Az ilyesmi úgy megy, hogy ebéd után jön a sofőr és felajánlja, menjek ma délután vele a Holt-tengerhez... Kérem, tessék. Hová megy az ember ebéd után Jeruzsálemben, ha jó az idő? A Holt-tengerhez. így mentem a Holt-tengerhez, kanyargó úton lefelé, Jeruzsálemből, mely nyolcszáz méter magasan fekszik a tenger színe fölött, a Holt-tengerhez, mely kétszáz méter mélyen fekszik a tenger színe alatt, tehát a kocsi két óra alatt olyan hőmérséklet-változásokon fut keresztül, mintha valaki elutazna a Magas-Tátrából a legforróbb Kongóba. Az autó alig két óra alatt zuhan le a hegyről a Holt-tengerhez, mely közismerten a Föld szintjének legmélyebb pontja, s mint tudjuk, olyan sótartalmú, hogy az emberi test nem süllyed el benne, s ahol, még luxori tréning után is, április közepén a forró guta kerülgeti az embert. Tizenöt percet időztem a Holt-tengernél, tovább nem bírtam ki. Láttam a Halált, a sós és fekete halált, a halál tavát a néma hegyek között; magányos gőzös úszik át a nap bizonyos óráiban a tengeren, visz postát és élelmet egyik partról a másikra; néma és fehér gőzös, lehet, hogy Charon a kapitánya. Madár nem röpült el a víz fölött, rovar nem száll fölötte, s a Jordán torkolatában idetévedt halakat döglötten veti ki a partra ez a gyilkos, fekete víz.
Forrás:
Márai Sándor: Istenek nyomában, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Budapest, 1995, 91.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
