#BibliaKultúra

Hogyan elemzik az ókori és késő antik világ forrásai a csend jelenségét?

Az ókori és késő antik források hatalmas tárházát alkotják a szétszórt hagyományoknak és szövegeknek. Ezeket a szövegek gyakran eltérő és ellentmondásos kulturális és vallási kontextusban készítették, szerkesztették és nyertek átdolgozást. Ezért nehéz egyetlen, egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy a források hogyan tükrözik a csendet. A szövegek feldolgozása során azonban az alábbi szempontok tűntek fel számomra.

Az első szempont a csend olyan közös nevezőjének megjelenése, úgymond a csend tükröződése, amely az összes elemzett kulturális és vallási szférában közös. Az ókori és késő antik világból származó források segítségével elsősorban öt szempontból elemezhető a csend jelensége. Ezek, részletesen haladva, a következő szempontok:

1. A külső csend, azaz a hallgatás mint dicséretes viselkedési forma és erény, valamint mint retorikai stratégia.
2. A csend mint a tudás nem helyénvaló terjesztésének fékje, amely a kiválasztott keveseknek vagy titoknak szánt tudás megtartását és védelmét célozza.
3. A kognitív csend, amelyet a legfelsőbb elv kimondhatatlan természetének felismeréseként értelmezünk, azaz az emberi értelem képtelenségeként, hogy felfogja és kifejezze azt.
4. A belső csend, amelyet a léleknek az Istenhez való szemlélődő közeledése során tanúsított csendként és a legfelsőbb elv áhítatos érzékeléseként értelmezünk.
5. Az isteni csend, amelyet isteni hiposztázisként, más szóval az isteni természet egyik attribútumaként, minőségeként vagy nagyságaként értelmezünk.

Salvatore Lilla a görög gondolkodásban a csendről szóló munkájában (Il silenzio nella filosofia greca) egy sokkal összetettebb és részletesebb kategorizálást javasol, amelynek sikerül a görög forrásokban a csendről való elmélkedést kivétel nélkül jól leírnia. Az itt javasolt, öt fő szempontra osztott kategorizálás egyszerűbb, és azért volt rá szükség, mert valójában ez a közös nevező a tanulmányban elemzett különböző vallási és kulturális szférák között.

A második közös szempont az, hogy a csendre való utalások csak ritkán fordulnak elő rendszerezetten. Más szóval, nincsenek igazi értekezések a csendről. A csendről szóló elmélkedések és utalások ott találhatók, ahol a legkevésbé számítunk rájuk, ami sokkal nehezebbé teszi a jelentős részek azonosítását; ezek nagyon gyakran alkalmi közmondások, tágabb elbeszélések kontextusába illesztett bölcselkedő glosszák, és csak szakértő szemmel és egy jó adag szerencsével lehet megtalálni a vonatkozó anyagot. Alkalmanként, de ritkán olyan tematikus szálak bukkannak fel, amelyek ismétlődően a recepciótörténet részévé válnak: példaként említhetjük, hogy a judaizmus forrásait idézzük, Áron hallgatását fiai korai halála kapcsán (Lev 10,1-3), amely a későbbi rabbinikus exegézisben szinte közmondássá válik.

Áron némán hallgatott.

A harmadik szempont a csenddel kapcsolatos bizonyos megfontolások időnként zavarba ejtő aktualitását érinti, amelyek sajnos azt mutatják, hogy milyen keveset tanultunk a régiektől. Íme néhány példa a klasszikus, keresztény és zsidó forrásokból:

