megfelelő megadóztatásával.

A Damaszkuszi irat kézirata a négyes barlangból (4Q271D^f).

Áttérve a hellenisztikus időszakra, a megszentelt ingatlanokkal kapcsolatos viták megjelennek a Damaszkuszi iratban, az i.e. 2. sz. közepének zsidó szektás szövegében. Amíg a szöveg releváns része töredékes (CD 16:14–17; 4Q266, 8ii:1–3; 4Q271, 4ii:15–16) úgy tűnik, hogy ellopott vagy más módon jogtalanul lefoglalt vagyontárgyak Istennek szentelésével foglalkozik. A lehetséges forgatókönyvek, amelyekkel ez a nagyon korai szektás szöveg foglalkozik, messze túlmutatnak az egyszerű lopáson és magukban foglalják a föld megszentelését, mint olyan eszközt, amely megakadályozza, hogy egy hitelező birtokba vegye a kölcsön fedezetéül szolgáló földet. Ebben az esetben a jogtalan lefoglalást a tulajdonos követi el és pénzbírsággal sújtható. Tannaita források (például a Toszefta ‘Arakin 4:1) részletezik a jelenséget és tanúsítják, hogy hasonló jellegű odaszentelési csalást követtek olyan feleségek ellen, akik házassági szerződésben elzálogosított ingatlant kerestek.

Egy másik, kultuszi tulajdont érintő bűncselekmény a „ḥēremmel való tőrbecsalás” egyik formája, amelynek során a felajánló személy alkalmazásában álló munkások vagy háztartási eltartottak, például idősödő szülők elesnek a tulajdonból származó pénzügyi haszontól, mivel a tulajdonra kiszabták a szent státust. Ez lehet háztartáshoz tartozó kert, gyümölcsös vagy élelmiszerrel teli kamra (Gordon 2017).

Az ilyen típusú bűncselekmények mellett úgy tűnik, hogy egyes papi hatóságokat aggasztott az, hogy az Istennek szánt ingatlanfelajánlások ugyan nyereséges, de nem helyénvaló forrásokból származnak. Az 1Makk 10-ben arról olvasunk, hogy Jonatán, zsidó vezető megtagadta, hogy Demetriusz szeleukida király mellé álljon. Demetriusz Jonatánnak tett ajánlatai között szerepel egy különleges ajándék Isten temploma számára Ptolemaisz (Akkó) teljes agrár-kulturális hátországának bevételei formájában.

Ptolemaiszt és környékét a jeruzsálemi templomnak adományozom, a szentély költségeinek fedezésére. (1Makk 10,39)

Ptolemaisz a Földköz-tenger keleti részének egyik leghatalmasabb kikötővárosa és a görög kultúra központja volt. Az eseményről beszámoló történész nemcsak abban érdekelt, hogy hangsúlyozza Jonatán hűségét és jámborságát, amiért egy ilyen ajándékot visszautasított, hanem abban is, hogy hangsúlyozza Ptolemaisz alkalmatlanságát, hogy jövedelemforrás legyen a jeruzsálemi templom számára.

A hellenisztikus királyok rendszeresen, tényleg nagy ingatlanokat adományoztak a helyi kultuszoknak, de Júdeából nincs egyetlen beszámolónk sem ilyen királyi ajándék elfogadásáról. Csak Júdeán kívül, az alsó-egyiptomi Heliopolisz közigazgatási egységében van arra bizonyíték, hogy egy nagy földet adományoztak Izrael Istene kultikus szentélyének támogatására (A zsidó háború 7.423–436; A zsidók története 13.62–73).

A király még egy nagy kiterjedésű földbirtokot is ajándékozott neki, hogy annak jövedelméből a papok bőségesen megélhessenek, és azonkívül az istentisztelet költségeit is fedezhessék.

