#BibliaKultúra

Több alkalommal is kértünk Öntől írást a TheTorah.com-ra, de ezidáig nem küldött nekünk semmit. Miért nem?

Engedjék meg, hogy rögtön az elején elmondjam, mennyire kedvelem az Önök honlapját. Tényleg! Ha viszont ThePentateuch.com lenne a neve, akkor semmi bajom nem lenne az írások küldésével. Számomra azonban van egy nagy különbség a Pentateuchus és a Tóra között. A Pentateuchus a Biblia első öt könvvéből áll a Teremtés könyvétől a Deuteronomiumig. A „Pentateuchus” szó (legalább is itt így értem) vallási szempontból semleges, leíró kifejezés, és következésképpen a biblikusok ezt használják kutatásaik során.

A Tóra ellenben még mindig, túlnyomórészt zsidó kifejezés, és a judaizmusban mindig is többet jelentett, mint csupán azt az öt könyvet. Nemcsak a Pentateuchus tényleges szavait foglalja magában, hanem olyan mint egy hatalmas áruház, értelmezéseket és kiegészítéseket tartalmaz, amelyek ősidők óta kísérik a Biblia első öt könyvét, valamint számos előfeltételezést arról, hogy ezeket a könyveket hogyan kell olvasni. Azt hiszem még továbbra is sok bizonytalanság van ezzel a különbségtétellel kapcsolatban, ezért töltöttem jó pár évet szakadatlan munkával. Úgy gondolom, hogy ebben az értelemben a Pentateuchus és a Tóra két különböző dokumentum.

Valójában nem gondolom, hogy ne értene egyet ezzel. A honlapjukról azonban úgy tűnik, hogy a TheTorah.com alapítói és számos publicistája mindazonáltal úgy véli, hogy a két könyv, a Tóra és a Pentateuchus tanulmányozását összekapcsolhatjuk. Nem hiszem, hogy ez lehetséges, és ez az oka annak, hogy vonakodtam írni. Nekem úgy tűnik, hogy Önök megpróbálják összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent. 

Ha az Ön felfogásában a Tóra összeegyeztethetetlen a Pentateuchusszal, és ha a Tórát kiemelkedően fontosnak tartja, akkor egyáltalán miért vesződött a Pentateuchusszal, vagyis miért merült bele az elsősorban modern bibliai tanulmányokba?

Mindig is fontosnak tartottam mindkét törekvést. Amit a tudósok felfedeztek a Bibliáról és az ókori Izraelről, az tényleg felnyitotta szemünket egy teljesen új világra, és engem azonnal bevonzott. A doktori értekezésem és az első könyvem egy sajátos kérdésről, a modern kutatói tennivalókról szólt, a bibliai költészetről és arról, hogyan működik. Azóta a modern bibliai kutatás különböző szempontjait vizsgáltam, és egyes részletek tekintetében megpróbáltam hozzájárulni a kutatási területhez.

De a judaizmus könyve, a Tóra szintén létfontosságú volt számomra, és korábban érdekelt az a szakadék, amely a Tórát elválasztotta a modern biblikus kutatástól. Számomra nem tűnt ez szakadéknak az ősi tudatlanság kérdése és a modern felfedezések között. Inkább mélyebbnek látszott, mintha lenne egy másik szabályrendszer a Tóra olvasásához és megértéséhez. És ahogy elkezdtem látni, a Tóra szabályai semmiképpen sem a lapon található szavak naiv olvasatai voltak, hanem egy határozott programot és egy határozott gondolkodásmódot testesítettek meg. Így elkezdtem arra összpontosítani, hogy mikor és hogyan jött létre ez a program.

Nem azonnal kezdődött, a Második Szentély időszaka alatti lassú felemelkedéséről a kései bibliai könyvek egyes részletei tanúskodnak, mint Ezdrás és Nehemiás könyve, a Krónikák könyve, Dániel, valamint azok a könyvek, amiket végül kizártak a zsidó Bibliából (az úgynevezett bibliai apokrif és pszeudoepigráf iratok): Hénok első könyve, a Jubileumok könyve, Salamon bölcsessége, Judit könyve, Ben Szíra, Báruk második, Ezdrás negyedik könyve és néhány, a holt-tengeri tekercsekben megőrződött szöveg. Mindezek bizonyítékot szolgáltatnak egy bizonyos olvasási mód megjelenésére, amely rendkívül tartósnak bizonyult.

A bibliai szövegek rabbinikus stílusú értelmezésének támasza lett a Kr. u. első századtól az ötödik vagy hatodik századig, és bár a judaizmus a bibliai értelmezés új iskoláit teremtette meg – filozófiai, misztikus, nyelvészeti, stb. –, az általam leírt alapvető megközelítés nagyrészt változatlanul és vitathatatlanul fennmaradt. Ugyancsak fontos szerepet játszott a korai kereszténységben és némi módosulással tovább virágzott a keresztény középkorban. Sőt, valamicske halvány nyoma a modern bibliai kutatásban is észlelhető.

Pontosan hogyan született meg ez másik olvasat?

Nem gondolom, hogy ezt valaha is részleteiben tudni fogjuk. Sokáig, ha az ókori bölcsek úgy érezték, hogy valami a Szentírásban már nem érthető, vagy többé már nem releváns, vagy valamilyen okból kifolyólag elfogadhatatlan, akkor mindössze annyit kell tenniük, hogy megváltoztatják magát a szöveget, eltüntetik vagy újraírják a bántó szakaszt. Rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy az efféle újraírás egészen a holt-tengeri tekercsekig folytatódott, a Kr. e. 2. vagy 1. századig. De időközben Izrael ősi szent iratait egyre inkább rögzítették és ellenálltak a változásoknak, ezért egy másik stratégiát kellett kidolgozni. És ez volt az. A szövegek megváltoztatása helyett az ókori tudósok egyszerűen elkezdték terjeszteni a szöveg szavainak új értelmezéseit.