1. Plutarkhosz (Garr. 9, 506C) azt írja: azok, akik igazán nemes és királyi nevelésben részesültek, először megtanulnak hallgatni, majd beszélni. A hallgatás tehát sokkal fontosabbnak bizonyul, mint a beszéd vagy a mindenáron való feltűnés. Jobb tehát megtörni a hallgatást és csak akkor előtérbe kerülni, ha az ember teljes mértékben képes arra, hogy mások figyelmét tudatosan és mindenekelőtt saját maga számára építő módon kezelje.
2. A keresztény szerzők közül érdemes idézni Alexandriai Kelemen egyik mondását (Alex. Paed. 2,53,4), amelyet a mai politikai vitákban (a talk-show-kban és a közösségi oldalakon egyaránt) első számú szabályként lehetne alkalmazni: jobb hallgatni, mint a tudatlanságot rosszal tetézve ellentmondani. Kelemen e szavai közelebbről szemlélve nem túlságosan emlékeztetnek a héber Bibliára (Péld 26,4): „Ne felelj az ostobának a bolondságához illően, mert magad is hasonló leszel hozzá!” A bolondnak nem kell válaszolni.
3. A harmadik aktuális elmélkedés a csendről egy midrás (zsidó bibliamagyarázó szöveg) a Prédikátor könyvéhez (Qohelet Rabba 7:9). Egy perzsa férfi be akar térni, és megkér több rabbit, hogy segítsenek neki megtanulni héberül. Mielőtt azonban komolyan nekilátna a tanulásnak, a perzsának, akinek a hozzáállása nagyon hasonlít egy olasz politikai mozgalom tudományellenes tendenciáira, meg kell tudnia nyugodni és csendben kell maradnia:

Mit jelent a csend a zsidó hagyományban?

A judaizmushoz kapcsolódó különböző hagyományokban (én mindig a többes számot használom inkább, annyiban, hogy még helyesebb „judaizmusokról” beszélni) a csend jelentése a következőképpen foglalható össze, figyelembe véve a csendről való elmélkedésnek az első kérdésre adott válaszban felsorolt főbb szempontjait.

Külső csend. A Bibliától kezdve Alexandriai Philónon és a qumráni szövegeken át a középkor elején megjelenő későbbi rabbinikus irodalomig a külső hallgatás a bölcs, igaz és istenfélő ember jellegzetes magatartásformájának tekinthető. A külső csendről szóló zsidó reflexióra két általános szempont bizonyul jellemzőnek.

1. Először is, a hallgatásra úgy tekintenek, mint egy olyan körültekintő magatartásformára, amely megóvja a gyakorlót a vétkektől, valamint a bűntudattól és az abból fakadó büntetésektől.
2. Másodszor, a hallgatást az Istennek való engedelmesség legmagasabb formájának, az isteni terv elfogadásának és az Isten előtti feltétlen bizalom aktusának tekintik.

A qumráni tekercsekre jellemző, hogy a külső csend beépül a közösségen belül érvényes etikai és társadalmi kódexbe, ahol bizonyos beszédbeli visszafogottságot írnak elő, és büntetést szabnak ki azok számára, akik ezt nem tartják be. Itt olyan szempontok kerülnek napvilágra, amelyek később a keresztény szerzetesi és aszketikus szabályokra is jellemzőnek bizonyulnak.

A rabbinikus szövegek – sokkal inkább, mint a klasszikus, gnosztikus vagy keresztény szövegek – érdekes perspektívákat kínálnak a hallgatás társadalmi dinamikájáról, amely időről időre a tisztelethez, a tekintélyhez és az alázathoz kapcsolódik. Egyes szöveghagyományok tanácsot adnak a bölcsnek a megfelelő pillanatról, hogy beszéljen vagy hallgasson, anélkül azonban, hogy feltétlenül kifejezett utalásokat tennének a klasszikus retorikai hagyományra.

A rabbinikus irodalomban, valamint kisebb mértékben Alexandriai Philón munkájában a külső csend a tanulás szükséges feltételének tekinthető.

A rabbinikus szövegek különös figyelmet szentelnek a hallgatás szerepének a hitehagyottakkal és eretnekekkel folytatott vitákban. Két magatartást ajánlanak ebben az esetben: egyrészt el kell hallgattatni az ellenfeleket, másrészt a hallgatás fegyverével kell válaszolni nekik, hogy ne adjunk nekik lehetőséget téves tanításaik terjesztésére. Egyes keresztény szerzők is nagyon hasonló magatartást javasolnak műveik címzettjeivel szemben.

A zsidó vallásjogi viták kapcsán a szövegek általában hallgatásra – és így óvatosságra – intenek azoknak, akik a gyengébb érvvel rendelkeznek. A jogi területen a rabbik a hallgatást a beismeréssel és a beleegyezéssel azonosítják. Az etikai téren a hallgatás, a beleegyezés és a bűnrészesség azonosítása azt az erkölcsi imperatívuszt vonja maga után, hogy ne maradjunk csendben az igazságtalanság elkövetésével szemben.

