#BibliaKultúra

Arról szeretnék beszélni, hogy miért szeretem a Bibliát, ám amikor elgondolkodtam a címen, kissé bonyolultnak találtam. Az embernek kínos, ha magyarázkodnia kell szeretetéről. Lehet, hogy meg tudod indokolni a választásaidat, de mielőtt beleszerettem volna a Bibliába, soha nem mentem könyvtárba, hogy Koránt, Bhagavad-gítát vagy akár a Mormon könyvét elolvassam. A szerelem nem így történik – mert a szerelem igenis megtörténik. Velem megtörtént. Mi mást tehetne az ember – mi mást tehetnék? –, minthogy elmesélem a történetemet, a Biblia iránti szeretetem történetét: hogyan olvastam, tanulmányoztam, elmélkedtem, prédikáltam a Bibliát; hogyan lett szakmai, sőt tanári pályámmá, hogyan öntözte, sőt ápolta lelkemet a Biblia tanulmányozása.

Minél tovább élek, annál kevésbé megfelelőek és hasznosak azok a fojtogató elkülönítések, mint akadémia és egyház, hit és értelem, intellektus és lelkiség. Ezek a kitalált megkülönböztetések között olyan kölcsönhatás van, hogy egyik nem tud meglenni a másik nélkül.

Íme hát a történet, a Szentírással való szerelmi kapcsolatom története.

Valahogy nem a Bibliával kezdődött. Nálunk a Biblia állítólag túlságosan is metodista volt. Jézussal kezdődött, főleg úgy, ahogyan az énekeskönyvön keresztül eljutott hozzám, amelyet a svéd egyház jámborságában lelki útmutatóként használnak, és amelyből vasárnap reggelente elmondtunk egy-egy éneket. Neveltetésem szerint a templomba járás a farizeizmusba csúszás (képmutatás) veszélyét hordozta magában. Valahogy az, amit Jézusról összegyűjtöttem, megszólított és lenyűgözött. Az erő és a kedvesség hihetetlenül érdekes keveréke volt a kép, amely bennem élt – egy olyan erő, amely annyira különbözött az iskolaudvar zsarnoki világától.

Jézus nem a hősöm, hanem a barátom lett. Úgy 12 éves lehettem, amikor vasárnap reggelente – kockáztatva a farizeizmust – elosontam a templomba, hogy ott legyek, ahol Jézusnak kellett volna lennie. Ám aztán 1935 őszén meghívtak egy bibliatanulmányozó csoportba. Kaptam egy zsebméretű Újszövetséget, szimbólumként és szövegként is, és azt mondták, hogy úgy olvassam, mintha rólam szólna: az én életemről, az én lelkiismeretemről, az Isten és a felebarát iránti kötelességeimről.

Rákattantam, egy életre.

Az ősi tua res agitur elve – miszerint minden rólad szól, minden a te ügyed – sokáig vitt engem. Van nyelvezetem a hitemhez, vannak szavaim az érzéseimhez, vannak képeim az álmaimhoz. A Jézusról alkotott képem pedig egyre sokrétűbbé vált. Amikor azt hittem, hogy megértettem, mindig volt tovább és tovább és még tovább. Elkezdtem táplálkozni Isten misztériumaiból. Ez intellektuálisan a legélénkebb ébredés volt. Ez az olvasási mód egy ideig hasznomra vált. Ekkor még elég naiv és arrogáns voltam ahhoz, hogy azonosuljak azokkal az emberekkel, akikről olvastam, vagy akiknek az írásait olvastam. Úgy éreztem magam, mint Péter, és úgy éreztem magam, mint Pál – főleg az ő negatív érzéseik kapcsán. Úgy éreztem magam, mint az összes tanítvány. Úgy éreztem magam, mint a tékozló fiú – akkor még nem tudtam, hogy a Lk 15-ben olvasható történet valójában az idősebb fiúról szól, aki olyan, mint a templomba járó emberek, akik a tanyán maradtak (valakinek muszáj), de nem tudtak örülni annak, amikor testvérük hazajött. Szerettem volna jobban hasonlítani Jézusra, és azon gondolkodtam, hogy a helyemben mit mondana vagy mit tenne.