Ilyeneket mondtak:

• „A mirmá szó (hamisság) itt valójában ‘ormát jelent (bölcsesség).”
• „Az a látszólag felesleges említés, hogy Simeon és Lévi »fogták kardjaikat« mielőtt Sikem ellen támadtak, azt jelezte, hogy különleges fegyvereket kaptak, »mennyből való fegyvereket«, és ezek tették lehetővé számukra, hogy leöljék az egész várost.”
• „Jákob fiai azt mondták a sikemieknek, hogy nem engedhetik meg húguknak, hogy egy körülmetéletlen emberhez menjen feleségül, »mert az szégyen lenne«, de ez nem puszta fogás volt, hanem tényleg szégyen, és ezek a házasságok a mai napig tiltottak.”
• A szavakat, hogy ennek nem kell volna így történnie (Ter 34,7), nem Dina testvérei mondták, ahogy elsőre látszik, hanem Isten, a Teremtés könyvének végső szerzője.”

Ezek a jellegzetes értelmezési apróságok mind Dina történetének (Ter 34) ókori megismétlései, de az ilyen értelmezések létezése más helyeken is – bibliai elbeszélésekben, törvényekben, költészetben – végül összeforrtak a Szentírás értelmezésének egészével. Nem gondolom, hogy valaki megformálta volna ennek a stílusnak a szabályait és egyezményeit. Inkább fokozatosan kerültek elfogadásra, mígnem az új nemzedék is magáénak vallotta.

Ezeket az előfeltételezéseket különböző könyvekben felsoroltam további más példákkal, itt most csak röviden említem őket. Az ókori bibliamagyarázók négy alapvető feltételezéssel éltek: 

1. Az a meggyőződés, hogy Tóra alapvetően rejtélyes szöveg, így amikor az „A”-t mond, valójában gyakran „B”-t jelent.
2. Az a feltételezés, hogy a Tóra tökéletes szöveg, nincsenek belső ellentmondásai, de még felesleges szavai sem.
3. Az a gondolat, hogy a Tóra szavai a múltban, egy sajátos történelmi helyzetben hangzottak el, de ezek a szavak mégis hozzánk szólnak, bennünket tanítanak, hogy mit kell tennünk és gondolnunk.
4. Az az elképzelés, hogy a Tóra az elejétől a végéig egy isteni szöveg, nemcsak azok a részek, ahol kifejezetten Isten szól („És azt mondta az Úr Mózesnek...” és hasonlók), hanem minden egyes szó.

Manapság mind a négy előfeltételezést rendhagyóként lehet leírni abban az értelemben, hogy nem olyanok, mint amiket általában feltételezünk, mint például Hammurapi törvényei, Keret király legendája vagy más írások az ókori Közel-Keletről, és végképp nem olyanok, mint amiket a mai kutatók általában feltételeznek a Pentateuchusról. Hanem olyanok, amiket az emberek akkoriban feltételeztek a Tóráról, ami végül megváltoztatta a szöveg egészének jelentését. Ez is a Tóra jellegzetességének jelévé vált. A Tóra volt a könyv, az isteni igazság mélységes, egységes és örökre érvényes kinyilatkoztatása, és az a tény, hogy ilyen különös módokon értelmezték, csak még egyedülállóbbá tette.

Így, bár ezt nem kell túlhangsúlyozni, teljesen lehetetlen szintetizálni az olvasás módját e négy előfeltételezés alapján – amelyek minden bizonnyal jelen vannak a teljes rabbinikus irodalomban, de amint azt már említettem, számos korábbi kompozícióban is kimutathatók – a modern biblikus kutatás nagyon eltérő előfeltételezéseivel.

Az előfeltételezések jelentősége  

Mindezeket már olvastuk az egyes könyveiben. De van valami, amiről úgy tűnik, megfeledkezik: mi a helyzet az igazsággal? Lehet, hogy az ókori bölcseknek sikerült meggyőzni kortársaikat, hogy az ő (alapvetően midrási) olvasatuk volt a helyes, de közben rengeteg olyan dolgot fedeztünk fel, amelyek lehetetlenné teszik ezt az olvasási módot. A teljes mai kutatás egy kísérlet a bibliai szövegek eredeti, történeti környezetükben történő olvasására. Úgy gondoljuk, hogy meglehetősen jó elképzelésünk van arra nézve, hogy a Pentateuchus hogyan és mikor keletkezett, és különféle részeinek eredetileg mi volt a szándéka. Azt mondja, hogy egy komoly tóratanuló csak úgy eldobhatja mindezt? 

Igazából azon vagyok, hogy megmagyarázzam, hogyan jött létre ez a másik olvasási mód és hogyan kapott értelmet. Soha nem hanyagolhatjuk el ugyanis azt az előfeltételezést, ami ráviszi az embereket bármiféle szöveg olvasására. Mindig vannak bizonyos előfeltételezések az olvasó fejében (beleértve a modern biblikusok fejét is), és végső soron ezek határozzák meg a szöveg jelentését. Ez azt jelenti, hogy soha nem létezett olyan olvasó, aki előfeltételezések nélkül közelített volna a szöveghez: az olvasó soha nem üres lap, aki passzívan elfogadja, hogy abszolút értelemben mit kell jelenteniük a szöveg szavainak. Tény, hogy még alapértelmezett előfeltételezések sincsenek, valamilyen alapvető megközelítése a szövegeknek, amelynek minden más megközelítési módot ki kell szorítania.

Az irodalmárok például rámutatnak arra, hogy elolvashatjuk és megérthetjük Jonathan Swift A Modest Proposal (Egy szerény javaslat) című keserű szatíráját (amiben azt javasolja, hogy az újszülött ír csecsemőket meg kell ölni és raguként felszolgálni a szegény családoknak, hogy ezáltal enyhítsék az írországi éhezést és egyszersmind csökkentsék Írország túlnépesedését), mert tudjuk, hogy mi is a szatíra, ez pedig következményként magával hozza a jellemző előfeltételezéseket Swift szövegének olvasásához. Ha azonban a szöveget egy Marsról érkezett embernek adjuk, aki nincs tisztában a szatíra fogalmával, akkor arra a következtetésre jut, hogy a szerzője egy szadista őrült.

