#BibliaKultúra

Mi a háttere, és mi vezette a teológiai tanulmányok felé? Mi vitte a Notre Dame-ra, hogy ott folytassa a doktori munkáját?

Gyermekkoromban keresztény fundamentalista környezethez tartoztam, és egy templomi orgonista fia vagyok, így elég korán belemerültem a Bibliába és a gyülekezeti környezetbe. Néhány évig konzervatív keresztény általános iskolába jártam, és hogy csak egy példát mondjak a tapasztalataimból, sok más gyerekhez hasonlóan egészséges érdeklődést mutattam a dinoszauruszok iránt. Élénken emlékszem arra, hogy a könyvtárban olvasott dinoszauruszos könyvek nyitóoldalán vészjósló bélyegek voltak elhelyezve, amelyek arra figyelmeztettek, hogy bibliaellenes gondolatokat tartalmaznak: nevezetesen, hogy a Földet hatezer évnél idősebbnek ábrázolják. A szüleim tízéves korom körül váltak el, és onnantól kezdve elég éles teológiai szakadás következett be. Koszos, szegény, egyszülős háztartás voltunk négy gyerekkel, és a helyi gyülekezetektől többször kaptunk ruhákat és élelmiszert, a templomba járás pedig kevesebbszer fordult elő.

Elég fiatalon mentem el főiskolára egy jobb helyzet reményében, és tényleg véletlenül kerültem az Azusa Pacific Egyetemre, ami elég közel volt ahhoz, ahol felnőttem. Ott találkoztam valamivel, amiről még sosem hallottam: a Biblia tanulmányozásának szentelt szakterülettel, amit „biblikus tanulmányoknak” hívnak. Valószínűleg sok más, a teológia és a bibliai tanulmányok iránt komolyan érdeklődő emberhez hasonlóan én is azért kezdtem el foglalkozni vele, mert válaszokat akartam kapni a nagy kérdésekre, és értelmet akartam adni a neveltetésemnek.

Akkor már eléggé biztos voltam benne, hogy a Sátán nem azért helyezett dinoszauruszcsontokat a földbe, hogy próbára tegye a hitemet,

de úgy gondoltam, ki kell dolgoznom, hogy Isten létezik-e, igaz-e a Biblia, meg ilyenek. Ahogy az ember ezen a területen hamar megtanulja, nem annyira válaszokat kap az ember ezekre a kérdésekre, mint inkább egyre bonyolultabb kérdéseket. De a bibliai tanulmányokat lenyűgözőnek találtam, a módszerek elsajátítása, hogy kiderítsem, „mi történt valójában” a bibliai szöveg mögött, a holt nyelvek tanulása, az ókori történelem és az Indiana Jones-hangulat mind nagyon illett a kocka kalandor ambícióimhoz. A szegényeknek szóló örömhír (történelmi és őszinte értelemben egyaránt) hiteles üzenetét, a nem egészen jól működő testek gyógyítását és a radikális befogadást egyszerre találtam mélyen megerősítőnek számomra és egyúttal lenyűgözőnek egy szenvtelen társadalomtörténeti perspektívából.

Hogy rövidre fogjam: a Harvard Divinityre jártam a mesterképzésre, Fulbright-programot csináltam Berlinben, majd a Notre Dame-on doktoráltam. Bár az ember azt gondolná, hogy valaki, aki egy ilyen könyvet ír, amelynek Lukács a címe, egy megrögzött Újszövetség-szakértő, azért jöttem a Notre Dame-ra, mert nem osztotta szét a részterületeket, mint sok egyetem. A Notre Dame „Kereszténység és judaizmus az ókorban” programot kínált, és én pont ilyen képzést akartam. Nem is döntöttem el, hogy melyik szövetségre fókuszáljak, amíg el nem döntöttem a Lukácsról szóló disszertációs projektemet, így észrevehetik, hogy az Újszövetség mellett a héber Bibliáról, a második Szentély zsidó szövegeiről, a korai szír irodalomról is publikáltam. A Notre Dame-ban doktorálni fantasztikus élmény volt a csodálatos emberek, az egyetem szinte páratlan erőforrásai és az alacsony megélhetési költségek miatt. Míg sokan rettegnek a disszertáció megírásától, én nagyon élveztem a folyamatot, mert úgy gondoltam, hogy valami valóban új, jelentős következményekkel járó témán dolgozom.

Az Ön könyvei (amelyek egy kötetben jelentek meg) azt állítják, hogy Jézus történeteit, bár túlnyomórészt példázatnak nevezik, a mesék közé kell sorolni. Mi a központi tézis, amely ezt az elképzelést vezérli, és milyen Biblián kívüli forrásokra támaszkodik állítása alátámasztására?

Könyveim célja, hogy megfejtsenek néhány alapvető rejtélyt Jézussal és a „példázataival” kapcsolatban, és megküzdjenek a megoldások következményeivel.

A kérdésére adott válaszban a tisztánlátás kedvéért az első kérdés, amivel foglalkoznunk kell, maga a „példázat” szó. Hogy nyilvánvalóvá tegyem, a „példázat” a mi nyelvünkön van. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „túlnyomórészt »példázatként« hivatkoznak rájuk”, akkor nem a görögről beszélünk.

