#BibliaKultúra

John Ruskin (1819–1900), a tizenkilencedik századi brit művészetkritikusának és társadalmi reformerének híres kérdése volt:

Melyik evangélium lenne a legkedvesebb olvasmánya, ha börtönbe kerülne vagy egyedül lenne a sivatagban?

Ruskin tétovázás nélkül azt válaszolta, hogy a Máté evangéliuma. Márk szövegét túlságosan rövidnek találta ahhoz, hogy számításba vegye. János túl titokzatos, Lukács pedig túl „formális” volt. Máté evangéliuma ezzel szemben éppen a megfelelő hangot ütötte meg. Ruskint lenyűgözte „harmonikus és szelíd teljessége”.[1] Ezzel mintha azt akarta volna mondani, hogy ez az evangélium nagyobb strukturális és tematikus koherenciával bír, ha pedig elődje, Márk mellé állítjuk, Krisztus életének teljesebb és ezért kielégítőbb elbeszélését nyújtja. Ruskin főleg a „tökéletes hegyi beszédet” emelte ki, azt a radikális víziót, amely számtalan tanítványt inspirált az évszázadok során.

Nem Ruskin volt az egyetlen, akinek Máté volt a kedvence. Ez az evangélium szinte a kezdetektől fogva funkcionális elsőbbséget élvezett, és az a meggyőződés támogatta, hogy szemtanú, Máté, az apostol és a megtért vámszedő írta (Mt 9,9; 10,3). Máté evangéliumát részesítették előnyben az első egyházi olvasmányos könyvek is. Jézus tiszteletreméltó ábrázolása és a kidolgozott keresztelési formula (28,19) különös löketet adott a Krisztusról és a Szentháromságról folytatott patrisztikus vitákban. Erős etikai tartalma, amely jellegzetesen megjelenik „a tökéletes hegyi beszédben”, egyháztani hangsúlya (mint az egyházat megemlítő egyetlen evangélium) alapvető szöveggé tette a katekézis, az egyházi rend és a folyamatos keresztény tanítványság számára. A folyamatosság hangsúlyozása pedig vonzotta azokat a zsidó-keresztény közösségeket, amelyek különböző mértékben továbbra is betartották a mózesi törvényt. Az evangélium népszerűsége kitűnik szószólóinak sokféleségéből is: Alexandriai Órigenész, Poitiers-i Hilár, Mervi Iso‘dad, a keleti egyház 9. századi teológusa, a középkori misztikus szent Bingeni Hildegárd és Assisi Ferenc, az olasz reneszánsz művész Sandro Botticelli, a 19. századi anglikán kommentátor, Mary Cornwallis, és a jamaicai rasztafari dalszerző, Bob Marley.

Máté evangéliumának azonban voltak kritikusai is, főleg a modern korban. Ez részben a hatóságok kortárs gyanúját tükrözi. Ezért az „intézményes” kereszténységhez leginkább kapcsolódó evangélium, az egyházi struktúrák, gyakorlatok és szervezés iránti érdeklődése miatt kegyvesztett lett. Másokat az evangéliumban rejlő feszültség nyugtalanít, amelyet mélységesen zsidónak és egyúttal mélységesen zsidóellenesnek minősítenek. Az evangélium kritikusai a Mt 27,25 versére gondolnak („Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!”), amely összekapcsolja az „istengyilkosság” tragikus és szégyenteljes keresztény vádját a zsidó néppel. Ahogy Dan Cohn-Sherbok rabbi emlékeztet bennünket: ez az evangélium „gyűlöletet és vitát váltott ki a hivatalos judaizmus ellen.”[2]

Recepció és bibliaértelmezés

Hogyan értheti meg valaki Máté evangéliumának ezt a sokszínű és összetett hatását?

A történeti-kritika – vagyis annak a történelmi folyamatnak a feltárása, amelynek során a könyv íródott – döntő fontosságú volt az evangélium negatív retorikájának kontextusában. Ez a negatív retorika az „írástudókat és farizeusok”, valamint a Mt 27,25 aggasztó mondása kapcsán kerül elő.

Érdekes módon ez az átfogó kép nem áll messze Máté első kommentátorainak következtetéseitől. Órigenész úgy tekintett Mátéra, mint aki felkészült a zsidóságból megtértekre (vö. Euszebiosz: Egyháztörténet 6,25,4), és ezt a nézetet Jeromos is osztotta, aki Júdeaként még az írás helyét is megjelölte (Máté evangéliumának kommentárja, Előszó).

