#BibliaKultúra

A názáreti Jézus, akit a római hatóságok lázadással vádolnak, egy római kereszten hal meg. A zsidók – kollektíven, minden zsidó – azonban „Krisztus-gyilkosokként” válnak ismertté. Ennek a vádnak az öröksége még mindig kísért, és a Nagyhét alatt válik akuttá, amikor a Jézus haláláról beszélő lelkészeknek és papoknak „a zsidókról” kell beszélniük. Minden évben ugyanaz a nehézség bukkan fel: hogyan lehet a szeretet evangéliumát hirdetni, ha ugyanez az evangélium Jézus saját népe elleni gyűlöletet hirdeti?

A „zsidók” elleni vád áthatja az Újszövetség lapjait. Máté evangéliumában Pilátus szó szerint mossa kezeit, miközben „az egész nép” – az egész zsidó nép – Jézus haláláért kiált: „Feszítsd meg őt ... Az ő vére [száradjon] rajtunk és gyermekeinken!” (Mt 27,23.27). János evangéliuma a zsidókat „a ti atyátoktól, az ördögtől” (Jn 8,44) származóként azonosítja, és őket hibáztatja azért, hogy sarokba szorították Pilátust, és arra kényszerítették, hogy megöljön egy ártatlan embert.

Az Apostolok cselekedeteiben Péter azzal vádolja „Izrael egész házát” (ApCsel 2,36), hogy keresztre feszítették Jézust, és így „megölték az élet szerzőjét” (ApCsel 3,14–15). Pál azután egyenesen a zsidókra utal, „akik megölték az Úr Jézust” (1Tessz 2,14–15).

Talán ez a lejáratás elkerülhetetlen volt. Jézus követői nem tudták megérteni, hogy a zsidók túlnyomó többsége miért nem fogadta el, hogy Messiásként hisznek benne. A zsidók többsége viszont nem látta jelét annak, hogy a messiási korszak beköszöntött volna: nem következett be az elhunytak általános feltámadása; nem történt a száműzöttek Sionba való összegyűjtése; nem volt vége a halálnak, a háborúnak, a betegségeknek vagy a szegénységnek. Ami az egyik csoport számára magától értetődő volt, az a másik csoport számára érthetetlen volt. A meg nem értés bizalmatlansággá változott, a bizalmatlanság pedig – mindkét oldalon – rágalmazásba torkollott.

Ma a vallásközi párbeszéd, amelynek során a zsidók és a keresztények megtanulják értékelni közös gyökereiket, és jobban megértik a fokozatos és gyakran fájdalmas szétválás okait, visszafordíthatja a folyamatot. A hivatalos (és nem hivatalos) egyházi nyilatkozatok is elősegítik a gyógyulást: A Nostra Aetate, a II. vatikáni zsinat 1965-ös nyilatkozata kimondta, hogy minden zsidó mindenkor nem tehető felelőssé Jézus haláláért, és XVI. Benedek emeritus pápa a Názáreti Jézus című művének második kötetében határozottan megismételte ezt az álláspontot. A hagyomány sok (de nem minden) más ágához tartozó keresztény általában egyetért.

De továbbra is foglalkoznunk kell a múltunkkal és a Szentírással. Minden alkalommal, amikor a passióelbeszéléseket olvassuk, újra megjelenik az antijudaizmus fenyegetése. Az Újszövetségben – vagy akár a Tanakhban/az Ószövetségben – nincs mindenható megoldás a problémák megoldására; mindannyiunk kánonjában vannak nehéz szövegek.

De vannak stratégiák. Íme hat, hasznossági sorrendben.

1. Szelektálás

Az első lehetőség a szelektálás: fogjon egy ollót a bántó részeknél – vagy, mai szóhasználattal élve: nyomja meg a „Delete” gombot. Howard Thurmond elmeséli, hogy nagyanyjától hallotta, hogy az ültetvényes lelkész mindig azt prédikálta: „Rabszolgák, legyetek engedelmesek uraitoknak”, és hogy elhatározta, hogy ha valaha megtanul olvasni, soha nem fogja elolvasni a Biblia ezen részét. A történet a gyakori prédikációs illusztrációvá vált, miszerint Thurman nagyanyja, miután egyszerre szabadult és írni-olvasni tudott, ollót ragadott a szövegnél.

