#BibliaKultúra

A Németországi Ortodox Rabbik Konferenciája kiadta – a polgári időszamítás szerint 2010-ben / a zsidó időszámítás szerint a világ teremtésének 5570. évében – Prof. Yizhak Ahren: Psalm zum Wochenabschnitt (Zsoltárok a heti szakaszhoz) című könyvecskéjét. Ez a kis zsoltárkommentár arra a régi szokásra épít, hogy Dávid öt könyvéből tematikailag megfelelő zsoltárrészleteket (prákim) rendelnek Mózes öt könyvének 54 hetiszakaszához (parasijot), és ezeket szombatonként elmondják. Ahren a Rajna menti Biebrichből származó rabbi Yizhak Baer Avodat Jiszrael című sziddurjának, vagyis imakönyvének táblázatát követi (1868). Talált azonban más hasonló konkordanciákat is, más megfogalmazással, például a Trewolai Jichák rabbi Levita-énekek (Siré HaLeviim) című könyvének végén található táblázatot (1680). Miként a heti és a prófétai szakaszok párhuzamának esetében, ami azonban általános gyakorlat, kommentárjában minden esetben a heti és a zsoltárrész metszéspontját igyekszik megkeresni. Rabbi Yizhak Baer konkordanciája szerint a 122. zsoltár felel meg Mózes negyedik könyve első szakaszának (4Móz 1:1–4:20). Ahren a törzsszövetség központját adja meg metszéspontként, amely a pusztában a gyülekezés sátra (ohel moʼed, 4Móz 2:2), az ígéret földjén pedig Jeruzsálem és Isten háza (bét HaSém, Zsolt 122,4). A következőkben ezt a párhuzamot szeretnénk elmélyíteni.

Jeruzsálem jelentősége a judaizmus számára a fent említett hetiszakaszból is kitűnik. A párhuzamot szolgáltató könyv neve héberül BaMidbar, ami annyit jelent, mint „a sivatagon keresztül”, hiszen az izraeliták pusztai vándorlását írja le az ígéret földjére. Latinul Numeri, vagyis „számlálás”, mert Izrael tizenkét törzsének összeírásával kezdődik. Az első szakasz a nép egészének ideális elhelyezését és menetelési rendjét írja le (4Móz 1,53; 2,2–3):

„Izrael fiai táborozzanak seregeik szerint, ki-ki a maga táborában, ki-ki a maga zászlaja mellett. A léviták pedig táborozzanak a törvény sátora körül”.

Izrael népe így két koncentrikus körben rendeződött el Isten sátra körül (machane Sehiná): a belső körben a papi nagycsaládok (machane Levia), akik a templom és annak használati tárgyai szolgálatában álltak; a külső körben a törzsek a zászlósaik körül (machane Jiszrael). Az egész menet élén keleten például Júda törzse állt, égszínkék oroszlános zászlójával. Ez a teocentrikus rend a pusztában az ígéret földjére, valamint a szent városra, Jeruzsálemre és a Templomhegyre is átkerült a föld elfoglalása után. Egy rabbinikus hagyomány szerint (Szifre Numeri, ad loc.):

„Három tábor van: az izraeliták tábora (machane Jiszrael), a leviták tábora (machane Levia) és Isten lakóhelyének tábora (machane Sehina). A kapuktól a Templomhegyig: az izraeliták tábora, a Templomhegy kapujától a külső udvarig: a leviták tábora, a külső udvar kapujától befelé: Isten lakóhelyének tábora”.

A zsidók számára a Szentek Szentje volt a Templomban a világ közepe, köldöke és alapköve (Emca HaJisuv). Egy rabbinikus hagyomány szerint (Midrash Tanchuma, Kedoshim 10) [1]

„Ahogyan a köldök (tabur) az ember közepén található, úgy van Izrael földje a világ közepén [...], így van Jeruzsálem is Izrael földjének közepén, és a Szentély Jeruzsálem közepén, és a templomépület a Szentély közepén, és a szövetség ládája a törvénytáblákkal a templomépüet közepén van, és az alapkő, amelyről a világot alapították, a templomépület előtt van.”

