Az állatvilággal való kapcsolatainkban általában két véglet között ingadozunk. Egyrészt, mint emberhez hasonló partnerként, igazi beszélgetőtársként simogatjuk őket. Másrészt úgy rendelkezünk velük, hogy a számunkra való hasznosságuk szempontjából vizsgáljuk őket. A Concilium nemzetközi folyóirat új száma éppen az emberi és nem emberi állatok közötti „ambivalens viszonyra” összpontosít: „Egyes állatokat családtagjainkként kezelünk: velük kapcsolatokat élünk meg, felismerjük bennük az intelligenciát, az örömöt, a fájdalmat. Más állatokat viszont nem tekintenek többnek, mint dolgoknak, értelmetlen tárgyaknak, amelyeket az emberi szükségletek kielégítésére használnak.”
A szerzők filozófiai, teológiai és vallásközi szempontból elemzik ezt az alapvetően antropocentrikus kapcsolatot. Hogy az olvasóknak ízelítőt adjunk az ezeken az oldalakon kifejtett munkából, hallgassuk meg Silvia Schroert, aki tanulmányában (amelyet itt csak részben közlünk) az állatok jelenlétére összpontosít a héber Bibliában.
A változatos állatvilág az Ószövetségben
Az Ószövetségben az állatvilág mindenütt jelen van: a történetekben, a költészetben, a törvényhozási szövegekben. Jelentősége Izrael valós világában így tükröződik. A vadállatok és a haszonállatok a mindennapi élet részei, de jelen vannak az istenábrázolásban, a metaforákban, az ókori kultúra filozófiájában vagy teológiájában is.
Abban az időben minden ember, még a városi környezetben élők is, állandó kapcsolatban állt az állatokkal. A háziállatok, mint a juhok, kecskék, ökrök és szamarak gyakran éltek gazdájuk mellett; úgyszólván a család részét képezték. A háziállattal, a juhokkal, mint családtaggal való különösen bensőséges kapcsolatot írja le Nátán példázata (2Sám 12,3). Különösen a kis háziállatokat használták élelmezésre és táplálkozásra. Tej és gyapjú, bőr és hús vagy zsír, sőt még szarvak is, semmi sem maradt felhasználatlanul, és nagyon keveset nem fogyasztottak el. Az állatok jólétéről és szaporodásáról mindenki, családok és törzsek gondoskodtak. Az állatokat napközben ki kellett terelni a legelőre, és meg kellett védeni a ragadozóktól, fejni és nyírni kellett őket, elegendő vízre és biztonságos éjszakai menedékre volt szükségük. A nyájak gondozása a napokat és az évszakokat, valamint a földművelő családok ünnepeit, például a nyírás ünnepét (1Sám 25), megszakította. Nem csoda tehát, hogy a pásztorok feladatának rendkívül szimbolikus jelentősége: a pásztorok nélküli nyáj a magárahagyatottság szinonimája. Az ókori Közel-Keleten az isteneket és királyokat állatok és emberek pásztoraként írják le vagy ábrázolják. Dávidot kiveszik a nyáj őrizetéből, hogy királlyá kenjék (1Sám 16,11). A nyáj állatainak áldása az istenségtől származik (MTörv 7,13). A zsoltárokban Istent az imádkozók és imádkozó asszonyok pásztoraként írják le (Zsolt 23; 79,13; 95,7; 100,3). A próféták Izrael fejedelmeit és királyait nyomorult pásztorokként bírálják (Ez 34,1-31), akik elhagyják nyájukat, amíg Isten maga össze nem gyűjti és újra nem vezeti azt. [...]
A haszonállatok mellett a vadállatok is nagyon közel álltak az emberhez. Aki a falvak között utazott, gazellára vadászott vagy kecskecsordát vezetett fel a közeli hegyre, azt oroszlán, párduc vagy medve lephette meg. Még azoknak is megfagyott a vér az ereikben, akik a házban húzódtak meg, ha oroszlánüvöltést hallottak a közelben (Ám 3,8; Péld 22,13; 26,13). A mezőkön és a házakban a kígyók vagy a skorpiók jelentettek veszélyt, de a sáskáktól is tartottak, mert felfalták a termést. A vadon élő állatokat nagy gonddal figyelték, és gyakran csodálkoztak emberfeletti képességeiken és életmódjukon.
Az Ószövetség világában különböző módon minden házi vagy vadállat jelen van.
Sok állat évezredes vagy évszázados hagyományok szimbolikus vagy mitikus jelentését hordozza. A galamb, mint a szerelem istennőinek kísérőállata és templomuk jelképes állata, az erotikus szerelem képévé vált, a szamár mint békés teherállat a császári hatalom ellenképévé vált a ló helyett. Az oroszlán a királyok kiváló társa és jelképes állata volt, de egyben a veszélyt és a káoszt is jelképezte, amelyet kordában kellett tartani. A bika a mindennapi életben betöltött jelentősége mellett hagyományosan kapcsolatban állt az istenekkel, akikről úgy tartották, hogy az időjárást felügyelik. A kígyók és a szfinxek, akárcsak a zsidó szeráfok és kerubok, a templomokban az őrök szerepét töltötték be, és fontos szerepet játszottak az istenábrázolásokban.