Máté evangéliumának értelmezése egyben annak megértésére is hívogat, hogy miként jutottunk el az „akkor”-tól a „most”-ig. Ironikus, de az evangélium rendkívüli sikere a hallgatóság meglehetősen radikális átalakulásnak és drámai változásának következményeként állt elő. Hamarosan egy olyan, főleg pogányokból építkező vallásnak az alapszövege lett, amely aztán jelentős politikai befolyásra tett szert. Vagy tévedés egyetlen történetnek tartani, tekintve azt a sokféle módot, ahogyan ezt az evangéliumot nagyon különböző földrajzi és kulturális összefüggésekben olvasták az elkövetkező évszázadokban? Milyen hatással volt a közösségekre és az egyes emberi életre a jósorsban és olykor a balsorsban? Előmozdította főszereplőjének, a Názáreti Jézusnak a vízióját? Van tartós kulturális hatása például az irodalomban, a képzőművészetben, a drámában és a filmben? Röviden:

(Vagy lehet több történetről is beszélni?)

A befogadás- vagy recepciótörténet és a szorosan kapcsolódó Wirkungsgeschichte („hatástörténet”) egyre nagyobb hangsúlyt kap a bibliatudományban. A Máté-evangélium esetében ez sokat köszönhetünk Ulrich Luz svájci újszövetséges úttörő munkájának, főleg az ökumenikus Evangelisch-Katholischer Kommentar (EKK) sorozat korszakalkotó, többkötetes kommentárjának.[3] Mégis, ahogy maga Luz is elismeri: az evangélium hatástörténetének feltérképezése különösen nagy kihívást jelent, hiszen a legnépszerűbb evangélium potenciális anyaga óriási.

Ezenkívül a bibliatudományban művelt befogadástörténetet is különböző okokból és módon végzik.[4] Egyesek a szöveg modern kor előtti fogadtatására összpontosítanak, vagyis annak a hagyománynak a jobb megismerésére, amelyben állnak, különös tekintettel az adott hagyomány klasszikus „hangjaira” (pl. Órigenész, Jeromos, Ágoston, Mervi Iso‘dad, Aquinói Tamás, Lyrai Miklós, Luther Márton, Kálvin János, Menno Simons, Juan de Maldonado). Ha ezt kritikusan teszik, segíthet feltárni az értelmezők (pozitív és negatív) előítéleteit, korlátozott látásukat és vakfoltjaikat. Más esetben a recepció történetével foglalkozó szakemberek annak megértésére törekednek, hogy miként kezdték másként olvasni ugyanazokat a szövegeket az egyes hívő közösségekben. Így a befogadástörténetnek pozitív, ökumenikus szerepe lehet, néha ledöntheti a több évszázados polémia és kölcsönös gyanakvás falait. Olykor mindkét eset velejárója lehet az a felfedezés, hogy a modern kritikai kutatók következéseit – és radikálisan új felismerésként üdvözölt meglátásait! – az egyes szövegmagyarázók már évszázadokkal korábban előrevetítették vagy sokkal meggyőzőbben fejtették ki. Más szavakkal: a befogadástörténet működhet úgy is, mint annak története, amit már elfelejtettünk, és orvosság arra, amit Dale Allison „írásmagyarázati amnéziának” nevez.[5]

Egyes, történeti-kritikával foglalkozó szakemberek számára segíthet a befogadástörténet, hogy a szöveg eredeti jelentésének (vagy helyesebb azt mondani: eredeti jelentéseinek) feltárásban jobb munkát végezzenek, mert a modern kor előtti szövegmagyarázók gyakran jobban értékelték a szöveg multivalenciáját. Az egyik sajátos terület, ahol ez nyilvánvaló, az intertextualitás, az a tudományos törekvés, azonosítani akarja az ószövetségi utalásokat és visszhangokat egy olyan szövegben, mint amilyen Máté evangéliuma. A patrisztikus és középkori írásmagyarázók általában gazdagabb szentírási „emlékezetbankkal” rendelkeztek, mint a legtöbb kortárs írásmagyarázó, ez pedig meglehetősen összetett bibliai kapcsolódások megfontolására késztette őket. Legalábbis az általuk használt írásmagyarázati stratégiák egy része ráadásul tükrözi az újszövetségi szerzők által alkalmazott zsidó írásmagyarázati módszereket. Így, ha nem is minden, de sokféle úton-módon állnak kulturálisan közelebb az ő megérzéseik az evangélium szerzőihez és Pál apostolhoz.

