„Ha nem értjük meg Jézus korának zsidóságát, akkor hogyan érthetnénk meg őt és üzenetét?” Jó kérdés. David Heim beszélgetése Matthias Henzével, a qumráni közösség és a korai judaizmus szövegeinek kutatójával, a Rice University zsidó tanulmányok programjának alapító igazgatójával. Henze két legjelentősebb könyve: Jewish Apocalypticism in Late First Century Israel és Mind the Gap: How the Jewish Writings between the Old and New Testament Help Us Understand Jesus.
Kutatásában a bibliai történelem egy olyan időszakára összpontosított, amelyet időnként „intertestamentális” kornak neveznek, mivel lefedi a két szövetség, az Ó- és Újszövetség közötti időszakot. A kutatók gyakran használnak egy másik kifejezést is: „a Második Szentély időszakának judaizmusa”. A kifejezéssel jeruzsálemi templom építése (Kr.e. 516) és lerombolása (Kr. u. 70) közötti időszakban virágzó judaizmust jelölték. Hogyan jellemezné a Második Szentély judaizmusát?
Ez alatt a nagyjából 600 év alatt sok olyan dolog történt, amely örökre megváltoztatta Izraelt. Nem túlzás azt mondani, hogy Jézus és a korai Jézus-mozgalom elképzelhetetlen lett volna a Második Szentély judaizmusában bekövetkezett drámai változások és átalakulások nélkül.
Hat esemény tűnik fontosnak számomra.
- Először is, leáldozott a királyság. A Második Szentély időszakában Izrael többé már nem a királyok vezették, mint az Első Szentély idején. Ugyanakkor a prófécia is elhallgatott, mivel sok próféta szorosan kapcsolódott a királyság intézményéhez.
- Másodszor: a Második Szentély Jeruzsálemben soha nem volt ugyanolyan jelentőségű, mint az első templom, és minden bizonnyal soha nem élvezte ugyanazt a teológiai, egyesítő tekintélyt. Éppen ellenkezőleg: egyre több csoport távolodott el a jeruzsálemi templomtól. A leghíresebb talán az a csoport, amely a holt-tengeri tekercseket hagyta maga után. Ők inkább a Júdeai-sivatagban éltek, önkéntes száműzetésben.
- Harmadszor: a Második Szentély időszakában a diaszpóra állandó valósággá vált a judaizmusban. Az Ószövetségben Eszter és Dániel könyvei a diaszpórában játszódnak.
- A Második Szentély judaizmusának negyedik, és talán a legmeghatározóbb tulajdonsága az egyre növekvő belső megosztottság és a judaizmus drámai széttöredezése kisebb csoportokra. Az első századi történész, Josephus Flavius arról beszél, hogy három jelentős csoport volt: a farizeusok, a szadduceusok és az esszénusok csoportja. Most már tudjuk, hogy sokkal több volt, mint három csoport. Kezdetben Jézus követői is egy ilyen korai zsidó csoportot alkottak. A kereszténység csak évszázadokkal később vált egyértelműen különálló vallássá.
- Ötödször: Isten szavának megszűnt a kizárólagos szóbeli jellege és egyre inkább írott szöveggé vált. Isten üzenetének leírása végül az első bibliai kánonok megjelenéséhez vezetett.
- És hatodszor: a Második Szentély időszaka példátlan szellemi kreativitás, teológiai kutatómunka és irodalmi tevékenység ideje volt. Rengeteg új szöveg született, amelyek közül csak néhány került a Bibliába.
A Jézus előtti évszázadokban készült zsidó írásokat – mint például Hénok első könyvét vagy a Jubileumok könyvét – a keresztények alig ismerik. Számít ez?
Ha a keresztények szeretnék megérteni Jézust és azokat, akik először írtak róla, akkor elengedhetetlen, hogy Jézus korának judaizmusáról alapvető ismeretekkel rendelkezzenek.
Ha nem értjük meg Jézus korának zsidóságát, akkor hogyan érthetnénk meg őt és üzenetét?
