#BibliaKultúra

Zsidóként több mint fél évszázadot töltöttem az Újszövetség tanulmányozásával. Más helyzetben vagyok, mint az Ószövetséget tanító keresztények: az Ószövetség ugyanis az egyház Bibliájának része, de az Újszövetség nem szent irata a zsinagógának. Azokhoz a keresztényekhez sem hasonlít a helyzetem, akik a Biblia utáni héber irodalmat tanulmányozzák. Bár ezek a szövegek alapvető fontosságúak a zsidó identitás számára, a legtöbb zsidó számára épp úgy ismeretlenek, mint ahogyan általában az egyházatyákat sem ismeri a legtöbb keresztény.

Nemcsak mások szentírását tanulmányozom, de más vallásúak istenéről is írok. Ez hatalmas kiváltság és egyben óriási felelősség. Bár nem imádom Jézust, tanításai tudósként lenyűgöznek és személyesen inspirálnak, mint hagyományomhoz hűséges zsidót.

Ahhoz, hogy elmagyarázzam hogyan csinálom és mit is csinálok, meg kell magyaráznom, hogy miért is csinálom, hiszen zsidóként gyerekkorom óta az Újszövetség szőlőjében dolgozom.

Egy portugál-katolikus negyedben nőttem fel a hatvanas évek elején Massachusettsben, és a barátaim elvittek a templomba. A misén való részvétel olyan volt, mint a zsinagógai istentiszteleten lettem volna: az emberek a padokban ültek, amíg hosszú ruhába öltözött férfiak olyan nyelven beszéltek – a papok latinul, a rabbik és a kántorok héberül –, amit egyáltalán nem értettem. Nagyra értékeltem, hogy a mise rövidebb volt, mint a szombati szertartás. Szűz Máriát szépnek találtam. A barátaim, akik elkísértek a zsinagógába, méltatták, hogy a zsidók nem küldik körbe az adománygyűjtő perselyt szombaton és hogy a szertartás után ebédet kaptak.

A szüleim azt mondták, hogy a kereszténység – ami a római katolikus vallást jelentette – olyan mint a zsidóság: ugyanazt az Istent imádjuk, aki az eget és a földet teremtette; ugyanazokat a könyveket szeretjük, mint a Genezis és Izajás; recitáljuk a zsoltárokat. Azt is mondták, hogy a keresztények Jézust követik, aki zsidó volt.

Amikor hétéves lettem, megkérdeztem a szüleimet, hogy lehetnék-e elsőáldozó. Nem sokat tudtam a szertartásról, de azt tudtam, hogy az összes barátnőm fehér ruhát kapott. A ruhát akartam. Amikor a szüleim elutasítottak, tiltakoztam:

De ti azt mondtátok, hogy ugyanaz az Istenünk van és ugyanazok a zsoltárok is!

A tiltakozásom abbamaradt, amikor anyám vásárolt egy menyasszonyi ruhát a Barbie-babámnak. Felöltöztettem Barbie-t fehérbe, Ken nyakára egy papírból vágott kollárét (papi gallért) tettem és Barbie-val gyakoroltam az áldozást.

A kolláré misztikája

Később, de még ugyanabban az évben egy lány az iskolabuszon azt mondta: „Megölted a mi Urunkat!” „Nem igaz!” – vágtam rá. Ha megölted Istent, akkor tudnod kellene róla. „Igen is, megölted – válaszolta. – A papunk ezt mondta.” Bár a második vatikáni zsinat már elkezdődött, a Nostra aetate dokumentum még nem jelent meg.

Azt hittem, hogy a kollárék megfojtják a hazudozó papokat (bár ezt továbbra is jó elképzelésnek tartom). Megkérdeztem: „Meghalt a pap?” Azt gondoltam ugyanis, hogy ha ilyen hazugságot beszél, akkor meghal. „Nem halt meg” – felelte.

Mivel értelmes gyerek voltam, az alábbi következtetésre jutottam: a pap azt mondta, hogy megöltem istent, a kolláré nem ölte meg a papot, tehát a pap igazat mondott. Amikor leszálltam a buszról, sírtam. Anyám megkérdezte, mi történt. Azt válaszoltam: „Megöltem istent.”