Az emlékezet újrafelfedezése sem mindig pozitív. Sokak szerint a befogadástörténet elsődleges célja: szembenézni a szöveg káros hatásaival. A befogadástörténet szélesebb körű definíciójával dolgozva a feladat a marginális hangok és váratlan recepciók rangsorolása, amelyeket az adott olvasóközösségekben vagy elnémítottak a közösségek domináns hangjai, vagy egyszerűen csak ismeretlenek voltak az adott közösségnek. Néhány recepciótörténeti munka rendkívül szűkkörű: vagy kizárólag egy adott értelmezőre, médiatípusra vagy időszakra vonatkoznak, vagy csupán egy kis szövegegység befogadástörténetét tekintik át. Mások kiterjedtebb, konstruktív feladatnak tartják a könyv befogadástörténetének elbeszélését: döntéseket hoznak az egyes recepciók jelentőségéről, a megfelelő kronológiai felosztásokról és a lehetséges genealógiai kapcsolatokról.

Írásom további részében a Máté-evangélium befogadástörténetének négy dimenzióját tárom fel:

1. az evangéliumnak azt a képességét, amely kihívást intéz olvasója felé és meglepetést okoz neki;
2. a különböző reakciókat, amelyeket az evangélium szereplőire a változó kulturális körülmények között adtak az olvasók;
3. bizonyos szakaszok negatív hatásait;
4. valamint azt, hogy a képzőművészet hogyan működik a Máté-evangélium gyakran kifinomult szövegmagyarázataként.

Kihívás és meglepetés

Amint azt fentebb megjegyeztük: a Máté-evangélium, mint „az egyház evangéliuma” az elmúlt évtizedekben veszített némit a ragyogásából, amely részben a hatóságok kulturális gyanújának következménye, másrészt olyan szövegnek tekintették, amely támogatja a hegemón intézményeket. Amíg Máté evangéliuma kétségtelenül így működött, addig a befogadástörténetre irányuló figyelem feltárja, hogy ez csak egy része a történetnek. Az első évszázadok óta a radikális keresztény tanítványság közösségei és az intézményes kereszténység perifériáin élő emberek kedvelt evangéliuma volt, a legutóbbi időkben pedig erőteljesen megszólított néhány embert a keresztény egyházakon kívül is. Máté evangéliuma inspirálta a monasztikus szerzeteseket (pl. Egyiptomi Antal, Bingeni Hildegárd), a koldulórendeket (pl. Assisi Ferencet és az ő „kisebb testvéreit”), a radikális reformátorokat (Vald Péter, Thomas Müntzer) és a vértanúkat (pl. Dietrich Bonhoeffer, Oscar Romero). Lev Tolsztoj, orosz regényíró a Máté-evangélium hegyi beszédének hatásos, radikális olvasatát kínálta fel 1899-ben kiadott Feltámadás c. regényében. Mahátma Gandhi, akire személyesen Tolsztoj műve is hatott, minden nap elolvasta Máté hegyi beszédét és kifejezetten elismerte annak központi szerepét az erőszakmentes ellenállás filozófiájának kialakításában.

Az egyházak formális határain kívül ismét csak mély hatást gyakorolt Pier Paolo Pasolini olasz kommunista filmrendezőre, amelynek eredményeként elkészített klasszikus Máté evangéliuma c. filmjét. Egy későbbi interjúban Pasolini elmondta, hogyan ragadta meg Jézus evangéliumi jellemzése:[6]

Számomra semmi sem tűnik ellentétesebbnek a modern világgal, mint ez az alak: Krisztus, ez a gyengéd szívű, de fejben »soha« nem az, aki egy pillanatra sem adja fel saját szörnyűséges szabadságát, saját vallása folyamatos igazolásának akarását, az ellentmondások és botrányok folyamatos megvetését.

A Máté-evangélium recepciójára irányított figyelem meglepetésekkel is szolgálhat. Ilyen például a Mt 16,17–19 középkori magyarázata, amely központi szerepet játszik a pápaságra vonatkozó római katolikus tanításban. Gyakran katolikus értelmezésnek tekintik, hogy Péter az a „kőszikla”, akire az egyház épül, ami aztán érvényes Péter utódjaira, a római püspökökre is. A katolikus tudósok a késő középkorban és a kora újkorban mégis rendkívül sokféleképpen és rugalmasan értelmezték ezt a szöveget: néha megelégedtek azzal, hogy alternatív értelmezéseket tartottak feszültségben (a kőszikla = Krisztus; a kőszikla = Péter; a kőszikla = Péter hitvallása). Mindhárom megjelenik például a népszerű, középkori Glossa ordinariaban.