Ha én is elszenvedtem volna azt, amit Thurmond nagymamája, lehet, hogy ugyanezt a megközelítést választottam volna. Azonban egy szentnek tartott szöveg megsemmisítése számomra szélsőségesnek tűnik. A bántó szövegek eltörlése azt jelenti, hogy kitöröljük mind a szövegek áldozatainak, mind pedig azoknak az emlékét, akik ellenük küzdöttek. Ráadásul, ha mindenki a saját kánonjait alakítgatja, megszünteti a közösséget.

A kirekesztő megközelítés egyik változata az, hogy azt állítjuk, hogy Pál vagy Jézus soha nem tette a problémás megjegyzést, és ezért figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Például a kutatók általában azzal érvelnek, hogy nem Pál írta az 1Tessz 2,14b–16 verseket – ez ugyanis nem áll összhangban a zsidókról szóló pozitív megjegyzéseivel (például: „Ők izraeliták, és övék az örökbefogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek ... a kiválasztás tekintetében szeretettek ... mert Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok” [Róm 9,4–5; 11,28b–29]). A bántó szövegrészletet a levélből is ki lehet venni anélkül, hogy a retorikai sodrás sérülne.

Hasonlóképpen sok kutató azt állítja, hogy Jézusnak az evangéliumokban szereplő szidalmazásai nem a Názáretitől származnak, hanem a helyi zsinagógákkal versengő későbbi egyháztól. Bármilyen megnyugtatóak is az ilyen érvek, hipotézisen alapulnak, nem pedig tényeken. Pál könnyen lehet, hogy meggondolta magát; nem Jézus az első zsidó lenne, aki kritikusan viszonyul zsidó társaihoz. Ráadásul a keresztény igehirdetés nem egy eredeti szöveg vagy egy, az evangéliumokon kívüli „történeti Jézus” tudományos konstrukcióján alapul. A Biblia szavain alapul, ahogyan azt a hívő közösség értelmezi. Ezért a keresztényeknek ezekkel a szavakkal foglalkozniuk kell.

2. Újrafordítás

A második lehetőség az újrafordítás – vagy más néven „kasztrálás”. Például egyes „progresszív” fordítások úgy olvassák János evangéliumát, hogy az nem a „zsidókat”, hanem a „júdeaiakat” vagy a „zsidó vezetőket” vagy a „vallási vezetőket” vagy egyszerűen a „vezetőket” ítéli el. Az ilyen fordítások jó szándékúak, és legalábbis a „júdeai” a görög Ioudaioi kifejezés legitim fordítása. De az Újszövetség „zsidók” kifejezését más kifejezésekkel helyettesíteni azt jelenti, hogy judenrein [zsidómentes] szövegünk van – egy zsidóktól „megtisztított” szöveg.

Az ilyen szerkesztői eljárás viszont elhomályosítja az okok egy részét, amiért a zsidókat 2000 éven át üldözték, elválasztja a zsidókat nemcsak Jézustól és legkorábbi követőitől, hanem még a mai zsidók Izrael földjéhez való viszonyának eljelentéktelenítését is szolgálja. Ezért a politikailag korrekt fordítások nem feltétlenül bibliahűek.

3. Elromantikázás

A „Ki ölte meg Jézust?” kérdésre a teológiai válasz nem „a zsidók”, hanem az emberek. Ez egy kiváló kiindulópont. A probléma azonban az, hogy azok, akik nagypénteken „zsidóknak” tekintik magukat, vasárnap reggel megváltott „keresztényekként” néznek magukra. A zsidók, mivel nem fogadják el Jézust Úrnak és Megváltónak, megmaradnak a bűnösségükben.

Ugyanezt a romantikus megközelítést ma a legjobban a pászka-széder templomi megünneplése példázza, általában nagycsütörtökön. Bár a keresztények zsidó rituálékkal való megismertetésének vannak nevelési előnyei, a szédert templomokban tartani nem feltétlenül jó ötlet. Hogy miért?

