Az ilLibraio.it honlapon Alberto Maggi biblikus korábban megjelent reflexiójának apropóját az adja, hogy Olaszországban a püspöke felfüggesztette don Michele Baronét, mert annak ellenére, hogy megtiltotta neki, ördögűzést végzett egy 13 éves lányon. Később kiderült, hogy ezek az exorcizmusok egyben szexuális bántalmazásokkal is jártak, és a rendőrség őrizetbe vette a papot.
Az ördög kétségtelenül kivételes agyszülemény, alibi az ember rossz cselekedeteire („Az ördög kísértett meg engem...”). Már a Kr. e. 2. században Sirák fia könyvének szerzője figyelmeztetett arra, hogy felesleges az ördögre hárítani saját felelősségünket („Amikor a gonosz ember az ördögöt átkozza, önmaga ellen szór átkot”, Sír 21,27), és Órigenész, a nagy egyházi író ironikusan jegyezte meg: „Igen, ha nem volna ördög, akkor senki nem vétkezett volna” (A princípiumokról III,2,1).
Az ördög alakjának sikeréhez kétségkívül hozzájárult a múltban egy gyermeteg, Biblián kívüli, Hénok titkos könyvében olvasható legenda, amely határozottan gyökeret vert az első századok kereszténységében és népszerű hiedelmeket táplált: Isten megbüntette kevélységéért Lucifert, a gyönyörű angyalt és átalakult ördöggé, az emberiség rémes ellenségévé.
A héber Bibliában a šātān kifejezéssel (ellenfél/ellenség), amit aztán a görög a diabolosz szóval adott vissza, szimbolikus és jelképes személyeket is jelöltek, mint például Dávidot, akiről a filiszteusok azt mondják: „Ne jöjjön velünk együtt harcolni, nehogy ellenfelünk (héberül šātān) legyen, amikor harcra kerül a sor.” (1Sám 29,4). Szimbolikus alakként „a sátán” fontos szerepet játszik Jób könyvében, ahol nem személynévként tűnik fel, hanem mindig funkcióként: Isten szolgálatának főfelügyelője, aki színe előtt vádolja a bűnösöket. Jób könyvében a sátán nem Isten ellensége, hanem szorgalmas tisztviselője, becses munkatársa, aki tagja az isteni udvarnak és Isten a fiaival együtt fogadja őt, az Úr nagy szívélyességgel fordul felé („Az Úr megkérdezte a sátánt: Honnan jössz?”, Jób 1,7). A sátán pedig kétséget ébreszt Istenben, aki dicsekszik Jób hűségével, aki talán csak azért viseli magát olyan jól, mert jól megy a sora. Erre a sátán engedélyt kap, hogy próbára tegye Jóbot (Jób 1–2).
A sátán feladata, hogy az embereket azért vádolja Isten színe előtt, hogy utolérje őket az isteni büntetés, határozottan szemben áll Jézussal, aki egy vallástól elütő Istent ábrázol: nem igaz, hogy Isten a jókat jutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti, hanem ő feltétel nélkül felajánlja mindenkinek szeretetét, „mert ő jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz is” (Lk 6,35). Ezért jelentheti ki Jézus igehirdetésének hatásaként, hogy „láttam a sátánt, mint a villám hullott le az égből” (Lk 10,18). Az embereket vádoló sátán szerepe megszűnik egy olyan Istennel, aki nem bünteti, hanem szereti a bűnösöket, és az ördög így kikerül az isteni udvarból („levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket”, Jel 12,10).
A sátán/ördög az evangéliumokban is marginális szerepet játszik, cselekvő személyként csak a pusztai megkísértés epizódjában tűnik fel (Mt 4,1–11). Az evangélisták nem kívánják tárgyalni, hogy létezik-e az ördög vagy sem, csupán jelzéseket kínálnak arra nézve, hogy kicsoda. Amíg Isten a szeretet, aki szolgálja az embereket, hogy szabaddá tegye őket, az ördög egy olyan hatalomnak a képviselője, aki leuralja az embereket és saját hatalma alá veti őket. Jézus számára a vallási vezetők „atyja az ördög”, mert az embereket saját érdekeikért feláldozzák, a tantétel mögé bújnak, olyanok, mint at atyjuk, hazugok és gyilkosok (Jn 8,44). Jézus két áruló tanítványát is sátánnak aposztrofálja: Pétert, aki meg akarja zavarni küldetését („Távozz tőlem, Sátán! Botrány vagy számomra”, Mt 16,23) és a gonosztevő Júdást („Egy közületek mégis ördög! Júdásról, Simonnak, a Kariótinak a fiáról mondta ezt.”, Jn 6,70–71; 13,27).