Nos, mondhatja: el kell ismernem, hogy ez a négy előfeltételezés már nem érvényes, mindazok miatt, amiket a modern biblikus kutatás felfedezett a bibliai szövegek eredeti történelmi helyzete miatt. Ez azonban már önmagában is egy előfeltételezés arról, hogy hogyan kell érteni és értelmezni egy szöveget.

Nem sokszor idézem ezt az analógiát – bizonyos értelemben félrevezető –, de nyilvánvalóan, Dániának volt egy Amleth nevű legendás királya, akinek a történetét a 13. századi Gesta danorumban (A dánok cselekedetei) részletesen elmesélték. De teljesen tévednék, ha Shakespeare Hamletjét úgy olvasnánk, mintha az a király életének történelmi beszámolója lenne (valójában még a Gesta danorum változata sem volt az). Általában véve: Shakespeare szerette volna átvett történelmi forrásanyagát átalakítani és átformálni saját drámai keretével összhangban egészen addig, amíg valami teljesen mást nem alkotott.

Tehát a kutatók tévednek abban, hogy a Biblia „igazi” jelentését egynek veszik mindazzal, amiről tudjuk hogyan kezdődött, mit jelent az eredeti, történeti környezetében. Ez olyan, mintha Hamlet és Amleth között egyenlőségjelent tennénk. Ugyanezen oknál fogva, helytelen lehatárolni a Tóra jelentését kizárólag a Pentateuchus szavaira, ahogy azt eredeti környezetükben értették. Ott kezdődött el, de nem ott végződött.

Mintha azt mondaná, hogy az előfeltételezések mindkét sora párhuzamosan élne a fejében, azoké, amiket Pentateuchusnak hív, és azoké is, amiket Tórának. Miután azonban elfogadta a modern biblikus kutatás érvényességét, hogyan felejtheti el, amit tanult és hogyan tud visszatérni ahhoz, amit hiszünk, hogy a szöveg szó szerint valóban azt jelenti, amit a targumokban, a midrásban és a Talmudban olvasunk?

Természetesen nem tagadom a modern biblikus kutatás érvényességét és a kutatás eredményeit. A judaizmusban azonban a Tórának mindent átfogó célja és funkciója van. A Tóra az isteni tanítás nagy könyve, célja egy bizonyos életmód átadása, amit Isten szolgálatának (‘avodat ha-Sém) neveznek. (Talán korábban ezt is meg kellett volna említenem, mint a legnagyobb előfeltételezést.) Ennek eredményeképpen a Tóra micváit (parancsolatait) gyakran a lehető legszélesebb módon értelmezik, hogy szinte minden szempontját irányítsák annak, amit az emberek nap, mint nap tesznek.

Bizonyos, hogy ez a cél magában a Pentateuchus szavaiban öltött testet, de számos dolog, amiről a zsidók azt állítják, hogy a Tórához tartozik, nincs egyértelmű kapcsolata a Pentateuchus szavaival. Hol mondja azt a Pentateuchus, hogy Istenhez háromszor kell imádkozni egy nap meghatározott kérések és áldások sorával? Hol beszél nekünk a részletekről, hogyan tartsuk meg a szombatot, mit szabad tennünk és mit nem? És a kóser étkezés összes szabályával és gyakorlatával mi a helyzet? 

Aztán ott vannak a szent napok: hol mondja azt a Pentateuchus, hogy Savu‘otkor (Sátoros ünnepen) emlékezünk a tóraadásra, vagy hogy még van egy Rós ha-Sánának nevezett őszi ünnep? Ez a név – azzal az elképzeléssel együtt, hogy ez az isteni ítélet napja, a yom ha-din – sehol nem található meg a Pentateuchusban, de a Bibliában sem, igazából csak a Misnában tűnik fel. Folytathatnám a sort, de biztos vagyok benne, hogy érti, mire gondolok.

Tehát az egyetlen igaz dolog, amit elmondhatunk, hogy a Tóra hatóköre fokozatosan bővült. Az idő múlásával egyre több micvája (parancsolata) lett, és ebben az értelemben a Pentateuchus (vagyis a lapon olvasható szavak) Tórává lett, ahogy most ismerjük. Minden bizonnyal gondolhatna arra, hogy a Tórát a Pentateuchus afféle második kiadásának neveztem: nem olyannak, amely megváltoztatta a Pentateuchus bármely szavát, hanem olyannak, amely néhány szavát megváltoztatta, hogy azok érthetőek és kiegészíthetőek legyenek.

Természetesen a judaizmus azt állítja, hogy a Pentateuchus – ténylegesen minden egyes szava – a legszentebb szöveg. De ha a Tóra ősi értelmezői olykor ezeknek a szavaknak a nyilvánvaló értelmét oly módon magyarázhatják, hogy valami másra változtatják, akkor ez csak azért tehették, mert a zsidóság mindig is szentebbnek tartotta magát a szavaknál, és ez az, amit említettem, az ‘avodat ha-Sém tanítása, hogy hogyan kell Istent szolgálni. Ez a Tóra alapfunkciója a judaizmusban.

De vajon ez a kiválóbb hivatás, az ‘avodat ha-Sém, indokolja, hogy bármit megváltoztassunk a szövegben? Nem létezik valamiféle korlát, hogy meddig lehet elmenni?

Igazából nem csinálok semmilyen változást. Az imént mutattam be, hogy az ókori szövegértelmezők (jóval a rabbik előtt) hogyan olvasták egy bizonyos módon a szöveget. Amit mondtam, hogy az a négy előfeltételezés a Pentateuchus különféle részeit egységes egésszé alakította, amely a zsidóság egészének kiindulópontja. De azt is meg kell említenem, hogy ezeknek az előfeltételezéseknek a magvai minden bizonnyal láthatók itt-ott a Pentateuchus saját szavaiban is.

