Maria Nisii szerint a Biblia és az irodalom szorosan összefügg, hiszen a Szentírás maga is irodalmi mű. Bár egyre többen elemzik narratív szempontból a bibliai szövegeket, az akadémiai világban még mindig a történeti-kritikai megközelítés az uralkodó. Nisii úgy véli, hogy az irodalom segíthet jobban megérteni a bibliai történeteket, hiszen az újraírások gyakran azok továbbgondolásai vagy új értelmezései. Az emberek sokszor hitelesebbnek érzik ezeket az új változatokat, mert jobban illeszkednek a mai gondolkodásmódhoz. Ugyanakkor fontos lenne, hogy az irodalom és a teológia párbeszédet folytasson egymással, mert az újraírások sok értékes szempontot adhatnak hozzá a vallási gondolkodáshoz.
Professzor asszony, Ön a L’apocrifo necessario. Sul riscrivere. Bibbia, teologia, letteratura (A szükséges apokrif. Az újraírásról. Biblia, teológia, irodalom) című könyv szerzője, amelyet az Effatà adott ki. Milyen kapcsolat áll fenn a teológia és az irodalom között?
A kapcsolat mély és alapvető, mivel a Biblia minden tekintetben egy irodalmi szöveg, bár ennek a „felfedezésnek” a jelentősége viszonylag új keletű, és még nem kapott kellő figyelmet. Bár az irodalmi műfajok elismerése mára elfogadott, még mindig kevés biblikus alkalmazza a szövegek narratív elemzését, és inkább kizárólag a történeti-kritikai módszert részesítik előnyben. E kisebbség eredményei azonban rendkívül ígéretesek, így azt gondolom, hogy csupán idő kérdése, míg ez a megközelítés szélesebb körben elterjed.
Ebből a kiindulópontból szeretném azt állítani, hogy
a teológia és az irodalom között kölcsönös elismerésen alapuló kapcsolat áll fenn.
Tanulmányaim során azonban azt tapasztaltam, hogy noha ez a kapcsolat megkerülhetetlen, gyakran mégis jelentéktelenné válik, vagy problémaként érzékelik. Az egyik oldalról az irodalom az emberrel foglalkozik, és így elkerülhetetlenül érinti az emberi létezés isteni dimenziója iránti törekvést is, de valójában nagyon kevés kritikus foglalkozik a vallásos jelenlét kérdésével. A másik oldalról a teológia eddig még soha nem kezdeményezett párbeszédet ezzel a tudományterülettel, figyelmét eddig elsősorban a természettudományos világra irányította. Ha a tudomány és hit közötti párbeszéd elengedhetetlenné vált a bibliai teremtéstörténetek értelmezésének szempontjából, úgy vélem, hogy
az irodalom is nélkülözhetetlen párbeszédet kínálhat a világi gondolkodással
– például azért, mert megmutatja a bibliai történetek „befogadását” (különösen az újraírások esetében), vagy mert az elbeszélésekben és regényekben a vallás élettapasztalatként vagy problematikus jelenségként szövődik a narratívába. Nem állítom, hogy mindez idegen volna a teológusok számára, de úgy vélem, hogy ezekkel az elbeszélésekkel foglalkozniuk kellene, ismerniük kellene őket, és megfelelő módon be kellene építeniük a teológiai és a lelkipásztori gyakorlatba. Amikor például a fiatalokkal beszélünk az evangéliumról, nagyon hatékony lehet A Gyűrűk Ura említése (amely minden porcikájában keresztény szellemiséget áraszt). Ennek ellenére, amikor az egyik egyetemi hallgatóm Tolkienről írta a szakdolgozatát, a bizottság elnöke (zárt ajtók mögött) megkérdezte:
„Mi szükségünk van ezekre a szövegekre, amikor már rendelkezésünkre állnak az evangéliumok?”
Úgy gondolom, hogy ez az ellenvetés pontosan a tudás hiányából fakad, amely egy olyan érdektelenség következménye, amelyet talán nem engedhetünk meg magunknak.