A legfőbb kihívás itt az, hogy Jézus judaizmusa nem ugyanaz, mint az Ószövetség vallása. Más szavakkal: az Ószövetség nem ad magyarázatot Jézus judaizmusára. Ennek oka kronológiai: az Ószövetség könyve Jézus kora előtt évszázadokkal íródtak, más korból származnak, és Izrael vallásának más szakaszát tükrözik. Kicsit hasonlít arra a helyzetre, mintha az Egyesült Államokat ma az amerikai Alkotmányra mutogatva szeretnénk megmagyarázni.
Ahhoz, hogy megismerjük a Jézus korabeli judaizmust, olyan zsidó szövegekhez kell fordulnunk, amelyek közelebb állnak korához. Ebben az esetben olyan szövegek, mint Hénok első könyve, a Jubileumok könyve, és Ezdrás negyedik könyve válnak felbecsülhetetlen értékűvé: segítenek bennünket, hogy feltöltsük az Ó- és Újszövetség közötti időbeli szakadékot, és tájékoztatnak bennünket a Jézus korabeli judaizmusról.
Ha ezen szövegek közül választhatna, hogy a keresztények egy csoportjának tanítsa, melyik lenne az és miért?
Ezdrás negyedik és Báruk második könyvét gyakran tanítottam. Ez a két, szorosan összefüggő korai zsidó apokalipszis, amely az első század végén íródott, és sok szempontból hasonlítanak Szent Pál írásaira. A Jubileumok könyve magában foglalja a Teremtés könyvének néhány érdekes olvasatát.
Talán a leggazdagabb korai zsidó szöveg Hénok első könyve, az apokalipszis, amely a bukott angyalok történetét meséli el. Az a korai zsidó képzelet csodálatos példája: magában foglalja a bibliai történetek újraértelmezését, a mennyei trónterem vízióit, a Messiás ábrázolásait és fantasztikus utazásokat a világ végére.
Tudna egy olyan példát mondani az előbb említett munkákból, amely megvilágítja az Újszövetség egyik részét?
Jó példa a Báruk második könyvének egyik szakasza a halottak feltámadásáról, amit összevethetünk az első korintusi levéllel. Az 1Kor 15-ben Pál részletesen leírja a halottak feltámadásáról alkotott véleményét. Néhány korintusi megkérdőjelezte a feltámadást, így Pál kénytelen elmagyarázni, hogy a feltámadásba vetett hit miért olyan fontos a keresztény hit számára. Állítása szerint feltámadás nélkül hiábavaló a keresztény remény (1Kor 15,12–19). Pál előrevetíti, hogy a végidő eseményei miként alakulnak (1Kor 15,20–28). Ezután a test kézzel fogható feltámadásának kérdésére tér ki. „De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg?” (1Kor 15,35) Úgy tűnik, hogy kezdetben Pált nem foglalkoztatja a test anyagi mivolta, és egyszerűen visszavág: „Esztelen!” De aztán folytatja a gondolatmenetet és megválaszolja a kérdést. Hangsúlyozza, hogy a feltámadt test nem úgy néz ki, mint a mostani test, hanem átalakul. „Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.” (1Kor 15,44)
A feltámadásba vetett hit leghosszab leírása a korai zsidó irodalomban a Báruk második könyvében található (2Bár 49–52). Pál értekezéséhez hasonlóan a báruki szakasz is kérdéssel kezdődik. Báruk szeretné megtudni Istentől, hogy
Milyen alakban fognak élni, akik majd a te napodon élnek? […] Vajon visszanyerik akkor ezt a jelenlegi formájukat […] vagy esetleg megváltoztatod ezeket, amelyek a világban voltak, mint ahogy a világot is?
Válaszként Isten lépésről-lépésre végigvezeti Bárukot a feltámadás folyamatán: kezdetben a halottak feltámadnak régi, emberi testükben. Ezután fokozatosan fénnyé és ragyogássá alakulnak, majd bármilyen formát felvehetnek, amire vágynak mindaddig, amíg végül „kiválóbb lesznek, mint az angyalok” (2Bár 51,12).
