#BibliaKultúra

Lefejezés, karóba húzás, eleven való megnyúzás, a foglyok ketrechez kikötözése, mintha kutyák lennének. Csak néhány a legszélsőségesebb erőszakos cselekedetek közül, amelyeket az ókori Közel-Kelet katonái műveltek. A kutatók és a laikus olvasók is hajlamosak voltak utálkozva elfordulni a hadviselésnek ezektől az erőszakos leírásaitól. Sajnos ez a zsigeri ellenszenv nem igazán törekedett arra, hogy megkísérelje megérteni az efféle dolgokat. Elhanyagoltuk ugyanis, hogy kontextusban olvassuk az ókori beszámolókat, és azt feltételeztük az akkori emberekről, hogy bár tisztában voltak tetteik erkölcstelen mivoltával, mégis így cselekedtek. Közelebbről vizsgálva azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy ez koránt sincs így. Az ókori emberek, figyelemre méltóan modern visszhangokat kiváltó nyelvezettel a háborút élet-halál harcként értelmezték egy olyan alternatív életvitellel szemben, amely alapvetően ellentétes volt saját, rendezett életükkel, és amely azzal fenyegetett, hogy az egész civilizációt – sőt, az egész ismert világot – a rendezetlenségbe és a káoszba sodorja.

^{Két asszír katona kényszerít egy babiloni foglyot, hogy őrölje meg elhunyt családtagjainak csontjait.}

Bár a háború első pillantásra fizikai jelenség – a hadseregek felvonulása a csatatéren, konkrét politikai és gazdasági megokolással –, annak végső igazolása sokkal inkább egzisztenciális jellegű. Egy olyan küzdelemről van szó, amelyben megvédjük a „mi” életformánkat azokkal szemben, akik annak megsemmisítésével fenyegetnek. A veszélyérzet megfogalmazásának módja kultúránként változik, de mindig szorosan összefügg azzal az átfogó kerettel, amelyen belül a társadalom tagjai világukat szemlélik. Ezért nem meglepő, ha azt látjuk, hogy Izraelben és Asszíriában a háború menetét a teremtés-elbeszélésekre való tekintettel fogalmazták meg.^[1]

^{Marduk legyőzi Tiamatot}

A teremtés asszír felfogása leginkább az Enúma elisből ismert. Néha babiloni teremtéseposznak vagy Marduk megdicsőülésének (értsd: főistenné válásának) is nevezik. Egyebek mellett az Enúma elis tartalmaz egy teremtés-elbeszélést, amelyben több, más isten megbízza Mardukot, hogy küzdjön meg a tenger istennőjével, Tiamattal, aki férje, Apszu halála miatti dühében a világmindenség elpusztításával fenyeget. Marduk győzelme megakadályozza, hogy a világmindenséget elnyelje a vizes káosz és lehetővé teszi egy rendezett világ teremtését. Az eposz csúcspontjaként az istenek Mardukot, ötven nevének kikiáltásával elismerik királyuknak.

Az elbeszélés gondolatai segítenek, hogy megértsük az asszír hadviselést. Marduk a csatában hagyományos fegyverekkel (például íjjal és nyilakkal), valamint a természet erőinek segítségével (például özönvízzel és viharral) győzi le Tiamatot. Győzelme eredményeként az istenek királyává kiáltják ki, ő pedig létrehoz egy rendezett és lakható világot. Az Enúma elis szerint tehát Marduk, az istenek királya Tiamat erőszakos legyőzésével éri el a teremtett rendet.

Bár érdekes, ennek kevés haszna lenne a királyok és seregeik viselkedésének magyarázatára, ha az istenek és az emberek tevékenysége az erkölcs és a valóság egymást kizáró szféráiban létezne. A harcos Marduk története Tiamat káoszával szemben rendet teremt, nem más mint egy szép történet az istenekről, hacsak nincs kapcsolat az istenség és az emberek között. Ennek a kapcsolatnak a kulcsa a királyság. Mint már említettem, Mardukot Tiamat felett aratott diadalának eredményeként az istenek királyává nyilvánítják. Ebben a keretben a háború a király feladata. Ez igaz mind az emberi, mind az isteni királyokra.