Ne felejtsük el, hogy a Lev 27 nyelvezete azt sugallja, hogy a papok birtokoltak magántulajdonban lévő földet. A későbbi zsidó források is ugyanerről a jelenségről tanúskodnak. Josephus, aki maga is pap volt, Jeruzsálem közelében termőfölddel rendelkezett, és kárpótlást kapott érte, amikor földjén a háború alatt római csapatok állomásoztak (Önéletrajz 422). Eleázár ben Ḥarszomról a Talmudban azt olvassuk, hogy Har Ha-melekh körzetében mintegy ezer falut birtokol (j. Ta’anit 69a, b. Joma 35b), amely bizonnyal túlzás, de a szöveg mégis megőrizte bizonyos papok emlékét, akik jelentős földbirtokkal rendelkeztek. Úgy tűnik, hogy a Második Szentély időszakának első napjaitól kezdve az esküvel odaszentelt (ḥērem) felajánlásokat éppen ezért tették. Ezt a Pentateuchus különféle forrásai is jelzik (Lev 27,21; Szám 18,14), a rabbinikus források pedig kommentálják (t. ‘Arakin 4,31; b. ‘Arakin 29a).

A jubileumi évben a vevő köteles lemondani róla, mivel olyan dolog lett, amelyet az Úrnak szenteltek, olyan, mint az esküvel megszentelt szántóföld, s a papság tulajdonába megy át.

Tied legyen mindaz, amit esküvel szenteltek oda Izráelben.

Ebben az időszakban számos okból kifolyólag a legtöbb júdabeli pap számára elengedhetetlen volt, hogy magántulajdonban lévő földdel rendelkezzen.

1. Az idők múlásával a papok oltárnál töltött szolgálati ideje csökkent: a három zarándokünnepre és átlagosan évente további két hétre, összesen pedig évente mintegy öt hétre korlátozódott. A hátralévő hetekben feltételezhetően visszatértek szülővárosukba.
2. Úgy tűnik, hogy a júdeai papság száma az első római háború kitörésével rendkívül megnövekedett. Josephus húszezres száma durva (Apión ellen 108).
3. A szent adók elosztását nem feltétlenül irányították mindig megfelelően vagy nem volt elegendő a mindennapi kiadásaik fedezésére, így önállásra, gazdálkodásra kényszerültek.

Zsidó papok fehér ruhában, ezüst kürttel készülnek Peszah ünnepére. Rekonstrukció.

A papok befolyásosak voltak társadalmi körökben és nagy tiszteletnek örvendtek a Második Szentély késői társadalmában, még akkor is, ha a főpapság kimagasló jelentősége hanyatláson ment keresztül az időszakban. Isten papjai nemcsak kultikus tisztviselők voltak, hanem a Törvény őrei is a mindennapi élet területén: bírók, bürokraták, adószedők és fegyveres rendfenntartók. Josephus Flavius világosan érzékelteti, hogy milyen hatalommal bírtak, amikor azt írja: „kétes ügyekben döntenek, és ítélkeznek a bűnösök felett” (Apión ellen 2: 187).

Ha azonban tevékenységi területüket a templomra korlátozzuk, az súlyos igazságtalanságot jelent társadalmi befolyásukkal szemben. A tájat, amely felett uralkodtak, teljes egészében az általuk lakott városok és városnegyedek tarkították. Ezekre a „papi telepekre” különböző források utalnak (Luria 1973).

A papok jelentős része például Jerikóban élt (Schwartz 1988). A Holt-tenger közelében fekvő városban, Jerikóban feltárt földalatti családi sírt, úgy tűnik, hogy egy papi család három generációja használta (Hachlili 1999:152–55). A sírban megmaradt egy ritka, most királyi környezeten kívüli júdeai falfestmény. A festmény szőlőágakat, fekete szőlőfürtöket, vörös szőlőleveleket és indákat ábrázol. A stílus a hellenisztikus naturalizmusra hajaz és rusztikus megragadottságot tükröz. Ez nem azoknak a papoknak a temetkezési helye, akiknek a szíve a városi vallásoságért dobog, hanem azoké, akik a vidéki vallásosságban élnek.

