#BibliaKultúra

Zsoltáros és bűnbánó, az Isten szolgálatában harcoló király mintaképe, az óriás Góliát felett diadalmaskodó, homályos események tragikus főszereplője, par excellence Krisztus-alakja, Jonatán szenvedélyes barátja, a szép Abiság által felmelegített, rokkant öregember. Dávid személyiségének még számos olyan aspektusa van, amelyre az irodalom a középkortól napjainkig ráirányította tekintetét.[1] Ezekben a rövid áttekintésekben teljesen szubjektíven és részlegesen válogatunk azokból a művekből, amelyek különböző módokon vizsgálják Dávid alakját. Az első vizsgált szöveg Vittorio Alfieri (1749–1803) Saul című ötfelvonásos tragédiája.

1. A tragédiaíró Alfieri és a Biblia

Akár a mitológiából, akár az ókori történelemből vagy a Bibliából vette, Alfieri tragédiáinak szereplőit létük kivételes volta és tetteik példás jellege köti össze. Alfieri egész munkásságának erősen önéletrajzi vonása számos tragédiáját is jellemzi, amelyekben a szereplők gyakran a költő és a világ, a hős és a zsarnok titáni összecsapásának ábrázolásai, az egyik öngyilkosságával vagy a másik megölésével. Ebből a szempontból az 1782-ben néhány hónap alatt íródott Saul az egyik legjobb példa.

Vittorio Alfieri

Alfieri fejében a bibliai szöveg elolvasása után azonnal megszületett az ötlet, hogy ószövetségi témájú tragédiát alkosson. Ő maga arról tájékoztat bennünket, hogy

„annak az évnek [1782] márciusa óta sokat foglalkoztam a Biblia olvasásával, de nem szabályos rendben. Elég volt azonban, hogy az a sok költészet, amelyet az ilyen olvasásból meríteni lehet, lángra lobbant, és hogy nem tudtam volna tovább a tárgynál maradni, ha nem adnék hangot annak az ösztönzésnek, amelyet egy-egy bibliai kompozíció révén kaptam. Megfogant tehát, és gyorsan kiöntöttem a Sault” (Vita, Epoca IV, 9. fejezet).

Amint e szavakból következtetni lehet, az Ószövetséget, akárcsak a homéroszi költeményeket, Alfieri „minden írás forrásának” tekinti, vagyis par excellence példájának annak az energiából, szenvedélyből és spontaneitásból álló őseredeti magasztosságnak, amely a 18. század közepétől kezdve számos író és művész ízlését találta meg. Nem szellemi jellegű igény, hanem inkább a vágy, amely „az ilyen olvasmányokból meríthető, nagyon is költői vágy”.

Alfieri meg van győződve arról, hogy a Biblia ismerete nélkül egyetlen jó író csomagja sem lenne teljes. Nem véletlen, hogy az 1799-ben magának kijelölt módszertani tantervben a Biblia fontos helyet foglal el:

„Hétfőn és kedden, amint felébredtem, a reggeli első három órát a Szentírás olvasására és tanulmányozására szántam; egy olyan könyvre, amelyet nagyon szégyelltem, hogy nem ismerem alaposan,[2] sőt, hogy egészen idáig sohasem olvastam. Szerdán és csütörtökön Homérosz, minden írás második forrása”.

Alvieri azt is állítja, hogy olvasta az Ószövetséget a Septuaginta görög változatában, Giovanni Diodati olasz fordításában (1641), Jeromos latin változatában, sőt még a héber szövegre is vállalkozott, „és így megértette a többnyire csúnya hangzást, a számunkra furcsa modort, és a magasztos és a barbár keveredését” (Vita, Epoca IV, 9. fejezet). Alfierinél tehát „tisztán irodalmi megvalósításról van szó, amely a Bibliában egy ihletett és ünnepélyes írást keres, epikus, pompás és nagyzoló intonációval”.[3]

2. Alfieri Sauljának cselekménye

Hűen az idő, a tér és a cselekvés arisztotelészi egységéhez, Alfieri egyetlen napba sűríti azt az eseményt, amely a bibliai szövegben sokkal hosszabb idő alatt bontakozik ki. Az I. felvonásban Dávid éjjel tér vissza Saul táborába, elhatározva, hogy segít neki a filiszteusokkal való döntő összecsapás előestéjén; egy belső monológban felidézi, hogy Saul „már régóta nem önmaga: zsákmányul hagyja őt Isten egy gonosz léleknek”. Először Jonatánnal találkozik, aki tájékoztatja Saul szándékairól („lázadó árulónak nevez téged”), majd feleségével, Mikállal, aki minden szeretetét kimutatja neki („óhajtalak, hívlak, rád gondolok”). Hajnalban (II. felvonás) Saul Ábnerrel beszélget, aki nem szalasztja el az alkalmat, hogy rossz fényben tüntesse fel Sámuel prófétát („a merész, zavaros, ravasz, becsvágyó öregember”) és Dávidot, Isten kiválasztottját („fegyveres harcos volt, de a szíve pap”), akit helyette Saul fiai védelmeznek. Hirtelen megjelenik Dávid, és újra megerősíti Saul iránti hűségét („Saul, hát nem nyilvánvaló jele szívemnek, ártatlanságomnak és hitemnek?”), olyannyira, hogy a király kibékül vele. Ez a megbékélés rövid életű, hiszen a III. felvonásban Saul visszatér, hogy Dávidot támadja, azzal vádolva, hogy ellopta Góliátnak a nobi szentélyben őrzött kardját, amelyet valójában Ahimelek pap adott át neki. Annak ellenére, hogy Dávidnak sikerül a citera hangjával csillapítania Saul haragját, menekülni kényszerül, amikor Saul ismét üldözési mániájának áldozatává válik, és összeesküvést vizionál ellene.