Ugyancsak meglepő, bár kisebbségi nézet Iskarióti Júdás pozitív kezelése néhány patrisztikus és középkori szerzőnél. Ahogy a modern redakció- és narratívkritikával foglalkozó szakemberek rendszerint elismerik: Máténak Júdásról alkotott portréja összetettebb, mint a többi evangélistáé. Máté belefoglalja az evangéliumba azt a jelenetet, amelyben Júdás, miután megkapta a harminc ezüstpénzt, „(mélységesen) megbánta” tettét (27,3). Úgy tűnik, hogy a vers befogadástörténetének többségi nézete szerint Júdás későbbi öngyilkossága, végső kétségbeesésének megnyilvánulása felülírta szívének első szándékát. De nem mindig van így. Órigenész egy alternatív nézetet sejtet: azzal, hogy Júdás visszaadta a pénzt, valamint ezt követő öngyilkossága arról árulkodik, hogy „micsoda hatalma volt Jézus tanításának a bűnös Júdás, a tolvaj és áruló felett, aki mégsem tudta mindig semmibe venni azt, amit Jézustól tanult” (Kelszosz ellen 2.11).[7]

A legmeglepőbb talán a domonkos Ferrer Szent Vince 1391-ben tartott beszéde. Vince nagy képzelőerőről tanúskodó története szerint Júdás megpróbált Krisztus közelébe férkőzni a Golgotára vezető úton, hogy bocsánatot nyerjen. A nagy tömeg azonban megakadályozta ebben és inkább felakasztotta magát abban a reményben (ami később beteljesedett!), hogy legalább a lelke bocsánatot nyerjen:[8]

…amikor vette a kötelet és felakasztotta magát, lelke Krisztushoz sietett a Kálvária hegyén, megbocsátást kért és Krisztustól teljes mértékben megkapta, felment vele a mennybe, és így lelke minden választottal együtt élvezi az üdvösséget.

A szereplők, mint példák a változó körülmények között

Júdás csak egy példa arra, hogy Máté hogyan használja fel hatékonyan a jellemzést, nem utolsósorban didaktikai célzattal. A befogadástörténet kiegészítheti az evangélium szereplőinek a kortárs narratív kritikára jellemző, megújult figyelmét.[9] A körülmények és az olvasóközönség szerint például az a százados, aki „nagyon kedvelt” szolgája érdekében szót emel (Mt 8,5–13; vö. Lk 7,1–10), azt a pogány embert tipizálja, aki a hit által üdvözül (Poitiers-i Szent Hilár), és az alázatosság példája, mert nem ragaszkodik katonai rangjához (Jeromos). Sőt, ő szolgál példaként a szentáldozásban részesülő hétköznapi keresztények számára is. Szavait – „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szót szólj, és meggyógyul a te szolgád” – bevezették a szentmise római rítusába („a te szolgád” kifejezést felcserélték „az én lelkem” szófordulatra). A százados és szolgájának történetét ráadásul a keresztények hadviselében való részvételével, a rabszolgatartással vagy éppen a meleg keresztények státuszának kérdésével is kapcsolatba hozták: ez jelzi a bibliai kinyilatkoztatás ambivalenciáját, valamint az olvasó megváltozott kérdéseit és prioritásait.

Egy másik, Mátéra jellemző ambivalens jelenet Péter apostolhoz kapcsolódik, aki kiszáll a csónakból a Galileai tavon és elindul Jézus felé, amikor azonban hite meginog, süllyedni kezd (Mt 14,28–31). A szakasz befogadástörténete feltárja az apostol Máté általi jellemzésének összetettségét és árnyalatait, és kirívó példája annak, hogy a teológiai ítéletek mennyire befolyásolják az értelmezést.[10] Péter hitének vagy süllyedő kételyeinek kell elsőbbséget adnunk? Jézus mondása („ti kicsiny hitűek”) bátorítás vagy feddés? A katolikus tudósok hajlamosak arra, hogy Péter hitét hangsúlyozzák. A protestánsok pedig azt a mozzanatot fogják hangsúlyozni, amikor meginog és süllyedni kezd – jól tükröződik ez Erasmus és Kálvin rendkívül eltérő értékelésében a 16. sz. elején. Ez a kérdés azonban nemcsak a reformációnál merült fel. A Dura-Europoszi keresztelőkápolnának a harmadik századi freskója is magán hordozza a kétértelműséget (Yale University Art Gallery). A képen jobb sarkában látható két alak közül Péter az, akit fentebb látunk, aki sikerrel halad Krisztus felé a tavon; vagy ő az, aki alacsonyabban van, mint Krisztus, és a hullámok már-már maguk alá temetik, amikor hite meginog?[11]

