#BibliaKultúra

1. Támár és Júda: a történelem iróniája

József eltávolítása után (Ter 37) a történet időben előreugrik, és Júdát mutatja be, aki elhagyta szülőföldjét, és feleségül vette a kánaáni Suát, akitől három fia született: Er, Onán és Sela. Az elsőszülött fiának feleségül adja Tamárt (akinek neve héberül „pálmát” jelent), ám a férfi rövidesen meghal, özvegyen hagyva őt. A levirátus törvénye szerint [1] Onan lett Támár férje, ő azonban nem akart utódokat nemzeni, ezért Isten halállal sújtotta. Júda ekkor gyanakodni kezd, hogy Támár veszélyes nő, és attól félve, hogy a legkisebb fia is ugyanarra a sorsra jut, azt mondja a menyének, hogy térjen vissza apja házába, és várja meg, amíg Sala felnő. Ez Támár számára hosszú, szemérmes özvegységet vetít előre.

Érdekes megfigyelni, hogy ebben az első jelenetben már megjelenik az egyik tudásbeli ellentét, amely végigkíséri a történetet: a narrátor felfedi az olvasó előtt, hogy az első két férj halálát isteni beavatkozás okozta, míg Júda erről mit sem tud. Ugyanakkor az olvasó – Támárral ellentétben – azt is tudja, hogy Júda valójában azért halogatja az ígéretét, mert attól tart, hogy egyetlen megmaradt fia is meghal.

Idővel Támár ráébred, hogy Júda nem szándékozik feleségül adni hozzá Selát, és így örökös nélkül marad. Ekkor, igazi dark lady-ként, ravasz tervet eszel ki. Prostituáltként öltözik fel,[2] és Timnába vezető úton várakozik, biztos lévén abban, hogy Júda arra halad, és nem marad közömbös a vonzereje iránt. Így is történik. Mielőtt azonban együtt lenne vele, zálogot kér tőle a későbbi fizetség fejében: Júda botját és pecsétjét – amely egyfajta személyi igazolványként szolgál. A helyzet különös iróniája, hogy Júda végül saját fia, Sela helyébe lép, és ő maga ejti teherbe menyét. Ráadásul a zálogot is nála hagyja, lehetőséget adva Támárnak, hogy később kétséget kizáróan bizonyítsa gyermeke apaságát – bár az olvasó ekkor még nem tudhatja, vajon élni fog-e ezzel a lehetőséggel.

Miután Júda megpróbálja kiegyenlíteni adósságát, értesül róla, hogy a nő eltűnt. Nem sokkal később pedig hírét veszi, hogy Támár terhes. Azonnal halálra ítéli, és máglyahalállal fenyegeti, ám Támár ügyesen hárítja a veszélyt: előveszi Júda személyes tárgyait, és ezzel megcáfolhatatlanul bizonyítja az igazát. Júda kénytelen belátni: „Ő igazabb nálam” (Ter 38,26).[3] Támár végül ikreket szül, Perecet és Zerachot, mintegy kárpótlásként Júda számára, aki korábban két fiát is elveszítette.

Amint már említettük, ennek a történetnek a drámai iróniáját az adja, hogy az olvasó többet tud, mint Júda (az átejtett csaló), és fokozatosan Támárnál is több ismerettel rendelkezik (az átejtett átejtő). Azonban „ez a folyamat nagyon lassú, ami hozzájárul a rejtély megőrzéséhez, fokozza az olvasó türelmetlenségét, és így még erőteljesebbé teszi a döntő fordulat meglepetését, amelyet az a félreértelmezett kezdeményezés hoz létre, amelyet a megtévesztett szereplő öntudatlanul tesz meg.” [4]

A Teremtés könyve 37–50. fejezetének szélesebb narratív keretében a Júda és Támár epizód első pillantásra megtöri József történetének lendületét, mintegy oda nem illő betétként hat. Valójában azonban éppen az a szerepe, hogy megfelelő értelmezési kulcsot adjon az olvasónak József történetéhez: József ugyanúgy bánik el testvéreivel, ahogyan Támár tette Júdával – nem ítéli el őket, hanem olyan helyzetet teremt, amelyben maguk ismerik be igazságtalanságukat.

