#BibliaKultúra

Átkelés a Vörös-tengeren. Dura Europos zsinagógájának freskója, 3. sz.

A kivonulás története, ahogy Manetón elbeszéli

A kivonulás történetét a Biblia második könyve, az Exodus őrizte meg számunkra. A történet elbeszéli, hogy József után az izraeliták az egyiptomiak szolgaságába kerültek és építőmunkásként dolgoztak. Isten azonban meghallgatta kiáltásukat, elküldte hozzájuk Mózest, aki végül kivezette őket Egyiptomból.

Manethón egyiptomi pap a Kr. e. 3. században, történetírásában más változatát kínálja a sztorinak. Írásainak összefoglalója azonban csak Josephus Flavius munkájában maradt ránk.

Manethón a Kánánból érkezett hikszoszok csoportjával kezdi, akik elárasztották Egyiptomot, végül visszatértek saját földjükre és Jeruzsálemben telepedtek le. Manethón szerint a hikszoszok izraeliták/ zsidók voltak. Majd az is elbeszéli, hogy évekkel később Amenophisz fáró szembe akart nézni az istenekkel, ehhez azonban elkerülhetetlenül meg kell tisztítania az országot a leprásoktól. Összegyűjtötte tehát őket és letelepítette a távoli Avarisz városában, amely korábban a hikszoszok fővárosa volt. A leprások azonban fellázadtak a fáraó ellen és egy bizonyos Oszarsziphet választottak vezetőjükül. Oszarsziph korábban a napisten városában, Héliopoliszban teljesített szolgálatot, és egy új vallást alapított a leprásoknak az egyiptomiakéval szemben. Megvetették az egyiptomi isteneiket és szent állataikat, amiket egyszerűen elfogyasztottak. Amikor az egyiptomiak megtámadták a leprásokat, Oszarszip követeket küldött és katonai segítséget kért a Jeruzsálemben letelepült hikszoszoktól, akik ezrével érkeztek segítségükre. Oszarsziph ekkor változtatta meg nevét Mózesre. Az egyesült csapat leverte az egyiptomiakat, a fáraó is menekülésre kényszerült, majd később fiával, Ramszesszel együtt visszatérve a leprásokat és a jeruzsálemieket egészen a szíriai hegyekig üldözte.

A történetet Josephus Flavius Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról című könyvében is olvashatjuk (1,26–27).

Manethón beszámolója kétségtelenül számos történelmi hibát vét, így nem tekinthető hiteles, történeti beszámolónak. Történetírásának kontúrjai azonban Knohl számára megfontolásra érdemesek: van egy felkelés élére álló vezető, aki Mózesnek nevezi magát, ellenzi az őshonos egyiptomi vallást, állatimádatot; csapatukat Kánaánból érkező emberek erősítik és uralomra jutnak Egyiptom felett, mígnem Ramszesz kiszorítja őket az országból.

Közös sír a Királyok Völgyében (KV14): eredetileg Tauszeré volt, majd Széthnaht használta és kibővítette.

Bibliai átfedések

A bibliai történet is eltér Manethón elbeszélésétől, hiszen nem egy Egyiptom elleni sikertelen katonai akciót látunk, hanem egy nyomorba döntött nép kereket oldását (vö. Kiv 14,5: „a nép elmenekült”). Mégis van néhány olyan bibliai elem, amely visszhangozza Manethón történetét.

• Országot elözönlő ellenséges hadsereg – A bibliai szöveg szerint a fáraó megijed az utódaiban megerősődő Izraeltől, tart attól, hogy egy Egyiptom ellenes esetleges ütközetben az izraeliták az ellenség mellé állnak (Kiv 1,9–10). Ezt Manethón úgy írja le, mintha meg is történt volna. Az irodalmi kapcsolatra azonban több eshetőség van: egyesek szerint a bibliai szöveg írója kölcsönzött Manethón írásából (Thomas Römer), mások szerint Manethón valamelyen formában ismerte a kivonulási történetet, de az is lehet, hogy független, közös történelmi vagy irodalmi forrást kell feltételeznünk. Mindenesetre az egyes elbeszélések között van korreláció.
• Nagy vezető – Mózesnek nagy volt a tekintélye Egyiptom országában mind a fáraó udvari emberei, mind pedig a nép előtt (Kiv 11,3).
• Megfélemledett egyiptomiak – A csapásoktól megijedt egyiptomiak erőltették, hogy a fáraó sürgősen bocsássa el a népet az országból (Kiv 12,33).
• Arany és ezüst – A bibliai szöveg háromszor is kiemeli, hogy az izraeliták arannyal és ezüsttel felrakottan hagyták maguk mögött az országot (Kiv 3,21–22, 11,2; 12,35–36).
• Fegyverek – A szöveg szerint az izraeliták fegyversen hagyták el az országot (Kiv 13,18). Persze nem mindenki ért egyet a „felvegyverkezve” fordítással, és a ḥamūšîm szót úgy adják vissza, hogy „határozottan”, vagy „mintegy hadrendbe állva”.
• Szövetségesek – Az akkád urbi párhuzamát követve Izraelhez csatlakozhatott egy nagyobb zsoldos erő is (Kiv 12,38). Az עבר gyöknek van katonai jelentése is (vö. akkád urbi = zsoldosok), amit az előző versben elkerülő raglî (12,37: gyalogos) szó is alátámaszt. Kilenc bibliai előfordulása a Kivonulás könyvének kontextusán kívül mindenhol katonai gyalogságot jelent.
• Az istenek megítélése – Az esemény nemcsak az egyiptomiaknak, de isteneiknek is fájni fog (Kiv 12,12).
• Egy kos leölése – A bibliai elbeszélés központjában a kos leölése van, Amun és Khnum egyiptomi isteneknek a tiszteletére. „Nem volna helyes így cselekednünk, mert utálatos az egyiptomiaknak az, amit mi Istenünknek, az Úrnak áldozunk. Hiszen ha olyasmit áldozunk, ami az egyiptomiak szerint utálatos, megköveznek bennünket.” (Kiv 8,22)