A hallgatás, mint a tudás nem megfelelő terjesztésének fékje. Úgy tűnik, hogy a csendről való ókori és késő antik reflexiónak ez a sajátos aspektusa a zsidó gondolkodás különböző formáiban nem bír olyan kifejezett értékkel, mint amilyet a filozófiában vagy a gnoszticizmusban tulajdonítanak neki. A csend e típusára való utalások főként a misztikus vagy ezoterikus jellegű irodalmi alkotásokban találhatók. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a misztérium és a csend birodalma közötti kifejezett kapcsolatok hiánya semmiképpen sem von le a „misztérium” témájának vitathatatlan jelentőségéből a judaizmus bizonyos irodalmi és teológiai áramlataiban (gondoljunk például a qumráni szövegekre).

Kognitív csend. A zsidó-hellenisztikus szerzőktől eltekintve úgy tűnik, hogy a legfőbb elv kimondhatatlanságáról szóló ismeretelméleti reflexiók nem sok nyomot hagynak a héber szövegekben. A héber Bibliában találunk néhány szórványos elmélkedést az isteni név kimondhatatlanságáról, amelyek esetében azonban nem tűnik észszerűnek a görög filozófiai spekulációval való szükségszerű kapcsolat feltételezése.

A legfőbb elvnek, tehát Istennek, mint kimondhatatlan nagyságnak a felfogása, amennyiben az emberi értelem számára lényegében felfoghatatlan, a filozófiai és teologikus philóni spekuláció egyik központi témáját képezi. Ebben egyfelől a platonikus és a középplatonikus hagyományra jellemző témák és terminológia, másfelől az isteni név kimondhatatlan természetére vonatkozó bizonyos bibliai megfontolások egyértelműen összefutnak.

A kimondhatatlan tudás létezése és a vele kapcsolatos probléma, hogy miként lehetséges annak megértése és terjesztése, nagyrészt marginális témák a rabbinikus irodalom kanonikus írásaiban. Az ilyen témákat nem elemzik szisztematikusan, hanem legfeljebb alkalmanként és többnyire váratlanul bukkannak fel a legkülönbözőbb hagyományokban (elbeszélésekben, példázatokban, imákban, misztikus látomásokban).

Belső csend. A zsidó hagyományokkal kapcsolatos írásokban a csendnek erre a típusára való utalások meglehetősen szórványosak, és nem a témával kapcsolatos szisztematikus reflexió eredménye. A belső csend fogalma rendkívül ritka a héber Bibliában.

Néhány zsoltárban fordul elő, ahol az imádkozó ember csendjét Isten dicsőítésének egy formájaként értelmezik.

Kivételt ebben az összefüggésben Alexandriai Philón képvisel, aki többször is átveszi a belső csend platonikus felfogását, mint a legmagasabb elv szemlélésének előfeltételét, amely szerinte csendben, hang nélkül, csak a lélekben történik. A belső csend Philón számára az ember és Isten közötti bensőséges és tiszteletteljes kapcsolat jellemzőjévé és szimbólumává válik. Ebben az összefüggésben Philón a csendes ima gondolatát is kifejti: a nevéhez méltó ima nem tárgyakban vagy áldozatokban, hanem csendes énekekben nyilvánul meg. A Biblia utáni zsidó irodalomban szórványosan találunk utalásokat a belső csendre: ezek leggyakrabban a zsoltárok rövid kommentárjai; az eksztatikus csendre való utalások ritkák.

Isteni csend. Már a héber Bibliában az isteni csend összefügg Isten megnyilvánulásaival, amelyet az egyetemes viharos káosz végén bekövetkező nagy csend előlegez meg.

Az isteni csend témájával Philón több helyen is foglalkozik, ahol azt Isten közlési módjának lényeges jellemzőjeként értelmezi. Isten hang nélkül beszél, és így tesz az isteni Logosz is, aki nem használ szájat, nyelvet, beszédszerveket vagy hangot.