Anyám biztosított róla, hogy a pap tévedett. Isten nem halt meg és én senkit sem öltem meg. Azt gondoltam, hogy talán a pap fordítási hibát vétett. A zsidó iskolában héberül tanultam, hogy tudtam, hogy a Tóra héberül íródott, de azt senki nem mondta nekem, hogy az Újszövetséget görögül írták.

Bejelentettem a szüleimnek, hogy eljött az ideje, hogy hittanra megyek és megszervezzem a fordítást. Hét éves voltam és véget akartam vetni az antiszemitizmusnak. A szüleim, akik nagyon bölcsek voltak, azt mondták: „Amíg tudod, hogy ki vagy, mehetsz! Jó, ha megismered szomszédaink vallását.”

Hetente kétszer jártam hittanra az iskola után. Valószínű én voltam az egyetlen hétéves kislány, aki hittanra akart járni. A hitoktatók szívesen fogadtak, olyan történeteket meséltek, amilyeneket a zsinagógában is hallottam: csodaelbeszéléseket és példázatokat, etikai intéseket és a szokásokról szóló vitákat. Meséltek Józsefről, Jákob fiáról, aki álmokat látott, majd Egyiptomba ment és visszatért Izraelbe. Egy gyermekről, aki olyan volt, mint Mózes: amikor a többi gyereket megölték, ő túlélte, aztán felkapaszkodott egy hegyre, hogy ott átadja tanítását. Az én történeteim voltak, csak mintha más hangszerelésben hangoztak és más hangnemben játszották volna.

Végül kamaszként elolvastam az Újszövetséget. Ott megértettem, hogy honnan vette a pap rettenetes tanítását. Ugyanakkor megértettem két dolgot, amelyek akadémiai életemet is jellemezték: először is mi választjuk meg, hogy hogyan olvasunk; másodszor: az Újszövetség zsidó történelem.

Az olvasás módjának megválasztásáról

A szakkifejezés a „hermeneutika”, aminek akkor nem voltam birtokában. Az Újszövetség olvasásával arra a következtetésre is lehetne jutni, hogy a zsidók ördögtől valók és átkozottak. Ugyanakkor katolikus tanítóim nem utáltak még akkor sem, ha zsidónak vallottam magam. Azt mondták:

Dönthetünk, hogy érzéketlenség helyett kedvességgel olvassuk a szöveget.

Ez az elfogadás, amelyet – ahogy később megtudtam – számos egyházi tanítás támogatott, lehetővé tettek számomra, hogy folytassam tanulmányaimat.

Van néhány problémás rész a Szentírásban, amin zsidók és keresztények is osztoznak:

• a Második törvénykönyv és Józsue könyvének néhány szakasza, mintha támogatná a népirtást;
• aztán Ezekielnek szörnyű képei vannak a nőkről.

És bár ismertem az egyiptomi szolgaságból való kivonulás történetét, ahol vízbe fojtott kisgyermekekről olvasunk, nem gyűlöltem az egyiptomiakat. Sőt: ha lehetőségem lett volna, randiztam volna Omar Shariffal.

Kíváncsi voltam, hogy mit jelent kedvességgel olvasni a szöveget. Hatással volt rám a híres midrás, amelyben Isten megsiratja az egyiptomi katonákat. A zsinagógában azt tanultam, hogy mindenki, még az ellenség is Isten gyermeke. Vajon azért nem gyűlölködtem, mert a szüleim megtanították, hogy mindenki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett? Azt kérdeztem magamtól, hogy milyen midrások kellenének a keresztényeknek, hogy elkerüljük a zsidóellenes értelmezéseket?

Ami a zsidó történelmet illeti, a zsinagógai oktatás kiváló egészen a Hanuka történetéig (az egyház felvette a kánonba a Makkabeusok könyvét, a zsinagóga nem, de az ünnepet megtartotta), aztán közvetlenül átugrik az olyan vértanúkhoz, mint Akiva rabbi és Hananja ben Teradjon a keresztény kor második századának elején. Az Újszövetség nélkül népem története hiányos.

