#BibliaKultúra

Éva története a világ kezdetéről szóló elbeszélésekben szerepel, amelyekről a Teremtés könyve első három fejezetében olvashatunk. Ezek két, különböző hagyományokból és forrásokból merítő narratíva formájában maradtak fenn, amelyeket a végső szerkesztő egymás mellé helyezett. Az első nő neve a második narratívában (Ter 2,4b–3,24) jelenik meg, amely korábbi hagyományhoz tartozik, mint az első elbeszélés (Ter 1,1–31). Valóban, ez a szöveg egyértelműen archaikus és androközpontú kultúrát tükröz, amely kizárólag Ádám, a férfi helyzetét veszi figyelembe, és egyértelművé teszi azt a patriarchális közeget, amelyben keletkezett.

Az Éden kertjének középpontjában áll az ember, aki a porból teremtetett (Ádám jelentése: földből való), és akit Isten éltető lehelete (a Ruah) elevenít meg. Az ember azonban egyedül van, és nem találja meg önmagát az állatok között: szüksége van egy olyan élőlényre, akivel közösségbe léphet. És íme, az ősi történetek plaszticitásával megjelenik Éva születésének leírása, akinek neve azt jelenti: életet fakasztó. Ha egyrészről a szent szöveg a teremtés minden elemének jóságát állítja, másrészről az ember magányossága az egyetlen negatív állapotként jelenik meg. Ezért Isten megalkotja azt a „te”-t, aki párbeszédbe léphet Ádámmal, egy olyan embert, aki kapcsolatban él, és megteremti a nőt, „segítőtársat, aki hozzá illő”.

Felszínes olvasatban úgy tűnhet, hogy ez a teremtés csupán arra szolgál, hogy kitöltse az ember ürességét. Vajon a nő létezésének oka az lenne, hogy társaságot nyújtson a férfinak? Hogy megmentse és felszabadítsa őt a magánytól? Kétségtelen, hogy az értelmezés története során a nő létezése másodlagosként, az embert kiegészítő szerepként jelent meg. Az „ézer” („segítség”) kifejezést úgy értették, mint női támogatást, amely enyhíti a férfi életének nehézségeit, mintha a nő egyfajta „képzett gondozó” lenne, aki a férfi szükségleteit ellátja. Ez a kifejezés azonban a szent szövegben mindig egyenrangú személyekre utal, és soha nem alárendelteket jelöl. Sőt, maga Isten is ezt a kifejezést viseli, amikor segítségként fordulnak hozzá („Íme, Isten az én segítőm, az Úr tartja meg életemet” – Zsolt 54,6), vagy amikor szükségben cselekszik: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök segítségért” (Zsolt 30,9). Nem az erős, aki segítségre szorul, hanem aki képes azt nyújtani: „Mert megszabadítja a szegényt, aki hozzá kiált, és a nyomorultat, akinek nincs segítője” (Zsolt 72,12).

Éva tehát az a „te”, aki felébreszti az embert magányos álmából, az a szemtől szembe találkozás, amely lehetővé teszi a kölcsönös önazonosság felismerését, az a másság, amely „szemben állva” párbeszédet és vitát indít el: mindketten kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.

Ezt jól értette Elisa Salerno (1873–1957) újságíró és író, aki érzékenyen figyelt a 20. század eleji nőmozgalmak szorongásaira, és bátran vállalta a szent szöveg újraolvasását, hogy visszaszerezze a nő valódi bibliai alakját, amelyet „az egyházi férfiak rosszindulatú értelmezése” eltorzított. A nő rehabilitációjáért (1917) című művében Salerno az Ádám és Éva közötti természetes és méltóságbeli egyenlőség érveit fejti ki, hangsúlyozva azt a művészetet, amellyel Isten megformálta a nőt, „kezeinek mesterművét”.

Ezért a „hozzá illő segítség” fogalmát az írónő szerint nem anyagi, hanem lelki értelemben kell felfogni: a nő feladata az, hogy az ember mellett álljon Isten keresésében. A Teremtés könyvének ezen elbeszélésében a nemek különbsége nem a szaporodásra irányul – mint az első elbeszélésben („legyetek termékenyek és szaporodjatok” – Ter 1,28) –, hanem arra, hogy együtt legyenek. Isten a magány és az elszigeteltség leküzdésére különbségeket teremt és szembeállít: fényt a sötétségtől, földet a víztől, és mindez „jó”.

Egymás társának lenni tehát az élet közös útjának jelképe lehet.

A lét értelme az itt és most közösen megélt kapcsolatokban rejlik: egymás mellett lenni az élet örömeiben és fájdalmaiban, gondoskodni egymásról, válaszolni a másik szükségleteire.

Názáreti Jézus is jelenlétté és társsá vált azok számára, akiket meg kellett gyógyítani, meghallgatni, befogadni, akik naponta találkoztak, beszélgettek, kenyeret törtek, közösséget vállaltak egymással.

Forrás:

Adriana Valerio: Eva e Adamo: nella Bibbia è la donna che “sveglia” l'uomo dal suo torpore, in Avvenire, martedì 25 marzo 2025.