A kiemelt motívumok, elemek alapján az a benyomásunk támadhat, hogy az izraeliták nem elnyomott és rabszolgasorsba taszított emberek. Mi több, megtaláljuk a csata minden elemét: fegyvereket, zsákmányt, idegen szövetségeseket, félelmet és az ellenség tiszteletét, a vallások összecsapását és egy erős vezetőt.

Ezen túlmenően, menekült rabszolgák bármiféle történetének nincs egyértelmű párhuzama az egyiptomi forrásokban, míg az itt leírtaknak, hogy Egyiptomot megszállja egy megvetett, ellenséges levantei csoport, több forrása is van. Figyelemre méltó, hogy hasonló események a Kr. e. 12. században történtek, amikor régészeti bizonyítékaink vannak izraelita telepesek Izraelben való megjelenésére.

A sztori történelmi elhelyezése

A 19. egyiptomi dinasztia végén, II. Széthi halála után egy Sziptah nevű fiú választottak fáraónak, és a befolyásos levantei kancellár, Bay ültette a trónra. Sziptah rövid uralkodás után (Kr. e. 1197–1191) Tauszert volt Egyiptom vezetője (Kr. e. 1190–1188 körül), akinek halálával a dinasztia kihalt. Az új fáraó, Széthnaht volt a 20. egyiptomi dinasztia első tagja. A dinasztiaváltás természetesen nézeteltérésekkel járt. Két egyiptomi dokumentum is elbeszéli Széthnaht drámai trónra jutását és dinasztiáját.

Széthnaht sztéléje

A fáraó Yabe vagy Elephantiné városában állította fel a sztélét, ahol sok évvel később Júdeából érkezett izraeliták éltek és működtek zsoldosként a perzsa uralom alatt. A kőoszlopot pedig, amelyre ráírták, hogy Széthnaht hogyan mentette meg Egyiptomot a zavargásoktól és tisztította meg ellenségeitől, 1971-ben fedezték fel.

Megtudjuk, hogy az Egyiptomban élő „zavart keltők” idegenek támogatásával akarták fenntartani uralmukat Egyiptom felett és a fáraónak a fizetésre használatos nemesfémeket is vissza kellett vonnia. Arról is értesülünk, hogy a második évben Széthnaht elzavarta Egyiptom ellenségeit és visszaállította az igazi kultuszt. Mivel a zavart keltők uralma alatt megszűnt az egyiptomi istenek hagyományos kultusza, a fáraó vezette háború az egyiptomi istenek kultuszának helyreállításáért való harcot is jelentette. Ez felidézi Manethón elbeszélését és a bibliai szövegeket, hogy az egész tulajdonképpen az Örökkévaló harca és ítélete az egyiptomi istenek ellen. Másfelől nem tudjuk, hogy kik voltak ezek a „zavart keltők” és miért szövetkeztek a keletiekkel Egyiptom ellen, de egy másik dokumentum, amely ugyanezt a katonai hadjáratot mutatja be, segítségünkre lehet.

A nagy Harris-papirusz

A papirusz mintegy 40 méter hosszú, 1500 soros, így a világon ez a legnagyobb papirusz. A propaganda-dokumentumot Széthnaht fia, III. Ramszesz uralkodása alatt írták. Elbeszéli, hogy zavaros időkben Széthnaht hogyan alapított új dinasztiát. Értesülünk egy egyre romló és elharapódzó helyzetről és arról, hogy egy névtelen keleti („levantei”, kharru), önerejéből érvényesülő, feltörekvő (Irsw = „aki magát alkotta”) férfi hatalomra kerül. Egyes kutatók máshogy tördelik a szöveget és szerintük Irsu, a Kharru egy személynév.