A befogadástörténet feltárta szereplők közül talán Pilátus feleségének az „utóélete” a legszembetűnőbb. Különösen is figyelemre méltó, mivel csak egyetlen vers említi (Mt 27,19). Csak a férjéhez fűződő kapcsolat révén ismerjük. Névtelen szereplőként nem is tűnik fel a színpadon, csupán figyelmeztető üzenetet küld Pilátusnak. Máté néhány szava mégis gazdag lehetőséget kínál az ő jelentőségének megértéséhez. Álmában ugyanis kinyilatkoztatást kapott (az igaz Józsefhez és pogány társaihoz, a mágusokhoz hasonlóan: Mt 1,20; 2,12.13.19.22); ő is „sokat szenvedett” (mint maga Krisztus: 16,21) és „miatta” (miként a tanítványok: 10,16–23; 24,9).

A későbbi recepció ismeri el teljes jelentőségét és kitölti az elbeszélés számos hiányosságát. Bár Pilátus feleségének valódi neve feledésbe merült, a hagyomány új nevet adott neki és saját hangján szólaltatta meg. Leggyakrabban Proklának vagy Proculának hívják (például Pilátus cselekedeteiben), amit az 1619-es Pszeudo-Dexter krónikáiban kibővítettek Claudia Proculára. Ha csak futólagos is, de pozitív ábrázolása Máténál azt jelenti, hogy ő az igaz pogányok típusa. Az, hogy egymagában felszólal Krisztusért, azt jelenti, hogy különbözőképpen, de mégis úgy tekintenek rá, mint a zsidóságot gyakorló „istenfélőre”, már álma előtt is Jézus titkos tanítványára, vagy egy később megtért keresztényre. Egyes keleti egyházakban Szent Proklaként kanonizálták (az etióp ortodox egyházban ebben a megtiszteltetésben osztozik férjével, Pontius Pilátussal). Az alakja utáni érdeklődés megjelenik a drámában (a középkorban álmát démoni eredetűnek tartották, mert veszélyeztette Krisztus keresztre feszítését és ezért az emberiség megváltását), novellákban (a legismertebb Gertrud von le Fort: Pilátus felesége, 1970), a képzőművészetben (pl. Gustave Doré: Pilátus feleségének álma, 1874) és a filmben is (pl. Cecil B. DeMille: Királyok királya, 1927 és Mel Gibson: A passió).[12]

Negatív hatások

Az eddig ismertetett példák közül alapvetőn sok pozitív fogadtatású, kitöltik a bibliai szövegek hiányosságait, új kérdésekre válaszolnak vagy lehetővé teszi a szereplők példaképként való működését az olvasók következő nemzedékei számára. A Wirkungsgeschichte vagy „hatástörténet” érdeklődése azonban nem zárhatja ki szöveg negatív hatásaira fordított figyelmet sem.

A leghírhedtebbek a Mt 27,25 sorsformáló következményei, amikor válaszul Pilátus kézmosására „az egész nép” kijelenti:

„az ő vére rajtunk és gyermekeinken”.

Az evangélium számos kortárs kritikusa saját értelmezését a Soá (a zsidó holokauszt) borzalma és a keresztény bűnrészesség formálta. A 27,25 versét nem jövőbeli profetikus elítélésként értelmezi, hanem teológiai értelmet ad annak, ami Máté korában már bekövetkezett: Róma Kr. u. 70-ben lerombolta Jeruzsálemet, aminek tanúi voltak a jeruzsálemiek Jézus halálakor jelenlévő „gyermekei”. Más szavakkal: a Mt 27,25 nem a zsidó emberek számtalan nemzedék felé, előre mutat, hanem visszafelé.