Bár a „példázat” a görög parabolē szót adja vissza, a görög szó használata és jelentése valójában eléggé távol áll attól, amire az emberek gondolnak, amikor a magyar példázat/példabeszéd, vagy az angol parable szót használják. A Septuagintában és valóban az Újszövetségben a parabolē egyenetlenül a héber másál szót adja vissza, és mindenféle olyan szövegre használják, amit mi nem gondolnánk „példázatnak”. A parabolē például az alábbiak mindegyikére alkalmazzák:

• „Ekkor Bálám elmondta orákulumát (parabolē): Kelj fel, Bálák, és figyelj, hallgass most rám, Cippór fia!” (Szám 23,18);
• „Ezért keletkezett ez a szólásmondás (parabolē): Saul is a próféták között van?” (1Sám 10,12);
• Ahogy az ősi mondás (parabolē) mondja: A gonoszokból gonoszság származik” (1Sám 24,14);
• „Hogy megértsük a mondást (parabolē) és a hasonlatot, a bölcsek szavait s fogós kérdéseit.” (Péld 1,6);
• „Elrettentő például állítom őket a föld minden országa elé; gyalázattá, szólásmondás (parabolē) és gúny tárgyává, és átokká lesznek minden helyen, ahová szétszórom őket” (Jer 24,9, vö. MTörv 28,37);
• „A fügefától tanuljátok meg a leckét (parabolē): amint ága megpuhul és levelet hajt, tudjátok, hogy közel a nyár” (Mk 13,28);
• „Kétségtelenül ezt a mondást (parabolē) fogjátok nekem idézni: Orvos, gyógyítsd saját magad!” (Lk 4,23);
• „Hasonlatot (parabolē) is mondott is nekik: „Vezethet-e vak ember vakot? Nem esnek-e mindketten gödörbe?” (Lk 6,39);
• „Utalás (parabolē) ez a jelen időkre nézve” (Zsid 9,9).

Ha példát kérnél tőlem egy parabolē-ra, és azt mondanám: Naná: „Saul is a próféták között van?”, talán furcsán néznél rám. Egyszerűen fogalmazva, a parabolē a Septuagintában, akárcsak az Újszövetségben, nagyon tág jelentéssel bír, és egyáltalán nem azonos az angol parable (a magyarban használatos: példázat, példabeszéd) szóval. Az is lényeges, hogy hol hiányzik a kifejezés. Míg a parabolē megjelenik a szinoptikus evangéliumokban (amelyek egymásról másoltak), addig egyetlen más evangéliumban sem szerepel, sem Jánosban, sem Tamásnál, sem a Beszédforrásban (már amennyire rekonstruálni tudjuk). Ha Jánosnál nem is, a két utóbbi mindkettőben jelentős számú „példázat” szerepel, de sohasem jelölik őket parabolē-nak. Tehát a „példázat/példabeszéd” kifejezésnek valójában feltűnően kevés köze van ahhoz a görög szóhoz, amelyből a nevét kapta, vagy azokhoz a szövegekhez, amelyekre alkalmazzák; ezek csak részben fedik egymást. Micsoda zűrzavar.

Még az Újszövetségben is kevés egyetértés van a kutatók között abban, hogy mely szövegek számítanak „példázatnak”, a különböző kommentárok néhány tucat és jóval több mint 100 között mozognak. Ahogy az egyik tudós leírja: A „példázat” egy „terminológiai joker kártya”.[1] Pontosan azért, mert mindent és semmit sem jelent. A „példázat” kifejezést nagyon haszontalannak tartom. A parabolē egy ernyőfogalom, amely alatt sokféle irodalmi forma található – közmondások, gúnyolódások, orákulum, szóképek, találós kérdések és hasonlatok –, de általában nem ezeket értik az emberek „példázat” alatt.

Az angol parable szó alatt általában olyan szövegeket értünk, mint az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiú, a vetés, a ravasz intéző, a farizeus és a vámszedő, az igazságtalan bíró, a mezőn elrejtett kincs, az elveszett bárány és így tovább. Hogy megkülönböztessék ezeket a példázatok ernyője alá tartozó összes többi szövegtípustól, a példázatokkal foglalkozó kutatók ezeket „elbeszélő példázatoknak” vagy „valódi példázatoknak” nevezik. Hogy pontosabban fogalmazzunk, amit mi „példabeszédnek” gondolunk, az egy rövid, fiktív, múlt idejű történet névtelen fiktív szereplőkről, amelyet azért mondanak el, hogy felismerést hozzon vagy valamire rámutasson az elbeszélésen kívül, gyakran egy összefoglaló kijelentésben világossá téve. Ezekre a szövegekre, az „igazi példázatokra” összpontosítok, és ezekre a szövegekre, ahol az újszövetségi tudományosság egyik alapvető rejtélyére nem született megoldás.

Az alapvető rejtély abból fakad, hogy valami igazán hihetetlen dolog van ezekkel a szövegekkel kapcsolatban, amelyeket az imént említettem, és amelyeket a könyv első oldalain azonosítok: a bibliatudósok szerint Jézus az első ember a feljegyzett történelemben, aki ilyen „elbeszélő példázatot” használ. És nem mintha az „elbeszélő példázatok” valamiféle jelentéktelen hagyományt jelentenének Jézussal kapcsolatban az evangéliumokban. Jézus tucatjával mesél Máté, Márk és Lukács evangéliumaiban, valamint az összes forrásban (Q, M, L). Ahogy Charles Hedrick írja könyvének első bekezdésében:[2]

„gyakorlatilag mindenki úgy gondolja, hogy Jézus történetei alkotják a beszédének jellegzetes formáját”.

Jézusnak ezt a sajátos és egyedülálló helyzetét buzgón és gyakran megjegyzik a példázatokról szóló számos tanulmányban. Joachim Jeremias tájékoztat bennünket:

„Jézus példázatai valami egészen újat jelentenek. Az egész rabbinikus irodalomban egyetlen példázat sem maradt ránk a Jézus előtti időszakból.”