Ez az olvasási mód egy darabig kitartott, és ki mondaná meg, hogy nem így olvasok, és időnként még mindig így érzek. Ám a Szentírás iránti szeretetem olyan olvasási módokhoz vezetett, amelyek sokkal kevésbé voltak én-központúak. A Biblia igazából nem rólam szólt. Sok más dologról szólt – hosszú távon sokkal érdekesebb dolgokról. Sok mindenről szólt, sok távoli országról, sok távoli korról.

Egyre inkább úgy kezdtem el olvasni, mint egy könyvet, talán inkább, mint egy „klasszikust”.

Most már nagy távolságból szólt hozzám, az enyémtől mélyen különböző évszázadokról és kultúrákról. És éppen a mássága miatt lett egyre nagyobb varázsa, arról kezdett nekem beszélni, hogy másképp is lehet látni, gondolkodni, érezni és hinni, mint amit eddig természetesnek vettem. Ez pedig csak növelte a szerelmemet – mert a szerelem nem csak lenyűgözés. Amikor azokban az első időkben rövidre zártam olvasásomat, hogy az csak rólam szóljon, lassan megtanultam, hogy ez mohó módja a Szentírás gazdagságához való közeledésnek.

Ezért – a Biblia előtti tisztelgés jegyében – hadd osszak meg veletek talán furcsa módon öt „nem” kijelentést. Amikor az ember a szerelmet leírja, általában pozitív és ragyogó kifejezésekkel teszi. A Bibliával való barátságom azonban megadta nekem az örömöt és a bátorságot, hogy a szeretetemet öt „nem” kijelentéssel fejezzem ki.

• Az első az, amelyre már rámutattam: a Biblia alapvetően nem rólam szól.
• A második: nem mindig olyan mély, mint gondoljuk.
• Harmadszor: még Pál sem mindig teljesen biztos benne.
• Negyedszer: ne feszüljünk rá annyira.
• Végül ötödször: valószínűleg nem is olyan egyetemes, mint gondoljuk.

Talán furcsa, hogy a szeretetem ilyen negatívan fejezem ki, de talán összhangban van Jézusnak azzal a csodálatos szavával is, amelyet János evangéliumának 15. fejezetében olvashatunk: „Nem hívlak titeket többé szolgáknak, hanem barátoknak hívlak titeket.” Valahogy a Biblia barátja lettem. A bibliai és a zsidó hagyományban ahhoz, hogy valakit Isten barátjának nevezzenek, az kellett, hogy vitatkozzon Istennel. Ábrahámot, aki Szodomáról és Gomorráról vitatkozott, Isten barátjának nevezték. Jóbot is Isten barátjának nevezték. Számomra Jézus Isten barátja, mert vitatkozik Istennel.

Így ezt az öt „nem”-emet a szeretet és a barátság jeleként hozom el nektek.

Az első „nem” volt az, amely vízválasztóvá vált a Bibliával való szerelmi történetemben: Nem rólam van szó. A Galatákhoz írt levél 3. fejezetében az áll, hogy a törvény – ahogy sokan fordították – a Krisztushoz vezető oktatóvá (tutor) vált. Én pedig a jó lutheri teológián megtanultam – Wesley János is ezen a vonalon mozgott –, hogy a törvény a lelkiismeretem felkészítésére szolgál. A törvény volt a tanítómester, tanított engem, hogy teljesen megértsem nemcsak azt, hogy mit kellene tennem, hanem azt is, hogy nem tudok megfelelni ennek, és ezért szükségem van egy megváltóra. A törvény volt Krisztushoz vezető útra való tanítóm, előkészítette, ráhangolta a lelkiismeretemet, hogy mohón vágyakozzam a megbocsátásra.

Aztán megtanultam görögül. Ennek azért néha megvan a maga értéke.

Rendkívül egyértelmű lett számomra, hogy a szöveg valójában valami egészen mást mond. Azt mondta, hogy a törvény a zsidó nép számára egyfajta kemény bébiszitter volt, aki gondoskodott arról, hogy addig ne fosszák ki az országot, amíg el nem jön a pogányok ideje, hogy a pogányok is bekapcsolódhassanak. Valójában ezt mondta a szöveg: A törvény volt a nevelő, amíg el nem jött a pogányok ideje. Zavaros volt. Aztán megnéztem a konkordanciámban, és azt találtam, hogy amiről az összes igehirdető prédikált, amikor Pálról beszéltek: a bűnbocsánat, amiről Pál még csak említést sem tesz sem a Galatákhoz, sem a Rómaiakhoz írt levélben.

