Érdekes megfigyelésekre tehet szert, aki áttekinti a 91. zsoltár recepciótörténetét. A zsoltárt vagy annak néhány versét ugyanis megtalálhatjuk az amuletteken, mágikus papiruszokon és tálakon azzal a céllal, hogy az embereket megóvják a gonosz szellemektől. Bejegyzésünkben rápillantunk a 91. zsoltárnak két fontos vonatkozására, az eredeti és későbbi használatára.
A Biblia zsoltáraiban egy embert találunk, aki imájával, énekével elsuttogta, eldalolta, kiáltotta, átkozódta, áldotta, imádkozta minden fájdalmát és minden örömét. A következő zsoltár azonban aligha nevezhető imádságnak, hiszen híján van az imádság elemeinek, Istent meg sem szólítja, inkább hitvallásnak tűnik, és mintha egy dialógusba is bekapcsolódnánk. Nyelvezete és képrendszere mégis alkalmassá tette arra, hogy sok helyzetben használják.
Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól. Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el. A te szemed csak nézi, és meglátja a bűnösök bűnhődését. Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.
A zsoltár mint ráolvasás
Bár a zsoltárt a kutatásban többnyire a bizaloménekek közé sorolták, az ókorban nem ezt a vonását emelték ki, hanem démonűző zsoltárként.
A qumráni könyvtár dokumentumai között találunk apotropaikus, oltalmat kérő és démonűző imádságokat (11Q5–6; 4Q560). A 11. barlang nagy zsoltártekercsében többek között azt olvassuk:
És mindaz a dal, amelyet Dávid szerzett, 446 volt. És dalt, előadni a megszállottak felett: négyet.
A tekercsen tényleg van „négy” zsoltár, amit a megszállottak felett kellett énekelni, és köztük van a 91. zsoltár is.
Ez az ókori mágikus szemlélet még ma is él, hiszen Izraelben lehet olyan gyűrűket és nadrágszíjakat is kapni, amelyeken ebből a zsoltárból találunk oltalmat kérő sorokat. Ezzel találkozik az is, aki Borisz Paszternáknak a Zsivago doktor című regényében elér ahhoz részhez, amely beszámol arról, hogy a katonák mellényzsebeikbe varták be ezt a zsoltárt, hogy elnyerjék a remélt isteni oltalmat, amely megígérte nekik, hogy „ezren eshetnek el oldaladon és tízezren jobbod felől, tehozzád nem közelít a csapás” (7. vers).
A halott nyakán kis zacskó függött zsinóron. Az orvos levette. A hajtások mentén kitöredezett, foszladozó, rongyba varrt papírdarabot talált benne. Kihajtogatta a félig szétesett, szétmorzsálódó rétegeket.
A kilencvenegyedik zsoltárból vett idézetek voltak rajta azokkal a változtatásokkal, eltérésekkel, amelyekkel a nép, a sok ismétlés által egyre jobban eltávolodva az eredeti szövegtől, átalakítja az imádságokat. Az egyházi-szláv szöveg orosz olvasatra átírva. [...]
Azt tartották a zsoltárról, hogy csodatévő, megvéd a golyótól. Talizmánként hordták magukon a harcosok már a múlt, imperialista háborúban.
Vannak olyan zsoltárértelmezéssel kapcsolatos gyűjteményes kötetek is, amelyben a szerkesztők úgy mutatták be az egyes tanulmányok szerzőit, hogy a legfontosabb életrajzi és publikációs adatokon túl elárulták az illető kedvenc zsoltárát. Az egyik amerikai kutatót például így mutat be a kötet:
Vietnámi háborús napjai óta a kedvenc zsoltára a 91-es.
A zsoltárról szóló tanulmányok külön szekciója lehetne azoknak a tanúságtételeknek a vizsgálata, amelyek az I. vagy a II. világháborús, vagy éppen az öbölháborús élményeket kapcsolják a 91. zsoltárhoz.
A zsoltár démonűzésre való felhasználása szövegszerűen megalapozott, hiszen az 5–6. versek nagy ígéretet helyeznek kilátásba:
Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a sötétben járó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól.
Az óizraeli vallással foglalkozó kutatók ráirányították a figyelmet, hogy a zsoltárban előkerülő főnevek egykor kánaánita istenségek voltak (Rešef = nyíl; Deber = dögvész; Qeṭeb = ragály), de a héber szöveg már megfosztja őket isteni mivoltuktól azzal is, hogy „fogalmiasítja” őket. Az említett „kisebb istenségek” a láz, a csapás, a ragályos betegség démonai voltak, egykor a főisten alárendelt lényei, kíséretének tagja, vagy éppen büntetésének eszközei.
A Septuaginta görög fordítása is démonoknak tartja őket. A 6. versben szereplő „pusztít” igét is démonnak fordítja: δαιμονίου μεσημβρινοῦ („a délidő démonának pusztításától”). A görög fordítás nyomán a latin Vulgáta is daemonio-t használ. A későbbi Neovulgáta viszont javít a szövegen és az eredeti igét a hasonló jelentésű vasto igével fordítja. A démoni értelmezést igazolja a zsinagógai használatra szánt arámi fordítás is, a targum, amely Dávid és Salamon párbeszédeként aposztrofálja a költeményt:
Nem kell félned az éjjel kijáró démonok rémületétől, sem a halál angyalának nyilától délidőben, sem a haláltól, ami a sötétben van, sem a démonok társaságától, akik délben pusztítanak. Segítségül hívod majd a szent nevet, és ezren esnek el bal oldaladon és tízezren jobbod felől, (de) ők nem jutnak közeledbe, hogy ártsanak neked. [...] Nem érint téged a gonosz, és sátradhoz nem közelítenek sem csapás, sem démonok.