Bernard Brandon Scott írja:

„A Jézus és a rabbik kidolgozta és alkalmazta másál műfajáról a héber Bibliában nincs bizonyíték.”

Hasonlóképpen Klyne Snodgrass:

„Kevés bizonyíték van arra, hogy Jézus előtt valaki elbeszélő példázatokat mondott volna.”

Luise Schottroff:

„A »példázat« irodalmi forma a Biblia utáni példázatkultúra történetéhez tartozik. Az Első Testamentumban még nem található meg.”

Jacob Neusner a lényegre tör:

„Ami az olyan hasonlatokat illeti, mint szolga/gazda, torony/háború, elveszett bárány/elveszett pénzérme, tolvaj, hű szolga, játszadozó gyermekek, kovász, mag, amely magától nő, kincs a mezőn, drágagyöngy, halászháló, házépítő, fügefa, visszatérő háziúr, tékozló fiú, igazságtalan intéző, két fiú és hasonlók – semmi ilyesmivel nem rendelkezünk. Igaz, hogy a későbbi rabbinikus anyagok is használnak hasonlatokat. De a farizeusi rétegből feltűnően hiányoznak ezek.”

A műfajok nem így működnek. Feltételezhetnénk, hogy létezett egy széles körben elterjedt „példázat”-hagyomány, amely az evangéliumokon kívül nem hagyott ránk feljegyzéseket, de ez spekulatív és nem cáfolható. Ahogy Jacob Neusner rámutat, még másodkézből sincs tanúságunk egy ilyen, Jézussal egykorú hagyományról. Akkor honnan vette Jézus és az evangéliumok az „elbeszélő példázatokat”?

Tanulmányomban egy egyszerű és reálisabb megoldást kínálok erre az alapvető rejtélyre - az ókori mesét. A könyv bemutatja, hogy a kirakós hiányzó darabja, ez a Jézusnál és a későbbi rabbiknál megjelenő új másál, az „elbeszélő példázat” az ókori mese. A rövid, fiktív, múlt idejű, névtelen kitalált szereplőkről szóló történetek, amelyeket arra használnak, hogy felismerést nyújtsanak vagy valamire rávilágítsanak az elbeszélésükön kívül eső dolgokról, pontosan az ókori mese meghatározó tulajdonságai. Nem kell a héber Bibliában homályos visszhangokra vadászni Jézus ihletésére, a mese az első században mindenütt jelen volt, sok száz olyan mese keringett Jézus korában, amelyek formájukban, tartalmukban, szereplőikben, értelmezésükben stb. azonosak, köztük számos közvetlen párhuzamot is találunk. Nem készítettem hivatalos számbavételt, de az olvasók a könyv végén szabadon hozzáférhető hosszú tartalomjegyzéket tanulmányozhatják, amely több száz, ebből a korból fennmaradt mesét sorol fel. Ezeket a bibliatudomány eddig gyakorlatilag észrevétlenül hagyta, és ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy láthatóvá tegye őket, és kitérjen a Jézus és az evangéliumok tanulmányozására vonatkozó legfontosabb következményekre.

Számos okot vázolok fel arra vonatkozóan, hogy miért nem érveltek ezzel kapcsolatban egyetlen könyv terjedelmű feldolgozásban sem, de a legfontosabb ezek között az, hogy a bibliatudósok egyszerűen nem ismerik az ókori mesét. Amint azt az ókori mesék kutatói gyakran elpanaszolják, a mai emberek a meséket inkább La Fontaine vagy a Grimm testvérek alapján értik, mint bármi alapján, ami Jézus idejéből származik. Véleményem szerint az az alapvető téves felfogás, hogy a mesék egyszerűen beszélő állatokról szóló erkölcsi történetek, a legnagyobb hiba a példázatkutatás elmúlt 120 évében. Ez a nézet nem sokáig marad fenn, miután levesszük a csomagolóanyagot az ókori mesegyűjtemények egy példányáról, ahol számos mesét találunk tékozló fiúkról, bolond földművesekről, korrupt bírákról, halászokról, mezőn lévő kincsekről, pásztorokról és így tovább. Valójában a munkámat, a kötetet éppen azért bontották két könyvre, mert égető szükség volt egy bevezetőre az ókori mesékhez a bibliatudósok számára. Mielőtt a Lukács evangéliumáról szóló II. könyvhöz érnénk, az I. könyv: A példázat és az ókori mese önálló bevezetés az ókori mese világába, amely a bibliatudósoknak szól. Eloszlatja az ókori fabulával kapcsolatos számos mítoszt, bemutatja a számos ókori fabula szerzőjét, gyűjteményét és felhasználási kontextusát, és felkészíti az olvasót arra, hogyan dolgozzon ezekkel az ókori anyagokkal a későbbi tanulmányok során. Ezt követően integrálja ezeket az ismereteket a „példázat” kategóriánkba. Az I. könyv befejeztével az olvasó jobban fogja ismerni az ókori fabulát, mint a legtöbb klasszika-filológus és lényegében minden bibliatudós.