Még ha a jeruzsálemi Templomhegy nem is a világ közepe, ahogy azt a középkor jeruzsálemcentrikus földrajza még általában hitte, a mai napig a föld egyik legerősebb szellemi vonzereje és leghevesebb politikai vitapontja. Erről az embereket vonzó mágnesről beszél a 122. zsoltár.

122. zsoltár

A 122. zsoltár egyike annak a tizenöt zsoltárnak, amiket „a felmenetel énekeinek” neveznek (Sire HaMaʼalot, Zsolt 120–134). Feltételezhető, hogy ezek az énekek gyakorlatilag a zarándokok breviáriumát jelentették. Minden izraelita köteles volt felmenni Jeruzsálembe a három nagy betakarítási ünnepen, hogy felajánlja első termését a templomban (5Móz 16,16). De míg a többi felmenetelről szóló énekben alig találunk utalást a zarándoklatra, a 122. zsoltár egészen nyilvánvalóan zarándoklatot ír le.

Zarándokének. Dávidé. Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!
Lábunk megáll kapuidban, Jeruzsálem.
Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz!
Oda járnak a törzsek, az Úr törzsei. Izráelnek szóló rendelkezés az, hogy ott magasztalják az Úr nevét.
Mert ott állnak a bírói székek, Dávid házának székei. 

A zarándok visszaemlékszik az indulás jelére adott örömére (1). Már elfelejtette a felmenetel nehézségeit; emlékezetében közvetlenül a város kapujában áll (2). A magas és sűrűn lakott város (3) látványa – falai (7), udvarai (5), palotái (7), Isten háza (9) és a minden irányból beáramló zarándokok tömege (4) – örökre bevésődött az elméjébe. A vidéki ember számára felejthetetlen a városfalak mögötti biztonságérzet, a pompás épületek előtt pedig a hatalom és a rend benyomása. A zsoltár második részében a szép emlékezés átfordul a városra és lakóira vonatkozó jókívánságokba:

Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek!
Legyen békesség falaidon belül, legyen boldogság palotáidban!
Testvéreimért és barátaimért mondom: Békesség neked!
Istenünknek, az Úrnak a házáért is jót kívánok neked!

Egyetlen kívánság dominál: Béke! A négy sorban nem kevesebb, mint ötször hangzik el a héber „béke”, „sálom” szó, amely hangutánzó módon utal a Jerusalajim városnévre.

A zsoltáros háromszor alkot rímet a Jerusalajimra a „sálom”, „béke” szóval, kétszer a „sala”, „békében élni” és a „salva”, „elégedetten élni” szavakkal. A szójáték: „Jerusalajim” – „Jehi salom”, „Legyen béke!” bevallottan jámbor jókívánság volt. Már a Bibliában is sokkal gyakrabban beszélnek az elpusztítandó, az elpusztított vagy az újjáépítendő Jeruzsálemről, mint a békés és biztonságos városról. De éppen ezért lett a zsoltárban szereplő jeruzsálemi utazásnak ez az emléke ősidők óta a zsidó „üdvözlégye” – „Ave, üdvözlégy, nagy titokzatos város” (Heinrich Heine). Ez már a Második Szentély idején is így volt. A Talmud leír egy jeruzsálemi zarándoklatot (m. Bikkurim III,2–4):

„Kora reggel a vezető így kiáltott: »Keljetek fel! Menjünk fel Sionra, az Úrnak, a mi Istenünknek templomába!« Az áldozati bika ment előttük, szarva arannyal borítva, fején korona olajfaágakból; a fuvola addig szólt előttük, amíg Jeruzsálem közelébe nem értek”.

Egy másik rabbinikus forrás pedig megadja azokat a verseket, amelyeket a zarándoklat állomásain intonáltak, köztük az elsőként a mi zsoltárunk verseit (Ekha Rabbati I,52). A Második Szentély lerombolása és a zsidó zarándoklatok megszűnése után a 122. zsoltár csak tovább éltette a Sion utáni romantikus vágyakozást. Amikor a polgári időszámításunk 1267-es évében a barcelonai Mose Nachmanidész rabbi hosszú menekülés és vándorlás után végre bejutott a tatárok által teljesen elpusztított városba, imáját Jeruzsálem romjai felett – a látszat ellenére – zsoltárunk verseivel nyitotta:

„Lábaink a te kapuidban álltak Jeruzsálem [...] Jeruzsálem, jól megépült város [...] ahová a törzsek felvonulnak, az Úr törzsei”.