A közbeszédben az „ördögök” és a „démonok” elnevezések ugyanazt a valóságot jelölik, a szent szerzők számára azonban nem. Ők mindig különbséget tesznek a sátán/ördög és a démonok között. Ez utóbbi kifejezés akkor születik meg, amikor a Kr. e. 3–2. században görögre fordítják a héber Bibliát. Egy teológiailag fejlettebb kultúrában a fordítók rátaláltak a babiloni mitológia maradványaira, amelyet a zsidók abban a két évszázadban sajátítottak el, amikor Júda a Perzsa Birodalom része volt, és „démonokkal” fordították az istenség és az emberek közötti, ún. „köztes lényeket”, többek között a (félig nő, félig madártestű) sziréneket és a szatírokat (az ördög ikonográfiai megjelenítése – a félig ember, félig kecsketestű lények –, éppen a szatírokra utal, főleg Pán isten ábrázolásaira).
A démonok eredetét a Teremtés könyve egyik mitologikus szakaszában keresték (Ter 6,4):
Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is –, óriások éltek a földön. Ők azok a vitézkedők, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.
A Kr. e. 3. és 2. sz. közötti apokrif iratok ezt a szakaszt használták a démonok születésének igazolására, és ennek az egyesülésnek a gyümölcseként tekintették őket (Júd 6).
Jézus korában olyannyira virágzott a démonokban való hiedelem, hogy éjszaka tilos volt bárkit is üdvözölni attól való félelemben, hogy démon is lehet (Babiloni Talmud. Szanhedrin traktátus 44a). Továbbá mindazt, amit nem tudtak megmagyarázni és ismeretlen volt az ember számára, a depressziótól az epilepsziáig, az alvajárástól a részegségig, démoni cselekvésre vezettek vissza.
A héber Bibliából teljességgel hiányzik az ördögtől vagy a démonoktól megszállt személy gondolata, és egy démontól megszállottal sem találkozunk. Ugyanígy az Újszövetségben sincsenek olyan emberek, akiket az ördög megszállt, hanem csak a démonok, vagyis olyan népszerű figurák, akiket az evangélisták használtak arra, hogy olyan tanokat vagy ideológiákat jelöljenek, amelyeket az emberek önszántukból elfogadtak, amelyek hatalmukba kerítették és ellenségessé teszi őket Jézus tanításával szemben. Feléjük Jézus nem végez semmiféle exorcista rítust, hanem szavának erejével szabadítja meg őket („Ki ez? Új tanítás hatalommal. Parancsol a tisztátalan szellemeknek és azok engedelmeskednek neki”, Mk 1,27.39).
Ezért rendkívül szokatlan, hogy az ördög, a Szentírás e jelentéktelen alakja idővel aránytalan dimenziókat kapott a hívők életében egészen odáig, hogy úgy tűnik, sok keresztény jobban hisz a kísértő mindenütt jelenvalóságában, mint a Szabadítóéban. A keresztények több kárt okoztak és okoznak az ördöggel kapcsolatos rögeszméikkel, mint azok, akik tagadták a jelenlétét. Elég a múlt vérengzéseire, a megkínzott és elvenen tűzhalálra vetett nők tízezreire gondolnunk, akikről azt hitték, hogy az ördöggel cimborálnak, és csak, hogy aktuálisak legyünk, arra a sok, állítólagos exorcisták női áldozataira gondolnunk, akik a démontól való felszabadulásuk ürügyén a pszichikai és a fizikai erőszak minden formájának ki vannak téve.
Fordította: #BibliaKultúra
További elmélyülésül:
Szabó Xavér OFM: Találkozás a démonűző Jézussal Márk evangéliumában, Praeconia 10 (2015/2) 5–16.
Xeravits Géza: Egy gazfickó ifjúkora. Megjegyzések a Sátán alakjának fejlődéséhez a kereszténység előtti zsidóságban, Katekhón 4 (2007/3), 283–289.