Kezdtem felismerni, hogy amikor Pál a hit általi megigazulásról beszélt, akkor valójában a pogány megtérők mellett érvelt. Meg kellett küzdenie azzal, hogy Isten igéje és Isten gondolkodása szerint a pogányokhoz szóló küldetése hogyan illeszkedik Isten teljes tervébe. A zsidókról és a pogányokról volt szó, és nem rólam. Micsoda ébredés! A Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében pedig ezt olvasom: „Nem értem, miért cselekszem úgy, ahogy cselekszem, mert a jó dolgokat, amiket akarok, nem teszem, ám a rossz dolgokat, amiket nem akarok tenni, megteszem. Én, nyomorult ember! Ki fog megmenteni engem?” Én továbbra is azt hittem, hogy rólam van szó. Lélektanilag megalapozott volt, és könnyű volt megmutatni, hogy ez így van. De aztán rájöttem, hogy Pál azt mondta: Ha úgy cselekszem, ahogy nem akarom, és nem úgy cselekszem, ahogy akarom, akkor nem én cselekszem. Ezt mondja a szöveg. Aztán azt mondta: Akkor egyetértek a törvénnyel, hogy az jó. Ez furcsán hangzott. Nem nagyon zavarta ez a belső konfliktus. Valami egészen mást írt le. Ezzel a csodálatos lélektani példával bizonyította, hogy a törvény és a parancsolat szent, igaz és igazságos. Engem ez nem érdekelt, mert azt hittem, hogy ez rólam szól. És akkor elolvastam: Nekünk olyan Istenünk van, aki megigazítja az istenteleneket. „Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul” (Róm 4,3). És azt gondoltam, hogy ennek Isten kegyelméhez van köze, amely által megbocsátást nyerünk. Ám úgy tűnt, hogy itt egész egyszerűen arról van szó, hogy Ábrahám pogány volt, amikor hitre jutott, mert a körülmetélés csak a Teremtés könyve 17. fejezetében történt meg, és mi még csak a 15. fejezetben vagyunk.

Pál tehát csodálatos írásmagyarázati kulcsot talált pogány missziójának misztériumához. Nem rólam volt szó. Azt olvastam a Rómaiakhoz írt levél 11. fejezetében, ahol Pál azt mondja: Ti, pogányok, egy kicsit elbizakodottá váltatok Izrael népével szemben, de elmondok nektek egy titkot, hogy ne legyetek beképzeltek, ez pedig az, hogy egész Izrael üdvözülni fog, vagyis ez nem a ti dolgotok. A zsidókról, a népről volt szó.

És képzeljétek el, én ezeket a dolgokat a második világháború végén olvastam, amikor Auschwitzban és Dachauban megnyíltak a táborok, én pedig még mindig azt hittem, hogy a Római levél egy teológiai traktátus a lelkemről. Nem éreztem, hogy az emberekről szól. És nem éreztem, hogy Pál felfogta volna, hogy ez a pogány leereszkedés a zsidó néppel szemben már az ő idejében elkezdődött. Hogy lehet az, hogy a Biblia legnagyobb misszionáriusa figyelmezteti a megtérőit a missziós buzgalomra? Hát nem furcsa ez? Vagy mégse olyan különös? Pál egyszer már megégette magát. Vallási buzgalomból követte el egyetlen bűnét – nem, talán nem is az egyetlen bűnét, de az egyetlen bűnt, amit valaha is említett, hogy elkövetett, nevezetesen, hogy üldözte a gyülekezetet. És látta, hogy most talán a keresztényekkel újra kezdődik az egész a zsidókkal szemben. Ó, bárcsak rá hallgattunk volna a hagyomány helyett, amely nem látta a zsidókat, hanem csak egyfajta téglává tette őket a szövegértelmezés játékában.

Megtanultam, hogy ez nem rólam szólt, hanem arról tanított, hogyan kezeli Isten a világot, az embereket, a különböző vallású emberek közötti feszültségeket. Micsoda felismerés!