A zsoltár még messze földön is elkísérte a Sionba való lelki felemelkedést, és az egész diaszpóra ezt intonálja a szombat délutáni pihenő órákban. Ekkor a következő verset elégikus melódiával éneklik: „testvéreim és barátaim miatt hadd mondjak békét nektek”.

Jakob Teichmann zürichi rabbi papírra vetette a 122. zsoltárhoz kapcsolódó szürreális élményét, amikor Tel Avivból Jeruzsálembe tartott egy túlzsúfolt autóbuszon.[2]

„Homályos hangzavar vett körül minket, a rádió félhangosan szólt, egy gyerek sírt, tizenévesek beszélgettek és nevetgéltek, az idősebbek pedig az újságok fölött bóbiskoltak a hőségben. [...] A szomszédom, egy középkorú zsidó, aki kinézete alapján talán Jemenből vagy más keleti országból származott, egy nagyon kopott füzetet tartott a kezében, és csendesen olvasta magában a zsoltárok hagyományos recitációját. Feltűnés nélkül belenéztem a nyitott füzetbe; a 122. zsoltárnál volt nyitva. A Jeruzsálembe vezető út, a tengerpartról a hegyekbe való lassú feljutás hirtelen egy elfeledett utazás megismétlődésének tűnt. Minden körülöttem, a por, a hőség, a fák és a virágok az út szélén, igen, még a körülöttem lévő hangok is az időtlenségbe költöztek, a történelem és a jelen egybeolvadt.” 

A 122. zsoltár és annak továbbélése egy dolgot bizonyít: a cionizmus nem a modern nacionalizmus vagy az antiszemitizmus találmánya, hanem Sion szerelmeseinek és gyászolóinak ősi szenvedélye, a zsidó nép zarándoklatának része. Jeruzsálem központi helyzetét még szemléletesebben ábrázolja a szerdai 87. zsoltár.

Zsidó zarándokok útban a Sion hegyéről a Siratófalhoz a jeruzsálemi Szukkot-zarándoklat során. 1945. szeptember 24.

87. zsoltár

Szent hegyen alapította
az Úr Sion kapuit: jobban szereti Jákób minden lakóhelyénél.
Dicső dolgokat beszélnek rólad, Isten városa! (Szela.)
Egyiptomot és Babilóniát azok között fogom említeni, akik ismernek engem. Filiszteának, Tírusznak és Etiópiának itt van a szülőhazája.
Sionról pedig ezt mondják: Mindegyiküknek ez a szülőhazája, a Felséges szilárdítja meg.
Az Úr számba veszi a népeket, amikor beírja őket: Itt van a szülőhazájuk. (Szela.)
Körtáncban éneklik: Minden forrásom belőled fakad.

Igaz, a fordítás az eredeti szöveg sok egyenetlenségét elsimítja. A nehézkes nyelvi tömbök, az utalásokban gazdag szófordulatok, a különös képek, mindezek mindig is a sötétség és a titokzatosság hírét keltették a Zsoltárokban. Ha kinyitjuk például a régi görög fordítást (Septuaginta), amelyet Wolfgang Kraus nemrégiben németül kiadott, egy teljesen más, bár nem világosabb zsoltárral találjuk szembe magunkat. A klasszikus bibliakritikának van egy bevált gyógymódja az ilyen esetekre: a szöveget romlottnak nyilvánítja és javítja. Ez a zsoltár a bibliakritika összes klasszikusa előtt különösen is szétszórt láncszemek és „szétszórt darabok” (Hans-Joachim Kraus) halmazának tűnt, és minden ószövetségi biblikus a legjobb tudása és lelkiismerete szerint rakta újra össze.[3]

Ám egy pillantás a zsoltár szerkezetére megmutatja, hogy a mindentudó kritikusok mennyire nem a költő iskolateremtő tanítómesterei. Mindenféle erőltetett átrendezés nélkül tökéletesen világos szerkezet és logikus gondolatmenet válik láthatóvá. Az elválasztó szavak (szela, görögül: diapszalma) után a zsoltár hét verse három részre oszlik.

