#BibliaKultúra

1.  Bevezetés a héber Bibliába és annak radikális eszméibe [00:00:00]

Mondanom sem kell, hogy az emberi civilizáció nagyon-nagyon régi. Mindazonáltal annak legkorábbi szakaszairól sok évszázadon keresztül, egészen a 19-20. század nagy régészeti felfedezéseiig, amelyek feltárták számunkra az ókori Közel-Kelet nagy civilizációit, meglehetősen korlátozottak voltak az ismereteink. Felvázoltam az ókori Közel-Keletről egy rendkívül „élethű” térképet. Mindig a Földközi-tengerrel, a Nílus folyóval, a Tigrissel és az Eufrátesszel kezdem. Az ókori Egyiptom nagy civilizációi, Mezopotámia és az a terület, amelyet mi a Termékeny félholdnak nevezünk, amelynek egy kis része, egy Rhode Island nagyságú része itt Kánaán.

A régészek a 19-20. században döbbenten bukkantak rá figyelemre méltó népek és kultúrák romjaira és feljegyzéseire – egyes esetekben hatalmas, összetett birodalmakra, amelyek közül azonban néhány teljesen eltűnt az emberi emlékezetből. Az újonnan felfedezett nyelvük már régen feledésbe merült; gazdag irodalmi és jogi szövegeik mára megfejthetetlenek lettek. Ez hamarosan megváltozott. A felfedezéseknek köszönhetően most már abban a helyzetben vagyunk, hogy értékelni tudjuk a legkorábbi civilizációk monumentális eredményeit.

Sok tudós és sok ember megjegyezte, hogy van abban némi irónia, hogy az ókori közel-keleti népség az egyik, vagy talán a legmaradandóbb örökséggel rendelkező népség, amely az ókori közel-keleti civilizáció egyik nagy központját építette és lakta. Érvelhetünk amellett, hogy a legmaradandóbb örökséggel bíró ókori közel-keleti nép egy olyan nép, amelynek volt egy eszméje.

Ez egy új eszme volt, amely szakított szomszédjai eszméivel, a szóban forgó nép pedig az izraeliták voltak.

A tudósok arra a felismerésre jutottak, hogy a Biblia ellenkező állításai ellenére az izraeliták egy kis, viszonylag jelentéktelen csoport volt a történelmük nagy részében. I.e. 1000 körül sikerült megalapítaniuk egy királyságot azon a földön, amelyet az ókorban Kánaán néven ismertek. Valószínűleg sikerült leigázniuk néhány szomszédjukat, és adót szedtek – ezzel kapcsolatban van némi vita –, de körülbelül i.e. 922-ben ez a királyság két kisebb és jelentéktelenebb királyságra oszlott, amelyek jelentősége is csökkent. Az északi királyságot, amely zavaros módon Izrael néven ismert és tizenkét izraelita törzsből tízből állt, i.e. 722-ben az asszírok elpusztították. A déli királyságnak, amely a tizenkét törzsből kettő alkotott, és amely Júda néven ismert, sikerült fennmaradnia egészen i.e. 586-ig, amikor is a babilóniaiak bevonultak, meghódították, a népet pedig száműzetésbe hurcolták. A főváros, Jeruzsálem elesett.

A hódítás és a száműzetés olyan események voltak, amelyek általában egy adott etnikai nemzeti csoport végét jelentették, különösen az ókorban. A meghódított népek a legyőzött istenüket a hódítóik győztes istenére cserélték, és végül kulturális és vallási asszimilációra, vegyes házasságra került sor. Ez a nép, mint megkülönböztető egység eltűnne, és valójában jobbára ez történt az északi királyság tíz törzsével. Elvesztek a történelem számára. Ez nem történt meg Izrael nemzetének azon tagjaival, akik a déli királyságban, Júdában éltek. Annak ellenére, hogy nemzeti politikai bázisuk i.e. 586-ban megszűnt, az izraeliták valójában egyedül az ókori közel-keleti történelemben szereplő számos nép – a sumérok, az akkádok, a babilóniaiak, a hettiták, a föníciaiak, a hurriták, a kánaániak – közül emelkedtek ki az államuk halála után, és

olyan közösséget és kultúrát hoztak létre, amely a történelem különböző fordulatain és viszontagságain keresztül egészen a modern korig nyomon követhető.

Ez eléggé egyedülálló állítás. És magukkal vitték azt az eszmét és azokat a hagyományokat, amelyek megalapozták a nyugati világ nagy vallásait: a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot.

Az ókori népek körében széles körben elterjedt elképzelés a világegyetemről valószínűleg ismerős. Az emberek a különböző természeti erőket isteni hatalommal átitatottnak, bizonyos értelemben istenségeknek tekintették. A föld isten volt, az ég isten volt, a víz isten volt, isteni erővel rendelkezett. Más szóval az istenek azonosak voltak a természeti erőkkel, vagy azokban jelentek meg. Sok isten volt. Egyetlen isten sem volt tehát mindenható. Nagyon-nagyon sok bizonyíték van arra, hogy az ókori izraeliták nagyjából osztották ezt a világnézetet. Már a legkorábbi szakaszokban részt vettek az ókori Közel-Kelet szélesebb körű vallási és kultikus kultúrájában. Az idők folyamán azonban egyes ókori izraeliták – nem mind egyszerre és nem egyöntetűen – szakítottak ezzel a nézettel, és egy másik nézetet fogalmaztak meg, miszerint egyetlen isteni hatalom, egyetlen isten létezik.