Milyen csodálatos könyv, amelyet a saját lelki játékomnak igényeltem, ahelyett, hogy Isten nagy drámáját éreztem volna, amelyben én nagyon kicsi voltam.

Másodszor: a Biblia nem mindig olyan mély, mint gondolnánk. Persze, mivel ez Isten szava, ezért feneketlen, és minél mélyebben megérted, annál jobban tiszteled Istent. Arra a szakaszra gondolok, ahol Pál azt mondja a Rómaiakhoz írt levél 14. fejezetében, hogy minden, ami nem hitből történik, az bűn – és minden teológus, aki ezt a kijelentést olvassa, egzisztenciális borzongást kap, hogy milyen csodálatos kijelentés. De ha a szövegkörnyezetében olvassuk, akkor úgy tűnik, mintha azt jelentené, hogy bármi, amit nem meggyőződésből teszünk, hanem csak azért, hogy valaki más véleményének megfeleljünk, híján van a hitelességnek, és bűn. Vagy amikor Pál azt mondja, hogy félelemmel és reszketéssel kell munkálnunk az üdvösségünket, mert Isten munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkát – ezt nevezik paradoxonnak. De ott a Filippiekhez írt levél 2. fejezetében nincs szó paradoxonról – Pál csak azt mondja: De ne feledjétek, hogy Isten veletek van, ami nem jelenti azt, hogy okotok lenne arra, hogy ne dolgozzatok ugyanolyan keményen.

De mi szeretjük, hogy a Biblia olyan elképesztően mélységes.

A szentírásolvasás egyik legjobb szabálya ugyanaz, mint a prédikációé: legyen könnyed, legyen gyors és legyen gyengéd. Ne legyen nehézkes, ne legyen fáradságos és ne legyen nehézkes.

Harmadszor, a Szentírásban foglaltak néha nem is olyan biztos dolgok, mint ahogyan azt gondoljuk. Én kedvelem szent Pált, de arrogáns volt. Sok emberi hibája mellett mégis hatalmas, nagyszerű teológus volt.

Egyszer, amikor történetesen családi ügyekről, válásról, szexről és egyéb dolgokról beszélt (1Kor 7), a következő mondatokat olvassuk: „Így és így, van egy rendelkezésem az Úrtól”, de aztán „így és így, nincs rendelkezésem az Úrtól”. Azt hiszem, ő volt az utolsó prédikátor a kereszténységben, aki ezt ki merte mondani. Új helyzetek jönnek, igazán új helyzetek. Mit tegyünk akkor? Pál azt mondja: nincs rendelkezésem az Úrtól, de adok nektek tanácsot. Én úgy teszek, mintha csak tudnék, és azt hiszem, igazam van… Ez egy csodálatos felismerés. Milyen szép, amikor a Biblia azt mondja nekünk, hogy néha talán gondolkodnunk kell, és nem csak azt gondolni, hogy minden el van intézve.

A negyedik „nem”: nem feszüljünk rá annyira. Az apologetika, a Biblia, Isten védelmezése – ha már itt tartunk – meglehetősen arrogáns tevékenység. Ki véd meg kit? Szeretek egy a régi svéd mondásra hivatkozni: „Szánalmas a szúnyogok köhögését hallani”. Nem tudom, miért vicces, de svédül vicces. Az apologetika pedig a szúnyogok köhögése. Teljesen kiöli az örömöt a szentírásolvasásból és annak szeretetteljes gyakorlásából.

Mindig egy kicsit megható, amikor a hívők segíteni akarnak Istennek. Volt egy ember a kereszténység második századában, akit Tatianosznak hívtak, és őt annyira zavarta, hogy a különböző evangéliumokban Jézus mintha kicsit másképp mondaná a dolgokat. Néhány dolog, amit az egyik evangélium leír, a másikban másként szerepel, nem is beszélve János evangéliumáról. Ezért úgy gondolta, hogy segítenie kell Istennek azzal, hogy megalkot egy egységes evangéliumot. Ezt nevezték Diatesszaronnak. Ez rendkívül csábító volt az egyház számára, mert azok, akik támadni akarták az egyházat, azt mondták:

Mi ez?!? Jézus ezt mondja, aztán meg azt mondja.