Természetesen mindkét oldalon akadnak figyelemre méltó kivételek. A teológiában az elmúlt évtizedekben megjelentek bizonyos gondolati irányok, amelyeket narratív teológiának és irodalmi teológiának neveznek. Bár lényeges különbségek vannak köztük, mindkettő azzal a céllal született, hogy a teológiának olyan nyelvezetet biztosítson, amely lehetővé teszi számára, hogy a szakmai körökön kívül is megszólaljon – figyelembe véve azt is, hogy a kereszténység alapjainak ismerete még a hívők körében is egyre csökken.
Hogyan virágoztak más írások a Szentírás mellett?
Teljesen spontán és természetes módon bármely történetet végtelen sokszor újra lehet mesélni, és minden egyes alkalommal változtatásokon eshet át. Azt hiszem, ez mindenki számára ismerős tapasztalat: a szülőktől, akik esti mesét mondanak gyermekeiknek, a családi történetekig, amelyeket újra és újra elmesélnek azoknak, akik még nem hallották őket; attól kezdve, aki egy eseményt szeretne felidézni, addig, aki egy olvasott vagy hallott történetet akar továbbadni – és még egy viccet is! Elkerülhetetlen, hogy soha nem használjuk pontosan ugyanazokat a szavakat: néha részletekkel gazdagítjuk a történetet, máskor módosítunk rajta, akár a hallgatóságunk reakcióihoz igazodva is.
Ha ez igaz a szóbeli kommunikációra, ugyanígy érvényes az írásos formára is. Az újraírás jelensége nemcsak a Bibliára vonatkozik, hanem az ókori zsidó-keresztény Szentírásokon belül is megfigyelhető: például két teremtéstörténet található benne (és amikor erre felhívom középiskolás diákjaim figyelmét, mindig felmerül a kérdés, hogy a kreacionisták vajon melyiket tekintik az egyetlen igaznak). Az ilyen ismétlődés és újraírás különösen a meghatározónak tartott történetek esetében figyelhető meg, amelyeket több alkalommal és különböző könyvekben is újrafogalmaztak, más-más hangsúlyokkal és sokszor eltérő értelmezésekkel.
Ez nem kell, hogy megbotránkoztasson minket.
A Biblia könyveinek összeállítása évszázadokon át zajlott: a Héber Biblia, más néven Ószövetség a Kr. e. 10. és 1. század között keletkezett, míg a keresztény Biblia vagy Újszövetség a Kr. u. 1. században íródott. Ez idő alatt számos hagyomány és rétegződés formálta. Mindig inspirálónak találtam Jean-Louis Ska biblikus „megőrzési elvét”, amely szerint a Bibliában semmit sem dobtak el, még a látszólag ellentmondásos részeket sem, és egyetlen szerkesztő sem próbálta teljesen összhangba hozni a narratív egységeket. Ennek oka pedig az, hogy Izrael Istenének, majd Jézus Krisztus Istenének kinyilatkoztatása a történelemben zajló folyamat, amely szükségszerűen át kell hogy haladjon az emberi korlátokon. Ez érinti az „Isten szava” természetének alapvető kérdését, amelyet emberi (és női) szavakon keresztül mondanak ki és értenek meg.
A Biblián kívül pedig az „egyéb írások” burjánzása szinte végtelen, és szinte azonnal megkezdődött, az apokrifektől kezdve egészen napjainkig tart. Az ilyen újraírásoknak számos oka van, de hogy csak egyet említsek, sokszor az az igény hívja őket életre, hogy képzelet útján kitöltsék mindazt, amit a Szentírás nem mond ki, de ami az olvasót mégis rendkívüli módon érdekli. Például az evangéliumok nem írják le Jézus fizikai megjelenését, és semmit sem mondanak az életéről a Jordánban való megkeresztelkedése előtt: dolgozott-e ácsként apja műhelyében, miért csak érett korban kezdte hirdetni az Isten országát, és egyáltalán, mit tett a „rejtett évek” során? Néhány apokrif irat részleteket mesél el Jézus gyermekkoráról vagy családjáról, de sajnos történeti alapjuk meglehetősen csekély, bármennyire is érdeklődéssel olvassák őket.