• Nem egyértelmű, hogy az utolsó vacsora húsvéti vacsora volt-e. János evangéliumában, amely ezen a ponton jobban állítja a történetiséget, nem az.
• A széder egy rabbinikus találmány, amely aztán az évszázadok során fejlődött tovább; Jézus nem evett maceszgombóclevest vagy gefilte halat, nem énekelt Dayenu-t, és nem mondta, hogy „Jövőre Jeruzsálemben!” – Jézus számára a széder a templomban feláldozott és Jeruzsálemben elfogyasztott bárányból állt volna, nem pedig egy Nashville-ben főzött marhaszegyből.
• Jézus idejében a pászka csak zsidókra korlátozódott, mert el kellett mondani, hogy „őseim kijöttek Egyiptomból”.
• János evangéliumában Jézus a pászkaáldozat, akit akkor feszítettek keresztre, amikor a bárányokat a templomban feláldozták, így az egyház számára teológiailag visszalépés lenne, ha szédert ünnepelne.

A keresztény széder nemcsak történelmileg kompromittált, hanem a vallásközi kapcsolatokban is problémát jelent. Ma a messiáshívő zsidó szedernek azt tanítják, hogy a maceszon lévő lyukasztások (amelyek egyébként csak a macesz gépi sütése óta vannak jelen) Jézus sebeit jelképezik; az afikomen, a desszertig elrejtett macesz Jézus sírban lévő testét jelképezi, és így tovább.

A zsidó szimbólumok keresztény fogalmakkal való megkeresztelése nem egy erős húzás a vallásközi érzékenységben. A keresztény szédervacsorák sem szüntetik meg a problémát. Éppen ellenkezőleg, az előadás a gyülekezet felmentését szolgálja: hogyan is lehetnének zsidóellenesek, ha valami olyan zsidó dolgot csinálnak, mint a peszáchi széder?

4. Allegorizálás

A negyedik lehetőség az allegorizálás: azt mondani, hogy a szöveg valójában nem azt jelenti, amit mond. Például Máté vérre vonatkozó felkiáltását (27,15) nem önmarcangolásnak, hanem megváltásért való könyörgésnek vesszük: a nép ironikusan azt kéri, hogy Jézus vére váltsa meg.

Bár ez a megközelítés teológiailag megváltja a verset, azt is sugallja, hogy a zsidó tömeg akarta és szüksége volt erre a megváltásra, így a judaizmus a keresztény üzenettől függetlenül hatástalan. Ez a lépés a zsidókat kripto-keresztényekké változtatja.

5. Historizálás

Az ötödik megközelítés, az akadémia kedvence, történelmi indoklást és gyakran igazolást ad a problematikus kijelentésekre. Például azt állítjuk, hogy Máté zsidó, aki egy zsidó közösségnek ír, ezért szavai nem lehetnek zsidóellenesek – mintha a zsidók nem lehetnek zsidóellenesek, ami ostoba gondolat.

Szintén megnehezíti ezt a nézetet: nem tudjuk, hogy ki írta az evangéliumokat, amelyeket eredetileg névtelenül hagyományoztak tovább, és azt sem, hogy melyik közösséghez szóltak. Ez a bibliatudományok piszkos kis titka: az evangéliumok tartalma alapján meghatározzuk mind a szerzőt, mind a közönséget. Aztán rekonstrukciónk alapján értelmezzük a szöveget. Ez egy körkörös érvelés.

Hasonlóképpen megjegyezzük annak történelmi valószínűtlenségét, hogy „az egész nép” azt mondja: „az ő vére rajtunk és gyermekeinken” – hogy mi, zsidók mindannyian ugyanezt mondjuk, valaha is, az kissé valószínűtlen. Aztán látjuk, hogy Máté Jeruzsálem pusztulását, amelynek tanúi a „gyermekek”, büntetéskén értelmezi azért, mert a zsidók nem voltak hajlandók elismerni Jézust Úrnak. Ezért, így szól az érvelés, mivel az emberek soha nem mondták ki ezt a sort, figyelmen kívül hagyhatjuk. A sor azonban benne marad a szövegben; figyelmen kívül hagyni nem lehet.