A keresztény hit védelmezői, az apologéták pedig megpróbálták azt mondani: Persze, hogy többször mondta, de egy kicsit másképp.

Nos, ez nem volt elég meggyőző. Így hát négy evangéliumot kaptunk, amelyek nem mindig egyeznek, de Iréneusz, áldott legyen az emléke, úgy döntött, hogy sokkal értékesebb a négy evangélium gazdagsága, mint az egy evangélium racionalizálása. Így a négy evangélium csodálatos lecke arról, hogy Isten nem pedáns, amikor történetmondásáról van szó; inkább azt akarja, hogy egy kicsit másképp mondják el, hogy minél több szempontot ragadjon meg. Ahogy mondani szoktam, ha van négy portré valakiről, akit nagyon szeretsz, nem készítesz belőlük diapozitívot, és nem nem világítod át, mert az homályos lesz. Szent homály, mert evangéliumokról van szó, de azért mégis csak homály. Egyszerre csak egy portrét nézel meg. És ott tényleg különböznek, ahol a művésznek valami fontos mondanivalója van. Ha az emberben ott van a hitvédő ördög, akkor zavarja a gazdagság és a változatosság. Én minél többet éltem együtt a Szentírással, annál szeretetteljesebbé váltak az érzéseim iránta. Számomra fontosabb, hogy minél színesebbé tegyem őket, hogy minél több felismerést és minél több nézőpontot ragadjak meg.

Végezetül megtanultam, hogy legalább három teljesen különböző szimbólumrendszer, vagy paradigma van a keresztény teológiában, amelyek a Bibliából származnak.

• Az egyiket az az elképzelés uralja, hogy Isten a bíró, és hogy mi fog velünk történni az ítélet napján. Minden Isten ítélete, a bűn, a bűnbocsánat, a megváltás és a kereszt körül forog a nyugati kereszténységben, a katolicizmusban és az evangélikus kereszténységben.
• Aztán ott van Isten, mint Úr. Az Úr Istenhez pedig alattvalóként kapcsolódunk. Továbbá a világ tele van szövetségekkel – tartja a kálvinizmus és a zsidó hagyomány. Ez a modell adta az Egyesült Államok szövetségi struktúrájának alapmodelljét. A foedus latinul szövetséget jelent. Ez Isten szociálpolitikai modellje.
• Aztán Jánoshoz kapcsolódóan ott van a harmadik, ahol minden az életről szól. A bűn betegség, nem pedig elsődlegesen bűncselekmény. Nem az engedelmességről és a hatalomgyakorlásról van szó, hanem az életről: Jézus „azért jött, hogy életük legyen, mégpedig bőségesen” (Jn 10,10). „Benne volt az élet.” (1,4) „Az ő bensőjéből élő víz patakjai fognak kifolyni” (Jn 7,38). És minden újjászületik, vízből és vérből születik” (vö. Jn 3,6; 1Jn 5,8). Ez János és a keleti kereszténység. Egy ortodox templomban nincs feszület; ott ikon van, ahol az isteni élet az emberi képen keresztül ragyog fel.

Ez három különböző gondolkodásmód Istenről. Micsoda gazdagság! És nem látod őket addig, amíg szét nem választod őket. Természetesen minden hagyományunkban egymásba folynak. De csak a Szentírás tanulmányozásával kelnek életre, amellyel mindegyikük integritását megismerjük.

Kicsit olyan ez, mint az evangéliumok: ha összekevered őket, nem érzed, hogy hányféle teológia van a Szentírásban. Úgy van, mint a homogenizált tejjel: ha homogenizálod a tejet, már nem tudsz tejszínhabot készíteni.

A prédikációk esetében ez tompító. Amikor a prédikátor Lukácsról beszél, annak „Lukácsként” kell hangoznia. És még az evangélikusoknak sem szabadna belekeverniük egy kis Pált, hogy kóser legyen. Szóval, ne feszüljünk rá annyira. Hagyjuk, hogy minden virág virágozzék.

Gazdagság. Sokszínűség. Többes szám. Igen, a jelentések jobbak, mint az egy jelentés.