A IV. felvonást Saul haragja uralja: először hiába próbálja rávenni Jonatánt, hogy árulja el Dávidot, majd Ahimeleket idézi meg, azzal vádolva őt, hogy Dávidot ellene uszította, és a papi kaszt tagjaival együtt halálra ítéli („Most menj el, hogy gyorsan a halálra kerülj; egy nyers és hosszú halálra.”). Egyre inkább a téboly áldozatává válik, és Sámuel árnyéka kísérti („Dühös árnyék, és szörnyű, hess! Fejezd be: hagyj engem, hess!”), Saul csatára készül (V. felvonás). Az Abner által hozott hírre, hogy fiai meghaltak, a király elhatározza, hogy önkezével vet véget életének: „Istentelen filiszteus, engem, de legalábbis mint királyt, itt találsz... holtan”.

3. Az idős Saul és az ifjú Dávid

„Ebben a tragédiában a szerző [Alfieri] az emberi szívnek azt a varázslatos hatású tanácstalanságát fejlesztette ki, vagy vitte sokkal tovább, mint más tragédiáiban; amikor az ember, akit két, egymással ellentétes szenvedély fűt, egy és ugyanazt akarja és kívánja.”[4] Maga Alfieri mutat rá arra, hogy a Saul és Dávid történetének átírásakor a tipikusan zsarnok/antizsarnok dialektika internalizálódási folyamaton megy keresztül. Alfieri Sauljában valójában mély konfliktus feszül a hatalomvágy és annak tudata között, hogy már nem tudja gyakorolni a hatalmat, a tragikus érzés, hogy ifjúkori hatalma (amelynek Dávid immár a jelképe) szenilis impotenciává vált. Saul tehát kettészakadt jellemként jelenik meg, akiben egy „igazi démon” (I,69) lakozik (I,69), miután Isten elhagyta őt (vagy ő az, aki elhagyta Istent?) Dávid javára.

Ami nem hagyja el, az inkább a bűntudat, amely abból fakad, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy királyi szerepe értelmetlen hatalomvágyba csapjon át, amely végül még a legkedvesebb érzelmeket is elnyomja. A Dáviddal való szeretet-gyűlölet viszony emblematikus: Dávid felfedi Saul előtt az igazi arcát, olyannyira, hogy arra készteti, ismerje fel:

„megmagyarázhatatlan dolog ez a Dávid számomra. Nem először láttam benne azt a férfit, aki a szememnek tetszett, de a szívemnek soha. Mikor már majdnem kész vagyok őt szeretni, heves megvetés tör rám, s kevésbé szakít szét: szeretném őt szinte elpusztítani, ha meglátom, s ő lefegyverez, s oly csodálattal tölt el, hogy semmi leszek előtte…” (IV,42–50).

Ha Sault túlkapásai és belső fantáziái uralják, Dávid az engedelmesség tiszta példaképe, a hallgatás gyermeke. Ennél élesebb ellentét nem is lehetne kettejük között, kezdve az Istennel való kapcsolattal, amely távol áll Saul önmagára vonatkoztatott lététől, és ehelyett szépen jelen van Dávidnál már a kezdetektől fogva, amikor Jonatán megerősíti, hogy „Isten igaz, és az igaz erények jutalmazója nem késik; veled van” (I,121).

Dávid nemcsak a hadsereg hőse, hanem Isten kiválasztottja, igazi és igazi krisztusi alak, akit követve minden más földi vonzalom és kötelék háttérbe szorul, ahogy ezt Jonatán mindig hangsúlyozza: „most már nem úgy tűnik, hogy uramért, apámért, feleségemért és gyermekeimért harcolok” (I,116–119). Dávid Isten iránti engedelmessége tükröződik Saul iránti engedelmességében, akihez e szavakkal fordul: „királyom, ezt a fejet kéred, régóta keresed, íme, elhozom neked, vágd le, a tiéd” (II,214–216). Dávid egy új Izsák, aki kész meghalni Saulért. A végsőkig engedelmeskedik Urának.

Johann Georg Bergmüller (1688–1762): Dávid Góliát fejével.

Jegyzetek

[1] Első áttekintésre lásd C. Anfray: „David”, in: S. Parizet (dir.), La Bible dans les littératures du monde, Éditions du Cerf, Paris 2016, 651–661.

[2] Ez egy jelentős kiegészítés a Vita legújabb kiadásában.

[3] V. Perdichizzi: Umanesimo e razionalismo nei drammi biblici di Alfieri, in: P. Gibellini (ed.), La Bibbia nella letterature italiana. I. Dall’illuminismo al Decadentismo, Morcelliana, Brescia, 2009, 45–62, itt 47.

[4] V. Alfieri: Parere sulle tragedie, Casa d’Alfieri, Asti, 1978, 313.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Luciano Zappella: Il fantasma del re. Davide e Saul nella rilettura di Vittorio Alfieri, Bibbia ieri e oggi 5 (2017) 54–57.

További elmélyülésre ajánljuk:

Vittorio Alfieri: Saul / Második Brutus. Bruto secondo; ford. Juhos Lóránt; Eötvös, Bp., 2002 (Eötvös klasszikusok)

A sorozat korábbi írásai:

Királyság és szakadék. Dávid a történelem, a történetek és az új olvasatok között