• Az 1–3. versek Isten Jeruzsálem iránti szeretetének megnyilatkozásai,
• a 4–6. versek Jeruzsálemet dicsérik, minden ország anyját és fejét,
• a 7. versben pedig a zárókórus megerősíti Jeruzsálemet, mint isteni forrást.

Az első részben, a szerelmi vallomásban nincs sok nézeteltérés, de a középső rész okozza a legtöbb nehézséget. Ez is három részre osztható, felismerhető az „anyakönyvi kivonat” háromszori említéséből: „Ott született”. Ha jól értjük, ami nem feltétlen biztos, akkor a városok versenye az anyai címről és a híres utódok számáról szól. A 4. vers szerint a tágas környezetben mindenütt születnek híres emberek, és a 6. vers szerint bizonyára az isteni „anyakönyvi kivonatban” is fel vannak jegyezve, de az 5. vers szerint e tekintetben Isten városa minden mást felülmúl; ami a világ többi részén ritka kivétel marad, az itt szabály: mindenki (is ve-is) előkelő születésű. A zsoltár középső szakasza piramisszerű felépítést mutat: a 4. és 6. versek, amelyek ugyanígy végződnek, a középső 5. versben Jeruzsálem dicséretét helyezik előtérbe. A forma pontosan tükrözi a tartalmat: Siont a vallási Mount Everest rangjára emelik a föld körforgásának középpontjában, nyugaton Egyiptom, keleten Babilónia, északon Tírusz, délen Afrika között. A zárókórus is szemléletesen ábrázolja Jeruzsálem középső helyét a körtáncban (7). A zsoltár részei pontosan megfelelnek egymásnak: az első részben Isten szerelmi választása találkozik a második részben Isten városával és lakóival, a harmadik részben pedig a zárókórus a frigyet ünnepli.

De ennek a zsoltárnak az igazi meglepetése nem annyira a központ városának Urbi et Orbi-tudata, a Jeruzsálem-centrikus világkép, hanem inkább az, amit mégis hajlandó a perifériának engedni. Legalábbis a mi olvasatunkban Istennek mindenütt vannak ismerősei. De ez kiket takar? Csak a diaszpórában élő zsidókat? Vagy a betérőket is? Vagy akár a nemes pogányokat? A rabbinikus hagyomány mindhárom lehetséges megoldást figyelembe veszi. A döntő 4. verset így olvassa: „Emlékezem Egyiptomra és Babilonra, ismerőseimre, Palesztinára, Tíruszra és Afrikára is: »Ezek itt születettek«, a nemzetek Sionba való messiási zarándoklatának összefüggésében (Iz 2,3). Isten emlékezteti a nemzeteket az ismerőseire, azok pedig ajándékul elhozzák őket Jeruzsálembe. Egyes rabbinikus hangok most úgy gondolják (az Iz 66,20 szerint), hogy ezek azok a jeruzsálemi őslakosok, akik a szétszóratásban és az elnyomásban elfelejtették nemes származásukat. Mások viszont úgy gondolják (az Iz 66,21 szerint), hogy megtérők lehettek, akik ez alkalommal úgymond tiszteletbeli jeruzsálemi polgárságot kaptak. Egy harmadik csoport azonban, tekintettel a mondásra: »Mindenki ott született«, azt állítja, hogy ezek csakis pogányok lehetnek, akik mind szerepelnek majd Jeruzsálem anyakönyvi kivonatában, „mintha ebben a pillanatban születtek volna” (Midrás Tehillim 87:4–6). Nekem úgy tűnik, hogy ez az univerzalista olvasat a legvalószínűbb, mert a szuperlatívuszhoz tartozik egy összehasonlítás. A zsoltár Jeruzsálemet Izrael összes városa és a világ összes országa fölé akarja emelni; de Jeruzsálem csak akkor tudja mindet felülmúlni, ha mindegyiknek van valami ajánlata.