A háború az emberi és az isteni király kölcsönös kötelezettsége. Az isteni király képessége, hogy ennek a kötelezettségnek eleget tegyen, az istenektől kapott fegyverzet ajándékával válik lehetővé. Ennek a folyamatnak a gyakorlati következményei láthatóak a királyi feliratokon. Az első feladat, amelyet egy új királynak el kell végeznie: egy hadjárat vezetése. Amikor alaposan megvizsgáljuk ezeket a feliratokat, azt is láthatjuk, hogy ezek a katonai erőfeszítések hogyan fogalmazódnak meg a káosz elleni szélesebb küzdelem részeként: király csatái ugyanis Marduk csatáit tükrözik. Ennek következményeként a földi és az isteni királyt párhuzamosan dolgozzák ki: mindkettő erőszakos cselekedete kaotikus ellenségeik megsemmisétésére irányul.

Az asszír király ellenségeinek kivégzése tehát nem pusztán történelmi politika kérdése, hanem kozmikus léptékben a rend vagy káosz, élet vagy halál kérdése.

Ennek etikai vonzatai egyértelműbbek. III. Tukulti-apil-ésarra (uralkodási ideje: i. e. 745–727) ellenségeire gyakorolt hatásait úgy írja le, mint a teremtéskor Marduk fegyvereinek hatásait. A vízözönről és a hálóról van szó. A vízözön persze nem éppen egy természetes harci fegyver. Itt arra használják, hogy összekapcsolják a király ellenségek elleni cselekvéseit az istenség káosz elleni fellépésével. Királyi címében, amely önértelmezésének összefoglalója volt, úgy jellemzi magát, mint aki

úgy verte szét az összes engedetlenkedőt mint a cserepet, úgy söpört végig rajtuk, mint a vízözön, erőtlen szellemekké tette őket.

Sarrukín asszír király (uralkodási ideje: i. e. 724–705) ugyanazokat a képeket használja a teremtés mitoszából: utalásokat találunk a vízözönre és a hálóra, valamint a ködre és a viharra. A vihar egy másik fegyver, amelyet Marduk kifejezetten Tiamat ellen használ. Bár a köd nem tartozik a csatában Marduk első fegyverei közé, de Marduk Tiamat köpetéből készíti el. Sarrukín állítása, miszerint ezeket a fegyvereket ellenségei ellen használta, katonai tevékenységét összehangolja Marduk teremtéskor elvégzett tevékenységével. Azt is többször hangsúlyozza, hogy a harcban és az ütközetben „rivális nélkül volt”, ami utalhat az Enúma elis csúcspontjára, amelyben kijelentik, hogy Marduknak nincs vetélytársa.

^{Sarrukín királyi harciszekerén egy asszír támadást figyel}

Ha egy felirat szélsőségesebb erőszakos cselekményeket ír le, akkor az Enúma elisre való utalások gyakoribbak és összetettebbek. Így amikor például Sarrukín leírja, hogy a babiloniakat elárasztották a „halál mérgével”, akkor ezt azért hangsúlyozza, mert azok Tiamat szövetségesei: úgy mutatja be őket, mint akik „hasonlítanak egy gallû-démonra”, Tiamat egyik kegyencére az Enúma elisben. Hasonlóképpen Szín-ahhé-eríba (uralkodási ideje i. e. 705–681) babiloniaik ellen vívott hadjáratainak beszámolói szokatlanul sokszor utalnak az Enúma elisre. Ezúttal az egész város lakosságát nevezik gallû-démonoknak, és azt mondják, hogy királyuk trónra lépése „helytelen volt”. Egy ritka mondatra hivatkoznak, amely leírja Tiamat második férjének, Kingunak a trónralépést a Marduk elleni küzdelmek közepette. Szín-ahhé-eríba úgy mutatja be magát, mint „egy kitörni készülő, dühöngő vihar”, és „mint egy hatalmas vízözön, amelyet időszakos esőzések táplálnak”, és Tiamat ellen használt fegyvernek képzeli magát. Az utalások összefűzése nem véletlen:

a babiloni hadjáratok Szín-ahhé-eríba uralkodásának messze legszélsőségesebb erőszakát hozták magukkal.