Miután megállapítottuk, hogy a példázatok értelmezése a mesék kontextusából kiindulva alapvető heurisztikus értéket képvisel, a II. könyv: Jézus meséi Lukács evangéliumában azt a sok és messzemenő következményt vizsgálja, amely a meseháttérnek Jézus példázataira való alkalmazásából fakad. Folytatom az ókori mesék bemutatását, most Lukács evangéliumán keresztül, hogy megmutassam, hogy az „elbeszélő példázatok” olvasása ebben a keretben hogyan teszi a szöveget olyan világossá, mint még soha. Beviszem ezt a rengeteg új párhuzamos elsődleges irodalmat és a mesekutatás új módszertanát. A példázatmondók egykor üres színpadát mesemondók kórusával töltöm meg, és közéjük állítom a lukácsi Jézust. Új társaságba helyezem a példázatok korábban egyedülálló szereplőit – szolgákat, urakat, tolvajokat, gyermekeket, kincskeresőket, halászokat, királyokat, tékozló fiakat, ravasz intézőket, bolondokat, özvegyeket, bírákat, barátokat és szomszédokat. Az ókori meseelméletből kiindulva ismertetem az első századi megközelítést arra vonatkozóan, hogyan mondták, olvasták és értelmezték Jézus példázatait. Az ókori oktatási és retorikai kontextusból kiindulva bemutatom, hogy bármely írástudó görög szerző (mint amilyenek az evangélisták is voltak) hogyan képzett a mesék megalkotására és átdolgozására. Megmutatom, hogy Lukács és közönsége a mindenütt jelenlévő meseháttér előtt találkozhatott és értelmezhette ezeket az „elbeszélő példázatnak” nevezett szövegeket.

Milyen szerepet játszik Jülicher parabola-fogalma az Ön érvelésében, és miért alkalmazható az ő modellje olyan jól a jézusi példázatok/mesék Lukács általi bemutatására?

Bár a bevezető fejezetemből senki sem gondolná, valójában már egy ideje dolgoztam ezen a munkán, mielőtt felfedeztem volna, mit mondott Jülicher erről a kérdésről. A példázatokkal nem foglalkozó szakemberek számára: Adolf Jülichert általában a modern példázatértelmezés atyjának tartják, aki 1899-ben adta ki Die Gleichnisreden Jesu [Jézus példabeszédei] című művét.

Kissé nyugtalanított, hogy miért nem jutott még senki arra a következtetésre, ami mindenki számára, aki ismeri az ókori meséket, ilyen nyilvánvalónak tűnik. Kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy Jülicher és én hasonló utakon jártunk. Az azóta megjelent példázat-tanulmányokkal ellentétben Jülicher hosszasan tárgyalja az ókori fabulát, és a következő következtetésre jut: „Die Mehrzahl der παραβολαί Jesu, die erzählende Form tragen, sind Fabeln, wie die des Stesichoros und des Aesopos.”[7]

A legtöbb elbeszélő formájú jézusi parabola olyan fabula, mint Sztészikhoroszé és Aiszóposzé”.

Amit az ókori fabuláról tudunk, az Jülicher óta hosszú utat tett meg, de a modern példázatértelmezés atyját maga mellett tudni nem rossz kezdet, ha egy olyan tézis mellett érvelünk, amely ma már biztosan felborzol néhány tollat. Amint arra a II. könyv első, 9. fejezetében rámutatok, Jülicher azonban néha túl sok elismerést kap. Nem mintha én annyira az ő modelljét használnám, hanem egyszerűen ő volt a legutóbbi, aki ebből az elképzelésből kiindulva dolgozott. Jülicher előtt, mielőtt az emberek elfelejtették volna a mesehagyományt, nem volt ritka, hogy a tudósok Jézus meséit csak annak tekintették: mesének. Én tehát úgy látom magam, hogy egy 120 évvel ezelőtt abbamaradt hagyományt veszek fel. Mindazzal együtt, ami azóta a bibliatudomány és a mesekutatás területén történt, volt mit bepótolni!

Ami pedig azt illeti, hogy miért éppen Lukács evangéliuma, fontos rámutatni, hogy a jézusi „példázatos” hagyomány messze nem egyenletes az evangéliumokban. Még a példázatokkal foglalkozó szakemberek is általában összemossák őket, mint egy evangéliumi harmóniát. De ahogyan az evangélisták egészen különböző történeteket közvetítenek Jézusról, úgy a „példázat”-hagyományuk is nagyon különbözik egymástól. Lukácsnál találjuk a legtöbb „elbeszélő példázatot”, a paradigmatikus példákat és a legzavaróbbakat:

• a két adós (7,41–42),
• az irgalmas szamaritánus (10,30–35),
• az alkalmatlankodó felebarát (11,5–10),
• az esztelen gazdag (12,15–21),
• a fügefa (13,6–9),
• az asztalnál való hely (14,8–11),
• a toronyépítő és a harcoló király (14,28–35),
• az elveszett pénzérme (15,8–10),
• a tékozló fiú (15,11–32),
• a ravasz intéző (16,1–8),
• a gazdag ember és Lázár (16,19–31),
• az értéktelen rabszolgák (17,7–10),
• a bíró és az özvegy (18,1–8),
• a farizeus és a vámszedő (18,9–14).

Ezek mindegyike csak Lukácsnál jelenik meg, és ráadásul ezek egyszer sem említik „Isten országát”, mint középpontjukat. Ehelyett ezek a példák etikai tanulságokat közölnek az olyan erkölcstelenségekről, mint a büszkeség, a kapzsiság és a falánkság, valamint az olyan erényekről, mint az imádság, a felebaráti szeretet, a szeretet és a megbocsátás. Ezek a mesék olyan korpuszt alkotnak, amely csak a Lukács evangéliumában található, és nagyon sajátos jellegűek. Pontosan azok a jellegzetes vonások, amelyek a lukácsi „példázat”-korpuszt olyan különlegessé és emlékezetessé teszik, éppen azok a vonások, amelyek olyan egyértelműen a meseháttérhez igazítják őket. Amint azt a forma, a szerkezet, a szereplők és a tanulságok kérdéseiből több fejezeten keresztül bemutatom, a lukácsi szerző és/vagy a forrása kiváló munkát végzett abban, hogy ezeket a szövegeket a legmagasabb irodalmi színvonalú mesékként (és Jézust mint példás élvonalbeli mesemondót) mutassa be.