A Teremtés könyve 38. fejezetének abszolút főszereplője, Támár, a történet végén eltűnik, hogy aztán később, közvetve, ismét feltűnjön Dávid nemzetségtáblájában (Rut 4,18–22), és ezáltal Jézus genealógiájában is (Mt 1,3). A bibliai narrátor minimalista stílusához híven több „üres helyet” hagy a szövegben, amelyek mintha szándékosan keltenék fel az olvasó kíváncsiságát, hogy mi zajlik a háttérben. Shlomit Abramson Il libro di Tamàr (Giuntina, Firenze 2013, eredeti héber kiadás: 2005) című regénye izgalmas kísérlet ezeknek a narratív hiányoknak a kitöltésére.

2. Hegyek és sivatag között

Támár Timnában született, és egy kis klánban nőtt fel, ahol anyai nagyanyja, Tabita, az emlékezet őrzője, érzelmi és tapasztalati támaszt jelentett számára. Tizenkét éves korában egy tevére ültették, és északra, Adullám vidékére vitték. Apja, Kenan, Lábán fia ugyanis Ernek, Júda elsőszülött fiának ígérte feleségül.

Bár „a sivatagi szél felszárította könnyeit, és a teve ringató mozgása hirtelen új, ismeretlen függetlenség-érzést ajándékozott neki, amely még összemosódott azzal a szorongással, hogy olyan magasan lebeg” (21. o.), hamar ráébred, hogy egy női sátorvilágba taszították, ahol az asszonyok élete egyhangúan telik a kút és a kemence között, zsibongó és gyakran túl élénk gyerekek társaságában. Itt a szülések elkerülhetetlen fájdalmat jelentenek – gyors, szótlan és érzelemmentes együttlétek következményeként.

A legjobban azonban az együttérzés hiánya sújtja, a kemény tekintetek, az alig titkolt féltékenységek. Lassan megérti, hogy „nem szabad hagynia, hogy a hegyek népe elnyelje, nem válhat olyanná, mint ők: makacsok és lobbanékonyak, állandóan láthatatlan szellemekkel hadakoznak, amelyek könyörtelenül üldözik őket” (58. o.).

Egy fájdalmas belső monológban nagyanyjához, Tabitához fordul (58–59. o.):

„Olyan magányos vagyok, hogy belefájdul a szívem. Az emberek arca, akik körülvesznek, szürke a keserűségtől. Még az újszülöttek is szomorúan sírnak, és az asszonyok nem énekelnek, miközben dagasztják a kenyeret. A tésztájuk élettelen, nem dagad meg örömmel, mint a tiéd. A te kenyeredben, nagymama, Tabita, mindig benne volt a nap és a nyár illata. Itt még a tejnek sincs olyan íze, mint a miénk, sem a vajnak. A pásztorok úgy hajtják a juhokat a legelőre, mintha haragudnának rájuk, mintha ezek a szegény állatok bármivel is megbántották volna őket”.

Férje, Er, szintén elhanyagolja: nem adja meg neki „a mosolyt a lábak között”, és inkább a „férfiak nagy sátrában alszik, a pásztorok segédjeivel” (66. o.).

A helyzet megváltozik, amikor Támár találkozik azzal az asszonnyal, akit képzeletében „a nőnek” nevez, „aki a széllel harcolt”. Ő nem más, mint Bilha, [5] aki a törzs többi tagjától félrevonulva Jákobról gondoskodik. A pátriárka, aki József eltűnése és szeretett Ráhel halála után összetört, egy barlangba zárkózott, meggyőződve arról, hogy „az emlékezet baljós áldás” (75. o.); „úgy tűnt, a szenvedés megragadta a combját, mintha bosszút akarna állni, és nem engedné el” (27. o.).