Az egyik szakaszban például azt mondja: „Ajkukat levágtam, közlegényeiket kitéptem, mint a siwani (értsd: júniusi) uborka magjait. Kezüket levágtam.” Az Enúma elisre való intenzív utalások azért vannak, hogy ezeket a rendkívül erőszakos cselekményeket a káosz elleni egzisztenciális küzdelem jegyében magyarázza. Lehet, hogy erőszakosak, de az asszír király tettei mégsem önkényesek, arányosak az észlelt veszéllyel, és úgy vannak megfogalmazva, hogy kitűnjön: az ellenségek a megszemélyesített káoszhoz tartoznak.

Sarrukín és Szín-ahhé-eríba tovább erősíti saját erkölcsi fölényét azzal, hogy saját magáról azt állítja, hogy igaz és igazságos. Szín-ahhé-eríba királyi címe például kifejezetten összekapcsolja erkölcsi helyzetét és a rend megőrzésében betöltött szerepét. Kijelenti, hogy ő

a méltányosság őre, az igazságosság szerelmese… a hatalmas, aki felemészti az engedetlent, aki villámcsapással sújtja a gonoszokat.

Mindkét király feliratai ellenségeik lázadására összpontosítanak, és olyan nyelvezetet használnak, amely összekapcsolja a lázadást a bűnnel. Bár a lázadás hangsúlyozása részben gyakorlati okokból történik, hiszen mindkét uralkodó örökölte birodalmát és ezért idejük nagy részét a korábbi nyereségek megvédésre fordították, nem pedig újak szerzésére, amit szintén fontos etikai megfontolásokra enged következtetni a királyok által megkövetelt erőszak magasabb szintjére vonatkozóan, amellyel megpróbálták fenntartani birodalmukat. Ezek a királyok különös hangsúlyt fektettek ellenségeik lázdására, és azt sugallják, hogy a megnövekedett erőszak egyidejűleg megkövetelte az erkölcsi racionalizálást is.

Azokat, akik tanulmányozzák a Biblia ókori közel-keleti kapcsolódásait, nem éri meglepetésként, hogy

Asszíriához hasonlóan a király JHWH társa, aki a földön a rendet és az igazságosságot védelmezi, szakadatlanul vívja JHWH küzdelmét a káosz ellen. Ez ugyan szándékosan homályban marad a teremtés-elbeszélés papi változatában a Genezis könyvében, számos zsoltárban mégis azonosítható a gondolat, hogy JHWH teremtő tetteit megelőzte a káosz elleni harc. Az pedig nem meglepő, hogy a zsoltárok őrzik ennek a hagyománynak a legtisztább maradványait és az asszír hagyományhoz igen szoros összefüggéseket mutatnak: a zsoltárok ugyanis valószínűleg a királyi templomból és udvarból származnak, és így az asszír feliratokhoz hasonló társadalmi eredetet tükröznek.

A 18. és a 89. zsoltár különösen is egyértelmű. A 18. zsoltárban számos, JHWH mint harcoshoz kapcsolódó igét használnak, hogy összekapcsolják JHWH-t a királlyal, és a zsoltár bizonyos katonai képanyagaot (íj, nyíl, pajzs) mindkét félhez társít. Bár önmagában is fontos ez az általános összhang JHWH és a király között, az még figyelemre méltóbb, ahogyan a teremtésért folytatott küzdelemben keretében bemutatják. A zsoltár hosszasan taglalja JHWH harci erejét, olyan kifejezéseket használ, amelyek felidézik küzdelmét a káoszban (Zsolt 18,11–16), majd a kaotikus vizek fenyegetése közepette JHWH megragadja a királyt és ellátja fegyverekkel, saját harci képességeit ruházza rá, hogy harcoljon azok ellen az erők ellen (Zsolt 18,17–18).