Ön a példázatok és a mesék „formáját” tárgyalja, mint az egyik kulcsot, amely azt sugallja, hogy Jézus történetei az utóbbi paradigmába illeszkednek. Mik a különbségek, és miért fontosak ezek a tézise szempontjából?

Két fontos helyen beszélek a formáról. Az egyik a 7. fejezet, az I. könyv záró fejezete, ahol a fabula bevezetését integrálom az „elbeszélő példázatok” értelmezésével. A másik a 10. fejezetben van, ahol megmutatom, hogy a lukácsi mesék tökéletesen illeszkednek az ókori mesék formájához.

Az I. könyv záró fejezetében a parabolē-val foglalkozom, ahogyan azt a klasszikus rétorok tárgyalják. Ismét problematikus „példázatnak” nevezni, nemcsak a fentebb vázolt okok miatt, hanem azért is, mert az evangéliumokon kívül a klasszika-filológusok a parabolē-t ezekben a többi forrásban „összehasonlításnak” vagy valami hasonlónak fordítják. Ahogy Arlen Hultgren fogalmazott, a példázatokkal foglalkozó tudósok általában nem hivatkoznak erre az anyagra, mert a parabolē nem az evangéliumokhoz hasonló módon használatos.[8] A parabolē példái általában egyetlen mondatból állnak, nem múlt időben mondottak, nincs hozzájuk csatolt alkalmazás, és közel sem olyan széleskörűek, mint a Septuaginta használata. Ez számomra jól jelzi, hogy az evangélisták inkább a Septuaginta parabolē-jával, mint a klasszikus retorikával dolgoznak. Arisztotelész Retorikájának egy jól ismert szakaszában a parabolē (összehasonlítás) és a logosz (fabula) formáit írja le egymás után. Több tudós már Jülicher előtt is megjegyezte, hogy míg a parabolē nem illik az „elbeszélő példázatokhoz”, addig a fabula igen! „Arisztotelésznél ezek a »példázatok« valójában közelebb állnak a hasonlatokhoz, mint a valódi történetekhez; ez utóbbiakra Arisztotelész valójában egy külön retorikai kifejezést használ, a logoi-t, amelyet általában »mesének« fordítanak.”[9]

A 10. fejezetet teljes egészében a forma kérdésének szentelem. Itt bemutatom, hogy az elbeszélő példázatok és a mesék formája azonos. Különösen a bibliatudományban a forma a műfaj meghatározásának egyik legfontosabb forrása és az értelmezés útmutatója. Bemutatom, hogy a bibliatudósok és a mesekutatók, akik az elmúlt évszázadban egymástól függetlenül dolgoztak, hogyan jutottak el a „példázatok” és a „mesék” szövegek azonos formájához. Ha azt olvassuk, hogy egy mesetudós leírja a mese formáját, miután egy példázatkutató leírja az „igazi példázat” formáját, az a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt közvetítsük:[10]

„Jézus példázatai mindenekelőtt rövidek, sőt szűkszavúak... minden szereplő névtelen. A példázatokat az egyszerűség és a szimmetria jellemzi. Soha nem szerepel két személynél vagy csoportnál több egy jelenetben ... a példázatok döntő mondanivalója általában a végén van, ami úgy működik, mint egy vicc csattanója ... Bár néhány példázatnak nincs magyarázata, soknak van ... Ezt általában »Ez tehát a magyarázata...« kezdetű kijelentésekkel érik el.”

Most pedig egy mesetudós leírja a mese formáját:[11]

„A [mesék] külső formája már az archaikus és klasszikus időkben is viszonylag egységes képet mutat. ... a legrégebbi görög mesékben még valami olyasfajta formulaszerű frazeológia is megjelenik, mint amilyet később a Collectio Augustana szerzője szisztematikusan használ. Ez nagyon is nyilvánvaló azokon a pontokon, ahol az elbeszélő a szövegbe illesztett fabula befejezése után elmagyarázza a hallgatóságnak vagy az olvasóknak, hogy milyen következtetést várnak el tőlük az exemplumból: »Így ti/te is...« (οὕτω δὲ καὶ ὑμεῖς/σύ... ), vagy valami hasonló kifejezés... A tizenöt [az archaikus és a klasszikus korból] teljes egészében fennmaradt [mese]elbeszélésből – amelyek közül egy kivételével mindegyikben két szereplő szerepel – kilenc ténylegesen olyan megjegyzéssel végződik, amely kommentálja az elbeszélt eseményeket. A szavakat az egyik szereplő mondja ki, és az elmondottakból levezethető a történet által példázott erkölcs; több esetben a záró megjegyzés a másik szereplő viselkedését kifogásolja. A megelőző eseményeket olykor expozícióra és a tulajdonképpeni cselekményre osztják, így a mese egésze ekkor hármas tagolású.”

