A héber Bibliában csak a kígyó és a szamár kapcsán találkozunk azzal a mesébe illő motívummal, hogy beszélnek, pedig az ókori közel-keleti, a görög-római irodalomban és a későbbi rabbinikus irodalomban gyakran felbukkannak beszélő állatok. Ha azonban az egyes apostolok cselekedeteihez kapcsolódó apokrif iratokat lapozzuk fel, akkor találkozhatunk a korai keresztény irodalom beszélő állataival is: a vallási kérdésekben tájékozott szamárral, keresztséget felvevő oroszlánnal és leopárddal, üzenetet közvetítő kutyával, szép nőbe beleszerető kígyóval, újraéledt halakkal és engedelmeskedő poloskákkal.
Az Ószövetségben a két beszélő állatos történtet összekapcsolódik. George Savran szerint, ha a két elbeszélést együtt olvassuk a Tórában, akkor észrevehetünk egy pozitív irányba történő elmozdulást az egyetemes, Genezis könyvében megfogalmazott átoktól (vö. Ter 3,14–19) az Izrael népére adott áldásig (vö. Szám 23,7–10).
|
A bűnbeesés története |
Bálám története |
|
beszélő kígyó |
beszélő szamár |
|
kerubok fenyegető tüzes karddal |
az Úr angyala kivont karddal |
|
fő téma: az átok |
fő téma: az átok és az áldás |
Apokrif akták
Az események Indiában játszódnak. Tamás apostol cselekedeteiben a szamár nemes egyszerűséggel odamegy a prédikáló Tamáshoz, körültekintően megszólítja és küldetéséről árulkodva azt mondja neki: „Ülj fel a hátamra, pihenjél, amíg a városba érkezel!” Majd azt is elmondja, hogy ő Bálám szamarának családjából származik, amelyhez az a csikó is tartozott, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe. Majd küldetését bevégezve, holtan rogy össze.
Egy másik alkalommal egy hadvezér házába tér be Tamás apostol, hogy annak feleségét és lányát a meggyötört démonoktól meggyógyítsa. Beküldi az egyik, jobb oldalon befogott vadszamarat és megbízza, hogy üzenetét adja át a démonoknak. Az pedig valóban belép az udvarra, és hosszan beszél a démonokhoz. Szavait meghallva az asszony és a leány kijön a házból az apostolhoz, aki kiűzi belőlük a démonokat. A két nő azonban úgy fekszik a földön, mintha meghaltak volna. Ekkor a vadszamár újra hosszú beszédet mond, buzdítja először az apostolt, majd a tömeget. Végül a nők felkelnek, a szamarakat pedig elengedik a városkapukon kívül.
Az apokrif aktákban visszatérő motívum, hogy az állatok hallgatnak Isten emberére. Például a poloskák János apostol cselekedeteiben: „Azt mondom nektek, ó poloskák, legyetek mindnyájan megértőek, és még ebben az órában elhagyva szállásotokat, maradjatok csöndesen egy mások helyen, és tartsátok távol magatokat Isten szolgáitól!” (60).
Czachesz István egyik tanulmányában pszichológiai megfontolásokat is tesz. Rámutat, hogy az ókorban a filozófusok vitáztak azon, hogy vajon bírnak-e értelemmel az állatok. A Karneász alapította Új Akadémiai szkeptikusai szerint az állatoknak az emberhez hasonló intelligenciájuk van, míg a sztoikusok ezzel nem értettek egyet. A rabbinikus zsidó gondolkodásban az egyes állatok éles eszűek, és többük mélyen vallásos. Talán a bibliai Bálám-történet is annak jele, hogy efféle elgondolások korábban is léteztek éppen úgy, mint görög filozófiában, csak nem túl sok jelent meg a fennmaradt írásokban.
Rámutat továbbá, hogy azok a történetek, amelyekben furcsa elemek vannak, jobban bevésődnek, mint azok, amelyekben nincsenek. Így az emberi kultúrában is jobban fennmaradnak: „Gondoljunk csak az egyébként haszontalan mitológiai, vallási, mesés és babonás elemek aránytalan felhalmozódására és soha el nem múló vonzerejére.” A furcsaság azonban önmagában kevés a sikerhez, fontos az is, hogy milyen szerepben jelennek meg ezek az egyébként hétköznapi állatok.
Janet E. Spittler felhívja a figyelmünket, hogy az apokrif iratok nemcsak arról tanúskodnak, hogy a korai keresztények hogyan viszonyultak az állatokhoz és a természeti világhoz, de a gyakran nagyon pozitív állatábrázolásokkal ellensúlyozták a korai keresztény irodalomban szereplő állatok gyakran negatív ábrázolását is. Erre az egyensúlyra pedig szükség volt és szükség van.
„Ezek az írások közel állnak szívemhez, mert jól tükrözik íróik és azon közönség ízlését, amely számára íródtak. Rávilágítanak arra, mit csodáltak, mit tartottak fontosnak a keresztény néptömegek az ókorban. Mivel átlag-keresztények számára készültek, népies irodalomnak, folklórnak, regényes elbeszéléseknek is tekinthetjük őket, amelyek nem annyira az észhez, mint inkább a szívhez szólnak, s mint ilyenek sok rejtély megoldásához szolgáltatnak kulcsot mind a késő császárkori és a középkori irodalomban, mind a képzőművészetben és a vallási szokások, ünnepek kialakulásában.”
A Vigilia beszélgetése Adamik Tamással, Vigilia 65 (2000/4) 309.
Forrás és további tájékozódásul
Az apostolok csodálatos cselekedetei, Telosz, Budapest, 1996.
George Savran: Beastly Speech: Intertextuality, Balaam’s Ass and the Garden of Eden, JSOT 64 (1994) 33–55.
István Czachesz: Speaking Asses and Other Devoted Animals, in Uő: The Grotesque Body in Early Christian Discourse: Hell, Scatology and Metamorphosis, Routledge, London – New York, 2014, 130–140.
Janet E. Spittler: Animals in the Apocryphal Acts of the Apostles: The Wild Kingdom of Early Christian Literature, Mohr Siebeck, Tübingen, 2004.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