A historizáló megközelítés egy másik változata azt állítja, hogy a zsidóellenes nyelvezet reakciós: a zsinagógából kiátkozottak tollából teljesen természetes lenne a sértegetés. A probléma itt először is az, hogy János tanúságtételén kívül (Jn 9,22; 12,42; 16,2) nincs bizonyítékunk arra, hogy a zsinagógák kidobták volna az embereket.

Ha egyes zsinagógák valóban kiutasították Jézus követőit, akkor meg kell kérdeznünk, hogy miért. Mert a Tórát Jézusra akarták cserélni? Mert úgy tekintettek rájuk, mint akik kompromittálják az egyistenhitet? Mert azt mondták a zsinagóga tagjainak, hogy ha nem imádják Jézust, akkor a pokolra jutnak? Mert veszélybe sodorták a közösséget, mivel a rómaiak bizalmatlanok voltak az új messiási mozgalommal szemben? Mert ápolták a saját hagyományaikat, amelyeket teljesen kielégítőnek találtak? Ezek közül bármelyik elég jó indok lenne, és valószínűleg cenzúrát eredményezne a mai zsinagógámban.

Végül, ha ezt a polémiát reakciós jellegűnek határozzuk meg, ismét a zsidókat hibáztatjuk a problémáért. A szöveg mögötti történelem megtalálása segíthet. De nem lehetünk biztonságban az általunk feltételezett történelemmel, és ha minden történelmi munkát elvégeztünk, akkor is foglalkoznunk kell azzal, hogy mit mond valójában az Újszövetség.

6. A probléma elismerése

Végül elérkeztünk a hatodik lehetőséghez: ismerjük be a problémát és foglalkozzunk vele. A közösségek sokféleképpen foglalkozhatnak nehéz szövegekkel. Tegyünk egy megjegyzést az istentiszteleti értesítőkbe, hogy elmagyarázzuk, milyen kárt okoztak a szövegek. Olvassák fel a problémás szövegeket csendben vagy suttogva. Engedjük, hogy a mai zsidók tanúságot tegyenek arról, hogyan bántották őket a szövegek. Azok, akik a szószékről hirdetik a problémás verseket, képzeljenek el egy zsidó gyermeket, aki az első padban ül, és figyeljenek oda: ne mondjanak semmi olyat, ami bántaná ezt a gyermeket, és ne mondjanak semmi olyat, ami miatt a közösség egy tagja bántaná ezt a gyermeket. Még jobb: neveljük a következő generációt, hogy amikor a problémás szavakat hallják, többféle – teológiai, történelmi, etikai – kontextusban értsék azokat.

A keresztényeknek, akik az evangéliumokat hallják a nagyhéten, nem szabadna a zsidók gyűlöletének üzenetét kihallaniuk, mint ahogy a zsidóknak, akik Purimkor Eszter könyvét olvassák, nem szabadna gyűlölniük a perzsákat, vagy a szédert ünnepelve és újraélve azt az időt, amikor „rabszolgák voltunk Egyiptomban”, nem szabadna gyűlölniük az egyiptomiakat.

Mi választjuk meg az olvasás módját. Kétezer évnyi ellenségeskedés után a zsidók és a keresztények ma visszaszerezhetik, sőt ünnepelhetik közös múltunkat, Jézus és legkorábbi követői a judaizmuson belül, nem pedig azon túl és ellenében helyezkednek el, és beleélhetik magukat abba az időbe, amikor – ahogyan azt a zsinagóga és az egyház is hirdeti – szerethetjük Istent és felebarátunkat.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Amy-Jill Levine: Holy Week and the hatred of the Jews: How to avoid anti-Judaism this Easter, in Australian Broadcasting Company.

A képek lelőhelye:

Australian Broadcasting Company; blogspot.com; heyalma.com; religionnews.com

Köszönetünket fejezzük ki a szerzőnek, Amy-Jill Levine professzor asszonynak, illetve Scott Stephans-nak az Australian Broadcasting Company vezetőjének, akik nagylelkűen hozzájárultak az írás blogunkon való megjelenéséhez. Egy másik bejegyzésünkben Amy-Jill Levine arról beszél, hogy mit jelent számára, hogy zsidó kutatóként tanulmányozza az Újszövetséget, miért tartja fontosnak és mit tanult belőle.