Úgy hangzik, mintha ez a két tudós ugyanarról a dologról beszélne, mert így is van. Az egyetlen lényeges különbség az, hogy a „példázat” állítólag Jézusnál újdonság, míg a mese nagyjából a görög irodalomig nyúlik vissza, és még régebbre a sémi irodalomban. Néhány, ezekben az idézetekben nem említett formai részlet is figyelemre méltó, különösen Lukácsnál. A Lukács „példázataira” jellemző formai sajátosságok, amelyeket a tudósok már régóta észrevettek, a meseformában is megtalálják a magyarázatukat, mint például a monológ használata, a mese bevezetése a főszereplő nevével, amelyet a görög τις szó követ, és a történet után a tanulság magyarázata. A közvetlen beszéd és a monológ, a pronomina indefinita (ennek a τις-jelenségnek a szakkifejezése), valamint a mese alkalmazásának megrajzolása vagy előtte (promythium), vagy utána (epimythium) egy kifejezett kijelentésben mind a mese műfajának jellemzői, amelyek különösen Lukácsnál jelennek meg.

Ha Jézus nem példázatokban, hanem mesékben beszélt, milyen következményekkel jár ez az értelmezőkre nézve, mind az egyházon belüli, mind a világi kontextusban működő értelmezőkre nézve?

A 12. és 13. fejezet azt vizsgálja, hogy az ókori mese hogyan befolyásolja az „elbeszélő példázatok” értelmezését, mind tágabb értelemben, mind pedig a lukácsi példákon keresztül esetről esetre haladva. Az egyik figyelemre méltó megállapítás kissé ironikus. Nevezetesen az, hogy

a példázatértelmezők valójában tudtukon kívül mindvégig meseként értelmezték a „példázatokat”.

A Jülicher és korábbi tudósok által átvett kulcsfogalmak a „példázat”-értelmezésben egyenesen a meseértelmezésből származnak: az olyan fogalmakat, mint a példázat „egyetlen ponton” álló célja és a tertium comparationis egyenesen a meseelméletből vették át, amelyet olyan jelentős személyiségek dolgoztak ki, mint Ephraim Lessing. Ismét párhuzamosan, egymásról mit sem tudva dolgoztak a példázat- és a mesekutatók, és a későbbi nemzedékek hasonló következtetésekre jutottak, megkérdőjelezve elődeiket. Ennek egyik példája, hogy Jülicher elutasítja a „példázatok” allegorikus operatív értelmezési módját (ismét a mesekutatásra és az „elbeszélő példázatok” mesének tekintésére alapozva). A példázat- és a mesekutatók ezt később egyaránt úgy azonosították, hogy túlságosan messzire mentek a kérdésben, és ugyanígy allegorikus elemeket ismertek el a mesében és a „példázatban”.

A kritikai tudományosság számára a mesekontextus azért olyan meggyőző, mert nem csak a példázat egy-egy rejtélyével foglalkozik, hanem egy átfogó új kereten keresztül mindegyikkel, beleértve az értelmezési kérdéseket is. Annyi új, korábban soha nem vizsgált anyag van, amely az értelmezés minden aspektusára fényt vet... szinte olyan, mintha a „példázat” hagyomány számára a Holt-tengeri tekercsek megfelelőjét tárnánk fel. Attól kezdve, hogy hogyan lehet értelmet adni az egyes mesék, például a ravasz intéző szereplőinek, cselekedeteinek, cselekményeinek és tanulságainak, egészen a hagyomány egészéig, ez a tanulmány útmutatóként szolgál. Ugyanakkor e keretrendszer bevezetése néhány nagyon is szükséges iránymutatást is előír. A bibliatudósok, beleértve a példázatokkal foglalkozó szakembereket is, gyakran nagy szabadsággal spekuláltak a „példázatokról”, egyszerűen azért, mert hiányoztak a kialakult történelmi vagy irodalmi kontextusból fakadó korlátok. A példázatok kontextusa itt nagyon hasznos, mert némi irányt mutat, megmutatja, hogyan értelmezték több száz másik példázatot, és mit akartak velük más példázatírók.

Az egyházon belülről is számos következménye van, amelyek kidolgozását valószínűleg meghagyom a szakavatott teológusoknak, de jöjjön akkor egy indító gondolat. Jézus példázatai a keresztény hit alapkövei. Azon az elgondoláson alapul, hogy a példázat valami újdonság Jézusnál, egy olyan műfaj, amit ő mondott és egyetlen más kortársa sem, hogy a példázat valamiképpen Krisztus egyediségét és eredeti, isteni zsenialitását közvetíti. Ahogy David Stern megjegyzi, Jézus példázatainak laikusok és keresztény tudósok általi implicit értelmezése egyaránt arról árulkodik, hogy „Jézus példázatai az Isteni Szó virtuális kinyilatkoztatásainak tekinthetők...., amelyek nem teljesen különböznek attól, ahogyan a Biblia leírja, hogy Isten teremtette a világegyetemet.”[12] Jobb kifejezés híján a példázat a „magas” krisztológia műfaja, egy olyan műfaj, amely Jézus Istenhez való közelségét közvetíti. Az egyik jelentős, sőt talán radikális változást követel meg a megállapításaim által, hogy mennyire ellentétes értelmezői szemüveget kell feltennünk. Ez a tanulmány bemutatja, hogy az „igazi példázatok” az ókori mesében – egy mindenütt elterjedt és vitathatatlanul a legalapvetőbb történetformában – találják meg otthonukat, amely az első században a Földközi-tenger térségében keringett.

Ha Jézus mesékben beszél, akkor történeteinek ez a műfaja nem újdonság, nemcsak Jézus, hanem számtalan kortársa által beszélt műfaj.