Egy szöveg mindig egy eredeti kérdésre adott válaszként születik meg – ezt újra és újra megtapasztalhatjuk, amikor egy kortárs szerző belefog ilyen művek megírásába. Eszembe jut például Eric-Emmanuel Schmitt Pilátus evangéliuma (ll vangelo secondo Pilato) című műve, amelynek hátterében az ő felnőttkori megtérése áll, amelyről A tűz éjszakája (La notte di fuoco) című könyvében számol be. Schmitt utólag egyértelműen kifejti evangéliumának célját: azt vallja, hogy elégedetlen volt azzal, ahogyan Krisztus alakját bemutatják, ezért meg akarta „menteni” őt (ha az első állítással egyet is érthetünk, az általa végzett „mentési műveletről” a könyvemben több kétséget is megfogalmazok). Az utószóban, amely az olvasót arra ösztönzi, hogy újragondolja az éppen befejezett olvasmányt, Schmitt részletesen elmeséli művének keletkezését, amely szinte misztikus tapasztalatként jelent meg számára (300. oldal):
„Minden nap, amikor tollat ragadtam, különös előkészületet igényelt: meditáció és ima között lebegve, kezeimet az asztalon nyugtatva, nyakamra nehezedő fejjel, csukott szemmel, hogy jobban érezzem – mintha befelé húzódnék, hogy legmélyebben megtaláljam a legjobbat önmagamban. A csendben és egy levendulagyertya illatában eltávolodtam a világtól, annak szennyeződéseitől, és megpróbáltam egyetlen nagy fülé változni.”
Egy másik sajátos példa Amélie Nothomb Szomjúság (Sete) című műve. Több interjúban elmondta, hogy személyes szükségletként érezte, hogy foglalkozzon egy olyan témával, amely mindig is közel állt hozzá. Kislányként ugyanis titokban olvasta az evangéliumokat, lenyűgözve Jézus alakjától. Az evangéliumi történet úgy tűnik, még írói hivatásának kialakulásában is szerepet játszott:
„Tudtam, hogy nekem kell elmesélnem ezt a történetet”
– nyilatkozta a könyv megjelenésekor. Az ő „evangéliuma” tehát egy családi vallásosság gyümölcse (belga, mélyen katolikus hagyományokkal rendelkező családból származik, de magát „vallás nélküli misztikusnak” nevezi), egy személyes kisajátítás eredménye, és még bibliai tanulmányokat is végzett hozzá. A könyv ugyanakkor egy olyan kísérlet, amelyben számot vet mindazzal, ami számára érthetetlen vagy elfogadhatatlan. Ebben bizonyos rokonságot fedezhetünk fel közte, Schmitt és sok más szerző között: azt is mondhatnánk, hogy az újraírások – nem mindig, de gyakran – egyfajta elégedetlenségből fakadnak, valamint abból a vágyból, hogy a szerzők a saját verziójukat, megértésüket és tapasztalatukat adják hozzá a történethez.
Végül érdemes megjegyezni, hogy az újraírások rendkívül nagy számban léteznek, és bármennyit is olvasok belőlük, mindig akad egy barát, aki felhívja a figyelmemet egy újabbra. Gyakorlatilag lehetetlen lépést tartani a kiadványok áradatával. És mindez egy szekularizált (vagy poszt-szekularizált) korszakban, „Isten halálának” idején történik. Ennek azért jelentése kell, hogy legyen…
Milyen kapcsolat van az Írás és az újraírás között?
Az újraírások (vagy ri-Scritture, ahogyan Piero Boitani javasolta) világa egyfajta rejtvény, mivel ezek a szövegek motivációikban és eredményeikben rendkívül különbözőek. Amikor elkezdtem foglalkozni velük, azon tűnődtem, miért nem történt még kísérlet ennek a jelenségnek az átfogóbb megértésére. Általában csupán az adott könyv recenzióját készítik el, amelyben legfeljebb annak a bibliai elbeszéléshez való kisebb vagy nagyobb közelségét értékelik. Boitani kivételes munkát végzett, és ez inspirálta az érdeklődésemet, ő azonban „csak” irodalmi kritikusként olvasta az újraírásokat (ami az ő nézőpontjából érthető és jogos). Az a tény viszont, hogy a teológia ezen a területen többnyire a cenzor kellemetlen szerepét vette fel, arra ösztönzött, hogy egy hasznosabbnak vélt irányba mozduljak el: mit mondhatnak ezek a hangok – néha kiáltások – a teológiának? Tudatában vagyok annak, hogy mindez azt jelenti, hogy bennem is élnek bizonyos „elégedetlenségek”... Valószínű, hogy az én hozzájárulásomat sem fogják kielégítőnek vagy megfelelőnek tartani – aki kiteszi magát a bírálatnak, annak ezzel számolnia kell. Azonban az általam kitűzött cél szerény: elindítani egy diskurzust, amelyről úgy vélem, hogy időszerű és szükséges. Nem kívánok „óriásokkal” vetekedni.