A 11. század óta ismert, a Zsoltárok könyvéhez írt midrás is ebbe az értelmezési irányba mozdult el.
A fentebb idézett versek a későbbi zsidó (és keresztény) mágia egyik legsűrűbben idézett bibliai versei. Gideon Bohak az Ancient Jewish Magic című könyvében úgy fogalmaz, hogy a 91. zsoltárt rabbinikus irodalomban a démontól sújtottak énekeként ismerik. A rabbik azt is kiemelik, hogy a zsoltárt Jeruzsálem lerombolása előtt recitálták a megszállottak felett, vagy éppen a templomi kultusz részeként, amit a szöveg részben alá is támaszt.
A zsoltár eredeti élethelyzete
A zsoltárban három főszereplő van, ha pedig figyelmesen olvassuk a szöveget, akkor felsejlik előttünk egy párbeszéd is. De vajon kik között? A zsinagógai használatra szánt arámi szöveg, a targum Dávid és Salamon dialógusát véli felfedezni. Ha azonban jobban odafigyelünk arra is gondolhatunk, hogy egy szentélybe felzarándokoló ember és a szentély kultuszi szereplője (legyen az egy pap vagy egy próféta) „beszélget” egymással.
Az Ószövetségben gyakran találkozunk azzal, hogy valaki felkeresi istenét szentélyében, hogy segítséget kérjen és kapjon tőle. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „keresi” a választ kérdéseire. A szentélyben oltalmat kereső ember ott tölthette az éjszakát is annak reményében, hogy hajnalban orákulumot, inspirált, jóságos kinyilatkoztatást nyerjen Istenétől, illetve Isten emberéről. Isten szabad elhívására magányosan fellépő prófétákon kívül már egészen korán voltak „hivatásos” próféták is, akik egy-egy szentély körül tevékenykedtek, s akiktől a szentély látogatói konkrét kérdésekben kérhették az isteni eligazítást.
Hogy ezt a hipotézist elfogadjuk, komolyan kell vennünk, amit a szöveg mond: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában éjszakázik”. A kulcsige: lûn (= éjszakázni) itt feltehetően a szakrális inkubációra céloz: imádkozó éjszakázás, ott-alvás a templomban, hogy hajnalban egy jóságos orákulumot nyerjenek az istenségtől. Esetünkben ez a 14–16. versek lennének: „Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”
Hogy ez milyen formában történhetett, érdemes segítségül hívni a múlt századi zsoltárkutatás egyik nagy alakjának, Joachim Begrich hipotézisét, amely a panaszénekek fordulópontján felhangzó vigasztalás eredeti élethelyzetére mutat rá. A német kutató szerint a szentélyben elhangzott könyörgést egy arra felhatalmazott személy válaszolta meg egy „szabadítási prófécia” formájában. Ilyen vigasztalásokat, üdvösséget hirdető és szabadító próféciákat több helyen olvashatunk az Ószövetségben (például: Iz 41,8–13; 43,1–7), de találkozunk velük az ókori Közel-Kelet irodalmában is. Walter Brueggemann úgy fogalmaz, hogy
ezt az a gyakorlati tényező is alátámasztja, hogy beszélő lények vagyunk. Igenis várjuk, hogy szóljanak hozzánk. S amikor olyasvalaki szól hozzánk, akinek hatalma és hitele van, az igenis megváltoztatja életünket.
Forrás és további tájékozódásul:
Craig A. Evans: Jézus és a 91. zsoltár az exorcista tekercsek fényében, Studia Biblica Athanasiana 20 (2019) 131–145.
Gér András László: Yahweh nyilai – démonok az 5Mózes 32,19-25–ben, in Vallástudományi Szemle 7/4 (2011), 20–37.
Fröhlich Ida: A qumráni szövegek magyarul, PPKE BTK – SzIT, Piliscsaba – Budapest, 2000, 508–511. (A harmadik zsoltár alternatív fordítását lásd Xeravits Géza: Könyvtár a pusztában. Bevezetés a holt-tengeri tekercsek nem bibliai irodalmába, PRTA – L’Harmattan, Pápa – Budapest, 2008, 131–132.)
Gideon Bohak: Ancient Jewish Magic. A History, Cambridge University Press, Cambridge, 2008.
Judit M. Blair: De-Demonising the Old Testament. An Investigation of Azazel, Lilith, Deber, Qeteb and Reshef in the Hebrew Bible, Mohr Siebeck, Tübingen, 2009.
Karasszon István: Istenek az ókori Keleten, akikből démonok lettek az Ószövetségben, in Dávid Nóra – Fodor György – Őze Sándor (szerk.): Tíz évhét. Tanulmányok Fröhlich Ida 70. születésnapja alkalmából, Szent István Társulat, Budapest, 2018, 129–139.
Karel van der Toorn – Pieter Willem van der Horst (ed.): Dictionary of Deities and Demons in the Bible, Brill, Leiden, 21999.