Kerúbon ülve repült, szelek szárnyán suhant. A sötétséget tette rejtekévé maga körül, mint egy sátrat, a sötét vizeket, a gomolygó fellegeket. Az előtte levő fényözönből előtörtek fellegei jégesővel és tüzes parázzsal. Dörgött az Úr az égben, mennydörgött a Felséges jégesővel és tüzes parázzsal. Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki. Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától. Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem erős ellenségemtől, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam.

A 89. zsoltár megismétli a szoros kapcsolatot JHWH és a földi király között, és hangsúlyozza, hogy a földi király katonai tevékenysége a kozmikus küzdelem részének tekinthető. A zsoltár JHWH-t ábrázolja diadalmas győztesként a kaotikus tenger felett (Zsolt 89,11), amely abban a kijelentésben éri el tetőpontját, hogy YHWH a király (Zsolt 89,19).

Ráhábot átszúrtad és eltiportad, ellenségeidet szétverte karod ereje. […] Pajzsunk az Úré, Izrael Szentjéé, a mi Királyunké.

A vízhez kapcsolódó képanyag JHWH földi királyát támogató ábrázolásában (Zsolt 89,22.26) a király katonai törekvéseit összekapcsolja JHWH káosz elleni teremtő harcával, a király ellenségeit pedig a kaotikus erőkkel társítja, amelyek egyben az isteni harc ellenfelei is (Zsolt 89,23–26). Az asszír gondolkodáshoz hasonlóan az Isten és a király közti bensőséges kapcsolat az Izrael elleni agressziót egyenértékűvé teszi a JHWH elleni agresszióval, és e kölcsönös ellenségek által jelentett fenyegetést kozmikus értelemben fogják fel.

Kezem állandóan vele lesz, karom erőssé teszi őt. Nem csalja tőrbe ellenség, nem nyomja el álnok ember. Kiirtom előle ellenségeit, és leverem gyűlölőit. Hűségem és szeretetem vele lesz, és nevem által emelkedik hatalma. Ráteszem kezét a tengerre, jobbját a folyókra.

Az, hogy Izrael (bármilyen formájában is) soha nem gyakorolt olyan hatalmat, mint Asszíria, úgy tűnik, nem zárta ki az efféle törekvések elméleti igazolását. A 72. zsoltárban például a király hatalmát ideális esetben egyetemesnek tekintik, az idegen királyok alárendelt státuszukat hadisarccal vagy leborulással fejezik ki. Az elképzelés, hogy az erőszakos vereséget szenvedett kivégzése az igazságosság megalapozásának kérdése, kifejeződik a Zsolt 110,5 versében is: holttestekkel és összetört fejekkel teli (pogány) nemzeteket látunk. Ahogy Asszíriában is, az igazságszolgáltatás nyelvezete hangsúlyozza, hogy ez nemzeti érdek: a népnek pásztori gondoskodásra és a korrupt vezetőktől való megtisztulásra van szüksége. A zsoltárok Izrael ellenségeit is gonoszként azonosítják, Izraelt pedig a pogány nemzetek természetellenes, antiszociális és erkölcstelen tevékenységeinek elnyomójának tekintik. JHWH és a zsoltáros az igazságossághoz, a pogány nemzetek pedig a gonoszsághoz igazodnak (Zsolt 9,15–16; 68,21; 144,11; 9,5–6).