Támár és Bilha között kialakul az az intimitás, amely elkerülhetetlenül összeköti a történetmesélőt és a hallgatót. Bilha Támár számára a nagymama, Tabita helyébe lép („az ő történetei képesek megbontani a körülöttem lévők hallgatását”, 83. o.). Ezekből a történetekből Támár fokozatosan megérti a Jákob fiai közötti viszályok rejtélyét, különösen a Júda és Ruben közötti feszültséget, amelynek forrása, hogy Ruben attól tart, elveszíti elsőszülötti jogát.

„A fiúk egyikének sem jutott eszébe, hogy testvéreiben támaszt találhatna. Senki nem tanította meg őket arra, hogy meghallgassák egymást. Még egy kutat sem tudtak közösen kiásni anélkül, hogy ne szórtak volna egymásra sértéseket és ütéseket” (115. o.).

Jákob sem fest túl hízelgő képet magáról: gyenge apa, aki szeretetre vágyik, ugyanakkor képtelen azt kimutatni négy felesége iránt: „ahogyan ő, úgy a feleségei is örökké szomjazták és éhezték a szeretetét. Játszott az érzelmeikkel: soha, még csak egyetlenegynek sem mondta, hogy szereti” (87. o.).

Ahogy közeledik a tél, a törzs dél felé vonul, Támár szülővárosának közelébe. Itt vall szerelmet neki Júda másodszülött fia, Onan, akinek érzései viszonzásra találnak. Támár pontosan tudja, hogy egy viszony a férje testvérével halálbüntetést jelentene számára, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy Er soha nem vonzódott hozzá, hiszen inkább a férfiakhoz vonzódott.

Er váratlan halála nyomán Támárban egy éles felismerés támad: „újra egymásnak adtak tovább, úgy kezeltek, mintha a tulajdonuk lennék” (199. o.). De ekkorra már egy másik Támárrá vált, egy olyan nővé, aki Bilha történeteinek köszönhetően megtanulta, hogy „emlékezni kell – a jóra és a rosszra egyaránt” (200. o.), és aki már képes kimondani önmagának: „képzeletbeli sátrat építettem magam köré, amelyet minden oldalról szorosan megkötöttem, hogy senki ne tudja, mit érzek legbelül” (201. o.).

Ám néhány nappal Er halála után Onan is meghal: miközben egy újabb titkos találkozóra igyekszik Támárral, egy kígyó marja meg, amelyet egy „baráti” kéz küldött rá. Ahogy a tél végén a törzs visszaindul északra, Bilha is meghal, Jákob utolsó életben maradt felesége, nem sokkal később pedig Bat-Sua, Júda felesége is. Ez valóban „egy föld, amely elnyeli lakóit”.

Ezen a ponton Júda visszaküldi Támárt szülőföldjére, azzal az ígérettel, hogy majd visszahívja, amikor a legkisebb fia, Sélá felnő. Támár azonban gyanítja, hogy Júda valódi célja az, hogy eltávolítsa magától a szerencsétlenségek okozójának vélt nőt. Ám „Bilha történeteiből már tudta, hogy az átok mindig is ennek a törzsnek a része volt, régóta ott lakozott a sátraikban, már jóval azelőtt, hogy őt odahozták volna a táborukba” (224. o.).

Míg egykor tevével érkezett, most szamáron tér vissza (244. o.):

„Elűztek, de én győztem”.

Tabita nagymama meghalt. [6] De Támárnak még van egy elintézetlen ügye…

3. Egy kortárs midrás

Shlomit Abramson Támár könyve című műve a Teremtés könyve 38. fejezetének narratív hézagait igyekszik kitölteni, így egyfajta kortárs midrásként olvasható, amely kibővíti és újraértelmezi a bibliai szöveget. Szerzője pszichoterapeutaként különös figyelmet fordít a történet etno-antropológiai és pszichológiai rétegeire, és a bibliai narratíva sokrétűségét egy lebilincselő, sokszólamú történetként bontja ki.