A rabbinikus irodalomban Isten csendje főként a Szentély lerombolásához kapcsolódik: a jeruzsálemi Talmudtól kezdve több rabbinikus hagyomány is leírja Istent a Szentély romjai előtt, amint némán hallgat és gyászt tart. A források egyértelműen állítják, hogy ez a csend nem a gyengeség jeleként, hanem inkább nagyságának kifejeződéseként értelmezendő. Más kontextusban az isteni hallgatás értelmezhető tartózkodó magatartásként, kifejezett isteni akaratként, hogy legalább egy bizonyos ideig nem avatkozik bele az emberi ügyekbe. Másik lehetőségként Isten hallgatását úgy is értelmezhetjük, mint Izrael bűnei iránti türelmének és irgalmasságának jelét.

Az isteni hallgatáshoz szorosan kapcsolódik az angyali lények hallgatásának (zúgása, suttogása, „édes csend hangja”) témája: a rabbinikus irodalom kanonikus szövegei szórványosan tárgyalják; a témának a rabbinikusokon kívül keletkezett és továbbadott hagyományokhoz kell fordulni, amelyek közül néhány misztikus és ezoterikus jellegű, legalább a qumráni tekercsekből származik, és jóval a középkor kezdetén túl is fennmaradt. Az angyalok csendje az Isten iránti tiszteletadás, suttogott dicséret, amely az emberi fül számára némán hangzik.

Miben különbözik a csendről való keresztény elmélkedés a zsidó elmélkedéstől?

Azt mondanám, hogy általánosságban, a Krisztus utáni első századokban megmaradva, a közös pontok sokkal nyilvánvalóbbak, mint az eltérések. Végül is a kereszténység a judaizmusból született, és számos hagyományt, hiedelmet és szemléletet vesz át belőle, bár jelentősen átdolgozva azokat.

Minden bizonnyal figyelemre méltó közös pont a hallgatás, mint az „eretnekek” és „hitetlenek” provokációira és szektás célzásokra való válaszadás kategorikus elutasítása: az evangéliumokban ez a fajta hallgatás tükröződik Jézusnak a Szanhedrin és Pilátus előtti magatartásában, ahol összefüggés olvasható a rabbinikus előírásokkal az ellenségekkel és eretnekekkel szembeni magatartásról.

A keresztény forrásokra jellemző a csendnek, mint a közösségi élet pillérének a felfogása. A korai keresztény közösségekben, valamint a szerzetességben (Pakhomiosz, Vazul, Benedek) a hallgatás, amelyet akár a beszéd tilalmaként, akár a megszólalás tilalmaként értelmeztek, szankcióként alkalmazható. Itt észrevehetünk némi hasonlóságot a qumráni közösség által kidolgozott bizonyos szabályokkal.

Csak e hagyományok későbbi újbóli feldolgozása során válik relevánssá a közép- és újplatonikus nézőpontok, témák és terminológia keresztény átvétele, ami, ha lehet így mondani, eltávolítja a keresztény reflexiót zsidó eredetétől, ahová a közép- és újplatonizmusnak határozottan kisebb mértékben sikerül behatolnia.

Milyen szerepet játszik a platonizmus a csend keresztény szemléletében?

Minél távolabb kerülünk diakronikusan az ókereszténységtől, annál erősebbé válik a közép- és újplatonizmus hatása. A keresztény szerzők szövegei fokozatosan telítődnek platonikus eszmékkel és terminológiával, amelyek a zsidóságtól elszakadó, eredeti teológiai és filozófiai reflexiókat eredményeznek. Ez például abban a teológiai súlyban tükröződik, amelyet a keresztény forrásokban az isteni természet kimondhatatlanságának témája kap.

A keresztény írások közül a páli szövegek azok, amelyek elsőként foglalkoznak a hallgatás, mint kimondhatatlanság témájával: Krisztus olyan névvel rendelkezik, amely minden más név felett áll, és nem érthető (vö. Fil 2,9). Hasonlóképpen, a Pál által feltárni szándékozott titkokat nem lehet a szó és a bölcsesség kiválóságával leírni, hanem csak a Szentlélek közbeiktatásával lehet megérteni. A Léleknek a kimondhatatlan megértéséhez nélkülözhetetlen szerepében még mindig különbség fedezhető fel a páli teológia és a filozófia gnóziselméleti reflexiói között, amelyek a kimondhatatlanságra apofatikus állításokkal, azaz hallgatással reagálnak.

