Bejegyzésünkben utánajártunk az ókori keleti ember világképének, ami a Biblia első soraiban is visszatükröződik.
Az írásmagyarázó hálátlan, de mindig szükséges feladata annak megállapítása, hogy a Teremtés könyvének első fejezete nem is olyan »magasztos«, mint általában gondolják.
Hermann Gunkel, német biblikust, akitől a fenti idézet származik, és akit csupán a „tudomány Herderének” neveztek, jól érzékelte saját korának és az ókori ember világképét, ezért esztétikai megközelítéssel próbált a bibliai üzenet mélyére hatolni.
A vallástörténet területén talán a legkiegyensúlyozottabb és legjelentősebb alkotása a Schöpfung und Chaos című műve (1895). A teremtésről és a világ végéről szóló bibliai beszámolók mélyén rejlő népi mitológiákat józanul vizsgálva feltárta, hogy a beszámolók eredete a hasonló jelenségek ókori babilóniai elbeszélései lehettek. A német kutató túllépett a puszta hasonlóságok feljegyzésén, figyelembe vette az ókori keleti környezetet anélkül, hogy elhanyagolta volna Izrael sajátos művét az anyagok átdolgozásában.
A teremtésről szóló bibliai beszámoló természetesen nem egyezik meg a modern tudományos elképzelésekkel, nem is akar azokkal versenyre kelni, ám a maga módján korának tudományos eredményeit hozza (például a biológiai hierarchia szempontjából). Az ókori közel-keleti kozmogóniák érdeklődésének középpontjában alapvetően az ember áll, a „természet” pusztán az emberi közösség életteréül szolgál.
Az alábbiakban rápillantunk az ókori keleti ember világképére, amely gyönyörűen tükröződik a Genezis könyvében olvasható első teremtéselbeszélésben.
Az ókori keleti ember szerint a világot vizek veszik körbe: felső- (1) és alsó-vizek (2). Ezeket a vizeket – fent (5) és lent (3) – az égbolt (3) tartja vissza. A teremtéselbeszélés szerint Isten szétválasztotta az ég és a föld alatti vizeket. Amikor azonban az égbolton rés támad (4), a felső vizek eső formájában a földre hullnak. Ehhez hasonlóan, amikor a föld alatti vizek összegyűlnek, folyókat, tavakat és tengereket képeznek (6). A szárazföld (7) a vizek között helyezkedik el. A Biblia más részei pontosítják a világképet: az égboltot a hegyek támasztják alá (8), míg a föld oszlopokon nyugszik (9).
Világképet körvonalazó bibliai utalások
A földnek stabil körvonalai vannak: oszlopokon nyugszik (Zsolt 75,4; Jób 9,6).
Az égboltnak fordított szó nagyobb figyelmet érdemel, mert a képen is látszik, hogy fent és lent is visszatartja a vizeket. A héber rakiá szó inkább kiterjedést jelent: egy olyan felületet, amelyet kalapáccsal dolgoztak, lapítottak ki. A latin fordítás a firmamentum (erősség) szót használja.
A régiek egyfajta dongaboltozatnak vagy harangszerű páncélnak képzelték el az égboltot, amely csillagokkal ékes, mint a kárpit, Isten sátorszerűen feszítette ki (Iz 40,22). Összetekerhető, mint egy könyvtekercs, s amelyet Isten a végső ítéletkor össze is tekeri (Iz 34,4). Vannak rajta ajtók és ablakok, amiket Isten megnyithat és özönvizet bocsáthat a földre (Ter 7,11), de be is zárhatja azokat (1Kir 8,35) és olyanná teheti az eget, mint a vas (MTörv 28,23) és akkor nem részesül a föld áldásban, esőben és harmatban.
Elérhetetlen magasságban van a föld felett, emberfia oda fel nem juthat, egyedül Isten emelheti fel oda választottait (pl. Hénok, Illés). Elképzelhetőnek tartják, hogy egy torony (Ter 11,4), vagy egy létra (Ter 28,12), a füst (Józs 8,20) vagy a tűz lángja felér az égig (Bír 13,20).
Az égboltozat Isten trónusa, a föld lábainak zsámolya (Iz 66,1). Ott építette fel palotáját (Ám 9,6) és onnan hallgatja az imádságokat. Letekint az emberekre, előszólítja az ég seregeit, az égitesteket, mint segítőeszközeit (Józs 10,12). Egy másik szöveg szerint Isten az égbolt peremén jár-kel (Jób 22,14).
A bibliai teremtéselbeszélés
A biblikusok szerint a Teremtés könyvének ún. őstörténete (1–11. fejezet) a babiloni fogságra adott reakció, és az ókori Izrael nézőpontjából a következőt jelenti: a Kr. e. 6. század nemzeti katasztrófája után Izrael remélte, hogy Isten továbbra is igent mond népére és Izrael földjére mint az „élet házára”, és ez tartósan fennmarad, mint maga a teremtés. Minden kaotikus fenyegetettség ellenére (ezt jelképezheti például az özönvíz története) a teremtett világ az életre van rendelve, a teremtő pedig felelősséget vállal népéért, sőt: az egész világért.
További elmélyülésre:
Henri Blocher: Kezdetben, Harmat, Budapest, 1998.
R. W. L. Moberly: The Theology of the Book of Genesis, Cambridge University Press, Cambridge, 2009. (Főleg a könyv 3. fejezete, 42–69. oldalak.)