A bibliai törvények közismerten tömörek és olykor teljesen titokzatosak, meghagyják a bíróknak, hogy azokra építsék beszédjeiket és részletesen kifejtsék ki nem mondott elágazásaikat. A nyilvánvaló ellentmondások, amelyek bizonyosan nem hiányoznak a bibliai szövegből (ahogy azt bármely modern kutató tudja), ugyanúgy magyarázat nélkül állnak a szövegben, ahogy azt látjuk. Vajon az ősi szerkesztők nem voltak annak tudatában, hogy a női rabszolgák felszabadítására vonatkozó törvények vagy a húsvéti ünnepet szabályzó törvények különböznek a Kivonulás könyvében és a Deuteronomiumban (csak, hogy két klasszikus példát említsek)?

Ha mégis úgy maradtak, ahogy most vannak, nem azért volt, mert az ellentmondásokat valahogy kiküszöbölték, hanem mert figyelmen kívül hagyták a szöveget? És az a feltételezés, hogy a Tóra törvényeit, bár régen hirdették ki, még most is kötelező erejűek és érvényesek – még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy teljesen új helyzetekre alkalmazták őket –, nyilvánvalóan a Tóra nemzedékről-nemzedékre való áthagyományozása a valódi oka.

Más szóval: jóval azelőtt, hogy megjelent volna ez a teljesen új értelmezési stílus, amelyet az imént bemutattam, úgy tűnik, hogy a judaizmus legszentebb szövegei feltételezik, hogy legalább néhány részük további magyarázatot igényel, és ez a magyarázat már túllép a szövegen.

Ókori írásmagyarázók

Úgy tűnik, nem igazán zavarja a szerzőség és a tekintély kérdése (a kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik). De mi hatalmazta fel az ókori írásmagyarázókat arra, hogy megváltoztassák a Biblia mondanivalóját? Ha a Tórát tényleg szentnek tartották, „Isten szavának”, akkor honnan vették a bátorságot, hogy előhozakodjanak saját emberi elképzeléseikkel és újraértelmezéseikkel, amelyek megrontják ezt az isteni beszédet, beledolgozva a Bibliába azt, ami soha nem volt ott?

A történelmi tények szerint ez a Pentateuchus (vagyis kizárólag a szöveg szavai), azaz „a Biblia, ami soha nem volt”. (Kugel itt szójátékkal él, és a the Bible-that-never-was szófordulattal egyik könyvére is utal: The Bible as It Was.) Úgy értem, régen volt egy kánoni Biblia, a szent szövegek, amelyek magukban foglalták azt, szorgalmasan tanulmányozták (olykor átírták és átrendezték) oly módon, hogy teljesen elszakadtak a szövegek szavainak jelentésétől.

És ez egy még fontosabb kérdést vet fel: Ha ez így van, akkor mit értettek a Szentírás fogalma alatt a Kr. e. 2–1. században? Szent volt és sérthetetlen? A válasz meglepő. Azokban az időkben az emberek nyilvánvalóan úgy látták, hogy a Szentírás írott szavai isteni tekintéllyel rendelkeznek, de mindezek ellenére alakíthatóak, kreatívan szerkeszthetők, értelmezhetők és bővíthetők. Számunkra ez ellentmondásosnak hangzik, de az ókori bölcseknek egész más elképzelésük volt arról, hogy mit lehet csinálni a Szentírással. Ténylegesen más elképzelésük volt arról, hogy mi a Szentírás.

Az a tény, hogy a modern kutatók megmutatták, hogy a Biblia szinte minden könyvét szerkesztették, kiegészítették és átdolgozták a hagyományozás folyamatában, a legnagyobb bizonyíték arra, hogy Isten szava a kezdeti időkben sem volt érinthetetlen. A szent szövegek átírásának és átrendezésének folyamata tovább folytatódott a Kr. e. évszázadokban, ahogy azt a holt-tengeri tekercsek is tanúsítják. És még azután is, hogy a Szentírás tényleges szavait többé már nem lehetett megváltoztatni, ahogy azt korábban kifejtettem, újra lehetett azokat értelmezni, és így továbbra is alakítható maradt.

Talán ez az oka annak, hogy a judaizmus sohasem feltételezte azt, hogy az ő útja csak isteni rendelésű gyakorlatokból és szabályokból áll. Eltekintve attól, hogy elfogadták a különböző rabbinikus rendelkezéseket (taqqanot), és mielőtt megtörtént volna a Tórából forrásozó (mi-d’oraita) és a rabbik kezdeményezéséből származó (mi-derabbanan) rendelkezések közötti megkülönböztetés, úgy tűnik, maguk a rabbik is kiemelték, hogy az emberi tekintély olykor félreteheti az isteni tekintélyt. Ebben az összefüggésben szeretik idézni Akhnai kemencéjének történetét (lásd b. Baba Metzia 59a-b), de a judaizmus tekintélyről alkotott felfogásáról több alapvető ábrázolás van.

A naptár egy jó példa. Tudjuk, hogy a Második Szentély időszakában különböző zsidó naptárak voltak használatban. Az egyikük, a Jubileumok könyve tanúsítja és Qumránban egy picit módosítottak rajta, „automatikus” naptár volt, szinte semmilyen emberi beavatkozást nem igényelt. Évről évre pontosan 364 nap volt a naptári évben. Változatlanul. A hónapok szintén automatikusak voltak, egyenként 30 naposak. Tehát 30 x 12 = 360. Ezekhez adtak, szintén automatikusan, négy további napot az év négy főbb pontján, így 4 + 360 = 364.

Ezzel szemben a „héber” naptár (valójában babiloni) állandó emberi beavatkozást igényelt. Két tanúnak kellett figyelnie az újholdat az égen, majd bíróság előtt kellett tanúskodni a látottakról. Egyszer-egyszer, de szabálytalan időközönként egy egész hónapot kellett beiktatni az Ádár-hónap után, a szakértők beavatkozása alapján. Ezeknek az emberi döntéseknek nagy hatásuk volt, mivel nemcsak azt határozták meg, hogy mikor kell az újholdat ünnepelni, hanem azt is, hogy az egyes szent napok milyen hónapra esnek, beleértve a Jóm Kippurt is, az év legszentebb napját.