Ezek a zsoltárok olyan erkölcsi keretet tükröznek, amelyben a király és az istenség összefognak a háborúban, hogy elhárítsák a közös ellenségeik által okozott kaotikus veszélyt, amely a JHWH és a tenger közötti harc teremtés óta folyamatos megnyilvánulása. Az, hogy a király folytatja és kiterjeszti ugyanezért a rendért folytatott harcot, az nyilvánvaló a JHWH és a király közötti általános kapcsolatokból, valamint a konkrétabb utalásokból. Az Izraellel szembeni katonai sértés JHWH szuverenitásának teológiai sérelmeként értelmezik, a gonoszság és az ártatlanság nyelvezete hangsúlyozza a büntető erőszak erkölcsi helyességét.

A konklúzió előtt fontos látnunk, hogy ez a kozmológiai séma nem volt sem statikus, sem megváltoztathatatlan. Láttuk már, hogy Asszíriának a babiloniakkal való összetűzéseinek körülményei különösen szélsőséges erőszakos cselekményeket váltottak ki, de ezzel együtt az Enúma elishez való kiterjedt folyamodást is. Azt még nem említettük, hogy Asszíria utolsó nagy királyának, Assur-ah-iddínánál (uralkodási ideje: i. e. 680–669) és Assur-bán-aplinál (uralkodási ideje: i. e. 668–626) milyen ritkán fordul elő, hogy az Enúma elist hívnák segítségül. Bár ennek okai túl vannak ennek az írásnak a keretein, azt mondhatjuk, hogy ezek az uralkodók úgy döntöttek, hogy az istenekkel való összhangjukat a divinizációra, különösen a próféciára való hivatkozással alapozzák meg. A bibliai oldalon nem meglepő, ha Jeruzsálem lerombolása nyomán véleményeket látunk a háborúról és annak okának megváltozásáról. Ezekiel a káosz elleni küzdelem szereplőinek radikális átszervezéséhez folyamodik: Babilon királya JHWH földi társává válik, akin keresztül JHWH a rend kialakítására törekszik, míg Egyiptom, a példaértékű emberi, kaotikus erő, egy lakóhelyén terpeszkedő vízi szörnyeteg (Ez 29,3).

Én ellened fordulok, te, fáraó, Egyiptom királya, te, nagy szörnyeteg, aki a Nílus ágai között heverészel, és ezt mondod: Enyém a Nílus, én magam alkottam!

Talán legmegdöbbentőbb revízió, hogy Ezekiel Izrael státuszát politikai hűségétől teszi függővé: Izrael a babiloni király szövetségese, aki JHWH szövetségese, de Egyiptommal szövetkezve JHWH ellensége. JHWH királysága érintetlen marad, de az Izraellel való kapcsolatában bekövetkező drasztikus változások rovására. Bár drámai hatásnak tűnnek Ezekiel módosításai, nem is hasonlíthatók a Teremtés könyvének első fejezetének módosításaihoz. Bár a Teremtés könyve továbbra is nagyon hasonlít a régi anyagra, ugyanakkor egyértelműen el is tér tőle. Hangsúlyozza JHWH abszolút szuverenitását, kiküszöböli a csata minden utalását vagy bármely más istenség létét.

Lábjegyzetek

[1] A megszokott „Izrael” szót arra (azokra) az entitás(ok)ra használnom, amely(ek)nek teológiáját és etikáját a bibliai szövegek tükrözik, összhangban a szövegek szerzőinek domináns én-azonosságával. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy e szerzők többsége államilag Júdához kapcsolódott, amelynek fővárosa Jeruzsálem volt.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Carly L. Crouch: The Ethics of War in Ancient Israel and Assyria, in The Bible and Interpretation. News and Interpretations on the Bible and Ancient Near East History –  bibleinterp.arizona.edu

További elmélyülésre a szerző tollából:

War and Ethics in the Ancient Near East: Military Violence in Light of Cosmology and History (BZAW 407; Berlin: de Gruyter, 2009).