A két egyiptomi forrás összekapcsolása

Széthi, Sziptah és Tauszert uralkodása alatt Egyiptom hanyatló ágon volt. Tauszert halála után belső viszályok dúltak az országban, aztán egy levantei eredetű (kharru) valaki, akit csak Irszunak neveztek, átvette az uralmat Egyiptom felett. Betiltotta az áldozatokat és vallási szertartásokat. Keleti szövetségeseket hozott az országba (Szíriából, Libanonból vagy Kánaánból), akiket arannyal és ezüsttel fizetett ki. Végül a 20. egyiptomi dinasztia megalapítója, Széthnaht, leszámolt vele és az idegenekkel és visszaállította a kultuszt.

Ki volt Irszu?

A kutatók korábban úgy gondolták Irszu valójában az a tekintélyes udvari ember, Bay, aki trónra segítette Sziptahot és most végrehajta reformjait. Az elméletet gyenge oldalai miatt már nem tartják, ugyanis Sziptah uralkodásának ötödik évében Bayt árulóként kivégezték. Tanulmányában Israel Knohl javasol egy személyazonosítást és azt veti fel, hogy Irszuban Mózest lássuk. Szerinte a bibliai történet tartalmazza azt a hiányzó láncszemet, amely magyarázatot ad arra, hogyan került hatalomra Irszu. Egyébként nem Knohl az egyetlen kutató, aki analógiát lát az egyiptomi források és a bibliai szöveg között (lásd még Abraham Malamat, Ernst Axel Knauf, Phillipe Guillaume), de csupán ő az, aki még az egyiptomi pap-történetírót, Manethónt behozza a képbe.

A Tóra Mózese és Széthnaht Irszuja

A Biblia szerint az izraeliták vezetőjét, Mózest a fáraó lánya fogadta fiává és saját palotájában nevelte (Kiv 2). A fáraó lányának alakját Tauszert alapján mintázták, aki valószínűleg Merenptah fáraó lánya volt, mielőtt feleségül ment volna féltestvéréhez, II. Széthi fáraóhoz. A párnak csak egy korán elhunyt lánya volt, így nem volt trónörökös.

Mózesnek (Moszesz) az örökbefogadó anyja adta az egyiptomi nevet. A név annyit jelent, mint „fiú”, de különös, hogy nincs előtte egyiptomi istennév, mint például Ramszesz (Rá/Ré, a napisten fia), Tuthmoszesz (Thoth, a bölcsesség istenének fia), Ahmose (Iaḥ, a holdisten fia), Mózes tehát senkinek a fia. Ez jól illeszkedik a Harris-papiruszhoz, amely a trónbitorlót „feltörekvő” férfinak nevezi, vagyis senki fiának.

Bár Mózes a palotában nő fel, valójában levantei (héber/ izraelita) idegen, mint Irszu a kharru. Ez a kettős identitás magyarázatot adna Irszu felemelkedésére. Amikor Tauszert utód nélkül halt meg, Mózes/Irszu önmagát látta a megfelelő személynek, aki átveheti az uralmat és a fáraók trónjára ülhet. Ehhez azonban össze kellett fognia népével, akik leigázott idegenkét éltek az országban, és meg kellett erősítenie uralmát kívülről behozott csapatokkal, akiknek aranyat és ezüstöt fizetett katonai szolgáltatásaikért. A hatalomért vívott harcban azonban Mózes és emberei vesztettek: elhagyták Egyiptomot és Kánaánba mentek. Ez pontos időpontot biztosít számunkra, hogy meghatározzuk kivonulásukat: Kr. e. 1186, Széthnaht fáraó uralkodásának második esztendeje.

A történet két változata

Az Irszu és Széthnaht közötti háború traumatikus volt, a résztvevő csoportok eltérően emlékeztek rá. Egyiptomi nézőpontból azt látjuk, hogy a köztük élő idegenek egyik csoportja megveti kultuszaikat, leöli szent állataikat, át akarják venni az uralmat és még idegeneket is behívnak, hogy végrehajtsák tervüket. És bár rövid idegig sikeresen uralkodnak, mégis kitoloncolják Irszut és kharrujait az országból és helyre áll a rend, a kultusz egy új fáraó uralkodása alatt.

Az izraeliták fejében máshogy él a történet: az egyiptomiak uralkodtak felettük, kihasználták előnytelen, gyenge helyzetüket. Végül azonban felkel egy bátor hős, Mózes, aki a fáraó palotájában nőtt fel, de harcot indít az egyiptomiak és isteneik ellen, akik rosszul bántak népével. Mózes megparancsolja népének, hogy vágjanak le egy kost, ami az egyiptomiaknál szent állatnak számít. Ezzel visszaállítja saját istenüknek, az Örökkévalónak az igazi kultuszát, kivezeti az izraelitákat és szövetségeseiket arannyal, ezüsstel megrakottan, felfegyverkezve Egyiptomból.

Ebből az eseményből született meg a kivonulás története.

 Forrás: Prof. Israel Knohl: Exodus: The History Behind the Story. A tanulmány
a איך נולד התנ”ך [Hogyan született meg a Biblia?] (Israel: Kinneret, Zmora-bitan, Dvir, 2018) című könyvének egyik fejezete.