Ironikus módon, más körülmények között egészen mást eredményezne egy szöveg, amely egy üldözött, kisebbségi hangot ad vissza a Názáreti Jézus státuszáról az első század végi belső zsidó vitában. Az egyre növekvő keresztény többség vádja a zsidó kisebbség ellen végül évszázadok során visszhangozza a „gyilkosság” konkrét vádját. Azok a zsidók, akik Jézus perén jelen voltak, az ördögöt (Jeromos) vagy az antikrisztust választották (Poitiers-i Hiláriusz), és tettikért az utódaikra hárul a felelősség (Órigenész). Az 1560-as genfi Biblia lapszéli jegyzete sem visszafogottabb, amelyet olyan angol protestánsok készítettek, akik szimpatizáltak a puritanizmussal: „Ez az átok a mai napig helyénvaló.” Tekintettel a következő évtized történéseire különösen kárhoztató az a részlet Paul Althaus német teológus prédikációjából, amely rádióban hangzott el 1930 nagypéntekén: „A történelem végéig a gyanútlan felismerés szörnyű szava hangzik Izrael felett, akár egy zivatar: »Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!«”[13]

Időnként találkozhatunk enyhébb hangvétellel is, például Khrüszosztomosz Jánosnál, aki az ApCsel első fejezeteinek tanúsága szerint a jeruzsálemi egyházhoz csatlakozott ezres létszámban, valamint az üldöző Tarzoszi Saul drámai megtérésében azt látja, hogy Isten az ő kegyelmében nem erősítette meg „a gyermekeikre váró ítéleteiket” (Homíliák Máté evangéliumához 86.2).[14] Aquinói Tamás, bár nem vázolja fel a következményeket, Krisztus vére kiontásának pozitív hatásaira utal, amelyek a bűnbocsánatot eredményezik (Mt 26,28). Kommentálva az „ő vére szálljon ránk és gyermekeinkre” sort, Aquinói a Ter 4,10 versét (Ábel bosszúért kiáltó vére) állította szembe a Zsid 12,24 versével (Krisztus vére hathatósabban beszél, mint Ábelé).

Ezenkívül van egy más és éppoly erős hagyomány a Mt 27,25 hatástörténetében, amely szerint Krisztus haláláért elsősorban a bűnösök a felelősek, különösen a keresztény bűnösök (pl. A trentói zsinat katekizmusa, I. rész, IV. cikkely; II. Vatikáni zsinat: Nostra Aetate 4).

Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.

Érdekes, hogy ez a vélemény gyakran uralkodott a keresztény praxisban, főleg a szenvedéstörténet drámai, liturgikus megjelenítésében, ahol a hívek gyakran a tömeg szerepében találták magukat, a kórusban hol azt kiáltották: „Hozsanna!”, hol pedig azt, hogy „Feszíts meg őt!”. Ez tükröződik ebben a 16. századi német himnuszban is:[15]

Oh, a mi nagy bűneink és súlyos vétkeink
szögezték Krisztust, az Isten Fiát a keresztre.
Ezért ne szidjuk meg nagyon szegény Júdást!
Nem a zsidók társasága volt. Miénk a vétek!

A Máté-evangélium záró szakaszának (Mt 28,16–20) hatása is változó. Ez a szakasz tartalmazza az ún. „nagy kiküldetést” („Menjetek, tegyétek tanítvánnyá az összes nemzeteket...”). A szakasz elnevezésének népszerűségét cáfolja az a tény, hogy csak a 19. századból származik. A legújabb, a gyarmatosítás hatásaival foglalkozó posztkoloniális kritikusok rámutattak problematikus hatástörténetére: a szakaszt ugyanis rendszeresen használták a törvényes gyarmati terjeszkedéshez és az európai kultúra kikényszerítéséhez a helyi kulturális örökség rovására.[16]

Ez a rész azonban nem mindig szolgált központi, missziológiai szövegként, még ha az is lett belőle. Az ókeresztény kommentátorok gyakran feltételezték, hogy a parancs, miszerint az összes nemzetet tanítvánnyá kell tenni, beteljesedett az apostoli korban. A középkori és a kora újkori értelmezők gyakran egészen más szövegekhez fordultak, hogy igazolják a pogányok megtérését (például Lk 14,23: „Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.”). Nemcsak a Máté-evangélium mai olvasói tekintik problémásnak a szakasz erőszakos térítéssel való társítását. Desiderius Erasmus, a 16. századi holland humanista tudós ennek a szakasznak a parafrázisában olyan szavakat ad Jézusnak ajkára, amelyek rávilágítanak arra, hogy Krisztus parancsa nem a „térítésre” vagy az „evangelizációra” vonatkoznak, hanem a „tanítvánnyá tételre” – ezzel is sürgetve a Jézus képviselte tanítványság reflexióját:[17]

Nem fegyverekkel vagy háborúval fogod megnyerni őket, hanem ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel megszereztem magamnak ezt a szuverenitást: szent tanítással, az evangéliumhoz méltó élettel, az áldások szabad adományozásával, a sérelmek türelmes elviselésével.