Ajánlott irodalom:

^{Adam, K.-P. Der Königliche Held: Die Entsprechung von kämpfendem Gott und kämpfendem König in Psalm 18. WMANT 91. Neukirchen-Vluyn: Neukirchner Verlag, 2001.}

^{Crouch, C.L. ‘Made in the Image of God: The Creation of אדם, the Commissioning of the King and the Chaoskampf of Yhwh’. Journal of Ancient Near Eastern Religions 16 (2016): 1-21.}

^{Crouch, C.L. War and Ethics in the Ancient Near East: Military Violence in Light of Cosmology and History. BZAW 407. Berlin: de Gruyter, 2009.}

^{Dalley, S. Myths from Mesopotamia: Creation, The Flood, Gilgamesh, and Others. Oxford: Oxford University Press, 2000.}

^{Day, J. God's Conflict with the Dragon and the Sea: Echoes of a Canaanite Myth in the Old Testament. COP 35. Cambridge: Cambridge University Press, 1985.}

^{Fales, F.M. “The enemy in Assyrian royal inscriptions: ‘the moral judgement’”. Pages 425-436 in vol. 2 of Mesopotamien und seine Nachbarn: politische und kulturelle Wechselbeziehungen im Alten Vorderasien vom 4. bis 1. Jahrtausend v. Chr. XXV. Rencontre assyriologique internationale Berlin, 3. bis 7. Juli 1978. Edited by H.-J. Nissen and J. Renger. BBVO 1. Berlin: Dietrich Reimer Verlag, 1982.}

^{Lambert, W. Babylonian Creation Myths. Mesopotamian Civilizations 16. Winona Lake, Ind.: Eisenbrauns, 2013.}

^{Liverani, M. “The ideology of the Assyrian empire”. Pages 297-318 in Power and Propaganda: A Symposium on Ancient Empires. Edited by M.T. Larsen. Mesopotamia 7. Copenhagen: Akademisk Forlag, 1979.}

^{Maul, S.M. “Der assyrische König – Hüter der Weltordnung”. Pages 65-77 in Gerechtigkeit: Richten und Retten in der abendländischen Tradition und ihrer altorientalischen Ursprüngen. Edited by J. Assmann, B. Janowski and M. Welker. Munich: Wilhelm Fink Verlag, 1998.}

^{Oded, B. War, Peace and Empire: Justifications for War in Assyrian Royal Inscriptions. Weisbaden: Dr Ludwig Reichert Verlag, 1992.}

^{Porter, B.N. ‘Ancient Writers, Modern Readers, and King Ashurnasirpal’s Political Problems: An Exploration of the Possbility of Reading Ancient Texts.’ Pages 103-120 in Literary Construction of Identity in the Ancient World. Edited by H. Liss and M. Oeming. Winona Lake, Ind.: Eisenbruans, 2010.}

^{Weissert, E. “Creating a political climate: literary allusions to Enūma Eliš in Sennacherib’s account of the battle of Halule”. Pages 191-202 in Assyrien im Wandel der Zeiten: XXXIXe Rencontre Assyriologique Internationale, Heidelberg 6.-10. Juli 1992. Edited by H. Waetzoldt and H. Hauptmann. HSAO 6. Heidelberg: Heidelberger Orientverlag, 1997.}

^{Zehnder, M. Umgang mit Fremden in Israel und Assyrien: Ein Beitrag zur Anthropologie des »Fremden« im Licht antiker Quellen. BWANT 168. Stuttgart: Kohlhammer, 2005.}

A szerzőről:

Carly L. Crouch a héber Biblia, valamint a héber nyelv és szövegmagyarázat professzora a pasadenai Fuller Theological Seminaryban és a Pretoria Egyetemen. Munkásságáról és tanulmányairól bővebb információ található a honlapján: https://carlylcrouch.net/

A Special Thanks To Carly L. Crouch!

A képek forrásai:

De Gruyter, Fuller Theological Seminary, Reddit, Wikipedia.