Ezekben az időkben, amikor a kelet-jeruzsálemi lakások izraeli építési engedélye nemzetközi diplomáciai válságot idéz elő, talán nem helytelen felidézni, hogy kétezer éves száműzetésük alatt a zsidók mindig is Jeruzsálem polgárainak érezték magukat, és remélték, hogy hamarosan odaköltöznek, ha nem is idén, de a következő évben, ha nem is ebben az életben, de az elkövetkezőben. A világ egyetlen hatalma sem tilthatja meg a zsidóknak, hogy egész Jeruzsálemben éljenek. Ez az izraeliek és a palesztinok közötti végleges státuszról szóló tárgyalások eredményétől függetlenül igaz. Bármi is lesz ugyanis a tárgyalások kimenetele, az eredmény nem lehet és nem is lesz „zsidómentes” Kelet-Jeruzsálem. Jeruzsálem csak akkor a középpont városa és Isten városa, ha zsidók, muszlimok és keresztények békésen építkezhetnek, élhetnek és imádkozhatnak egymás mellett.

24. zsoltár

A mai konfliktusok vallási gyökere a bibliai és zsidó Jeruzsálem-központúság átvétele és beépítése a keresztények és a muszlimok világképébe. Mivel a mindenkori utódvallás ki akarja szorítani és meg akarja örökölni a mindenkori elődjét, a szent város és a Templomhegy körül a mai napig tartó örökösödési vita bontakozott ki. Így egyre hosszabb lesz az a szomorú lista, amellyel, Bernard Wasserstein Jerusalem – Der Kampf um die heilige Stadt (Jeruzsálem. Harc a szent városért) című könyvét nyitja.[4]

„»Jeruzsálemet – írta Hermann Melville 1860-ban egy városlátogatás után – a halottak serege ostromolja«. A várost állítólag harminchét alkalommal ostromolták meg az alapítása és a város szívének izraeliek általi 1967-es elfoglalása között. Amikor Arthur Koestler ott volt az 1948-as háború alatt, a nemzetközi »civakodás, alkudozás és közvetítés« kétségbeesésbe kergette. »Nincs még egy város, amely az évszázadok során olyan folyamatos gyilkossági, erőszakolási és szentségtelen nyomorúságos hullámokat okozott volna, mint ez a város« – írta akkoriban.”

Wasserstein pedig 2001-ben folytatja ezt a krónikát. 1967-ben Jeruzsálem újraegyesült. A város nyugati zsidó és keleti arab része közötti határt megszüntették, és az óvárosba való bejutást minden vallás hívei számára megnyitották. 1980-ban az izraeli parlament az újraegyesített Jeruzsálemet Izrael „örök és oszthatatlan” fővárosává nyilvánította. Azóta az újraegyesítés napját Izraelben „Jeruzsálem napjaként” ünneplik. Az izraeli Jeruzsálem napjával szemben állt a muszlim „Al-Kudsz nap”, amelyet 1979-ben Khomeini ajatollah iráni forradalmi vezető hirdetett meg a ramadán böjti hónap utolsó péntekére. Azóta az iszlám világ minden évben Izrael elleni gyűlöletdemonstrációkkal ünnepli az Al-Kudsz napot. Bár a város neve mintegy 2000 alkalommal szerepel az Ószövetségben, több mint 100-szor az Újszövetségben, és egyszer sem a Koránban, a muszlimok nem ismerik el a Templomhegy történelmi és vallási jelentőségét a zsidók számára, és történelmi hazugságként felháborodottan elutasítják.

Tud-e a zsoltár kiutat ebből a zűrös helyzetből?

A 24. zsoltár világosan kimondja, hogy kit látnak szívesen Jeruzsálemben és a Templomhegyen:

Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.
Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén?
Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan.
Áldást nyer az ilyen az Úrtól, igazságot a szabadító Istentől.
Ilyen az a nemzedék, amely hozzá folyamodik, akik Jákób Istenének orcáját keresik.