A Máté-evangélium vizualizálása

Egy széleskörű befogadástörténet más médiumokat is (például a drámát, zenét, képzőművészetet) a bibliai szövegmagyarázat példáiként kezel. A képzőművészek gyakran érzékeny értelmezői a Szentírás szövegének, a vizuális médiumok pedig a bibliai kommentároknál gyorsabban tudják közvetíteni a szöveg multivalenciáját, vagy gyakran kifinomult kapcsolatokat hoznak létre a jelenetek között azáltal, hogy egyidejűleg ugyanazon a vásznon mutatják be. Lássunk két példát!

Raffaello Krisztus színeváltozása c. alkotása (1483–1520; Pinacoteca Vaticana, Róma) voltaképpen összekapcsolja a színeváltozás jelenetét annak a fiúnak a történetével, akit Jézus a hegyről lejövet meggyógyított (Mt 17,1–20). Mindkét történet egy „fiúról” szól. Raffaello vizuálisan ábrázolja a két történetet összekötő szálakat.[18]

Az aprószentek diadala c. kép, amely William Holman Hunt (1883–1884; Tate Britain, London), preraffaelita művész alkotása, szokatlan módon ötvözi az ártatlan gyermekek lemészárlását (Mt 2,16–18) a szent család Egyiptomba való menekülésével (Mt 2,13–15). Hunt az irodalmi összefonódás szembetűnő értelmezését kínálja: nem a meggyilkolt kisdedek és a megmenekült fiúgyermek közötti ellentétet emeli ki, hanem a szenvedésben osztozó szolidaritásukat és Krisztus szenvedéstörténetének narratív elővételezését.[19]

Egyébiránt a művészet – jóllehet közvetlenebb módon – előmozdíthatja a szöveges kommentárokban is fellelhető felekezeti alapállást. Giotto híres Navicella, vagyis „Kis hajó” című mozaikját (1305–1315 körül) eredetileg a régi, római Szent Péter Bazilika bejárat fölött volt: látszólag azt ábrázolja, hogy Péter apostol elindul a vízen Jézus felé (Mt 14,28–31).

Giotto di Gondono: Navicella. Teljes méretű másolat, olajfestmény (1628).

Mégis a jobb felső sarokban lévő mennyei Szent Péter arra utal, hogy a hullámokat taposó földi „Péter” inkább Péter utódját, a pápát hivatott jelképezni. Giotto Navicellája a fenyegetett pápaság propagandájának erőteljes példája abból az időből, amikor V. Kelemen pápa Avignonba vonult. A Péter apostolhoz kapcsolódó bibliai szakaszok hasonló felhasználásai is pápai igényeket támogatnak.

Massaccio Adógaras c. festménye például a Mt 17,24–27 szakaszát ábrázolja, Pietro Perugino A kulcsok átadása Szent Péternek c. képe pedig a Mt 16,19 vizuális értelmezése.

A vizuális szövegmagyarázat végső dimenziója, hogy képes előmozdítani a szöveg „aktualizálását”. Ennek során a szöveget egy adott értelmezési keretben olvassák kortárs események megvilágítására.[20]

A betlehemi gyermekgyilkosság különös módon lesz aktuális. Heródes katonáit gyakran korabeli bakaruhában ábrázolják függetlenül attól, hogy ők Hollandia spanyoljait és német zsoldosaikat rohanják-e le az idősebb Pieter Bruegel festményén (A betlehemi gyermekgyilkosság; 1565–1567 körül; Royal Collection, Windsor Castle) vagy Somoza gárdistái A solentinamei evangélium illusztrációin (1980-as évek). A Máté-evangélium narratívái aktualizálásának ezek a példái rávilágítanak a befogadástörténet egyik legjelentősebb hozadékára:

Ugyanez érvényes a kritikai bibliatudományra is, amelyre a befogadástörténet ösztönzése alapján elsősorban nem úgy tekintünk, mint ami elengedhetetlen a szöveg jelentéséhez, hanem egy sajátos szálnak tartjuk az evangéliumi szöveg késői hatástörténetében, amely nincs mindig tudatában annak, hogy milyen mértékben áll elődei vállán.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

The Bible and Interpretation – News and Interpretations on the Bible and Ancient Near East History

További elmélyülésre:

Ian Boxall: Matthew Through the Centuries, John Wiley & Sons Inc., New York, 2019.

További tájékozódásul magyar nyelven:

Ulrich Luz: Evangélium és hatástörténet. A Máté-evangélium értelmezése a történelemben, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996.