Tanulmányaimat tehát a hermeneutika és a történelem vezette. Szeretnék nyugodt lenni afelől, hogy a Bibliát tanító és prédikáló emberek nem szítanak ellenségeskedést. Ez az jelenti, hogy ki kell javítani a zsidókról alkotott hamis és negatív sztereotípiákat, amelyek egyes keresztényekben vannak. Ha rosszul jellemezzük a Júdeában, Galileában és a diaszpórában élő zsidóságot, akkor félreértjük Jézust és Pált is. A rossz történelemfelfogás rossz teológiához vezet, a rossz teológia pedig mindenkinek árt.

A kereszténységről alkotott hamis és negatív sztereotípiákat is ki kell gyomlálnunk a zsidóság köréből. Mindkét oldalon van tennivaló.

Öt identitáserősítő terület

Az Újszövetség zsidó kutatójaként érdekel, hogy az evangéliumok miként mutatják be a zsidó hagyományt és ezt a keresztény értelmezők hogyan adják tovább. Ez a vizsgálódás jobb zsidóvá tesz: tájékozottabb vagyok saját történelmemben és jobban tudom korrigálni a történeti szempontból pontatlan, lelkipásztori szempontból pedig tarthatatlan értelmezéseket.

Először is, az evangéliumok rendkívüli forrásai a zsidó nők történetének:

• A nőknek vannak házaik, mint Mártának és Máriának.
• Vannak javaik, mint annak a nőnek, aki megkente Jézus lábát.
• Aztán ott van a példázat arról az asszonyról, aki társaival együtt megünnepli a megtalált pénzérmét.
• Ott vannak a zsinagógában, mint a meggörnyedt asszony, akit Jézus meggyógyít.
• Jelen vannak a jeruzsálemi templomban, mint Mária és Anna.

A közös tanítás, amely szerint Jézus visszautasította a nőellenes, nőket elnyomó judaizmust, téves. A nők nem azért követték Jézust, mert a zsidóság háttérbe szorította őket. A mennyek országa üzenetéért követték, gyógyításai és tanításai miatt, az új családmodell miatt, ahol mindenki anya, testvér, vagy nővér.

Másodszor: Az evangéliumok emlékeztetnek bennünket az első század zsidó vízióinak sokszínűségére. A különbözőséget olyan külső források is megerősítik, mint Josephus, a zsidó történész, a zsidó filozófus, Philón, a holt-tengeri tekercsek, a hamis feliratú apokrifek, sőt, még a régészet is. Ezekben a forrásokban különböző álláspontokat találunk a házasságról, a cölibátusról, a végzetről és a szabad akaratról, a mennyről és a pokolról, a testi feltámadásról és a lélek halhatatlanságáról, a Római Birodalomhoz való alkalmazkodásról, vagy éppen az ellenállásról.

Harmadszor: Mélységesen tisztelem Jézus utasításait arra nézve, hogy kell értenünk Mózes Szináj-hegyén kapott tanításait. Jézus nemcsak, hogy követi a Tórát, de fel is erősíti annak tanításait. A gyilkosság elleni parancson túlmenően tiltja a haragot. A házasságtörés elleni parancsolaton túl tiltja a paráznaságot. Ezekről a tanításokról mondta a rabbinikus hagyomány, hogy „Építsetek kerítést a Tóra körül!”, vagyis védjétek meg a törvényt az áthágásoktól.

Szeretném Jézust megkérdezni néhány tanításáról: az anyák és a lányok elválasztásáról; arról, amit egy lehetséges tanítványának mondott, hogy ne temesse el apját, hanem hagyja a holtakat a holtakra. Érdekelne a hűtlen intéző példázatának értelmezése, és hogy miért nem voltak nők a Tizenkettő között. Vannak kérdéseim. Ez a rákérdezés jellemző a zsidókra.

Még az is nagyon zsidósnak hangzik, amikor Jézus más zsidók ellen beszél, mint a Máté evangélium 23. fejezetében, ahol refrénként tér vissza, hogy „Jaj nektek farizeusok és írástudók!” Mintha csak Ámoszt vagy Jeremiást hallanám. Vagy mintha anyámat hallanám, aki annyiszor panaszkodott a zsinagógának vezetőinek döntéseire. A zsidóknak hosszú történetük van a toheháról, a dorgálásról, ami a Leviták 19,17 versén alapul: „Ne táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. Fedd meg embertársadat, s akkor nem osztozol bűnében.” A következő vers a híres „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Arra is rájöttem, hogy amikor Jézus többi zsidóhoz intézett szavait kiragadják történeti környezetükből és a pogányságból épülő egyház kánonjába helyezik, akkor a zsidókhoz intézett szavak zsidókról szóló szavakká válnak, és a kritikus prófétai beszéd antiszemitizmusnak tűnhet. Ezért fontos a történelmi kontextus.