Freskó a Góliát család jerikói sírboltjából.

Összegzésként: a klasszikus judaizmusban lényegében kétféle szent helyalkotást látunk.

1. Az egyik strukturális és a föld felhatalmazott menedzseléséhez kapcsolódik. Ez a vallás és állam szoros összehangoltsága a Második Szentély időkszakának Júdájában. Kapcsolódik az adó behajtásához, a hitel felajánlásához és egy elismert vallási intézmény pénzügyi támogatásához.
2. A szent helyalkotás másik fajtája ellenkulturális és érzékeny. Ez Galilea szent tája Jeruzsálem lerombolása után. Igazolja a szent föld fogalmának alkalmazkodóképességét és rugalmasságát a zsidó gondolkodásban egy futóhomok közepén.

Mindkettő a judaizmus területi fontosságáról és a papok annak menedzselésében betöltött szerepéről szól.

A tanulmány hivatkozásai

Barton, John. 1995. “Wellhausen’s Prolegomena to the History of Israel: Influences and Effects.” Pages 316–29 in Text and Experience: Towards a Cultural Exegesis of the Bible, Biblical Seminar. Edited by D. L. Smith-Christopher. Sheffield: Sheffield Academic Press.

Boer, Roland. 2015. The Sacred Economy of Ancient Israel. Louisville, KY: Westminster John Knox Press.

Chankowski, Véronique. 2011. “Divine Financiers: Cults as Consumers and Generators of Value.” Pages 142–65 in The Economies of Hellenistic Societies, Third to First Centuries BC. Edited by Z. Archibald, J. K. Davies and V. Gabrielsen. Oxford; New York: Oxford University Press.

Dignas, Beate. 2002. Economy of the Sacred in Hellenistic and Roman Asia Minor. Oxford; New York: Clarendon Press; Oxford University Press.

Geva, Hillel. 2014. “Jerusalem’s Population in Antiquity: A Minimalist View.” Tel Aviv 41(2):131–60.

Goodman, Martin. 1999. “The Pilgrimage Economy of Jerusalem in the Second Temple Period.” Pages 69–76 in Jerusalem: Its Sanctity and Centrality to Judaism, Christianity, and Islam. Edited by L. I. Levine. New York: Continuum.

Gordon, Benjamin D. 2017. “Debt Fraud, Herem Entrapment, and Other Crimes Involving Cultic Property in Late Hellenistic and Early Roman Judea.” Pages 255–267 in Expressions of Cult in the Southern Levant in the Greco-Roman Period. Manifestations in Text and Material Culture. Edited by Z. Weiss and O. Tal. Turnhout: Brepols.

Gordon, Benjamin D. 2020. Land and Temple: Field Sacralization and the Agrarian Priesthood of Second Temple Judaism. Berlin: Walter de Gruyter.

Gordon, Benjamin D., and Joshua D. Sosin. Forthcoming. “Credit from God.”

Hachlili, Rachel. 1999. “The Inscriptions.” Pages 142–58 in Jericho: The Jewish Cemetery of the Second Temple Period, Iaa Reports. Edited by R. Hachlili and A. E. Killebrew. Jerusalem: Israel Antiquities Authority; Civil Administration in Judea and Samaria, Staff Officer for Archaeology.

Horden, Peregrine, and Nicholas Purcell. 2000. The Corrupting Sea: A Study of Mediterranean History. Oxford; Malden, MA: Blackwell.

Hudson, Michael. 2002. “Reconstructing the Origins of Interest-Bearing Debt and the Logic of Clean Slates.” Pages 7–58 in Debt and Economic Renewal in the Ancient near East, International Scholars Conference of Ancient near Eastern Economies. Edited by M. Hudson and M. Van de Mieroop. Bethesda, MD: CDL Press.