Pál és a Báruk második könyvének szerzője is a Második Szentély időszakának végén élt zsidó szerzők voltak. Mindkettőjüket foglalkoztatta a feltámadás, különösen is az emberi test sorsa. Pál a diszkontinuitást hangsúlyozza: a jelenlegi test nem hasonlít a feltámadt testhez, míg Báruk második könyvének szerzője a feltámadt igazak fokozatos átalakulását írja le, akik földi testben kezdik és valamiféle angyali állapotban végzik, amely az angyalok fölé emeli őket.
Teológiai szempontból a Kr. e. 4. századtól Jézus koráig tartó időszak rendkívül kreatív volt. Kidolgozták az egyéni feltámadásba vetett hívő elképzeléseket, apokaliptikus várakozásokat, valamint a gondolkodtak angyalokról és démonokról. Hogyan vet számot ezzel a teológiai reflexió robbanásával?
Az 1970-es és 1980-as években a kutatók szigorúan megvitatták, hogy miként lehet megmagyarázni az új elképzelések, teológiai reflexiók és irodalmi kifejezési formák efféle robbanását. Egyesek külső hatások mellett érveltek. Rámutattak például, hogy a dualizmus fogalmát a zoroasztrianizmusból vették át, és a megújult kozmológiai érdeklődés a babiloni számításokból származik. Mások ellenvetették, hogy nincs értelme az ókori Közel-Kelet többi civilizációjához fordulni, hogy magyarázatot adjunk a változásokra.
Az ilyen viták könnyen politizálódnak: azok a kutatók, akik nem különösebben kedvelik a Második Szentély időszakának Biblián kívüli írásait, hajlamosak úgy érvelni, hogy az új elképzelések más civilizációkbaól származtak, és ellentétben áll a valódi izraelita gondolkodásmóddal, ahogyan azt az Ószövetségben találjuk. Miközben azok, akik értéket találnak ezekben a szövegekben, hajlamosak az ősi izraelita gondolkodás és irodalom fejlődésének következő lépéseként magyarázni megjelenésüket, amely logikus fejlemény a vallási képzeletben.
Én azt hangsúlyoznám, hogy a Második Szentély judaizmusának gazdag irodaloma egyarán folyamatosságban áll az Ószövetséggel, de egyúttal való eltávolodást is jelez. Vegyük például az apokalipszist. Irodalmi műfajként az apokalipszis a Második Szentély korszakának új jelensége. Ugyanakkor az apokaliptikus gondolkodást mélyen áthatja az izraelita bölcsességi és prófétai irodalom, amelykből megszületett.
A korai zsidó írások némelyike hagyományosan helyet talált a katolikus Bibliába. Miért nem kerültek bele a protestánsok Bibliájába?
Bizonyos értelemben az apokrif iratok részei a protestáns Bibliának. Luther Márton a német bibliafordításában létrehozott egy harmadik szövegegységet az Ó- és Újszövetség mellett, amit Apokrif iratoknak nevezett (Apokryphen). A kifejezést Jeromostól kölcsönözte. Manapság sok angol bibliafordítás tartalmazza ezt az Ó- és Újszövetség közé beillesztett Apocrypha címet viselő részt.
Az ókori izraelita szövegek kategorizálására általánosan használat megjelölések bonyolultak, és a kutatók egyre inkább elégedetlenek velük. Az apokrif kifejezés például görögül annyit tesz, mint „(el)rejtett”. Szándékosan pejoratív megjelölés, amelynek célja, hogy ezen szövegek teológiai jelentőségét csökkentse és a kanonikus szövegek árnyékába helyezze.
Manapság a kutatók rájöttek, hogy sokkal hasznosabb, ha ezeket a szövegeket önmagukban olvassuk, és nem a kanonikus iratok származékaiként, amelyek végül így alacsonyabb rendűek.
Van bizonyítékunk arra, hogy Jézus ismerte ezeket a szövegeket?