Senki másé – mondja Dávid, aki maga hódította meg Jeruzsálemet, és akiről a várost időnként elnevezi a Biblia (2Sám 5,7) –, senki másé, a város és a földkerekség egyedül Istené. Senki sem élhet ebben a városban és ezen a hegyen, akinek a kezéhez vér tapad, aki ideológiai téveszméket követ és ezért Isten nevével visszaél! Még maga Dávid sem építhette meg a templomot, „mert – mondja neki Isten az egyébként rendkívül Dávid-barát Krónikák könyve szerint – harcos vagy, és vért ontottál” (1Krón 28,3). Sem a keresztes lovagok, akik „Isten akarata” kiáltásokkal rohamozták meg a várost, és térdig gázoltak a „szaracénok vérében” a Templomhegyen, saját nagyképű vallomásuk szerint; sem a mai fundamentalisták, akik Allah a legnagyobb!” kiáltásokkal ontják az ártatlanok vérét Jeruzsálem utcáin, nem tették magukat méltóvá erre a helyre. A zsoltár világos szavakkal mondja meg, hogy ki méltó rá. „Ez azoknak a nemzedéke, akik Istent keresik, akik az ő arcát keresik” – legyenek azok zsidók, keresztények vagy muszlimok. Sion, mint az Istent keresők célpontja, nem nagyobb-e, mint az összes többi szent hegy, mint az összes piramis és templom, ahová ma turisták zarándokolnak a világ minden tájáról? Ahogy Dávid mondja a 68. zsoltárban (16–17. versek):

Istenek hegye a Básán-hegy, sokcsúcsú hegy a Básán-hegy.
Miért néztek irigyen, ti, sokcsúcsú hegyek arra a hegyre, amelyet Isten lakóhelyéül választott? Ott is lakik az Úr örökre!

Fordította: #BibliaKultúra

Jegyzetek

[1] A középpont városáról lásd esszémet: Der Nabel der Welt. Über die Sonderstellung Jerusalems in der jüdischen Tradition, in: Bibel und Kirche (Thema: Jüdische Schriftauslegung) 51 (1996/2) 66–72 (magyarul a BibliaKultúra blogon is), valamint Michael Tilly krtikai értekezését: Jerusalem – Nabel der Welt. Überlieferungen und Funktionen von Heiligtumstraditionen im antiken Judentum, Stuttgart 2002.

[2] Walter Strolz (Hg.): Aus den Psalmen leben. Das gemeinsame Gebet von Kirche und Synagoge neu erschlossen, Freiburg i. a. 1979, 202.

[3] A kutatástörténetről kiváló áttekintést adnak a következők munkák: Uwe Sperling: Das theophanische Jahwe-Überlegensheitslied. Forschungsbericht und gattungskritische Untersuchung der sogenannten Zionslieder (Europäische Hochschulschriften XXIII, Bd. 426), Frankfurt/M 1991. A zsoltároknak ezen műfajáról a közelmúltban megjelent egy kiváló munka, habilitációs értekezés Corinna Körting tollából: Zion in den Psalmen, Tübingen 2006. Zu Psalm 87; ibid. 13sköv. Mint mindig, ennek a zsoltárnak is gyönyörű kanonikus és empatikus értelmezését adja Erich Zenger: Psalmen. Auslegungen, Bd. 3, Freiburg 2003, 121–129.

[4] H. Jochen Bußmann fordítása, München 2002, Előszó.

Forrás:

Die Stadt der Mitte. Jerusalem im Psalter, in: Israelsonntag, 8. August 2010c. „Wünschet Jerusalem Segen …“. Psalm 122, Aktion Sühnezeichen. Predigthilfe & Materialien, 10–18.

A szerzőről:

Daniel Krochmalnik a Potsdami Egyetem Zsidó Teológiai Iskola ügyvezető igazgatója. Elsősorban a rabbinikus gondolkodás (például Rási, Nachman Krochmal) és a zsidó filozófia, különösen a zsidó felvilágosodás témájában publikál; társszerkesztője a Moses Mendelssohn összegyűjtött írásainak. Jeruzsálem különleges helyzetéről írt írását a zsidó hagyományban ITT olvashatják blogunkon.

Vielen Dank an Prof. Dr. Daniel Krochmalnik!

A képek forrása:

literaturhandlung.com; Six Degrees of Kosher Bacon; Wikimedia; World History Encyclopedia.