Melyik naptárt alkalmazták a rabbik? Amibe az ember belenyúlt. És ők büszkélkedtek ezzel. Még ma is, minden hónap elején áldjuk az Istent, amiért „megszenteli Izraelt és az újholdat”, vagy az ünnepeken, hogy „megszenteli Izraelt és az ünnepeket”, és „megszenteli Izraelt és az Engesztelés napját”. Izrael csak azért kerül említésre, hogy hangsúlyozza az emberi beavatkozást: Isten hatalmat adott nekünk arra, hogy meghatározzuk, mikor legyenek ezek az ünnepek. Mivel a judaizmus kezdettől fogva „félvér” volt, az isteni és az emberi tekintély kombinációja. Ahogy a rabbik mondják, újraértelmezve a MTörv 30,12 egyik sorát (lo ba-samayim hi): a Tóra már nincs az égben. Ott kezdődött, de aztán lejött a hétköznapiságba, vagy inkább a rendkívüli emberi értelmezőkhöz.

Két Tóra

Folyton ókori írásmagyarázókról beszél. De a judaizmus nem mindig a két Tóra, az írott és a szóbeli Tóra (torah she-be‘al peh) szempontjából beszél? Az utóbbit állítólag Mózes kapta a Sínai hegyen, az írott Tórához hasonlóan. Tényleg hiszi ezt?

Azt gondolom, hogy bárki megértheti, hogy a két Tóra tanítása hogyan fejlődött ki. Először és mindenekelőtt a judaizmus ősi hagyományainak és értelmezéseinek egyenrangú tekintélyi megerősítése (vagyis mindazoknak a dolgoknak, amelyekről először a Misnában és a Gemarában hallunk), amiket egy ideig szájról-szájra adtak tovább, innen is a neve: torah she-be‘al peh. Ám a két Tóra tana alapvetően az egyenrangú tekintély megerősítése volt.

Minden bizonnyal kétséges, hogy a két Tóra eszméje azt jelentette, hogy Mózes ténylegesen megtanította a Purimra vonatkozó előírásokat a Sínai-hegyen, hét vagy nyolc évszázaddal azelőtt, hogy a Purimról megemlékeztek volna. De ezekre az írásmagyarázókra összpontosítva megpróbálok számot adni arról, hogy a dolgok hogyan is fejlődtek. Az ókori írásmagyarázók feleltek az írott szöveg bizonyos megközelítésének elfogadásáért, amely olyan dolgokat is tartalmazott, amelyek eredetileg nem kapcsolódtak a lapon (vagy pergamenen) olvasható tényleges szavakhoz.

Hagyományos tóratanulás

A rabbik azt mondják, hogy תלמוד תורה כנגד כולם, vagyis a Tóra tanulmányozása minden más parancsot felülmúl. Hogyan határozza meg a Tórát és a tóratanulást? A tanulásnak milyen modern metódusai felelnének meg?

Abból, amit eddig mondtam, biztos vagyok benne, hogy tudja a válaszomat. A tanulás, amiről a rabbik beszélnek, a Tóra tanulmányozása, nem pedig a Pentateuchusé. Ez nem jelenti azt, hogy a modern bibliai kutatás tiltott lenne, de a rabbik számára nem ezt jelenti a תלמוד תורה (tóratanulás).

Végezetül mondhatja azt, hogy mindennek két különböző kifejtéssel kell foglalkoznia: tanulni a Bibliáról versus tanulni a Bibliából. A modern bibliai tudományosságot ez foglalkoztatja: Mikor írták ezt a szöveget és kinek? Ebben a mondatban mi utal Izrael történetére, a társadalmunkra vagy vallásos meggyőződéseinkre? Hogyan alakult ki a jelenlegi szöveg? Ily módon a modern tudós eljut arra, hogy uralkodjon a szöveg felett, fölé hajol, mint egy sebész a szikével, míg a Biblia teljesen passzívan fekszik a műtőasztalon.

Ezzel szemben a hagyományos zsidó tanulás azzal törődik, hogy a Bibliából tanuljon. Főleg annak elsajátítása érdekli, hogy a szóban forgó epizódból vagy versből kiindulva, a zsidóság ősi bölcsei hogyan értették a Tórát. Válaszuk megtalálható a targumban, Misnában, Toszeftában, a midrás-gyűjteményekben, a jeruzsálemi és a babiloni Talmudban, és így tovább. Itt a tanuló testtartása is teljesen más: a szöveg fölötte áll, a diák pedig a szöveg lábánál ül. Ez a Tóra hagyományos tanulása, és szerencsés egybeesés, hogy az angol nyelvben a hangokból való tanulás olyan áhítattal telt, mint a „vallásos” tanulás (a németben fromm, a jiddisben frum és az angol from elöljárószó).

Néhány tudományos munkáját a midrás (ókori bibliaértelmezés) „visszafejtésének” szentelte, bemutatva, hogyan fejlődött ki. A hagyományos diákok használhatják ezt a megközelítést, vagy aláássák ezzel a rabbinikus szövegek hagyományos tanulmányozását? Vallásos értelemben, úgy látja, hogy ez más, mint a kritikai bibliatudomány?

Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik kifogásolnak minden olyan kísérletet, amely szeretne rájönni, hogyan alakultak ki a midrási értelmezések, de azt hiszem, hogy a legtöbb ember, beleértve a mai ortodox zsidókat is, kíváncsiak arra, hogy mire épülnek ezek a hagyományok, és különösebben nem zavarta őket ezeknek a dolgoknak a kutatása. Legalábbis ahogy eddig láttam.

De a második kérdését fel kell tennünk: Ha a midrás eredetének vizsgálata rendben van, miért nem vizsgáljuk meg a bibliai szövegek eredetét? A válaszom: nem arról van szó, hogy mi van rendben és mi nincs. Zsidó szempontból döntő fontosságú az a felismerés, hogy a Pentateuchus eredetére és más hasonló témákra vonatkozó tanulás nem az, amit a rabbik szent tanulásnak hívnak. Amint azt már mondtam, nemcsak a tanulandó anyag más, hanem az egész hozzáállás is, ami ezzel jár.

Tekintettel a világra vonatkozó ismereteinkre, annak óriási voltára, ősiségére, és arra, hogy ez hogyan működik tudományosan, egyáltalán miben látja a Biblia fontosságát, jelentőségét ma? 