Negyedszer: szeretem Jézus példázatait, és ebben a félévben van egy kurzusom a római Pápai Biblikus Intézetben. A hallgatóknak nem kell maguk mögött hagyni a kétezer éves értelmezéseket, kivéve a zsidóellenes olvasatokat. A kurzus célja, hogy helyreállítsa a példázatok történelmi „horgonyát”, eredeti provokatív hangvételüket, amelyek többnyire elvesztek az egyházatyák allegorikus értelmezéseiben. Jézus példázatai vádolnak és szórakoztatnak, provokálnak és lekötnek: ez a legjobb tanítási forma, zsidó módszer és Jézus fantasztikusan alkalmazza. Ráadásul ezek a példázatok segítenek, hogy új módon tekintsek a saját szentírásomra. Az irgalmas szamaritánus példázata a Krónikák második könyvéből merít (28). A tékozló fiú példázata Káinra, Izmaelre és Ézsaura emlékeztet.

Ötödször: A csodálatos foganásokról, az égből jövő isteni hangról és a feltámadásról szóló elbeszélések otthon vannak az első századi judaizmusban. Ebben a kontextusban még János nagyszerű prológusa is („Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige”) nagyon zsidó. Ahelyett, hogy ezeket a krisztológiai tanításokat pogány beavatkozásoknak tekintenénk, nekünk, zsidóknak fel kellene ismerni, hogy ezek a tanítások mit mondtak az első században élt néhány zsidónak.

Ami azonban néhány első századi zsidó számára értelmezhető volt, az már nem volt az a négy évszázaddal később élt zsidók számára. Hagyományaink szép lassan eltávolodtak egymástól, úgyhogy a zsidók és a keresztények is kidolgozták saját szokásaikat és vallási meggyőződéseiket. Meg kellene ünnepelnünk mindazt, ami közös és azt is, amiben nem értünk egyet. Nem kell feláldoznunk hagyományaink részleteit a vallásközi érzékenység oltárán. Vannak olyan kérdések, amelyekben a mai keresztények és zsidók nem fognak egyetérteni. Ez rendben is van. Nem fogunk egyességre jutni addig, amíg a Messiás el nem jön (vagy ha tetszik: visszatér). De addig is jól tesszük, ha odafigyelünk egymásra. A tanulással megértés jár, a megértéssel pedig tisztelet.

Amikor a keresztények a Genezis, Izajás vagy a Zsoltárok könyvét olvassák, olyat látnak ezekben a szövegekben, amiket én zsidóként nem veszek észre. Amikor rabbinikus szemüvegen keresztül olvasok, olyan dolgokat veszek észre ugyanezekben a szövegekben, amiket keresztény barátaim nem látnak. Éppen ezért a közös szövegeink – a Tanakh és az Ószövetség (amik azért nem pontosan ugyanazok) – sokkalta nagyobbak és nagyobb jelentéstartalommal bírnak, mint amennyit zsidók vagy keresztények egyedül felfedezhetnek.

Amikor zsidó nőként az Újszövetséget olvasom, példázatokat találok, amelyek inspirálnak és provokálnak. Zsidókat találok, mint Jézus és Pál, Jakab, akik megvitatják a Tórát. Csodákat találok, amelyek kiemelik az egészségügyi ellátás fontosságát. Az ingyenes egészségügyi ellátást egyébként is csodának tartom.

Krister Sendahl, Svédország egykori evangélikus püspöke „szent irigységről” beszélt: arról a képességről, hogy szépséget és inspirációt találjunk egy, a miénktől különböző szövegben vagy hagyományban. Ez az, amit megtalálok az Újszövetségben és a katolikus hagyományban. Illetve azt, hogy amit a katolikus barátaimtól és tanáraimtól tanulok, jobb zsidóvá tesznek.

Forrás: L'Osservatore Romano