Ha megpróbálok választ adni erre a rendkívül tág kérdésre – amely lényegében az egész könyvem témáját lefedi –, akkor az elasztikus szalag képét használhatom. Az újraírás feszíthető egészen addig a pontig, amíg el nem szakad, vagyis amikor az új szöveg teljesen mássá válik, esetleg gúnyos vagy profanizáló jelleget ölt. Vagy pedig fenntartható egy egészséges feszültség a kiindulópont és az új szöveg között, amely az eredeti történetet aktualizálni, mélyebben megérteni kívánja, új szavakkal gazdagítja, részletesebb környezetleírásokkal segíti az olvasót egy ismeretlen világba való belehelyezkedésben.
Ha azonban a Szentírás és más írások közötti hagyományos különbséget az inspiráció / sugalmazás fogalma jelöli ki, az irodalom ezt a határt nem ismeri el, hiszen a művész számára a teljes szabadság jár. Éppen ezért nevetséges volna megbotránkozni azon, hogy Schmitt „ihletett” írásról beszél (Pilátus evangéliuma, utószó, 300-301. oldal):
„Bennem több lakozik, mint én magam. Ott várnak rám érzések, gondolatok, állapotok, amelyek nem tartoznak a személyiségem hétköznapi rendjébe. Honnan ered ez a meglepetés, amelyet inspirációnak nevezünk? A felhalmozott tapasztalatokból, egy szívből, amely nagyobb az értelemnél, egy tudattalanból, amely gazdagabb a tudatnál?”
Érdekes lenne, ha az alapvető teológia (amely az inspiráció kérdésével foglalkozik) elmélyülne ebben a részletben – amely egyébként sokkal hosszabb, mint az itt idézett rész –, és számos más szövegben is, amelyek hasonlóan tekintenek az inspiráció forrására. Az, hogy a hagyományos bibliai sugalmazás fogalmát a hosszú hallgatás után nemrégiben újragondolták, azt mutatja, hogy egyre inkább szükségét érezzük annak, hogy ezt a tapasztalatot az emberi élet megélése által közvetített valóságként értsük meg.
Miért ne érezhetnék tehát „inspiráltnak” magukat ezek a szerzők (vagy újraírók)?
Tagadhatatlan, hogy az ő szövegeik „mások”, és azok is maradnak, hiszen a kánon már 19 évszázada lezárult, és helyes is, hogy így van. De hogyan viszonyuljunk ehhez az inspiráció-felfogáshoz anélkül, hogy eleve elutasítanánk? Ne felejtsük el, hogy a sugalmazás fogalmát mindig is alkalmazták a művészetek világára szélesebb értelemben is. Schmitt esetében azonban nem csupán a művészi ihletről van szó, hiszen ő egy olyan éjszakáról mesél, amely során úgy érezte, hogy egy mindent betöltő szeretet ereje ragadta magával – amelyet csak hetek múltán nevezett meg Istenként (A tűz éjszakája).
Milyen hatással voltak az újraírások a nyugati kultúrára?
Az, hogy ezt a jelenséget soha nem tematizálták önállóan, azt eredményezte, hogy az újraírások egyszerűen az irodalmi világ részévé váltak, különösebb megkülönböztetés nélkül. A szekularizáció előtti korszakban természetes volt, hogy a Biblia jelen van az irodalomban. Később – különösen a protestáns világban – sokan úgy tekintettek a bibliai utalásokra, mint magától értetődő, említésre sem méltó jelenségekre. Emlékszem, hogy egyetemen egyszer megkérdeztem az angol-amerikai irodalom professzoromat, miért található olyan sok utalás Krisztusra Melville Bartleby, a tollnok című művében. A válasza mindössze ennyi volt:
„You know, it’s Melville!”