A hallgatás, mint kimondhatatlanság motívuma a görög atyák számára is kedves téma, akik sokat merítettek a korábbi platóni, újplatonikus, valamint orfikus és püthagoreus hagyományokból. Ez a téma különösen Alexandriai Kelemen, Órigenész, Nagy Szent Vazul, Nüsszai Gergely, Nazianzoszi Gergely, Aranyszájú Szent János és mások teológiai és filozófiai gondolkodásában jelenik meg. A páli reflexióhoz képest e szerzők gnóziselméleti és filozófiai absztrakciós szintje szinte egyenértékű a neoplatonikus gondolkodás fő képviselőinek szintjével; másrészt a Szentlélek kinyilatkoztató szerepe veszíteni látszik erejéből. Jellemző végül ezekre a szerzőkre az a – néhány újplatonikus szerzőnél (Porphüriosz, Proklosz) is tanúsított – gondolat, hogy a csend az egyetlen igazi módja annak, hogy Isten nagyságát tiszteljük.

Mennyire sikerül a közép- és újplatonizmusnak behatolnia a csendről szóló rabbinikus reflexióba?

Az újplatonikus gondolkodásnak, hagyományoknak és terminológiának nem sikerül jelentős mértékben behatolnia a csendről szóló rabbinikus reflexióba, legalábbis nem olyan élesen, mint a keresztény szerzőknél. Ennek részben nyelvi okai lehetnek (mennyire tudtak a rabbik, különösen a babilóniai rabbik, görögül?), részben a kulturális befolyási területekkel függ össze (a görög hatásnál jobban tükröződik a perzsa és mezopotámiai kultúra hatása a babilóniai Talmudban). Itt-ott felfedezhető néhány szórványos utalás, de ezekből nem szabad közvetlen függőségre következtetni. Újra csak azokat a megfontolásokat említeném, amit korábban mondtam a kognitív hallgatással kapcsolatban.

Milyen – akár ellentmondásos – összefüggéseket találhatunk a klasszikus ókor, a kereszténység, a gnoszticizmus és a judaizmus között a hallgatásról szóló ókori reflexióban?

Amennyire meg tudtam ítélni, a klasszikus ókor, a kereszténység, a gnoszticizmus és a judaizmus között nincsenek konfliktusos összefüggések a csendről való elmélkedés tekintetében. Sokkal inkább közös témákról szóló reflexiókról van szó, amelyek fokozatosan fejlődtek ki, az egyes filozófiai vagy doktrinális igényeknek megfelelően különböző hangsúlyokkal és fókuszokkal.

Már említettem, hogy a csendről való elmélkedésnek valamennyi vizsgált filozófiai és vallási területen van egy közös nevezője, amely a csend jelenségének öt nézőpontját érinti: a külső csend, a csend, mint a tudás helytelen terjesztésének fékje, a kognitív csend, amelyet a legfőbb elv kimondhatatlan természetének felismeréseként értelmezünk, a belső csend és az isteni csend. Úgy vélem, hogy a különböző és bizonyos szempontból ellentétes kulturális, nyelvi és vallási hagyományok e közös alapjának felszínre hozása önmagában is jó kutatási eredmény. Annak keresése, ami összeköt, ahelyett, ami elválaszt, ha nem is erkölcsi imperatívusz, de legalábbis a másikhoz való közeledés általános tendenciája kellene, hogy legyen, ami kétségtelenül élhetőbbé tenné ezt a világot.

Fordította: #Bibliakultúra

Forrás:

A szerzőről:

Francesco Zanella a Hamburgi Egyetemen a zsidó tanulmányok magántanára. A Bonni Egyetemen a zsidó tanulmányok kutatójaként dolgozik. Monográfiákat és cikkeket publikált az óhéber lexikográfiáról, a qumráni irodalomról és a rabbinikus irodalomról. Általában a késő ókori eszmetörténettel foglalkozik. Publikációi között szerepelnek a következők: Silenzio dell’uomo e silenzio di Dio. Il motivo del silenzio nella tradizione classica, ebraica e cristiana (Paideia 2022); Vergeltungsvorstellungen in der tannaitische Literatur (Mohr Siebeck 2019); The Lexical Field of the Substantives of Gift in Ancient Hebrew (Brill 2010). A Paideia kiadónál a Dizionario teologico degli Scritti di Qumran olasz kiadásának szerkesztője.

További elmélyülésre: