John Coffey előadása azt mutatja be, miként vált a Biblia a 18–19. századi rabszolgaságellenes (abolicionista) mozgalmak egyik legfőbb hivatkozási alapjává és szimbólumává – annak ellenére, hogy korábban éppen a rabszolgaság igazolására használták. Az angol és amerikai reformerek nemcsak érvrendszerükben, hanem vizuális kultúrájukban is bibliai idézeteket alkalmaztak: a rabigába hajtottakat Izrael népével, a hatalom birtokosait fáraói zsarnokokkal, magukat pedig ószövetségi prófétákkal azonosították. A Szentírás ily módon nemcsak teológiai viták tárgyává, hanem identitásformáló eszközzé is vált – újraértelmezve a rabszolgák, a nemzetek és a szabadságért küzdők önképét. Coffey előadása világossá teszi: a Biblia ebben a történelmi küzdelemben nemcsak erkölcsi tekintély volt, hanem egyúttal vitatott terep – egyszerre adott támaszt és jelentett akadályt a felszabadítás ügyében.
1. A rabszolgaság kérdésének történelmi fordulata
A 18. század végén valami igazán figyelemre méltó történik: egy olyan társadalom, amely addig mélyen elkötelezett volt a rabszolgakereskedelem és a rabszolgatartás mellett, egyszer csak elkezdi megkérdőjelezni magának a rabszolgaságnak a jogosságát. Úgy vélem, ez történelmi szempontból példátlan fordulat.
Az 1770-es évekre az atlanti rabszolgakereskedelem teljes lendülettel működik. A britek a világ vezető rabszolgakereskedő hatalmává válnak. Liverpoolból és Bristolból induló hajóik évente harminc-negyvenezer afrikai embert szállítanak át az Atlanti-óceánon a karibi és észak-amerikai ültetvényekre. A brit Karib-térség és az amerikai Dél ekkorra már mélyen rabszolgatartó társadalmakká alakulnak.
Ám az 1770-es és ’80-as években hirtelen megjelenik egy új jelenség: egy szervezett mozgalom, amely a rabszolgaság eltörlését tűzi ki célul.
Korábban is akadtak, akik felemelték szavukat a rabszolgaság és a rabszolgakereskedelem ellen, de ez az első alkalom, hogy tömeges, széles körű ellenállás bontakozik ki. Egy ilyen méretű és szervezettségű mozgalom addig ismeretlen volt.
Rendkívüli mennyiségű nyomtatott anyag lát napvilágot: prédikációk, röpiratok, versek. Az emberek tömegesen írnak alá petíciókat — csak az 1780-as és ’90-es években több százezren tiltakoznak így a rabszolgakereskedelem ellen. Az 1810-es évekre ez a szám meghaladja az egymilliót, és az 1830-as évekre több mint kétmillió brit állampolgár írja alá a rabszolgaság teljes felszámolását követelő dokumentumokat.
Ezzel párhuzamosan elindul a cukorbojkott is: emberek százezrei mondanak le a nyugat-indiai cukor fogyasztásáról, hogy így tiltakozzanak a rabszolgaság ellen.
A parlament alsóházában élénk viták zajlanak, ahol a korszak legnagyobb szónokai szólalnak fel – köztük William Pitt, Charles James Fox, Edmund Burke, valamint William Wilberforce, akinek neve e történet szempontjából is kiemelt jelentőséggel bír.
1807-ben a brit parlament, csakúgy mint az amerikai kongresszus, törvényben tiltja be az atlanti rabszolgakereskedelmet. Az 1830-as évekre a britek a rabszolgaság intézményét is felszámolják a karibi gyarmataikon. Az Egyesült Államokban ez a küzdelem sokkal keményebb és hosszabb: ott a rabszolgaság csak az 1860-as években, az amerikai polgárháború eredményeként szűnik meg véglegesen.
De az 1880-as évekre a rabszolgaságot már felszámolták az egész Atlanti-térségben. Ez tehát egy történelmi szempontból rendkívüli fejlemény: alig egy évszázad leforgása alatt eljutunk a rabszolgaság-ellenes mozgalom megszületésétől odáig, hogy a rabszolgaság intézménye az Atlanti-világ egészében eltűnik.
2. Biblia a rabszolgaság szolgálatában
De vajon milyen szerepet játszott ebben a Biblia?
Nos, a Biblia korábban a gyarmati rabszolgaság felépítésének és igazolásának egyik legfőbb eszköze volt — ezért lett az is szükségszerű, hogy ugyanazt a Bibliát használják a rabszolgaság lebontására is. Mivel a Biblia óriási tekintéllyel bírt, egyszerűen nem lehetett megkerülni. Ha valaki meggyőzően akart érvelni bármilyen társadalmi kérdésben, kénytelen volt bibliai hivatkozásokkal alátámasztani az álláspontját. És ennek már ma is láttuk néhány példáját.
Ahhoz azonban, hogy ezt igazán megértsük, fontos közelebbről megvizsgálnunk a protestáns rabszolgatartó társadalmak sajátos működését. A katolikus gyarmatokon a gyarmatosítást a misszióval párhuzamosan vitték végbe. A hódítókat papok kísérték, és a meghódított, rabszolgasorba taszított embereket kezdettől fogva megkeresztelték, beemelve őket az egyházba.
A protestáns gyarmatokon azonban egészen más gyakorlat alakult ki: az ültetvényesek határozottan ellenálltak a rabszolgák megtérítésének. A vallást ugyanis saját felsőbbrendű identitásuk egyik alapkövének tekintették – úgy gondolták, a kereszténység egyike azoknak a jegyeknek, amelyek elválasztják a „civilizált” fehér urakat a „pogány” fekete rabszolgáktól. Ennek alátámasztására az Ószövetség Izraelének példáját hozták fel: a héberek sem tarthatták rabszolgaként saját testvéreiket, de az idegeneket és jövevényeket igen – ezt a mintát vetítették rá saját gyarmati valóságukra.
A protestáns misszionáriusokat ez a helyzet mélyen nyugtalanította. Számukra komoly teológiai és lelkiismereti problémát jelentett, hogy egy ilyen társadalmi akadály áll az evangélium egyetemes terjedésének útjában. Ezért a 17. és 18. században az egyik legfontosabb feladatuk az lett, hogy meggyőzzék az ültetvényeseket: a rabszolgák megtérítése nem fenyegeti a rabszolgaság fennmaradását.
A 18. század folyamán tehát egy újfajta gondolatmenet kezd kibontakozni. Erről szól Catherine Gerbner kiváló és friss könyve, a figyelemfelkeltő című Christian Slavery (Keresztény rabszolgaság).
A lényeg az, hogy megpróbálták rávenni a karibi ültetvényeseket és rabszolgatartókat, hogy fogadják el: a kereszténység és a rabszolgaság összeegyeztethető egymással. Ennek érdekében egy bibliai alapokra épülő védelmet dolgoztak ki a rabszolgaság mellett, és azt állították, hogy maga a rabszolgaság lehet az evangélium továbbadásának egyik eszköze.
Érvelésük egyik sarkalatos pontja az volt, hogy az Atlanti-óceánon keresztül zajló rabszolgakereskedelem nem pusztán történelmi vagy gazdasági folyamat, hanem isteni gondviselés eredménye. Azzal, hogy embereket ragadnak ki a pogányság sötétségéből, és elhozzák őket az Újvilágba, megnyílik előttük az út a kereszténység világossága és a civilizáció felé. De azt is be akarták bizonyítani, hogy a megtérés, a keresztség, sőt még az írás-olvasás megtanítása sem fogja aláásni az úr és a rabszolga közötti viszonyt. A kereszténnyé tett rabszolgák hűségesek és engedelmesek lesznek.
Ennek érdekében természetesen az Újszövetség háztartási törvényeihez fordulnak, különösen azokhoz az igékhez, amelyek arra szólítják fel a rabszolgákat, hogy engedelmeskedjenek uraiknak.
Ugyanakkor a faji gondolkodás nyelvét is segítségül hívják. Az egyik legégetőbb kérdés ugyanis, amivel szembe kell nézniük, az az: hogyan igazolják, hogy éppen egy bizonyos népet – egyetlen, jól körülhatárolt embercsoportot, az afrikaiakat – tartják rabszolgaságban?
Történtek ugyan próbálkozások az amerikai őslakosok rabszolgasorba taszítására is, ahogy a fehér szolgákat is alkalmazták szerződéses munkára. Mégis, a kialakult rabszolgaság olyan rendszerré vált, amelyet alapvetően faji alapon működtettek, és amely faji célzottságon nyugodott. Ezt tehát valamilyen módon meg kellett védeniük.
Itt lép be a képbe az egyik leghírhedtebb és legkérdésesebb bibliai alapú, rabszolgaságot igazoló értelmezés: a Teremtés könyvének 9. fejezete, valamint más bibliai nemzetségtáblázatok. Ezekben a Hám ági leszármazását vezetik le az afrikaiakhoz, és azt állítják, hogy a Kánaánra kimondott átok magyarázza meg az afrikai népek rabszolgasorba taszítását. Ez egy olyan nép, amely isteni átok alatt áll – így hangzik az érvelés.
Ahogy említettem, ez az értelmezés meglehetősen vitatható. A 19. században sok bibliai kommentátor szívesebben védte a rabszolgaság elvont formáját, mint annak faji alapú változatát. Ennek ellenére ez az érvelés széles körben elterjedt és népszerű maradt.
Vegyünk egy konkrét példát: Zinzendorf gróf, a híres morva egyházi vezető, amikor a dán fennhatóság alatt álló Saint Thomas szigetére látogat egy fekete gyülekezetnek prédikál, és azt mondja: Isten az első négereket rabszolgasággal büntette. Ez egyértelmű utalás a Hám-átokra, pontosabban annak egy Kánaánra vonatkozó értelmezésére.
A bibliai nemzetségtáblák tehát eszközként szolgálhattak arra, hogy aláássák a bibliai monogenizmus elvét – vagyis azt a nézetet, miszerint az egész emberiség Ádám fiaiként egyetlen közös emberi családhoz tartozik. Ehelyett a fajok isteni elrendeltségét és az afrikaiak alárendeltségét hangsúlyozták.
Amikor tehát a rabszolgaság-ellenes mozgalom megjelenik az 1770-es és 1780-as években, már egy teljesen kiforrott, bibliai alapokra épülő, a faji felsőbbrendűséget hirdető pró-rabszolgaság ideológiájával találja szemben magát.
3. A rabszolgaságpárti érvrendszer
Ottobah Cugoano, az egyik fekete brit rabszolgaság-ellenes gondolkodó, keserűen meg is jegyzi: a legnagyobb támasza azoknak, akik a rabszolgaságot védik, az a meggyőződés, hogy maga a Biblia szentesíti azt. Közismert, hogy az Egyesült Államokban, a polgárháború előtti évtizedekben egy erőteljes, protestáns gyökerű rabszolgaságpárti apologetikája bontakozott ki. Sokáig úgy tartották, hogy Nagy-Britanniában ez a jelenség kevésbé volt meghatározó, de a legújabb kutatások rávilágítanak: a Biblia valójában központi szerepet játszott a brit rabszolgaságpárti diskurzusában is.
A Szentírás mozgósítása és értelmezése kulcsfontosságú eszköz volt ebben a vitában.
Az alapérv pedig nagyjából így szólt: ha Ábrahámnak voltak rabszolgái, ha Mózes törvényben szabályozta a rabszolgaságot, és ha Pál apostol sem ítélte el egyértelműen, akkor ha mindez megfelelt nekik, nekünk is megfelel. Ez az a bibliai alapú rabszolgaságpárti érvrendszer, amellyel a rabszolgaság-ellenes mozgalmaknak szembe kellett szállniuk.
Az 1830-as évektől kezdve a rabszolgaság-ellenes mozgalmak különösen nehéz helyzetbe kerültek. Kezdetben még az volt a céljuk, hogy felszámolják a rabszolgakereskedelmet, abban a reményben, hogy maga a rabszolgaság idővel magától eltűnik. Úgy vélték, ha megszűnik az afrikai rabszolgák behozatala, a rendszer fokozatosan kihal.
Azonban az 1820-as évekre világossá vált: ez nem fog bekövetkezni. A rabszolgaság – főként az Egyesült Államokban – gyors növekedésnek indult, és egyre mélyebben beágyazódott a társadalmi és gazdasági struktúrákba. Így az 1820-as és 1830-as években új lendületet kapott az a mozgalom, amely immár nem fokozatos, hanem azonnali felszabadítást követelt.
Az új hullám képviselői közül sokan úgynevezett „immediatisták” voltak – vagyis azonnali emancipációt követeltek a fekete rabszolgák számára. Álláspontjuk alátámasztására azt hirdették, hogy a rabszolgatartás nem pusztán erkölcstelen, hanem egyenesen bűn – olyan bűn, amelyből az embernek haladéktalanul meg kell térnie. Olyan, mint a házasságtörés: nem lehet halogatni, azonnal abba kell hagyni. És ha valaki nem tér meg belőle, az egyház fegyelmezze, sőt akár ki is zárhatja a közösségből.
Ez egy rendkívül határozott állítás – és természetesen olyan, amelyet nem könnyű alátámasztani az Újszövetség alapján. Minél magasabbra tették a tétet, annál nagyobb kihívással kellett szembenézniük:
hogyan igazolható ez az álláspont bibliai alapon?
A rabszolgaság-ellenes gondolkodók tehát maguk is vívódtak, hogyan viszonyuljanak a Biblia rabszolgasággal kapcsolatos szövegeihez.
Az egyik stratégia az elkerülés volt. William Wilberforce, a brit parlament legismertebb és legfontosabb rabszolgaság-ellenes szónoka például tudatosan kerülte a bibliai érveket felszólalásaiban. Ez részben megfelelt a kor szónoki szokásainak, de részben annak a félelemnek is, hogy ha bibliai értelmezési vitákba bonyolódik, akkor egyfajta exegézisbeli lövészárok-háborúba keveredik, ami nem viszi előre az ügyet. Sokkal célravezetőbbnek tartotta, ha emelkedett erkölcsi retorikát alkalmaz, semmint hogy belemélyedjen a bibliai szövegmagyarázat aprólékos részleteibe a parlamenti viták során.
Egy másik stratégia a tagadás volt: tagadni azt, hogy a Biblia valaha is jóváhagyta volna a rabszolgaságot. Ha valaki például a King James Bibliát olvassa, ez az érvelés könnyebben védhető, mint gondolnánk. Ebben az angol bibliafordításban a héber „ebed” és az újszövetségi „dulosz” kifejezéseket következetesen „szolga”-ként fordítják –
így a Biblia „szolgákról” szól, nem „rabszolgákról”.
A korszak protestáns literalizmusa pedig gyakran egyszerűen kijelentette: a Biblia nem hagyja jóvá a rabszolgaság örökös, visszavonhatatlan formáját – legfeljebb a kánaániták esetében, ahol a rabszolgaság bűn miatti büntetésként, isteni fenyítésként jelenik meg. Gyakori érvként jelent meg az is, hogy a héber rabszolgaság intézményét már maga az evangélium érvénytelenítette. Itt tehát a szövetségek közötti történeti ívre hivatkoztak: az Ószövetség intézményei idővel érvényüket veszítik az Újszövetség fényében.
Granville Sharp, akit joggal tartanak a brit rabszolgaság-ellenes mozgalom atyjának, amellett érvelt, hogy a héber törvények szerint a zsidóknak nem volt szabad örökre rabszolgaságban tartaniuk testvéreiket. A jubileumi törvények előírták, hogy meghatározott idő után fel kell őket szabadítani.
Sharp szerint az evangélium épp ezt az elvet tette egyetemes érvényűvé. Mivel az evangélium mindenkit megszólít, és ledönti a válaszfalat zsidó és pogány között, ebből az következik, hogy minden ember a testvérünk. Isten országa mindenkit befogad; mindenki a felebarátunk, mindenki a közösség része – és ezért senkit sem lehet örökre rabszolgaságban tartani.
Egy másik érvrendszer az úgynevezett „isteni alkalmazkodás” gondolata volt. Eszerint, még ha az Újszövetség valóban elnéző is volt a rabszolgasággal szemben, ez azért történhetett, mert – és itt a 18. századi gondolkodás egyik központi elképzelését látjuk – a társadalmak különböző fejlettségi fokokon haladnak keresztül, egyfajta történeti fejlődési szakaszokban.
Az egyik legnagyobb skót felvilágosodás kori történész, William Robertson, aki maga is úttörője volt ennek a megközelítésnek, egy prédikációjában azt állítja, hogy a korai kereszténységnek alkalmazkodnia kellett a maga idejében még „primitívnek” számító társadalmi berendezkedéshez.
De ami az evangélium sajátja, az az, hogy olyan magokat ültet el, amelyek hosszú távon felforgatják a régi rendet.
Az evangélium üzenete lassan, fokozatosan fejti ki hatását, és ahogy a társadalom fejlődik, úgy ássa alá maga az evangélium is a rabszolgaság intézményét. Így tehát a civilizációs és társadalmi fejlődés eszméje is bevonódik ebbe az érvrendszerbe.
Ahogy ez a gondolat különösen a 19. században tovább formálódik, egyre erősebben meggyökeresedik az elképzelés, hogy szinte áthidalhatatlan szakadék tátong az antikvitás viszonylag „primitív” erkölcse és a modern kor felvilágosult, haladó erkölcsi felfogása között. És minél inkább megerősödik ez az érzület, annál valószínűbb, hogy valaki a liberális protestantizmus felé fordul. Az amerikai liberális protestantizmus fejlődésének egyik fontos forrásvidéke éppen a rabszolgaságról való morális-reflexív gondolkodás – Molly Oshatz egyik könyve is ezzel a kérdéskörrel foglalkozik.
A másik irány pedig – és ez különösen sajátosan jellemző az amerikai rabszolgaság-ellenes gondolkodásra – az, hogy megrendül a Biblia tekintélyébe vetett hit.
Az amerikai abolicionista mozgalom második szakaszának, vagyis az 1830-as évektől kibontakozó időszaknak az egyik figyelemre méltó vonása éppen az, hogy maga is egy vallási megújulási hullámból születik meg – ez a második nagy ébredés korszaka. A mozgalom számos vezető alakja – William Lloyd Garrison, Gerrit Smith vagy Theodore Dwight Weld – épp e vallási ébredés lángoló légkörében formálódik. Mégis: mindhárman elveszítik hitüket nemcsak a Biblia tévedhetetlenségében, hanem magában a kereszténységben is. Végül mindegyikük kívül találja magát az egyházakon és a szervezett vallási élet keretein.
Ez a hitvesztés részben abból a mély kiábrándultságból fakadt, amelyet akkor éltek át, amikor látták, hogy a keresztény egyházakat nem sikerül meggyőzniük – érveik süket fülekre találnak. Ez a helyzet persze kiváló lehetőség volt a rabszolgaság védelmezői számára. Hiszen így azt lehetett állítani, hogy a rabszolgaság-ellenes mozgalmat nem is valójában a Biblia, hanem valamilyen világi, szekuláris filozófia hajtja. Így az északi felszabadítók, a rabszolgaság ellen harcolók könnyen beállíthatók voltak mint szkeptikusok, liberálisok, hitetlenek – miközben a déli államok önképét úgy formálták meg, mint istenfélő, biblikus, patriarchális társadalmat. Ez a fajta önazonosság tehát valóban megszilárdul a déli államokban ebben az időszakban.
És így zárul le ez a történet – legalábbis Mark Noll és a Genovese házaspár értelmezése szerint. Ők úgy látják, hogy az Egyesült Államokban a rabszolgaság-ellenes gondolkodók elveszítették az „exegézis-háborút”. A rabszolgaság hívei ugyanis sikerrel blokkolták a bibliai érveket, és meg tudták tartani az egyházak támogatását. A felszabadítás hívei végül nem tudták megnyerni az egyházakat. Valójában csupán néhány kisebb vallási közösség, szekta állt melléjük az azonnali felszabadítást követelő álláspontjukban.
A kutatók úgy látják: az egyik legnagyobb stratégiai hibájuk az volt, hogy rossz hadszínteret választottak. Ahelyett, hogy a faji alapú rabszolgaság bibliai védhetetlenségére összpontosítottak volna, azt próbálták bebizonyítani, hogy a Biblia általában véve is elítéli a rabszolgaságot, mint absztrakt jelenséget. És ez túlságosan nehéz vállalkozásnak bizonyult.
Más szóval: a Biblia a rabszolgaság-ellenes mozgalom számára olykor inkább teher volt, mint segítség.
De ennek a történetnek van egy másik oldala is. Roy Porter, a felvilágosodás egyik legjelentősebb történésze, egyszer azt írta, hogy Angliában azok a kampányok, amelyek előbb a rabszolgakereskedelem, majd magának a rabszolgaságnak a felszámolását hozták el, nem a liberális értelmiségiek vezetésével zajlottak – hanem evangéliumi keresztények és kvékerek álltak az élükön.
Lehet ezen az állításon finomítani, árnyalni, de lényegét tekintve nagyon sok igazság rejlik benne. David Brion Davis is hangsúlyozza, hogy Granville Sharptól és William Wilberforce-tól kezdve Thomas Fowell Buxtonon és Joseph Sturge-ön át minden jelentős rabszolgaság-ellenes vezető számára a vallás jelentette a központi motivációs erőt.
Hadd mutassak most egy képet. Ez William Wilberforce Bibliájának egyik oldala, amely ma a hulli Wilberforce Múzeumban található. Az oldal sűrűn van telejegyzetelve – de eddig még senki nem vizsgálta meg tudományosan. Hasonló példát találunk Thomas Clarkson Újszövetségében is – és ezt sem tanulmányozta még senki. Mindkét eset jól mutatja: milyen mélyen és alaposan olvasták a Bibliát ezek az emberek. Clarkson például, amikor végighalad Mózes ötödik könyvén, rendszeresen rövidítéseket ír a margóra egyes szakaszokhoz. Azokon a részeken, amelyek a szegényekről és a rászorulókról való gondoskodásról szólnak, rendre odaírja:
„benevolence”
– ami természetesen egy tipikusan 18. századi szó. A korszak erkölcsfilozófiája nagy hangsúlyt fektetett a „jóakaratra”, a benevolenciára. Mondhatjuk úgy is: Wilberforce és Clarkson a Biblia szövegét 18. századi szemmel, a kor erkölcsi kategóriáin keresztül olvasta és értelmezte.
4. A Biblia mint az ellenállás eszköze
De az abolicionista mozgalmat teljes egészében át- meg átszövi a bibliaidézetekkel, utalásokkal, nyelvezeti és szimbolikus motívumokkal. Granville Sharp, akit már említettem, szenvedélyes héber és görög nyelvtudós volt, aki nyelvismeretét a Szentháromság tana melletti érvelésre is felhasználta az unitáriusokkal szemben. Ugyanakkor az ókori, rabszolgaságot támogató bibliai érvekkel szembeni fellépését is a Szentírás becsületének megóvásaként értelmezte.
Wilberforce és Clarkson például Bibliát ajándékozott Henri Christophe-nak, Haiti királyának az 1810-es években, és arra kérték, hogy terjessze azt népe körében.
Az Egyesült Államokban William Lloyd Garrison – még miután megrendült a Bibliába vetett hite, és már nem hitt annak tévedhetetlenségében – retorikájában mindvégig a bibliai nyelvezetet használta. Leveleit gyakran ilyen sorokkal zárta:
- „Üdvözlettel, mindazok felszabadításáért, akiket elnyomnak”,
- „Üdvözlettel, Krisztus uralmáért az egész földön”,
- „Üdvözlettel, minden rabszolga megváltásáért”,
- „Üdvözlettel, az öröm évéért”.
Ez utóbbi, az „öröm éve” – vagyis a „jubileum” – volt a leggyakrabban használt bibliai kifejezés, amellyel Garrison leveleit aláírta.
Sok szempontból azt lehet mondani: az abolicionizmus gyakorlatilag elképzelhetetlen volna a Biblia nélkül. Ennek az az oka, hogy a rabszolgaság-ellenes vezetők és követőik is az ószövetségi próféták mintájára formálták meg saját identitásukat. A prófétai iratokat újra és újra mozgósították a rabszolgaság elleni érvelésben.
Granville Sharp például 1776-ban – abban az évben, amikor elfogadják az amerikai függetlenségi nyilatkozatot, és megkezdődik a háború az amerikaiak és a britek között – ír egy egész értekezést „A megtorlás törvénye” címmel. Ebben azt fejtegeti, hogy ha az Ószövetség történetét figyelmesen végigolvassuk, világossá válik: Isten rendszeresen ítéletet mond az elnyomó nemzetek fölött. Sharp összegyűjt egy egész sor olyan bibliai szöveget, amely azt példázza, hogy az elnyomó népek – legyenek bármennyire hatalmasak – nem menekülhetnek meg Isten ítélete elől.
Az 1770-es években egyébként is általános volt a nyugtalanság és aggodalom, mind az amerikai, mind a brit oldalon. Sokakban felmerült a kérdés: vajon a háború nem éppen Isten büntetése-e? Komoly önvizsgálat indult el arról, hogy miért éri ez a két nemzetet. És ekkor sokan – mindkét oldalon – arra a következtetésre jutottak, hogy a rabszolgakereskedelem és maga a rabszolgaság, vagyis az elnyomás bűne miatt került nemzeti ítélet alá Amerika és Britannia. Ezért van az, hogy az amerikai forradalom – bármilyen paradoxnak is tűnik – kulcsszerepet játszik az abolicionista mozgalom megszületésében és megerősödésében.
Többféle úton is megvizsgálhatnánk, milyen mélységben volt jelen a Biblia a rabszolgaság-ellenes mozgalomban. Elemezhetnénk a kortárs költeményeket, prédikációkat, beszédeket; a fekete amerikai felszabadítók szövegeit – amelyek rendkívül gazdag anyagot nyújtanak – vagy akár a rabszolgafelkelésekhez kapcsolódó irodalmat.
Jómagam nemrég az 1823-as Demerara-i felkeléssel foglalkoztam, amely egy missziós kápolna köré szerveződött. Az ottani misszionáriust bíróság elé állították azzal a váddal, hogy a rabszolgákat lázadásra buzdította. És a tárgyaláson minden kérdés arról szólt, hogyan használta a Bibliát. Ez az ember, John Smith, módszeresen olvasta végig a Bibliát a gyülekezetének. A Teremtés könyvétől indult, és eljutott egészen a Krónikák második könyvéig, sőt az Újszövetség legnagyobb részét is felolvasta nekik. A vád lényege az volt, hogy John Smith súlyos felelőtlenséget követett el, amikor ezt a „lázító” szöveget olvasta fel egy rabszolgaközösségnek. Börtönbe került, és ott is halt meg. A brit közvélemény szemében mártírrá vált.
Az előadás hátralévő részében most néhány abolicionista képi ábrázolást szeretnék megmutatni, és megvizsgálni, miként használták ezekben a bibliai szövegeket.
Itt látható például a felszabadítási mozgalom egyik legismertebb emblémája: egy térdeplő rabszolga könyörög szabadságáért, a jól ismert kérdéssel:
„Nem vagyok-e ember és testvér?”
Az abolicionista retorika egyik kulcsmozzanata az volt, hogy a rabszolgák újradefiniálásával testvérként, embertársként kezdték ábrázolni őket. Ez egy rendkívül fontos elmozdulás volt. És ez természetesen azt is megváltoztatta, hogyan olvasható be a rabszolga a bibliai elbeszélésbe. Ha ugyanis testvérként tekintesz a rabszolgára, akkor nem csak azokra az igehelyekre kell figyelned, amelyek a rabszolgaságról szólnak — hanem be lehet őket helyezni az üldözöttekről, az elnyomottakról, az isteni irgalomról és megváltásról szóló szövegek tágasabb világába.
Ez a kép persze az utóbbi időben sok kritikát is kapott. Sokan úgy vélik, hogy egy alárendelt fekete ember könyörög benne egy jóindulatú fehér felszabadítóhoz. De az egyenlőség gondolata mégis ott munkál a képben — az egymást elérő kézmozdulatban és a bibliai ihletésű mottóban:
„Szűnjék meg az elnyomás a földön!”
Ez a kép pedig más bibliai szövegekkel is összekapcsolható. Itt van például egy másik abolicionista érem, amelyen az aranyszabály szerepel:
„Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek velük.”
5. A képek hatalma: ikonográfia és emlékezés
Az abolicionisták nemcsak szövegeket és képeket alkottak, hanem háztartási tárgyakat is készítettek — olyan mindennapi eszközöket, amelyeket az emberek az asztalukra tehettek, és amelyek bibliai idézeteket vagy képi ábrázolásokat hordoztak.
Itt van például egy 1820-as évekből származó szószos kiöntő, amelyen az Apostolok cselekedetei 7. fejezetéből olvasható idézet. Ez István vértanú beszédéből származik, amelyben áttekinti Izrael történetét, különösen a héberek egyiptomi rabságát. Itt tehát radikális újraértelmezés történik: az atlanti rabszolgaság nem egyszerűen gazdasági vagy társadalmi rendszerként jelenik meg, hanem a bibliai Egyiptom párhuzamaként, amelyben az elnyomott afrikai rabszolgák Izrael gyermekeiként jelennek meg. És ezzel együtt a brit nemzet is új szerepbe kerül: fáraóvá válik, hajcsárrá, az elnyomóként megjelenített egyiptomiakkal azonosul.
Egy másik tárgy, egy korabeli váza, Ezekiel könyvéből idéz (22,29):
„Az ország népe erőszakkal sanyargatott, rablással nyomorgatott.”
Itt különösen erőteljes a prófétai szöveg mozgósítása: a bibliai ítéletbeszédek az aktuális társadalmi valóságra vonatkoznak.
Látunk egy további példát is: egy tányért, amelyen egy nő gyászolja elveszített gyermekét. A jelenet megrendítő, a körülötte olvasható idézetek pedig Izajás prófétától, Hiszkija király imádságából és Jeremiás siralmaiból származnak:
„Elnyomott vagyok, légy pártfogóm!”
„Fáradozunk, de nincs nyugtunk,”
„Nyakunkon az üldözés.”
Ebben a vizuális-kommunikatív térben az afrikai rabszolgák bibliai szereplőkké válnak: az elnyomottak, a szenvedők, a gyászolók alakjában jelennek meg.
Egy másik figyelemre méltó tárgy egy kelet-indiai cukortartó az 1820-as évekből. Azok az abolicionisták, akik bojkottálták a nyugat-indiai rabszolgamunkával előállított cukrot, gyakran vásároltak kelet-indiai cukrot, amelynek termelésében nem használtak rabszolgamunkát.
Ezen a cukortartón a Leviták könyvéből (25) származó szöveg olvasható:
„Ne nyomorítsátok meg!”
Mellette pedig egy kevésbé ismert, de annál erőteljesebb idézet a 2Krón 28,11 verséből:
„Adjátok vissza a foglyokat, akiket foglyul ejtettetek!”
Ez Oded próféta szava, aki arra inti az izraelitákat, hogy engedjék szabadon a 200 000 júdai foglyot, akiket Szamáriába hurcoltak. A bibliai párhuzam révén a brit közönség az elnyomók szerepébe kerül, s a próféta felszólítása hozzájuk szól: adják vissza a foglyokat, akiket saját testvéreikként ejtettek rabságba.
A mozgalom természetesen az Újszövetségből is idéz. Az egyik legtöbbször mozgósított igevers, amely abolicionista tányérokon, korsókon, gyertyatartókon, sőt amerikai plakátokon is megjelenik az 1860-as évekből, a Zsidókhoz írt levél 13. fejezetéből való:
„Emlékezzetek meg a megkötözöttekről.”
Itt a rabszolgák ismét testvérként tűnnek fel, de immár üldözött keresztényekként, akikről meg kell emlékezni, akik iránt könyörületet kell tanúsítani.
Ami különösen figyelemre méltó: ha megfigyeljük a tányérokon szereplő rabszolganő testtartását — amelyet egyes képeken tisztábban is látni — az derül ki, hogy a nő Bibliát tart a kezében.
A Biblia ebben az ikonográfiában új, szimbolikus jelentést kap: nem az elnyomás eszköze többé, hanem a felszabadulásé.
Az egyik ilyen ábrázoláson a nő így szól:
„Ez a könyv azt mondja, az ember ne legyen kegyetlen. Bárcsak Massa elolvasná ezt a könyvet.”
Ez radikális fordulat: a Biblia már nem az uralkodó keresztény fehér urak, hanem az elnyomott keresztény rabszolgák oldalán áll. A korábbi képlet, amely szerint a keresztény urak vezetik a pogány rabszolgákat, most megfordul: pogány urakat látunk, akik keresztény rabszolgákat tartanak bilincsben.
A rabszolgák keresztény hitre térítése, amely az 1810-es és 1820-as évekre jelentősen felgyorsul, megnyitja az utat a történet újraértelmezéséhez.
Vegyük például Olaudah Equiano esetét, az egyik legfontosabb fekete abolicionistáét. 1789-ben adta ki nagy sikerű önéletrajzát The Interesting Narrative of the Life of Olaudah Equiano címmel.
A könyv címlapján látható képen Equiano nyugati viseletben, angolos megjelenéssel látható: ruházata és tartása műveltséget, beilleszkedést sugall. Egyenesen az olvasó szemébe néz, mintha egyenrangú partnere lenne. Ugyanakkor egy nyitott Bibliát tart a kezében, amely az Apostolok Cselekedetei 4. fejezeténél van nyitva:
„Nincs más név az ég alatt, amely által üdvözülhetnénk”.
Ez tehát egyszerre megtéréstörténet és felszabadulástörténet: Equiano vallási újjászületésének és emberi méltóságának tanúsága.
Lássunk egy másik példát: ezek a színesre zománcozott figurák az 1820-as évekből különösen erőteljesen mutatják, hogyan alakította át az abolicionista mozgalom az identitásokat. A képen egy felszabadított rabszolga áll, mellette Britannia allegorikus alakja. Kettejük egymás mellé helyezése egyfajta új egyenlőséget sugall. Britanniát most újraértelmezik: nem a hódítás és az uralom, hanem a felszabadítás nevében jelenik meg. Az elnyomottak védelmezője lesz, egy olyan birodalom képviselője, amelyet szelídebb, emberségesebb módon képzelnek újra. Ez még mindig birodalom, de már más céllal és más erkölcsi alapon. Mi kapcsolja össze őket? A Biblia. A két figura között, a földön, ott fekszik a nyitott Biblia.
Egy másik ábrázoláson egy térdelő rabszolga Bibliával a kezében imádkozik. Nem egy földi felszabadítóhoz szól, hanem az isteni beavatkozásért fohászkodik. A képen egyetlen szót olvashatunk:
„Jöjj!”
És végül vessünk egy pillantást erre az éremre, amelyet 1807-ben vertek, a brit rabszolgakereskedelem betiltásának évében. A kép a vallásos nemzeti identitás újragondolását is tükrözi. A középen álló Britannia mellett jobbján Irgalom, balján Igazság látható, és a Győzelem angyala lebeg a feje fölött, koronával a kezében.
Ám ami talán a legfontosabb: a talapzaton, amelyet sok történész figyelmen kívül hagyott, ott áll ez a mondat:
„Meghallottam kiáltásukat.”
Első pillantásra úgy tűnhet, mintha maga Britannia szólalna meg, de a bibliai műveltségű közönség rögtön felismeri: ez az Örökkévaló szava a Kivonulás könyvéből (3. fejezet):
„Láttam népem nyomorúságát... meghallottam kiáltásukat.”
A kép tehát azt üzeni, hogy Isten meghallotta a rabszolgák kiáltását – és Britannia eszközként szolgált az ő megszabadításukra. Legalábbis az atlanti rabszolgakereskedelem felszámolásáig.
Ugyanezt a mintát látjuk az 1830-as években is, amikor már nemcsak a rabszolgakereskedelmet, hanem magát a rabszolgaság intézményét is eltörlik. Egy korabeli ábrázoláson egy felszabadított rabszolga áll, feje fölött Wilberforce neve olvasható, alatta pedig Izajás könyvének jól ismert sorai:
„Oldd meg a gonoszság bilincseit, engedd szabadon az elnyomottakat, és törd össze az igát.”
Ez a vers rendszeresen feltűnik abolicionista emléktárgyakon: érméken, képeslapokon, és az 1850-es évekből származó abolicionista borítékokon is. Több ilyen úgynevezett „rabszolgaságellenes-boríték” is forgalomba került. Az egyik például az Apostolok cselekedetei 17. fejezetéből idéz:
„Isten minden nemzetet egy vérből teremtett.”
Ez a mondat az egyik legfontosabb abolicionista hivatkozási alappá vált, hiszen az emberiség közös eredetét, egységét hangsúlyozta, és ezzel közvetlenül szembement a faji alapú megkülönböztetés logikájával.
Itt is megfigyelhető, hogyan alakul át Britannia képe: a képi világban a brit nemzet a rabszolgák védelmezőjeként jelenik meg. A boríték másik oldalán a karibi szigeteket látjuk, ahol a rabszolgákat bántalmazzák. A háttérben pedig ott egy brit hadihajó, amely megpróbálja megállítani az atlanti rabszolgakereskedelmet. A brit állam így a felszabadítás ügye mellé álló hatalomként jelenik meg.
Egy másik, 1834-ből származó kép a brit (és nyugat-indiai) emancipációt ünnepli. Az ábrán olvasható felirat:
„Ez az Úr műve.”
A felszabadulást tehát nem csupán politikai döntésként, hanem isteni gondviselésként értelmezik.
6. Bibliai identitásformálás és prófétai küldetés
De mit is tesz valójában ez az abolicionista ikonográfia?
Először is: kézzelfogható emléktárgyakat ad az emberek kezébe. Ezek a tárgyak — tányérok, érmék, borítékok, könyvek — mind arra szolgálnak, hogy folyamatosan emlékeztessék birtoklóikat az ügyre, a célra, a morális küldetésre.
Másodszor: ellátja a mozgalmat kulcsfontosságú jelszavakkal és bibliai mottókkal, amelyek mindenki számára azonnal érthetőek, erőteljesek és megjegyezhetők:
- „Szabadítsd ki a foglyokat”,
- „Hirdess szabadságot a földön”,
- „Bocsásd el népemet”.
Harmadszor: megtanít egy sajátos bibliaolvasási módszert. Arra buzdít, hogy a Szentírás ne csupán időtlen tanításként jelenjen meg, hanem élő és alkalmazható szövegként – olyan könyvként, amelyet kortárs társadalmi helyzetekre kell és lehet alkalmazni. A Biblia így nemcsak idézhető forrássá válik, hanem élő kommentárrá, amely irányt mutat a cselekvéshez.
Negyedszer: a Biblia segítségével újradefiniálja az identitásokat. Átértelmezi a rabszolgák szerepét: többé nem csupán szenvedők vagy jogfosztottak, hanem bibliai szereplők, Isten népe, az Izrael gyermekei, akiket ki kell vezetni a rabszolgaságból. Új fénybe helyezi a rabszolgatartók alakját is: ők most már nem a keresztény erkölcs védelmezői, hanem az elnyomók, a fáraók, az egyiptomi hajcsárok szerepében tűnnek fel. Átalakul Britannia önképe is: a gyarmatosító birodalomból Isten eszköze lesz, amely az elnyomottak felszabadítására hivatott. És végül: a mozgalom önmagát is új szerepbe helyezi. Az abolicionisták saját identitásukat prófétai keretben értelmezik. Nem csupán politikai aktivisták vagy társadalmi reformerek: a bibliai próféták örökösei, akik isteni küldetést teljesítenek. Az ő feladatuk:
„Törj össze minden igát!”
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
A szerzőről:
John Coffey brit történész, a Leicesteri Egyetem professzora, aki elsősorban a protestáns Atlanti-világ vallási, politikai és eszmetörténetével foglalkozik 1600 és 1850 között. Tanulmányait a Cambridge-i Egyetemen végezte, ahol később doktori fokozatot is szerzett. Több fontos monográfiát írt a vallási toleranciáról, a puritanizmusról és a politikai teológia történetéről. Legismertebb művei közé tartozik az Exodus and Liberation: Deliverance Politics from John Calvin to Martin Luther King Jr. (Oxford University Press, 2014), amelyben a bibliai kivonulás-motívum politikai felhasználásait elemzi a reformációtól a polgárjogi mozgalomig. Coffey kutatásai és előadásai középpontjában gyakran áll a Biblia társadalmi és politikai szerepe, különös tekintettel a rabszolgaság elleni küzdelemben betöltött szerepére.
A képek forrása:
History.com; Shutterstock;
További elmélyülésre ajánlott bejegyzéseink:
A szabadság és a humanizáció felé. Rabszolgaság az ókori Izraelben és az Ószövetségben
Prof. David M. Goldenberg: Fekete és rabszolga. Hám átkának eredete és története
Prof. Mary Ann Beavis: Rabszolgaság és rabszolgák a kereszténység kezdetén