Nem erről szól bizonyos értelemben a Szentháromság? Hát nem furcsa, ahogy ezek a zavarodott egyistenhívők, akik a Szentháromságról beszélnek: Nem tudtunk megelégedni valamivel, ami csak az egység volt, sokkal inkább egy teljesebb kölcsönhatás, adás és a befogadás kellett. Emlékeztek, hogy van ez az egységgel a Jn 17-ben, ahol Jézus azért imádkozik, hogy mindnyájan egyek legyenek? És te, Atyám, bennem vagy, és én benned vagyok, és ők is bennünk. Ez olyan, mint a biológiai világ: Minden egymásra van utalva. Ez adás és vétel. Egy olyan egység, amely nem gömb, hanem egy élő kölcsönhatás. Többes számban.

Ez vezet el az ötödik ponthoz: Nem annyira univerzális. Itt be is zárom a kört. Az elején azt mondtam, hogy úgy olvastm a Bibliát, mintha csak rólam szólna. És most azt mondom, hogy a Biblia, az én szeretett Bibliám, valóban az én Bibliám. Lehet, hogy vannak más szent iratok is – és ez talán nem is olyan fenyegető, mint egyesek gondolják. Nem az egyetemesség és az egyediség igénye?

Mindig is úgy éreztem, hogy a kereszténység egyediségéről vagy Krisztus egyediségéről beszélni többet ad a hívő egójához, mint Isten egyediségéről beszélni.

Egy nemrégiben megjelent könyv csodálatos címe: Has God Only One Blessing? [Istennek csak egy áldása van?]. Hogyan énekelhetem odaadóan a Jézusnak szóló énekemet anélkül, hogy negatív történeteket mesélnék másokról? Amit az egyik vallás mond egy másik vallásról, amit egy szeretett Szentírás állít más szent iratokkal szemben, az elég közel áll a „Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen” parancsolat megszegéséhez. Amit másokról mondunk, az általában öncélú. Azt mondjuk: Ez öncélú? Óh, nem, ez csak Istennek ad tiszteletet. De gondoljatok csak bele! Gondoljatok magára a Szentírásra! Jézus azt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és keresztyénekké váljanak”. Nem ez áll benne. Azt mondja: „Ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsérjék a ti Atyátokat, aki a mennyekben van” (Mt 5,16). A ti Atyátokat – hogy az embereknek legyen okuk örülni, hogy vannak keresztények a világban, ahelyett, hogy bosszankodnának rajtuk, vagy még rosszabb. Jézus azt mondta: „Ti vagytok a föld sója”. De ki akarja, hogy a világ sóbányává váljon?

Kisebbségi vallásként születtünk: egy vallásként a többi vallások között. És ezekben a dolgokban örökösei vagyunk a zsidó szemléletnek: ezt tanultam a Szentírásból. Izraelről az áll, hogy arra hivatott, hogy világosság legyen a nemzetek számára. Erről beszél Jézus: világosság a nemzeteknek. A zsidók soha nem gondolták, hogy Isten legáhítottabb vágya az lett volna, hogy mindenki zsidó legyen. Inkább azt gondolták, hogy ők arra hivatottak, hogy hűségesek legyenek, és hogy Istennek valahogy szüksége van erre a népre a teljes kozmoszban. Micsoda alázat, de mi ezt tribalizmusnak neveztük. A felvilágosodás óta mindennek univerzálisnak kellett lennie. Amikor azonban a kereszténység benyújtotta igényét az egyetemességre és hatalomra került, az vezetett a keresztes háborúkhoz. Nem igazán gondolhattuk, hogy nem az volt Isten legáhítottabb vágya, hogy mindenki olyan legyen, mint mi. Tehát azt mondom: nem, a Biblia az én Bibliám. Ez az a kebel, amelyből én, mint Isten gyermeke, táplálkoztam. És amikor a gyermek megszületik számára az egész világ anyamell. Az érettség azonban azt jelenti, hogy felismerjük: más gyerekek más anyák mellét szívták. Ez hozzátartozik a felnőtté váláshoz.

Ez az én Bibliám. Ajándékba kaptam, és tele van szeretettel, amiért mélyen hálás vagyok. Ha találtam egy tanítást, az az én tanításom. Nem kell mindenki másról kígyót-békát összehordanom. Ez a plurális világ tanítása, amely a keresztény teológia új fejezete az elkövetkező nemzedékek számára. Pál is rájött erre. Pálnak, küldetése végén, meg kellett tanulnia bánni a pluralitással.