A Pentateuchus, vagy tágabb értelemben a Biblia egésze azt mond, amit mond, és néha ellentmond annak, amit napjainkban tudunk a Föld Nap körüli mozgásáról, sőt, az asztrofizika és a kozmológia egészéről, stb. Tehát ha arra kíváncsi, hogy a Biblia ma valóban irrevelánsnak tűnhet-e, a világ minden bizonnyal megváltozott. Isten azonban nem változott meg (Mal 3,6), és amit a Bibliából tanulnunk kell, amint azt már mondtam, az ‘avodat ha-Sém, hogy hogyan szolgáljunk Istennek, hogy álljunk meg előtte, mint odaadó munkatársai nap mint nap. Azt gondolom, hogy ez most is éppúgy fontos és aktuális.

Interview // [05:25] James Kugel for Eshkolot from kinoinstudio on Vimeo.

Isten

Az Eshkolot 2011-es interjújában azt mondja, hogy „mi nem imádjuk a Tórát, mi Istent imádjuk” (4:48-nál). Milyen az istenképe és ezt milyen zsidó forrásból eredezteti?

Az istenképem 25 szóban vagy kevesebben? Nem, köszönöm. Inkább azt mondom: a judaizmus legszembeszökőbb gondolata, hogy Isten megismerésének útja a Tóra isteni parancsainak (micvot) megtartása. Úgy gondolom, hogy ez, a Tóra a válasz az Ön kérdésére. Van egy példázat (másál), ami gyönyörűen rámutat erre. Engedje meg, hogy egy picit újrafogalmazzam.

Ez a zsidóság válasza arra, hogyan ismerhetjük meg az Istent. És amint már említettem, az egész téma szempontjából is fontos. Végső soron az a fontos, hogy megálljunk Isten előtt: a Tóra pedig abban segít, hogyan tudunk odajutni.

Legutóbbi könyve a The Great Shift: Encountering God in Biblical Times. Összefoglalná röviden olvasóinknak és kifejtené, hogy ez az ősi találkozás ma releváns-e?

A kérdés, amit igyekeztem megválaszolni, meglehetősen egyszerű volt. A Biblia arról számol be, hogy különböző emberek (Ábrahám és Sára, Jákob, Mózes, Gedeon, Mánoah felesége, Ámosz, Izajás és mások) ténylegesen találkoztak Istennel valamilyen külső, fizikai környezetben, és gyakran összetévesztették őt vagy angyalát egy közönséges emberi lénnyel. Később ezeknek a találkozásoknak a formája megváltozott. Többé már nem „kint” zajlottak, hanem „belül”. Ezzel együtt más dolgok is megváltoztak: Isten fizikai lényét, „testét” hatalmasnak képzelték el, ami alig fér el a legmagasabb égben, aztán végül határtalannak és mindenütt jelenvalónak. 

Az imádság, amelyet egykor szinte kizárólag csak ínséges időkben mondtak (vagy olykor a hálaadás szavával az isteni segítség megtapasztalása után) most rendszeres rituális cselekménnyé változott (mint ahogy most is így van a judaizmusban), amit naponta elrecitálnak az istentisztelet formájaként. A prófécia is megváltozott: egy azonnal (Izraelnek vagy bizonyos embereknek, idegen népeknek) közvetítendő isteni üzenetből hosszútávú előrejelzések lettek, amelyek gyakran katasztrofális eseményeket tartalmaznak az „idők végén”. Ezzel egyidejűleg Isten „királyságát” sem tekintették már egyértelmű és állandó valóságnak, hanem olyan valaminek tartották, ami csak a jövőben valósul meg, vagy éppen akkor, ha önmagunkban, legbelül elismerjük.

Hogyan magyarázzuk ezt a „nagy váltást”? A válasz, úgy tűnik, kapcsolódik ahhoz, amit a különböző tudományágak (antropológia, pszichológia, idegtudomány) kutatói felfedeztek az emberi lény "öntudatával" kapcsolatban. Minden embernek van öntudata, ez a tudat azonban nagyban különbözik helyről helyre és időről időre. Ez a változatosság annak a kissé megdöbbentő ténynek köszönhető (úgy gondolom, hogy a fent említett tudományokban a legtöbb tudós felismerte), hogy amit önmagunknak nevezünk, annak valójában nincs különálló, fizikai valósága az agyban.

Vagyis az agynak nincs külön része, amely központi elszámolóházként működik, szintetizálva az összes, állandóan változó érzéki inputjainkat és emlékeinket, valamint minden más releváns anyagot, amelyet az agyunk 100 milliárd neuronjában tárol. Nincs olyan fizikailag különálló elszámolóház, amely mindezeket egyesíti, úgy hogy az „én” szót az ő nevükben mondja ki. Ehelyett az én önmagában is egy konstrukció, és a különböző társadalmak meglepően eltérő módon építik fel.

Ami a bibliai időkben történt (egy közel ezeréves időszakról van szó) nem más, mint, hogy az ént fokozatosan másként értették. Itt azonban nagyon óvatos vagyok. Ezzel nem akarom tagadni az első emberek istenivel való találkozásának valóságát, ahogy azt a Teremtés és a Bírák könyve leírja, ahol minden a külvilágban történik, a sátor mellett, vagy valahol az úton. Nem is akarom tagadni a későbbi találkozások valóságát, amelyről tűnik, hogy belülről indulnak ki. A valóság ábrázolása mindig összhangban van a személy öntudatával. Hozzá kell továbbá tennem, hogy ez a látszólagos migráció kívülről befelé, amit nyomon követek könyvemben, nem lehet a történet vége. Nincs semmi szükségszerűen valódi a mi saját, modern és nyugati öntudatunkról.

Ortodoxia

Volt olyan idő, amikor küzdött azzal, hogy bár ortodoxként definiálta magát, közben bibliakritikát tanított az iskolában és képviselt írásaiban? 