– „Tudja, Melville az Melville!” – mintha ezzel mindent elmondott volna. Nem volt szükség további magyarázatra. Úgy gondolom azonban, hogy ezen közömbösség – ha nevezhetjük így – mögött nem csupán az áll, hogy ezeket az idézeteket és utalásokat természetesnek veszik, hanem az is, hogy a Biblia ismerete általában is rendkívül csekély, még az irodalmi világban is. Emellett egyfajta sznobizmus is érezhető a vallásos témák iránt. Ismert tény, hogy Northrop Frye – aki jelentősen hozzájárult a Biblia és az irodalom közötti kölcsönös kapcsolat felismeréséhez – éppen abból a tapasztalatból indult ki, hogy angol irodalom szakos hallgatói nem ismerték a Bibliát.
Ez a hiányosság, különösen a katolikus világban, nagyrészt annak köszönhető, hogy az egyház a protestáns világképtől való elhatárolódás jegyében elidegenítette a híveket a szent szövegtől.
Mindenki tudja, hogy az iskolákban Homéroszt olvasnak, de a Bibliát nem – ahogyan azt már Francesco De Sanctis is sajnálattal megjegyezte.
Mindezek ellenére azonban az írók mégis használják a Bibliát – vagy azért, hogy anyagot merítsenek belőle történeteikhez, vagy egyszerűen azért, mert olyan mélyen beépült a kultúránkba, hogy még tudattalanul is hat ránk. Középiskolai diákjaimnak például gyakran felhívom a figyelmét arra, hogy számos hétköznapi szó vagy kifejezés, amelyet magától értetődően használunk, valójában a Bibliából ered. Használjuk őket, anélkül hogy tudnánk, honnan származnak és milyen jelentésük volt eredetileg. Nem időzöm Dante példájánál, amelyet mindenki ismer, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy a túlvilágról kialakított képzeletvilágunk jelentős része a Commedia (Az isteni színjáték) szerkezetének köszönhető.
Úgy tűnik számomra, hogy nem léteznek olyan újraírások, amelyek alapvetően meghatározták vagy tartósan befolyásolták volna a későbbi műveket. Minden alkalommal inkább az eredeti szöveghez térünk vissza. Természetesen egyes művek nagyobb visszhangot keltenek, de ez szinte kizárólag a „botrányos” esetekre korlátozódik, mint például José Saramago vagy Nikos Kazantzakisz Az utolsó megkísértés című műve. Néhány éve Emmanuel Carrère A királyság és Sandro Veronesi Non dirlo. Il vangelo di Marco című könyvei is nagy visszhangot kaptak, de úgy gondolom, hogy az érdeklődés mögött elsősorban az állt, hogy mindkét szerző ismert volt, és nyíltan agnosztikus nézeteket vallottak. Olaszországban a legismertebb szerző kétségtelenül Erri De Luca, akit széles körben szeretnek, olyannyira, hogy hajlamosak elfelejteni ismételt ateista kijelentéseit. Igaz, De Luca maga is pontosít és árnyalja álláspontját: nem hívőnek tartja magát, de Istent nem zárja ki a világképéből – ez pedig éppen hogy eltávolítja őt sokaktól, akik valóban hisznek Benne. Nem látom azonban, hogy ezek a szerzők maradandó hatást gyakoroltak volna, vagy hogy másoktól ők maguk átvettek volna bármit is. Ahogyan már említettem, minden egyes újraírás különálló, sajátos mű, és ezért inkább az egyedi hozzájárulásukra kell figyelnünk – beleértve azt is, hogy mit adhatnak hozzá a teológiához.
Ahogyan Boitani is megjegyezte, egyes bibliai alakok vagy történetek gyakoribb jelenléte az irodalomban és a művészetben különös érdeklődésre utalhat. Ő például Zsuzsannát és Betsabét említi, akiket számos régi festő örömmel ábrázolt fürdőzés közben, mivel ez lehetőséget adott egy női mell megfestésére. Az irodalomban hasonlóképpen megfigyelhetjük, hogy az evangéliumi történetek újraírásai gyakran problémás figurákra – például Júdásra – összpontosítanak, vagy kizárólag Jézus alakját állítják a középpontba. A kérdések óriásiak, valóban. Sajnálom, ha csak részlegesen tudtam rájuk válaszolni, és talán nem is túl kielégítő módon.
Mely példákat tartja a legjelentősebbnek az Írás és az újraírás kapcsolatának szempontjából?
Mivel ez egy rendkívül sokszínű és nehezen körülhatárolható világ, csupán néhány példát emelhetünk ki a sok közül, mindig szem előtt tartva, hogy minden esetben az a kérdés, mivel is állunk szemben.
Az egyházi szemszögből nézve a kritikus szövegek mindig hasznosak, mert segítenek megvizsgálni, milyen képet festenek a kereszténységről és az Egyházról – és ebből a szempontból a Saramago-eset tökéletes példa. Egy Nobel-díjas író, aki bár büszkén ateistának vallotta magát, mégsem tudott nem beszélni Istenről, noha olykor rendkívül kemény, sőt hívők számára szinte befogadhatatlan hangnemben tette ezt.
A másik végletet azok a művek képviselik, amelyek kiemelkedő költőiséggel ábrázolnak bibliai szereplőket vagy eseményeket, gazdag narratív bővítésekkel és részletes leírásokkal, amelyek általában nagyon vonzóak a mai olvasó számára. Itt számos példát említhetnénk: Carlo Coccioli Dávid-jától Michel Tournier Eleázár-ján át Erri De Luca Az anya nevében című művéig vagy Stefano Jacomuzzi Galileában kezdődött című könyvéig. De tisztában vagyok vele, hogy ezek személyes preferenciák is lehetnek. Azok, akik részt vesznek az újraírásokról szóló kurzusaimon, általában nagyon nagyra értékelik ezeket a műveket, különösen, ha megfelelő bevezetést kapnak hozzájuk, amely feltárja, hogyan viszonyulnak ezek a történetek a bibliai szöveghez.
A könyvemben ezt a témát széles körűen tárgyalom, bőséges idézetekkel, hogy az olvasó maga is „megízlelhesse” ezen irodalmi művek szépségét. A két véglet – a dühös tiszteletlenség és a költői átdolgozás – között pedig ott található az újraírások teljes világa, amely hol problémás, hol rejtélyes, de szinte mindig ösztönző. Csak egy példát említve: Naomi Alderman A hazugok evangéliuma (l vangelo dei bugiardi) című könyvében alig találunk valamit a hagyományos evangéliumi történetekből. Még ennél is szélsőségesebb J. M. Coetzee Jézus gyermekkorát feldolgozó regénye (L’infanzia di Gesù), amelyből a cím nélkül szinte lehetetlen lenne felismerni bármilyen bibliai utalást. De a cím ott van, és ez már önmagában arra készteti az olvasót, hogy nagyobb figyelmet fordítson a műre.
Végső soron az egyik legfontosabb kérdés, amelyet felteszek magamnak, az, hogy ezeknek a szövegeknek az olvasói (akik valóban sokan vannak, ahogy az eladások is mutatják) vajon ismerik-e az eredeti bibliai szöveget, vagy csak ezekre az újraírásokra hagyatkoznak. Az elmúlt években sok emberrel beszélgettem erről, és gyakran azt tapasztaltam, hogy amikor valaki nem rendelkezett bibliai alapismeretekkel – csak a gyermekkori hittanórák emléke élt benne –, akkor ezeket az újraírásokat élvezetesebbnek és sokszor hitelesebbnek is tartotta a „hivatalos” változatnál.
Elegendő csak néhány korábbi könyv reklámkampányára gondolni – nem feltétlenül bibliai újraírásokról, hanem az egyháztörténelem átírásáról van szó –, amelyeket úgy mutattak be, mint „az igazságot, amelyet az Egyház mindig is el akart titkolni”. Az ilyen jelenségek az újraírások világában is jelen vannak, ugyanakkor remélem, hogy sikerült bemutatnom azt is, hogy az irodalom milyen értékes erőforrás lehet a teológia számára. Hogy ebben mennyire voltam hatékony, azt nem tudom előre megítélni – a válasz az olvasóimtól fog érkezni.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
A szerzőről:
Maria Nisii vallástanár egy torinói középiskolában, valamint irodalmat és hittant oktat az Istituto Superiore di Scienze Religiose intézményben, emellett bibliamagyarázatok újraírásának oktatója. Teológiai témájú folyóiratokkal, valamint a Scrittori di Scrittura bloggal is együttműködik (cikkeit és recenzióit az Academia.edu oldalon lehet megtekinteni).