Jézus történelmi környezetében a fabula az alantasokkal asszociált. Ez a tehetetlen és a műveletlen tömegek műfaja volt; az alacsony bölcsesség kvintesszenciája; a rabszolga műfaja (ez az a kötelezettség, amelyet Lukács keményen dolgozik azon, hogy megkerüljön). Távolról sem a „magas” krisztológia műfaja, a példázatot a mesék kontextusában olvasva kiderül, hogy a példázat valami olyasmi, mint a kenózis műfaja. Hogyan értelmeznék az egyházban az emberek a példázatokat, ha azok nem Jézus Istenhez való közelségének műfaja, hanem inkább az emberiség alázatosaihoz való közelségének műfaja lenne, ami illik ahhoz, aki szolgai alakot öltött?

Hogyan változtatta meg ez a tanulmány az evangéliumok, különösen Lukács evangéliumának olvasásához való hozzáállását, és továbbá mit remél, milyen hatással lesz tanulmánya Jézus példázatainak/meséinek tanulmányozására az olvasók és értelmezők következő generációi számára?

Az evangélium központi részének (Lukács 9:51-19:28) körülbelül a felét teszik ki a jellegzetesen lukácsi mesék, a többi részből pedig a Márkból és a Q-ból vagy Mátéból átvett mesék teszik ki egy jó darabot. A lukácsi mesék megértése azt jelenti, hogy a szerzők programjának, a lukácsi Jézusnak és üzenetének nagy részét megértjük. Bár nyilvánvalóan élesen eltávolodtam a példázatokkal foglalkozó tudósoktól, és új perspektívát alakítottam ki Jézus fabuláival kapcsolatban, amikor Lukács evangéliumáról van szó, az, ahogyan megközelítem, nem sokat változott. Ezt jó jelnek tartom. Amit én állítottam, az tulajdonképpen tökéletesen illeszkedik a Lukács-kutatás legújabb irányzataihoz a szerző retorikai képzettségét és Jézus ábrázolását illetően. Az 1980-as évekre visszamenőleg a biblikusok szép sikerrel találtak számos példát a chreia-ra (χρεία) az evangéliumokban, a mesék egyik szomszédos műfajára a retorikai képzésben.

Bár a mesének fontos szerepe volt a retorikában, a bibliakutatók alapvetően átugrották, mert azt hitték, hogy a mese beszélő állatokról szólt.

Számos újabb tanulmány meggyőzően bizonyította véleményem szerint, hogy Lukácsnak retorikai képzettsége volt (az ún. progymnasmata), és olyan kifinomult retorikai technikákat alkalmaz, mint az encomium. Az, hogy Lukács ilyen kiváló mesehagyományt kínál nekünk, nem véletlen. Pontosan beleillik abba, amit ezek a más tanulmányok kimutattak. Az, hogy Jézus jól képzett retorikai szakemberként használja a meséket, beleillik abba, amit a tudósok Lukácsnál másutt is láttak, mivel a mesék hozzájárulnak ahhoz, hogy a szerző Jézust művelt és mesteri tanítóként jellemezze. Képes voltam új életet lehelni abba az elméletbe is, amelyet nem kevés tudós állított, miszerint Lukács egyedülálló „példázatai” egy gyűjteményből származnak. Ez az elmélet nagyon jól illeszkedik ahhoz, amit a korabeli mesegyűjteményekről tudunk. A 14. és 15. fejezet nagy filológiai részletességgel érvel amellett, hogy a mesegyűjtemény forrása igencsak hihető.

Ami a többi evangéliumot illeti, ez a tanulmány felhívta a figyelmemet egy jókora mennyiségű irodalomra abból a társadalmi rétegből, amelyet én az elit alatti rétegnek tekintek, és amely számomra releváns kontextusnak tűnik, különösen egy olyan evangélium esetében, mint Márk (néhány, az ellenkezőjét állító, nemrégiben megjelent érv ellenére). Amint azt például a 9. fejezetben tárgyalom, a mesemondó személye segít annak megértésében is, hogy Jézus miért mond „példázatokat”, hogy Lukácsban megmagyarázza a mondanivalóját, Márkban viszont elrejtse a jelentését. Bizonyos korai keresztény írások és az evangéliumok egyes epizódjainak elit alatti kontextusával a közeljövőben még többet fogok foglalkozni.

A szerénytelen alcímmel, A példázatok tanulmányozásának új alapjai, az ember azt képzeli, hogy van némi reményem a „példázatok” tanulmányozásának jövőjével kapcsolatban! Remélem, hogy ezzel a tanulmányommal határozottan új irányba tereltem ezt az alapvető jézusi hagyományt, és új kiindulópontot kínáltam, amelyre építeni lehet. A bibliatudósoknak szinte soha nem adatik meg a lehetőség, hogy a bibliai és zsidó anyag nagyrészt előre meghatározott korpuszán kívüli irodalmat tanulmányozzák. Ez merev korlátokat szabott meg, és megrögzött nézetekhez vezetett, amelyek sajnálatos módon jellemzőek szakterületünkön. Bár a fabula valóban „graeco-semita irodalmi műfajként” ismert, mégis kívül esett szakterületünk tárgykörén. Ezzel a tanulmányommal remélem, hogy az ókori mesehagyományt széles körben megismertethetjük, és többé nem hagyjuk figyelmen kívül. Remélem, hogy itt egy olyan eszközt adtam a kezünkbe, amely eligazítja az e háttér iránt érdeklődő jövőbeli tudósokat, hogy saját munkájukra vállalkozzanak vele kapcsolatban. A meseháttérrel kapcsolatban még sok tennivaló van, és a 16. fejezet néhány fontos jövőbeli irányvonalat jelöl ki. Különösen várom azt a napot, amikor előadást tarthatok az ókori mesékről mint a „példázatok” kontextusáról anélkül, hogy előadásom felét a mesékkel kapcsolatos mítoszok eloszlatásának kellene szentelnem. Abban is bízom, hogy a mesékről szóló ilyen mítoszok hamarosan el fognak tűnni a jövőbeli tanulmányokból. Remélem, hogy a Jézus „ példázataival” foglalkozó könyvek ezentúl számolni fognak a mesék kontextusával – ennek figyelmen kívül hagyása véleményem szerint elavulttá tenné az ilyen tanulmányokat. Végül pedig remélem, hogy végül, ahelyett, hogy az általam preferált terminológia körül kellene táncolnom, nem kell majd idézőjelekkel „példázatokat” mondanom, és egyszerűen Jézus meséire hivatkozhatok.