Beszéltünk már a Biblia iránti szeretetről. De hadd emeljem ki ennek a szeretetnek a nagyobb aspektusát, és a vége felé hadd utaljak a szeretett könyv egyik legkedvesebb szakaszára, a szeretet-himnuszra (1Kor 13). Itt Pálnak azzal a kérdéssel kell foglalkoznia, hogy hogyan lehet előny a sokféleség és a pluralizmus, nem pedig teher? Hogyan tanulhatjuk meg – ahogyan azt néhány feminista teológus tanította –, hogy megfordítsuk a régi állítást, és azt mondjuk: Mennyi sokféleségre van szükségünk? Mennyi egységet engedhetünk meg magunknak? Azt szoktuk kérdezni: A központ megtarthat? Mennyi egységre van szükségünk? Mennyi sokféleséget engedhetünk meg? Pálnak van egy képe, miszerint a szeretetet azzal mérjük, hogy mennyi sokféleséget tudunk elviselni. És ezt keményen meg kellett tanulnia, mert a Galatákhoz írt levelében, szolgálatának egy korábbi szakaszában azt hitte, hogy a lábával tiporva elérheti, amit akar. Emlékeztek, mit mond a Galatákhoz írt levél első fejezetében?

„Ha valaki mást prédikál és tanít, mint én, legyen az akár egy angyal a mennyből, az legyen átkozott.”

Ez aztán a hücpe [pimaszság]! De most Korintusban tudja, hogy ő is egy a sok közül, sőt, talán még a totemoszlopon is alacsony ember, ezért ökumenikus lesz.

Ez annyira megható. Ó, mennyire szeretem azt a könyvet, amelyik ezeket mondja nekem. Annyira megható: azt mondja, hogy most úgy látunk, mint egy régimódi rossz tükörben, szemüvegen keresztül, sötéten. Most tudásunk is csak részleges. Ezt hívják relativizmusnak. Ez az, amikor a sokféleségre gondol, amit el kell mondania nekünk:

És aztán azzal fejezi be, hogy azt mondja: így megmarad ez a három: hit, remény és szeretet, és a legnagyobb ezek közül a hit. Nos, ezt kellett volna mondania, a saját gondolkodása szerint. Az alapvetés az, hogy Pál a hit apostola, minden a hittől függ. Ám itt hirtelen áttörés van a gondolkodásában, és azt mondja: És ezek közül a legnagyobb a szeretet, az agapé, a másik megbecsülése, amely nem „ragaszkodik a saját útjához”, ahogy az Revised Standard Version fogalmaz. Úgy illik tehát, hogy ezt az öt pontot ott fejezzem be, ahol a Biblia arra tanít minket, hogy foglalkozzunk vele, mint egy baráttal, ne úgy tiszteljük meg, hogy csak felfújjuk, hanem úgy halljuk meg, mint azt a különös módot, ahogyan az isteni berobbant az emberi gondolkodáson, az emberi szavakon és az emberi tapasztalaton keresztül.

Végezetül hadd hagyjak rátok egy igét, amelyet a Bibliához fűződő hosszú szerelmi kapcsolatomban szeretnék szem előtt tartani, amikor elközeleg halálom. A 2Kor 3,18-ban ezt olvassuk:

„Mi pedig mindnyájan, leplezetlen arccal, az Úr dicsőségét szemlélve, az ő hasonlatosságára változunk a dicsőség egyik fokáról a másikra; mert ez az Úrtól származik, aki a Lélek.”

Forrás:

Krister Stendahl: Why I Love the Bible. Beyond distinctions of intellect and spirit, an ever-transforming affair of the heart, Harvad Divinity Bulletin 35 (2007/1).

Fordította: #BibliaKultúra

 A szerzőről:

Krister Olofson Stendahl (1921. április 21. – 2008. április 15.) svéd teológus és újszövetségi tudós, a Svéd Egyház stockholmi püspöke. A Harvard Divinity School professzora és professor emeritusa is volt. Hat nappal 87. születésnapja előtt halt meg.

A képek forrása:

baruchdesigns.com; katholisch.de; pinimg.com; Pinterest.