Egy alávetettségi történet vége felé?
Még ha a bibliai szövegek megírásának idején az isteni parancs, miszerint „hajtsátok uralmatok alá a földet” nem is az állatvilág feletti önkényuralomra szólt, pontosan ez történt: uralom és kizsákmányolás a pusztulásig. Mondhatnánk, hogy a Ter 1,28 nem volt motorja, de nem is volt fékje ennek a fejleménynek. Ma a leigázás történetének a végén, nem pedig a kezdetén vagyunk. Ugyanakkor a történelem során soha nem volt még példa arra, hogy az állatok ismerete ilyen magas szintre emelkedett volna. Az 1960-as évek óta a viselkedéskutatás sokkal közelebb hozta az emberi és az állati viselkedést egymáshoz, mint azt korábban valaha is gondoltuk. Ma már nem tekintjük úgy az állatok viselkedését és az őket cselekvésre késztető impulzusokat, mintha pusztán „ösztönök” diktálnák őket, mint ahogyan az néhány évtizeddel ezelőtt volt. A homo sapiens sok tekintetben már nem olyan egyedülálló, mint amilyennek sokáig hitte magát. Mindezek az alapvető változások hatással voltak mind a filozófiai és teológiai diskurzusokra, mind pedig az ókor tudományos kutatásának érdekeire.
Ma már a bibliai szövegekkel kapcsolatos kérdéseink is mások, mint egy évszázaddal ezelőtt.
Mi a közös az emberekben és az állatokban, mi választja el őket? Hogyan alakult ki eredetileg a kapcsolatuk – Isten által, a teremtés óta – és hogyan fejlődött? Milyen felelősséggel tartozik az ember az állatokért, ha az ember a felsőbbrendű partner az állattal való kapcsolatban?
Emberek: Istenhez hasonlóak és (ezért) felelősek az állatok feletti uralkodásért
Az első teremtési beszámoló minden feltételezett biológiai rokonság ellenére hangsúlyozza az ember és a szárazföldi állatok közötti különbségeket. Csak az emberek kapják meg a szaporodásra vonatkozó áldást, a szárazföldi állatok nem. Az emberre bízzák ezt a feladatot (Ter 1,28):
„Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és tegyétek művelhetővé, uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden élőlényen, amely a földön mozog.”
Itt, mint ahogy a Zsolt 8,7–9 versekben is, nincs szó erőszakról és kizsákmányolásról; inkább egy atyáskodó, felelősségteljes uralkodásra kellett volna gondolni. A „megművelhetővé tétel” a vadállatok vadászatának és elejtésének jogát alapozza meg, az „uralkodás” (mondhatnánk, megszelídítés) pedig az állatok termékeinek és erejének felhasználásához való jogot. Az özönvíz után a húsevés joga is hozzáadódik (Ter 9,3), és azóta az ember uralmával rémületet kelt az állatvilágban (9,2). A szöveg fejlődésében az állatvilág feletti uralom legitimációja az ember Istenhez való hasonlóságából ered, amit az állatoknak nem tulajdonítanak.
Ennek a kombinációnak az ok-okozati összefüggését nem lehet pontosan megragadni, de úgy tűnik, hogy köze van a „biológiához”: az ember nemcsak az állatokkal, hanem Istennel is rokonságban áll; a Zsolt 8,6 szerint „alig kevesebb, mint egy isten”. Bár az első teremtési beszámoló nem az embert tekinti a teremtés koronájának – az isteni cselekvést „megkoronázó” következtetés inkább a sábát (Ter 2,2köv.) –, ily módon az ember és az állat között olyan hierarchia jön létre, amely az Isten és az ember közötti rokonságból ered.
A vallástörténeti háttér előtt némiképp meglepő az ember „istenképiségének és hasonlatosságának” számunkra ismerős toposza: az ókori Keleten és Felső-Egyiptomban hagyományosan az istenábrázolások korántsem csak antropomorf-szociomorfikusak, hanem gyakran teriomorfikusak (állatszerűek). Oroszlán, bika, kígyó, keselyű vagy galamb: az állat és az istenség közötti közelségnek számos nyoma található a bibliai szövegekben is. De egészében véve az ószövetségi hagyomány háttérben hagyja az állat és Isten közötti hasonlóságot.
Következtetés
Nem tagadható az állatok világával kapcsolatos fontos bibliai szövegek antropocentrizmusa. Hogyan kezelik a keresztények azt a tényt, hogy bizonyára emiatt sem tematizálják kifejezetten az állatok világát Jézus és a születő egyház Isten országáról szóló üzenetében? Valóban az ember, ahogyan a Tóra elején található Ter 1,29 „előírja”, az egyetlen teremtmény, amely Istenhez való hasonlatosságot követelhet magának? És ha igen, milyen jogok és kötelességek vezethetők le ebből a tényből ma, szemben a bibliai szövegek keletkezésének idejével? E hatalmas kérdés megválaszolásához legalább az Ószövetség kevésbé antropocentrikus szövegeit figyelembe kell vennünk.
Fordította: #BibliaKultúra
Forrás:
https://www.queriniana.it/blog
A képek forrásai:
queriniana.it;
További tájékozódásul:
