„Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez.” (Kiv 2,23)
Legújabb elbeszélésében, az Egy szkeptikus imádkozni tanulban, Lindsey Crittenden beszámol arról, hogyan indult egy episzkopális lelkésszel való beszélgetése, amikor szembesült testvérének erőszakos halálával.
– Teljesen össze vagyok zavarodva… Szörnyen érzem magam…
– Ez Istennél nem számít. Próbálkozott már az imádsággal?
– Nem tudom, hogyan kell.
– De, tudja. Épp most mondta, hogy szörnyen érzi magát. Ez a kiinduló pont.
Crittenden így folytatja: „Azt kiáltottam az autóban és az úszómedencében a víz alatt, ahol senki nem hallotta, hogy »Segíts!«. A kíméletlen és nyers kétségbeesés kínos érzés volt, de furcsán felszabadító és indokolt is.”
Jóval Lindsey Crittenden előtt Izrael imádsága hasonló volt. A szolgák a fáraó halálhírére teljesen kiborultak és ennek hangot is adtak. A hang egy nem sejtett, mélyből felszakadó segélykiáltás volt.
Walter Brueggemann: Great Prayers of the Old Testament, Westminster John Knox Press, Louisville, 2008, xiii.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