Nincs. Fogalmunk sincs, hogy Jézus miket olvasott. Valójában kevés bizonyítékunk van arra nézve, hogy az Újszövetség szerző ismerték volna az apokrif vagy pszeudepigráf irodalmat. Híres kivétel Júdás levele, amelynek szerzőjéről kitűnik, hogy ismert hagyományokkal rendelkezik a „bukott virrasztókról”, ahogyan azt Hénok első könyvében olvassuk. De ettől eltekintve a bizonyítékok nem elegendőek.
Mindig kockázatos az a feltételezés, hogy egy bizonyos ókori szerző ismert egy bizonyos szöveget. Sokkal bizonságosabb azt mondani, hogy úgy tűnik, a szerző ismeri azokat a gondolatokat és elképzeléseket, amelyek egy másik, többé-kevésbbé kortárs ókori szövegben is megjelenik. Más szavakkal: az érvem nem az, hogy az Újszövetség szerzői ugyanazokat a korai zsidó szövegeket ismerték, amelyeket ma olvasunk. Úgy gondolom, hogy a Második Szentély judaizmusának gazdag könyvtársa segít megérteni a Jézus korabeli judaizmust, azt a zsidóságot, amelyet az Újszövetség egészében feltételeznek.
Mit tudunk arról, hogy a rabbinikus judaizmus, amely a kereszténység mellett született meg, hogyan tekintett ezekre a szövegekre vagy használta-e azokat?
A Jeruzsálem 70-es lerombolásakor tevékenykedő rabbik előtt óriási kihívás állt: a templom hiányában létre kellett hozniuk a judaizmus új és állandó formáját, amely tartósan fennmarad, és amit nem lehet elpusztítani.
A holt-tengeri tekercsek kivétel a korai zsidó irodalom szinte minden kézirata keresztény eredetű. A zsidó írástudók kevés érdeklődést mutattak a Biblián kívüli írások megőrzése iránt. Ám az ezekben a szövegekben kifejezett gondolatok és elképzelések nem teljesen hiányoznak a rabbinikus korpuszból. A rabbik például gyakran említik Ben Szír apokrif könyvét. Tudtak azokról az apokaliptikus képzeletről, amely széles körben ismert volt a Második Szentély korának vége felé, és néhány helyen a messiási várakozásokra is hivatkoznak még akkor is, ha nem szívlelték ezeket a végidőbeli spekulációkat. Ők inkább a Tórára összpontosítottak és nem időztek apokaliptikus gondolatokkal egy mulandó, átmeneti világról.
A keresztények számára Keresztelő János az a személy, akiben megjelenik a Második Szentély judaizmusának néhány témája. Hogyan láthatjuk őt az intertestamentális kor alakjaként?
A Második Szentély korának judaizmusát a széttagoltság jellemezte: sok olyan csoportból állt, amelyek eltérő világképpel rendelkeztek. Keresztelő János a korai zsidóság apokaliptikus szárnyához tartozott, aki – ha nem is volt közülük való, de – szoros kapcsolatban áll a qumráni emberekkel, akik a holt-tengeri tekercseket hagyták ránk örökül.
Még az apokaliptikus szárnyon belül is sok zsidó csoport létezett, akiknek eltérő vallási meggyőződésük volt, és hitüket és másként gyakorolták. Abban azonban egyetértettek, hogy a világ a végéhez közeledik és az idők vége az Isten által előre meghatározott terv szerint hamarosan kibontakozik. Az eszkatológiai „forgatókönyv” egyik ilyen epizódja a Messiás eljövetele volt. Számos korai zsidó szöveg említ egy messiási alakot, aki a napok végén jön el. Apokaliptikus üzenetével és a Messiás eljövetelének meghirdetésével Keresztelő János jól illeszkedik a zsidó apokaliptikához.
Forrás:
https://www.christiancentury.org/
Képek forrása: Living the Question, Shutterstock, The Christian Century, Tower of David – Museum of the History of Jerusalem.
Fordította: #BibliaKultúra