Nekem soha nem volt probléma, bár el kell ismernem, hogy olykor ortodox zsidó társaimat zavarta. Miért ragaszkodom mégis ehhez a címkéhez? Két oka van. Először is gyakorlati szempontból nagyon lelkiismeretesen tartom a szombatot, a kóser étkezést, az imaszíj viselését, a tăʿănît Esztērt és más böjti napokat. Ahogy azt sokan mondták, ha zsidónak lenni azt jelenti, hogy egy közösséghez tartozol, akkor a közösségnek, ahol jól érzem magam, olyannak kell lennie, ahol ezek a dolgok fontosak.

A másik ok, amit hangsúlyozni akartam, hogy az ortodox zsidóságot és a bibliakritika tanulmányozását nem szabad ellentmondásosnak tartani. Természetesen tudom, hogy vannak ortodox zsidók, akik valamilyen okból nem akarják tanulmányozni, hogy modern biblikus kutatást, és ez az ő dolguk. De ami teljes mértékben problémásnak tűnik, ha valaki azt mondja, hogy vannak olyan dolgok, amit a kutatók tudnak a Bibliáról, de azt egy ortodox zsidónak nem szabad hallania, be kell fognia fülét. Igazából ez egy kiváló példa arra, amit a zsidóság ḥillul ha-Sémnek nevez, vagyis Isten nevének megszentségtelenítése. Arra kaptuk az agyunkat, hogy használjuk.

Ennek megfelelően az Eshkolot interjújában azt mondja (a 3.40-nél), hogy „nem akarok olyan vallásnak részese lenni, amely azt mondja: »Vannak dolgok, amikről tudom, hogy léteznek, de nem akarok tudni róluk semmit!« Szóval, nekem ez egyfajta küldetés volt: nem feltétlenül összeegyeztetve, de összekapcsolni a kettőt.” De nem egy ilyen vallásnak a részese?

Inkább azt mondanám, hogy ortodox zsidóként egy olyan alcsoportba tartozom, akik elkötelezték magukat a micvot és az ‘avodat ha-Sém jegyében, hogy ténylegesen olyan életet éljenek, amely megtestesíti a yir’at samayimot, Isten esedékes jelenlétét, de akik nem ijednek meg a modern bibliai kutatástól. Remélem a fentiekben ezt jól elmagyaráztam. Valójában ez jól leírja az Önök honlapjának közreműködőit is, nemde?

Ha meg kellene neveznie a Biblia egyik részét, amit különösen is értékel, egy másik részét, ami zavarja, akkor mik lennének azok és miért? 

Attól tartok, ez attól függ, hogy mit értek értékelés alatt. De van egy dolog, aminek különösen is örülök, hogy bekerült a bibliai kánonba: az Énekek éneke. Először is a nyelvezet annyira buja és gyönyörű. A szerzője végtelenül lenyűgözően bánik a szavakkal. Hihetetlenül gazdag a szójátékokban is, hiszen ez is része a költői művészetnek.

Ezzel kapcsolatban szeretnék megemlíteni valamit az Énekek énekéről, ami még a nagy Marvin Pope kommentárjában is rosszul van. Az első sort helytelen írásjelekkel látta el. Nem lehet az, hogy „csókoljon meg engem (yi-saqeni) szájának csókjával…” – van valami másfajta csók is, amiről lemaradtam? Helyette inkább: yasqeni, „adj nekem inni szád csókjaiból”. Ezeket a szavakat rögtön követi az indoklás: „mert szerelmed jobb, mint a bor”. Ennek a magyarázatnak csak akkor van értelme, ha az előző rész valamiképpen az iváshoz kapcsolódik; vagyis yasqeni.

A józan gondolkodású klerikusok gyakran elcsodálkoznak, hogy mit keres egy ilyen könyv a bibliai kánonban, de nem kellene csodálkozniuk. Nem annyira a szerelemről szól, mint inkább a keresésről és az elvesztésről, a vágyódásról, a rátalálásról és ismét csak a vágyakozásról. Minden szent kánonnak szüksége van ilyen szövegre.

Gyakorlatilag számos szövegmagyarázó rámutatott arra, hogy a könyv bibliai kánonba való felvételére csak úgy kerülhetett sor, hogy a könyvet allegóriának tekintették, egy Isten és Izrael közötti (vagy a korai kereszténységben Krisztus és az Egyház közötti) szerelmes dalnak. Ennek az allegorikus értelmezésnek azonban csak akkor van értelme, ha már bizonyos értelmezéseket elfogadunk arra nézve, hogy a Szentírás hogyan beszél - olykor az egyszerű, szó szerinti szinttől eltérően kommunikál.

Ha ezt az Énekek éneke kapcsán elfogadjuk, akkor megnyílik az ajtó a Tóra értelmezése előtt is, ahogy azt megpróbáltam elmagyarázni. Egyetlen olvasó sem közelít a szöveghez úgy, mintha az üres lap volna. Ez ugyanúgy igaz a Pentateuchusra, mint az Énekek énekére, és a Biblia többi részére is. A Bibliából való tanulásunk diktálja azt, hogy mit fogunk benne találni.

Vannak olyan rabbik most vagy a múltban, akiknek érdekli a munkásságuk vagy inspirálják? Mi a helyzet a bibliatudósokkal?

Azt gyanítom, azt kellene mondanom, amit mindenki mond, hogy Maimonidész írásai egyedülálló rabbinikus példáját nyújtják az intellektuális bátorságra, őszinteségre és a nagyszerű tanulásra. Ez nem jelenti azt, hogy minden megfogalmazásával és következtetésével egyetértek, de ő egy folyamatos inspirációs forrás. Ami a kortárs kutatókat illeti, attól tartok, hogy csak mások hátrányára tudnék megnevezni néhányat, szóval, csak hadd említsem meg azokat, akikkel kitüntetés volt együtt dolgozni a Harvardon az évek során. Az első tanárom Isadore Twersky, és kortársai: Frank Moore Cross és Bill Moran; aztán a saját nemzedékemből Jon Levenson, Peter Machinist és Bernard Septimus.

Kritikai bibliatanulmányozás

Miért írt olyan népszerűsítő könyvet, mint a How to Read the Bible, amely ezt az anyagot az átlagos olvasónak mutatja be? Van értelme annak, hogy a laikusok is megismerjék az ilyen jellegű dolgokat?

