Bár a Biblia a szereplők széles és változatos képtárát mutatja be, Dávidhoz hasonlóan senki sem nyújt az olvasónak ilyen sokrétű és izgalmas képet: alakjában egybeolvad tragédia és megváltás, isteni és emberi, bűn és megbocsátás, királyi hatalom és árulás, teológia és politika. Dávid sokoldalú ember, akit szellemei kísértenek, mint egy shakespeare-i hőst, akit Isten ugyan szeret, de a gyermekei nem. A bibliai elbeszélésben, valamint a többszöri újraértelmezésekben, amelyekben Dávid alakját feldolgozták, a maga megmásíthatatlan sokféleségében jelenik meg előttünk. Luciano Zapella professzor egy hét cikkből álló sorozatot szentel Dávid alakjának, bemutatva néhány példát az irodalmi feldolgozásra.
-
A történelmi tények
Dávid király valóban létezett? Az egyesült monarchia történelmi tény vagy irodalmi kitaláció? Megegyezik-e a (bibliai) elbeszélés Dávidja a történelem Dávidjával? Ezekre a kérdésekre a választ a bibliai történelemfelfogás tágabb horizontján belül kell keresni, amely két pontban foglalható össze. [1]
- Először is, a Bibliát nem annyira a történelem érdekli, hanem Isten cselekvése az emberi eseményekben. Következésképpen a Biblia történetiségre vonatkozó igénye nem a történelmi igazságra, hanem a teológiai igazságra irányul. A bibliai szövegek nem történelmet mesélnek el, hanem a történelem teológiáját dolgozzák ki, amely kifejezés kettős értelemben értendő: a történelem teológiai magyarázata és egy adott történelmi kontextusban létrejövő teológia.
- Másodszor, a bibliai történelem nem a tényekről szóló beszámoló, hanem a tények emlékének elbeszélése. Az emlékezet központi szerepe jellemzi a történelmi rekonstrukciót, és meghatározza a bibliai történelem alapkritériumát: a jövő az a perspektivikus pont, amelyből a múltat rekonstruáljuk. Azáltal, hogy a múltat a jelen problémái alapján rekonstruálja, a történelem a Bibliában identitásfunkcióban megjelenő visszaemlékezett és elbeszélt múltként jelenik meg. Ezért a Biblia történelmi beszámoló helyett inkább egyfajta nemzeti életrajzot mutat be.
Ennek legnyilvánvalóbb példája a „deuteronomista” történetírás, vagyis az a nagy szövegegység a fogság utáni időszakból, amely Józsué könyvétől a Királyok második könyvéig terjed. Az elnevezés onnan ered, hogy az elbeszélés alapjául szolgáló teológiai feltevések
- (az Isten által kötött szövetség központi szerepe és az ahhoz való hűség szükségessége;
- a Jeruzsálemre összpontosító kizárólagos monoteizmus;
- Izrael elkülönülése a többi néptől;
- a Tórához való hűség a nép jólétét jelenti, míg a hűtlenség pusztuláshoz vezet),
előzetesen is megjelennek Mózes ötödik könyvében. Ennek feladata a múlt (az országban földön való letelepedés) összegzése a jövő szempontjából (a Babilonból való visszatérés), amelyet azonban a pusztuló jelenből kiindulva képzel el (a babiloni száműzetésből).
Dávid tehát valóban létezett? Néhány évtizeddel ezelőttig sok tudós számára Dávid történetisége nem sokban különbözött egy Romulus vagy Artúr király történetiségétől. A Tel Dán-i sztélé 1994-es felfedezése azonban az első Biblián kívüli tanúságtételt kínálta Dávidról: „[Én öltem meg Jeho]rámot, [Akháb] fiát, Izráel királyát; és én öltem meg [Ahaz]jahut, [Jehorám kir]ály fiát Dávid-házából”. Ez azt tanúsítaná, hogy Dávid létezett, hogy király volt, és hogy dinasztiát alapított. Azonban a Dávid történelmi létezésére vonatkozó bizonyítékok, bármilyen gyengék is, nem feltétlenül jelentik azt, hogy a Biblia által katonai győzelmeiről és uralkodásának hatalmáról (Salamon uralkodásáról nem is beszélve) rajzolt túlságosan lelkes kép megfelel a tények valóságának.
A monarchiáról szóló bibliai beszámoló valószínűleg a Saulhoz, Dávidhoz és Salamonhoz kapcsolódó szóbeli emlékek rétegződéséből és az ősi izraeli hagyományok teológiai átdolgozásából származik, amelyeket II. Jeroboám uralkodása idején (i. e. 750) állítottak össze, és amelyek i. e. 720 körül érkeztek Jeruzsálembe az északi királyságból menekülőkkel. Ebből a szempontból Liveranival együtt állíthatjuk, hogy Dávid „kitalált” karakter, azaz egy utólagos átfogalmazás eredménye. [2]
-
A bibliai elbeszélés
Dávid története 42 fejezeten át, az 1Sám 16-tól az 1Kir 2,11-ig terjed, és a bibliai elbeszélő művészet egyik legkiválóbb példája. A történet egy valódi elbeszélő ciklusba épül, amely egy diptichonhoz hasonlóan két részre, a felemelkedésre és a bukásra oszlik, amelyeket két próféta, Sámuel és Nátán közbelépése nyit meg, akik a trónutódlással kapcsolatos elvárásokat (az előbbi Saul, az utóbbi Dávid esetében) megváltoztatják. A két panel narratív koherenciáját az isteni terv („a király megválasztásának biztosítása”) és az emberi terv („hogyan lesz valaki király és hogyan lesz valaki apa”) találkozása-ütközése biztosítja.
