„Dávid a mi Szimonidészünk, a mi Pindaroszunk, a mi Alkaioszunk, a mi Horatiusunk, a mi Catullusunk. Ő a lant, amely Krisztust dicsőíti.”
Szent Jeromos e szavai a keresztény közösség lelkes ragaszkodását fejezik ki e gyönyörű, az Ószövetségből örökölt költői imák gyűjteménye iránt. Szent Ágoston visszhangozta ezt a lelkesedést, amikor így kiáltott fel: „Zsoltároskönyvem, örömöm!”, míg Szent Ambrus, amikor milánói templomában hallotta a zsoltárok énekét, az „Óceán hullámainak fenséges hömpölygéséhez” hasonlította őket.
Ez a százötven lírából álló sorozat lenyűgözően fejezi ki a bibliai kinyilatkoztatás mély természetét, amely elsősorban az Isten és az ember közötti párbeszéd. A Biblia nem csupán Isten szavát és üdvözítő tetteit tárja elénk, hanem az emberi választ is: ez a Zsoltárok könyve. Maga a „zsoltár” kifejezés a görög pszalmoi szóból ered, amely az eredeti héber tehillim megfelelője, és jelentése „dicséretek”, „himnuszok”, „énekek”.
A zsoltárokban az emberi válasz sokféle formát ölt: olykor örömteli, máskor fájdalommal teli; hol személyes, hol pedig közösségi vagy nemzeti jellegű; lehet bizakodó, de drámai és könyörgő is. Életünk kusza eseményei és a történelem viharai nyomot hagynak bennük, mégis visszatükrözik a belső békét és az isteni közelséget.
A neves angol költő, T. S. Eliot úgy jellemezte a zsoltárokat, mint „a képzelet kertjét”, hiszen színpompás képekkel, emberi arcokkal, vidéki és városi jelenetekkel, nyílt sivatagi tájakkal, buja zöld mezőkkel, hegyekkel és folyókkal elevenítik meg a világot. Zeneiségük magával ragad: az öröm dalai, az ünnepi kórusok hangjai és a szimbólumok végtelen gazdagsága árad belőlük.
Gianfranco Ravasi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