Azt a könyvet eredetileg csalódottságból írtam. Korábban megírtam a The Bible as It Was című könyvet (a könyv teljesebb formája: Traditions of the Bible: A Guide to the Bible As It Was at the Start of the Common Era). Részben azért, mert azt akartam, hogy a könyv elsősorban a modern bibliai kutatásban tevékenykedő keresztény munkatársaimnak mutassa be, hogy a Szentírást hogyan olvasták és értelmezték a Kr. előtti utolsó és a Kr. utáni első évszázadokban. Meg akartam nekik mutatni, hogy a mi modern olvasási módunk teljesen szinkronban van azzal, és ez évszázadokon keresztül így volt.

Ám ebben a tekintetben könyvem teljes kudarc volt. Az emberek elolvasták, kedvelték, még díjakat is adtak érte, de a reakciójuk alapvetően az volt, hogy „Milyen furcsa! Nézzétek már, hogy ezek az őrült, ókori szentírás-magyarázók miket találtak ki!” De ami a legtöbbjüket megérintette, az volt, hogy ennek semmi köze nincs a Bibliához, és nincs jelentősége arra nézve, hogy ma miként kell gondolkoznunk a Biblia olvasásának általános témájáról.

Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok rávilágítani, részletesen kifejtve, esetről esetre, hogy a mai, modern bibliai tudományosságunk hogyan áll ellentétben azzal, ahogyan a Bibliát évszázadokon keresztül olvasták, amikor az a zsidóság és a kereszténység nagyszerű, isteni vademecuma volt. Így tehát rámutattam, hogy Káin és Ábel története például lehet etiológiai történet, amely elmagyarázza, honnan jönnek a keniták, miért híresek féktelen bosszújuk és egyáltalán a kegyetlenségük miatt; vagy lehet a jó és a gonosz, a bűn, a büntetés és a lehetséges megváltás története, de mind a kettő nem lehet egyszerre. Ugyanez érvényes a vízözön, Bábel tornya, és Ábrahám Úr városából való elköltözésének történetére.

Olvashatja ezeket modern kutatóként (a Teremtés könyvének első fejezetei mezopotámiai irodalmi kölcsönzésekről tanúskodnak; ott van a kapcsolódó, de kölcsönösen érthetetlen sémi nyelvek és nyelvjárások bőségének magyarázata; aztán az, hogyan használták a családi kapcsolatokat arra, hogy a különböző, ókori nemzetek és törzsek közötti kapcsolatokat magyarázzanak; és így tovább) vagy olvashatja ókori szentírás-magyarázóként (az emberi bűn és Isten büntetése ezen a világon, de Isten irgalmassága is elér a jó emberekhez, hogy megjutalmazza őket; Bábel tornya mint a vallási gőg szembetűnő példája, az ember kísérlete arra, hogy szabályozza az eget; Ábrahám az első monoteista, aki istenhite alapján határozottsággal cselekszik) – egyszerre azonban nem létezhet mind a két megközelítés. Kétségtelen, azt hittem, hogy könyvemben ennek a két olvasási módnak a fejezetről fejezetre történő szembeállítása majd eljut az emberekhez.

Úgy vélem, vannak, akik megértették. De mintha könyvemet inkább csak egyes ortodox zsidók vették kezükbe, ami azt jelzi, hogy talán volt elég hely a fejükben, hogy elolvassák és a modern bibliai tudományosságról gondolkodjanak anélkül, hogy elveszítenék a Tórát. „Végtére is, ez egy ortodox fickó a Harvardról, és azt mondja, olvashatod ezt a cuccot, miért is ne?” Többen mondták nekem, hogy a TheTorah.com nem jöhetett volna létre, ha nincs Kugel How to Read the Bible című könyve. Ironikusan beszélek! De valójában örülök annak, hogy megírtam a könyvet. Az emberek még mindig küldenek nekem e-mail-eket, és elmondják, hogy mennyire szeretik olvasni. Mi mást kérhetne egy szerző?

A TheTorah.com most ünnepelte ötéves évfordulóját. Mit gondol arról, amit elértünk, és mit kell még elérnünk az előttünk álló öt esztendőben?

Amint már mondtam, azt gondolom, hogy Önök nagyszerűek, és pragmatistaként el kell ismernem, hogy mindazok ellenére, amiket itt mondtam, a közvetlen jövő az Önöké, akik tudnak integrálni és szintézisbe hozni. Miért? Azt gondolom, ennek köze van ahhoz, amit néhány kérdéssel korábban úgy neveztem, hogy egyesek nem fogták be a fülüket a modern bibliai kutatás hangjai hallatán. Befogni a fülünket olyasmi elől, amit sokan rossznak gondolnak, és megpróbálni nyilvánvaló megoldásként szintézisbe hozni a régit és az újat a fentebb említett következetlenségek és ellentmondások ellenére. (Általában, amit gyakran intellektuális becsületességként üdvözölnek, az csupán egy impulzus, amely arra ösztönzi a nagy gondolkodókat, hogy éppen csak annyit változtassanak gondolataikon, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy új információkhoz jussanak.)

Remélem azonban, hogy az emberek végül eljutnak, hogy a dolgokat úgy lássák, ahogyan én. A judaizmus és a modern tudomány két különböző programot és két nagyon eltérő módot kínál a Biblia olvasására. Mindkettő teljesen jogos, és egyszerre létezhetnek ugyanabban az agyban (ahogyan például az enyémben), de képesnek kell lenned a sebességváltásra (vagy talán mondhatnám azt is, hogy járműcserére), mivel a kettőt egyszerűen nem adják szintézisre vagy integrációra.

Fontos megjegyezni azt is, hogy a Pentateuchust mindig értelmező hagyományok és bővítések kísérték, amint azt kifejtettem. Más szóval: kezdettől fogva Tórának rendeltetett. Időbe telik ebben elmélyülni, de én mindig optimista voltam. 

Forrás: https://thetorah.com/not-a-naive-reading-an-interview-with-prof-james-kugel/

További tájékozódásul: http://www.jameskugel.com/