„Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó, hogy a férfi egyedül van, alkotok hozzáillő segítőtársat.”
Ahhoz, hogy megértsük a teremtés-elbeszélésben szereplő ʽēzer kenegdô héber kifejezés jelentését (Ter 2,18), pontosítanunk kell, mit is jelent az Ószövetségben az ʽēzer szó („segítség”). Nem egy megszokott kifejezésről van szó. Többnyire olyan szövegekben fordul elő, ahol isteni támogatást jelöl.
- Jelölheti az Istentől jövő segítséget, mint például a Zsolt 121,1–2 versekben: „Szememet a hegyekre emelem: honnan jön segítségem? Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”
- De éppenséggel lehet magának Istennek a címe is, mint ahogy a Zsolt 33,20-ban: „Lelkünket az Úr hordozza, ő a mi Segítőnk és Oltalmazónk”.
Két kivétel van, ahol a kifejezés emberi segítséget jelöl, de végül mégis csak az a következtetés, hogy az az igazi segítség, amelyet Isten nyújt, és haszontalanság emberi segítségre számítani, mert elégtelen, és nem tud megmenteni a haláltól.
Az ʽēzer előfordulásainak rövid elemzése többek között rámutatott, hogy a szót alig használják, és jórészt az is kizárólag Istenhez kapcsolódik. Egyértelmű tehát, hogy rendkívül különleges segítséget jelent, amit csak Isten képes nyújtani: személyes segítségnyújtás nagy veszélyben, ami megment a haláltól és visszaadja az életet.
Ha a Ter 2,18-ban maga Isten állítja, hogy „egy segítőt” akar csinálni az ő ’ādāmának, akkor az azt jelenti, hogy az emberi lény létezését nagy veszély fenyeteti: a magányosság. Az elszigetelődés aggodalomra ad okot és gyakran összekapcsolódik a halállal. Jeremiás nőtlensége, Ezekiel özvegysége a balsors jelei, amelyek Jeruzsálem végét hirdetik.
A férfi azért lett, hogy kapcsolatban éljen: az élet közösség, megosztás, termékenység és áldás.
Csak olyan valaki tudja a férfit megmenteni, aki hozzá illő: bizonyára nem az állatok, akiket felvonultat a szerző (Ter 2,19–20), hanem olyasvalaki, aki belőle vétetik és nem a földből, aki mellette jár, kéz a kézben, aki személyes támogatást és nélkülözhetetlen segítséget nyújt neki az életért vívott harcban.
Ebben az ’îššāhban, amelyet Isten belőle és nem a földből vett (Ter 2,21–22), a férfi rögtön felismeri a „hozzá illő segítőt”. Érzi a mélységes kötődést, amely közte és e még névtelen élőlény között van, aki hasonlít hozzá, de egyszersmind különbözik is tőle. A valódi kapcsolat feltétele a hasonlóság: „Minden élőlény a maga fajtáját szereti, így az ember is azt, aki hasonló hozzá. Minden élőlényt a fajtája vesz körül, hozzá hasonlókkal társul az ember is.” (Sír 13,15–16)
A férfi csodálattal és meglepődéssel ismeri fel, hogy közte és a nő között mélységes és teljes, lelki és testi közösség van. A gyermeki kapcsolatból házastársi kapcsolat lesz: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (bāśār) lesz.” Így akarja kifejezni a kölcsönös szexuális vonzódás erejét, amely teljes közösségre vezet egy másik személlyel. A férfi otthagyja apját és anyját, lemond saját magáról, mint elszigetelten élő egyénről, csakhogy
egy új dimenzióban találja meg magát, egy sokkal gazdagabb valóságban.
Forrás:
Rita Torti Mazzi: Voci e silenzi di donne nell’Antico Testamento, San Paolo, Milano, 2018, 16–17.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