A szerzőről

Ian Boxall biblikus kutató. Oxfordban tanít Újszövetséggel kapcsolatos tárgyakat. Jelenleg a Jelenések könyve (International Critical Commentary) és a Máté-evangélium (Blackwell Bible Commentary) kommentárjain dolgozik.

A Special Thanks To Ian Boxall!

A tanulmány hivatkozásai

[1] John Ruskin, St. Mark’s Rest (Rahway and New York: The Mershon Company, 1904), 139–140.

[2] Dan Cohn-Sherbok, The Crucified Jew (London: HarperCollins, 1992), 19.

[3] Ulrich Luz, Matthew, trans. J.E. Crouch, 3 vols., Hermeneia (Minneapolis: Fortress, 2001–2007).

[4] A különböző megközelítések és konkrét, kidolgozott példák felméréshez hasznos: Emma England and William John Lyons, eds., Reception History and Biblical Studies: Theory and Practice, Critical Perspectives on the Reception and Influence of the Bible (London and New York: Bloomsbury T. & T. Clark, 2015).

[5] Dale C. Allison, “Matthew and the History of Its Interpretation,” ExpTim 120/1 (2008): 5.

[6] Pier Paolo Pasolini, My Cinema, eds. G. Chiarcossi and R. Chiesi in collaboration with M. D’Agostini (Bologna: Edizioni Cineteca di Bologna and Luce Cinecittà), 74.

[7] A Nicea előtti atyák 4: 435.

[8] Az idézet forrása: W. Klassen, Judas: Betrayer or Friend of Jesus? (Minneapolis: Fortress, 1996), 7.

[9] Lásd például Mark Allan Powell, What is Narrative Criticism? (London: SPCK, 1993), 51-67; Jeannine K. Brown, The Disciples in Narrative Perspective: The Portrayal and Function of the Matthean Disciples, Academia Biblica (Atlanta: Society of Biblical Literature, 2002).

[10] Rachel Nicholls, Walking on the Water: Reading Mt. 14:22-33 in the Light of Its Wirkungsgeschichte, Biblical Interpretation Series 90 (Leiden and Boston: Brill, 2008), 135–144.

[11] Lásd Michael Peppard, “New Testament Imagery in the Earliest Christian Baptistery,” in Dura-Europos: Crossroads of Antiquity, eds. L.R. Brody and G.L. Hoffman (Chestnut Hill: McMullen Museum of Art, Boston College, 2011), 171.

[12] Pilátus feleségének történetéhez lásd például Ian Boxall, “From the Magi to Pilate’s Wife: David Brown, Tradition, and the Reception of Matthew’s Text,” in The Moving Text: Interdisciplinary Perspectives on David Brown and the Bible, eds. C.R. Brewer, G.V. Allen, and D. Kinlaw (London: SCM, 2018), 17–36.

[13] Idézi C.J. Probst, Demonizing the Jews: Luther and the Protestant Church in Nazi Germany (Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press, 2012), 32.

[14] A fordítás forrása: Nicene and Post-Nicene Fathers, 1st series, 10: 513.

[15] Klassen, Judas: Betrayer or Friend of Jesus? 21.

[16] Például Musa W. Dube, “‘Go Therefore and Make Disciples of All Nations’ (Matt 28:19a): A Postcolonial Perspective on Biblical Criticism and Pedagogy,’ in Teaching the Bible: The Discourses and Politics of Biblical Pedagogy, eds. Fernando F. Segovia and Mary Ann Tolbert (New York: Augsburg, 1998), 224–246.

[17] Collected Works of Erasmus 45: Paraphrase on Matthew, trans. D. Simpson; ed. R.D. Sider (Toronto, Buffalo, and London: University of Toronto Press, 2008), 377.

[18] Lásd például Christian K. Kleinbub, Vision and the Visionary in Raphael (University Park: Pennsylvania State University Press, 2011).

[19] Hun témájának saját értelmezését (amelynek három változata maradt fenn), lásd William Holman Hunt, The Triumph of the Innocents (London, 1885).

[20] Az aktualizációról lásd Judith Kovacs and Christopher Rowland, Revelation: The Apocalypse of Jesus Christ, Blackwell Bible Commentaries (Malden, Oxford, and Carlton: Blackwell, 2004), pp. 7–11.

A képek forrása:

Book Depository; The Catholic University of America; Verlagsgruppe Patmos; Wikimedia; Wikipedia; amazon; classicmoviefavorites;