Joosten, Jan. 1996. People and Land in the Holiness Code: An Exegetical Study of the Ideational Framework of the Law in Leviticus 17–26. Leiden; New York: E.J. Brill.

Jursa, Michael. 2010. Aspects of the Economic History of Babylonia in the First Millennium BC: Economic Geography, Economic Mentalities, Agriculture, the Use of Money and the Problem of Economic Growth. Münster: Ugarit-Verlag.

Lapin, Hayim. 2017. “Temple, Cult, and Consumption in Second Temple Jerusalem.” Pages 241–53 in Expressions of Cult in the Southern Levant in the Greco-Roman Period. Manifestations in Text and Material Culture, Contextualizing the Sacred. Edited by O. Tal and Z. Weiss. Turnhout: Brepols.

Lemaire, A. 2004. “Another Temple to the Israelite God. Aramaic Hoard Documents Life in Fourth Century B.C.” Biblical Archaeology Review 30 (4): 38–44, 60.

Leuchter, Mark A., and Jeremy M. Hutton, eds. 2011. Levites and Priests in Biblical History and Tradition. Atlanta: Society of Biblical Literature.

Luria, B.Z. 1973. “Priestly Cities in the Second Temple Period.” Hebrew Union College Annual 44:1–18.

Manning, J.G. 2018. The Open Sea: The Economic Life of the Ancient Mediterranean World from the Iron Age to the Rise of Rome. Princeton, NJ: Princeton.

Milgrom, Jacob. 2001. Leviticus 23–27: A New Translation with Introduction and Commentary. New York: Doubleday.

Nelson, Richard D. 1993. Raising up a Faithful Priest: Community and Priesthood in Biblical Theology. Louisville, KY: Westminster/John Knox Press.

Schwartz, Joshua. 1988. “On Priests and Jericho in the Second Temple Period.” The Jewish Quarterly Review 79(1): 23–48.

Stackert, Jeffrey. 2009. “The Holiness Legislation and Its Pentateuchal Sources: Revision, Supplementation, and Replacement.” Pages 187–204 in The Strata of the Priestly Writings: Contemporary Debate and Future Directions, Abhandlungen Zur Theologie Des Alten Und Neuen Testaments. Edited by S. Schectman and J. S. Baden. Zürich: Theologischer Verlag Zürich.

VanderKam, James C. 2004. From Joshua to Caiaphas: High Priests after the Exile. Minneapolis: Fortress Press.

Watts, James W. 2007. Ritual and Rhetoric in Leviticus: From Sacrifice to Scripture. Cambridge; New York: Cambridge University Press.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Benjamin D. Gordon: The Agrarian Priesthood of Second Temple Judaism, in The Bible and Interpretation. News and Interpretations on the Bible and Ancient Near East History

Képek forrása:

britannica.com; Haaretz; The Times of Israel; Washington University in St. Louis (University Libraries); Wikimedia; Wikipedia.

További elmélyülésre a szerző tollából:

Benjamin D. Gordon: Land and Temple: Field Sacralization and the Agrarian Priesthood of Second Temple Judaism. Studia Judaica 87 (Berlin: Walter de Gruyter, 2020).

További ajánlott olvasmányok magyar nyelven:

Szabó Miklós: Hogy nézett ki Jézus korában egy zsidó pap napja a jeruzsálemi templomban?, Hitélet 58 (2020/6) 27.

Xeravits Géza: Tanulmányok az ókori Izrael kultuszáról, Pápai Református Teológiai Akadémia L'Harmattan, Pápa Budapest, 2008, 25–43.

A szerzőről

Benjamin D. Gordon az ókori mediterrán világ zsidó kulturájára és társadalmára specializálódott vallástörténész. Kutatásának középpontjában Júdea-Palesztina irodalomi és régészeti forrásai állnak (i.e. 500 – i.u. 600). Tanulmányai elérhetők az academia.hu oldalon.

A Special Thanks To Benjamin Gordon!

A Galileai tó és a tavat övező hegyek