1Sám 16 – 2Sám 1
Dávid közvetve lép színre, még mielőtt megjelenne az 1Sám 16-ban. Sámuel és az olvasó ugyanis tudja, hogy Isten elutasította Sault mint királyt, de azt (még) nem tudják, hogy a kiválasztott Izáj legkisebb fia lesz. Dávidot a családi környezet intimitásában kenik fel, és ennek a felkenésnek a titkát kell magában hordoznia, már attól a pillanattól kezdve, amikor Saul az udvarba hívja, hogy lecsillapítsa a „gonosz szellemet”, amely eluralkodott rajta. Az uralkodó király „nagyon kötődik” ahhoz, aki az utódja lesz. A Góliát elleni küzdelem ezt követő jelenete fordulópontot jelent: amellett, hogy megerősíti, hogy Isten elvégezte a nagy győzelmet (a kicsinyből nagy lesz és fordítva), ez egy nyilvános demonstráció, amely igazolja a nép és maga Saul előtt, hogy „ Dávid minden vállalkozásában sikeres volt, és az Úr vele volt” (1Sám 18,14). Ettől kezdve a féltékenységtől elvakított és gyilkos őrületbe esett Saul megtervezi eltávolítását, nem habozva, hogy lányait, Merábot és Mikált is bevonja. Hogyan fog Dávid viselkedni? Miután elrejtőzik, hogy megmeneküljön a halál elől, kétszer is lehetősége nyílik megölni Sault, és kétszer is megkíméli őt, ezzel bizonyítva, hogy az erőszakmentesség útját választotta. Sámuel halálával, aki az egyetlen közvetlen tanúja volt annak, hogy Sault Isten elutasította, és Izáj utolsó fiának felkenésével Dávid egyedül marad a titkával, amelyet csak a királlyá válás után tár fel Mikálnak, Saul lányának és feleségének, aki megdorgálta őt, amiért helytelenül táncolt a szövetség ládájának Jeruzsálembe való bevonulásának megünneplésére (2Sám 6,21–22):
„Dávid ezt felelte Mikálnak: Az Úr színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az Úr népének, Izráelnek a fejedelmévé. Igen, az Úr színe előtt! És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek is a magam szemében, akkor is tisztelni fognak a szolgálóleányok, akiket te emlegetsz.”
2Sám 2 – 1Kir 2,11
Miután király lett és Jeruzsálemben letelepedett, Dávid megfogadja, hogy méltó lakhelyet épít a szövetség ládájának. De ahogy az első rész elején, úgy a második rész elején is az a kérdés, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogyan Isten látja, és nem úgy, ahogyan az emberek látják: Nátán próféta látomásának köszönhetően Dávid megtudja, hogy nem ő, hanem a fia fogja felépíteni a templomot (2Sám 7,12–16). Itt egy másik titok: a sok fia közül melyik lesz az utódja? Szinte úgy tűnik, mintha ez a bejelentés visszatartaná Dávid sötét oldalát, erkölcstelenségeit, politikai bizonytalanságait, családi drámáit. Ebben a forgatókönyvben kiemelkedik Betsabé története (2Sám 11), amikor az, ami egyszerű flört lehetett volna, vak erőszakba torkollik: Dávid házasságtörőből egy gyilkosság felbujtójává válik, amit még súlyosabbá tesz az a tény, hogy nem ismer gátlást, hogy saját vágyainak kielégítése érdekében megválik egyik legjobb hadvezérétől. De nem kevésbé drámai az Absalom, Maaka fia, az önjelölt király lázadásának epizódja sem. Efraim erdejében kerül sor a döntő összecsapásra (2Sám 18), amely előtt Dávid –kétségbeesett kísérletként, hogy helyreállítsa a fiával való kapcsolatát – arra kéri katonáit, hogy kíméljék meg Absalom életét. A dolgok azonban másképp alakulnak, és Dávid kétségbeesetten gyászolja fia lemészárlását. Még nem tudja, hogy később egy másik fia, Adónija összeesküvést sző ellene, hogy letaszítsa a trónról, míg egy újabb, Salamon által elrendelt testvérgyilkosság (1Kir 2,25) röviddel Dávid halála után lezárja a gyilkosságok láncolatát.
„Azután pihenni tért Dávid őseihez, és eltemették Dávid városában. Dávid negyven évig uralkodott Izráelben. Hebrónban uralkodott hét évig, Jeruzsálemben pedig harminchárom évig uralkodott.” (1Kir 2,10–11)
Jegyzetek
[1] Ezekről a szempontokról bővebben lásd Luciano Zappella: Bibbia e storia, Claudiana, Torino, 2012. Dávidról külön lásd Baruch Halpern: I demoni segreti David. Messia, assassino, traditore, re, Paideia, Brescia, 2004.
[2] Mario Liverani: Oltre la Bibbia. Storia antica di Israele, Laterza, Roma – Bari, 2003.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
Luciano Zappella: Regalità e abisso. Davide tra storia, storie e riletture, Bibbia ieri e oggi 4 (2017) 36–39.
A képek forrása:
Premier. Christianity; googledisrael.com; YouTube