Milyen jelentőséggel bír számodra a Lautenschlaeger-díj elnyerése, és mit szándékozol tenni a saját kutatásodban?

A Lautenschlaeger-díj a tudományosság szempontjából általában azért jelentős, mert felhívja a szakterület figyelmét az élvonalbeli tudományosságra, nyilvánosságot ad az arra érdemes, nem nagy nevekhez kötődő munkáknak, és olyan elképzeléseket mutat be, amelyek az intenzív vak szakértői értékelés újabb fordulóján estek át, és a legjobbak lettek. Más szóval, a Lautenschlaeger-pecsét azt jelenti, hogy ez a munka fontos hozzájárulás a területhez, amely kiemelkedik a tömegből. Amikor évente tucatnyi könyv jelenik meg az evangéliumokról, a Lautenschaleger, remélem, arra ösztönzi majd az embereket, hogy az enyémet vegyék kézbe! Mivel egy tudományos kiadónál jelent meg, az árra nincs ráhatásom. Ha nem áll módjában megvásárolni, remélem, ráveszi majd a könyvtárát, hogy szerezzen be egy példányt!

Számomra személy szerint hihetetlenül megtisztelő, hogy elnyertem ezt a díjat. A Lautenschlaeger nem egy olyan díj, amely után a rangidős tudósok egymás vállát veregethetik meg, vagy amellyel a bizottság a saját presztízsét emelheti. Az egész versenyfolyamat kiterjedt, és ez egy komoly szolgálat a bizottság részéről, hogy egy olyan névtelent, mint én, felemeljen. A szolgálatukért nagyon hálás vagyok. Az, hogy a könyv egy újabb intenzív szakértői bírálati folyamaton is sikerrel szerepelt, szintén hihetetlenül bátorító számomra. Már az írási folyamat korai szakaszában felismertem, hogy egyrészt a bevett tudományosság ellenében dolgozom, másrészt számos járatlan ösvényen járok. Mindkét tény sok önbizalomhiányt és szorongást okozott. Most már visszatekintve látom, hogy megérte.

Ami a következő lépéseimet illeti, különösen a Jézus meséiben végzett munkámra alapozva, nemrégiben a Német Kutatási Alapítványtól (DFG) jelentős kutatási támogatást kaptam, hogy folytathassam a munkát a témával kapcsolatos utakon. Néhány nagyobb léptékű projekt korai szakaszában vagyok. Az első egy transzdiszciplináris projekt, amely az Újszövetséget az Animal Studies újonnan kialakulóban lévő területével együtt olvassa. Az állatok mindenütt jelen voltak az ókori népek fizikai terében és gondolatvilágában. Számos felismerést lehet találni, ha nem tekintünk el tőlük, mint puszta háttérszereplőktől. A második projekt azzal fog foglalkozni, hogy a nem-elit eszmék és a nem-elit irodalom hogyan hasznos a szakterületünk központi kérdéseinek megértéséhez, beleértve olyan témákat, mint a szinoptikus probléma, Jézus gyógyításaiig, a rabszolgaságig és természetesen a mesékben megjelenő népszerű történetmesélésig. Természetesen a közeljövőben lesz még néhány cikk az „igazi példázatokról” és az ókori mesék kontextusáról! Ennek a DFG-projektnek van egy jól finanszírozott doktori állása is, amelyre jelenleg is lehet jelentkezni, lásd itt: https://justindavidstrong.com/phd-scholarship/.

Akit érdekel a kapcsolatfelvétel vagy a jövőbeli projektjeimmel kapcsolatos információk, az megnézheti a weboldalamat, az Academia oldalamat, az Instagram @j.d.strong oldalamat, vagy elérhet a justindavidstrong@gmail.com e-mail címen. Akadémiai extrovertált személyiségként várom, hogy az emberek elérjenek!

Jegyzetek:

[1] Heininger, “Gleichnis, Gleichnisrede,” Historisches Wörterbuch der Rhetorik Online https://www.degruyter.com/document/database/HWRO/entry/hwro.3.gleichnis_gleichnisrede/html.

[2] Hedrick, Many Things in Parables, 1.

[3] Jeremias, The Parables of Jesus, 12.

[4] Snodgrass, “Are the Parables Still the Bedrock of the Jesus Tradition?,” 143.

[5] Schottroff, Die Gleichnisse Jesu, 137.

[6] Neusner, “Types and Forms in Ancient Jewish Literature: Some Comparisons,” 376.

[7] Jülicher, Gleichnisreden Jesu, 1:98

[8] Hultgren, The Parables of Jesus, 9.

[9] Stern, Parables in Midrash, 10.

[10] Snodgrass, Stories with Intent, 17–19.

[11] Holzberg, The Ancient Fable, 20–21.

[12] Stern, Parables in Midrash, 11.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

theLAB

A képek lelőhelyei:

future-foundations.co.uk, deutsche-digitale-bibliothek.de; justindavidstrong.com; ldssmile.com; logos.com; somethinggoodradio.org