Különösen figyelemre méltó az a képessége, amellyel megidézi az ősi női világ atmoszféráját, amelyben a büszkeség és az elnyomás egyaránt jelen van. A törzsi patriarchátus szigorú törvényeinek alávetett asszonyok rejtett, ám könyörtelen hatalmi harcokat vívnak azért, hogy mátriárkává válhassanak. Ebben a világban még nem az egyetlen Isten uralkodik (hiszen a monoteizmus az izraelita hit későbbi vívmánya), hanem a párként tisztelt Istár istennő és hitvese, Tammúz. A regény így egy ősi világ illatait idézi meg, ahol a szent és az erőszak szorosan összefonódik. Mindezt egy kislány ártatlan és érzékeny tekintetén keresztül láthatjuk, akit a környezete arra kényszerít, hogy a vártnál sokkal gyorsabban felnőjön, miközben egy olyan világ veszi körül, amely bármikor elnyelheti.

A történetet az ő szemszögéből követjük végig, ahogyan fokozatosan megérti azt az alapelvet, amelyet nagymamája, Tabita tanított neki: „amikor felérsz a hegy tetejére, az eltűnik a szemed elől” (235. o.). Amikor végül elhagyja a hegyek törzsét, rádöbben, hogy a nők féltékenysége irányában „nem puszta irigység vagy a közös sátorban élő asszonyok közötti vetélkedés volt. Ez a féltékenység a pusztításra és a gyilkolásra sarkallt. Mindegyikük akadályozta a másikat abban, hogy nyugodtan éljen, szeressen, és élvezze a nappalok és éjszakák édes ízét” (235. o.).

Támár története – akárcsak Antigonéé Szophoklész tragédiájában – egy központi dilemma köré épül: hogyan lehet összeegyeztetni a törvények tiszteletét (legyenek azok a törzsi vagy a polisz törvényei) egy magasabb erkölcsi elv érvényesítésével? Támár makacs ragaszkodása ahhoz, hogy gyermeke szülessen, önző törekvésnek is tűnhetne – ha nem éppen ő lenne az, aki, ahogyan Erri De Luca is rámutat, megnyitja „a Messiás nemzetségtáblájába bekerülő nők rövid listáját, akik saját testükkel törik meg a törvényt, hogy annak igazságosabb és titokzatosabb értelmet adjanak.” [7]

Jegyzetek

[1] A Második Törvénykönyv (MTörv 25,5–6) szerint, ha a báty meghalt, az özvegyet a fiatalabb testvér vette feleségül.

[2] Az olvasó látja, ahogy Támár fátylat ölt, de nem ismeri sem a tervét, sem annak indítékait, mivel a narrátor nem tárja fel ezeket.

[3] Júda kijelentése – „Ő igazabb nálam” – többféleképpen is értelmezhető: jelentheti azt, hogy „ő ártatlan, én vagyok a bűnös”, vagy azt is, hogy „ő ártatlan, [a gyermek] tőlem van”, vagyis hogy ő az apa.

[4] A. Wénin, «Il gioco dell’ironia drammatica. L’esempio dei racconti di astuzie e inganni», in: D. Marguerat – A. Wénin, Sapori del racconto biblico, Dehoniane, Bologna 2013, 192.

[5] A bibliai elbeszélés szerint, amikor Jákob feleségül vette Ráhelt, apja, Lábán szolgálójaként Bilhát adta mellé (Ter 29,29). Mivel Ráhel sokáig meddő maradt, feleségül adta Bilhát Jákobhoz, aki két fiút szült neki, Dánt és Naftálit, akiket maga Ráhel nevezett el (Ter 30,7–8).

[6] „Tabita nagymama, mindenki azt mondta, hogy örökre velünk maradsz, hogy olyan vagy, mint egy öreg cédrus. De bár soha nem láttam cédrusfát, most már tudom, hogy a legöregebb cédrusok is meghalhatnak” (234. o.).

[7] Le sante dello scandalo, Giuntina, Firenze 2011, 23. 

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Luciano Zappella: Il gioco degli specchi: la parabola di Tamàr, Il mondo della Bibbia 130 (2015/6) 46–50.