De a számnál sokkal fontosabb volt az a tény, hogy ez az isten a természeten kívül és a természet felett állt. Ezt az istent nem azonosították a természettel. Ő meghaladta a természetet, és nem a természet vagy a természeti jelenségek révén ismerték meg. A történelmen, az eseményeken és az emberiséggel való sajátos kapcsolatán keresztül ismerték meg őt. Látni fogjuk, hogy ez az elsőre egyszerűnek és nem túl forradalminak tűnő elképzelés az izraelita kultúra minden aspektusára kihatott.

Ahogyan a kurzus során haladunk előre és egyre többet tudunk meg a bibliai vallásról és a bibliai történelemszemléletről, egyértelmű lesz, hogy ez az elképzelés biztosította az ókori izraeliták entitásának, vallási egységének fennmaradását. Különböző bonyolult módokon a történelem fölött abszolút kontrolt gyakorló, teljesen transzcendens istenről alkotott nézet lehetővé tette egyes izraeliták számára, hogy még a legtragikusabb és legkatasztrofálisabb eseményeket, például a fővárosuk elpusztítását és a megmaradt népük száműzetését is úgy értelmezzék, hogy azok nem Izrael istenének vereségét vagy akár Isten elutasítását jelentették, hanem szükségesnek, Isten Izraellel kapcsolatos nagyobb célja vagy terve szükséges részeként tekintették.

Ezek az izraeliták vallási és kulturális forradalmuk feljegyzéseit hagyták ránk azokban az írásokban, amelyeket együttesen a héber Biblia néven ismerünk, és ez a kurzus bevezetés a héber Bibliába, mint az ókori Izrael vallási életének és gondolkodásának kifejeződésébe, valamint mint a nyugati civilizáció alapdokumentumába. A kurzusnak több célja van.

Mindenekelőtt szeretnénk, hogy megismerkedjenek a héber Biblia tartalmával. Nem fogjuk szóról szóra felolvasni minden egyes részletét.

A második célunk az, hogy megismertessük Önökkel a Biblia tanulmányozásának számos megközelítését, különböző módszertani megközelítéseket, amelyeket a modern kutatók terjesztettek elő, de amelyek közül néhány valójában elég régi. Időnként történészt fogunk játszani, időnként irodalomkritikusok leszünk. Időnként vallás- és kultúrkritikusok leszünk.

• „Hogyan működik ez irodalomként?” 
• „Mit mondtak az izraeliták a maguk idejében és korában, és kik ellen és miért?”.

A kurzus harmadik célja, hogy betekintést nyújtson az értelmezés történetébe. Ez igazán szórakoztató része a kurzusnak. A Biblia radikálisan új felfogása az isteniről, az embernek, mint erkölcsi cselekvőnek forradalmi ábrázolása, Izrael népének lebilincselő története olvasók nemzedékeit indította arra, hogy elgondolkodjanak értelmén és üzenetén. Ennek eredményeként a Biblia az értelmezések, kommentárok és viták hatalmas építményének alapjává vált, mind a hagyományos, mind a tudományos, egyetemi, világi környezetben.

A kurzus negyedik célja, hogy megismertesse Önökkel az ókori Izrael a Bibliában ábrázolt kultúráját az ókori Közel-Keleti történelmi és kulturális környezetének hátterében, mert a régészeti felfedezések, amelyekre fentebb utaltunk, feltárják előttünk a térség összes lakójának, így az izraelitáknak is a szellemi és kulturális örökségét. Ezeknek a leleteknek az egyik legfontosabb következménye, hogy fény derítenek a Biblia anyagának hátterére és eredetére.

Így most már látjuk, hogy a Bibliában szereplő hagyományok nem légüres térből származnak. A Teremtés könyvének első fejezetei (Ter 1–11), amelyeket „őstörténetek” is neveznek, amely nagyon szerencsétlen elnevezés, mert ezeket a fejezeteket valóban nem a hagyományos értelemben vett történelemként lehet a legjobban olvasni vagy értelmezni – de ez a 11 fejezet nagyon sokat köszönhet az ókori közel-keleti mitológiának.

A Teremtés könyve 1. fejezetében szereplő teremtéstörténet az Enuma Elis néven ismert babiloni eposzra támaszkodik. Erről a szövegről még bővebben fogunk beszélni. Az első emberpár története az Édenkertben, amely a Teremtés könyve 2. és 3. fejezetében található, egyértelmű rokonságot mutat Gilgames eposzával, amely egy babiloni és asszír eposz, amelyben egy hős a halhatatlanság fárasztó keresésére indul. A Noé és az özönvíz története (Ter 6–9) egyszerűen egy régebbi özönvíz-történet izraelita változata, amelynek megtaláltuk a másolatát: egy mezopotámiai történetet, amelyet Atrahaszísz-eposznak neveznek és egy olyan özönvíz-történet, amelyet szintén beépítettek a Gilgames-eposzba. A bibliai hagyományok gyökerei mélyen a korábbi időkbe és a környező országokba és hagyományokba nyúlnak. A bibliai történetek és az általuk párhuzamba állított ókori közel-keleti történetek közötti párhuzamok intenzív tanulmányozás tárgyát képezték.

Azonban nem csak a bibliai anyagok és az ókori közel-keleti források közötti hasonlóság a fontos számunkra. Sőt, bizonyos szempontból éppen a különbözőség az, ami számunkra figyelemre méltóan fontos, a közös közel-keleti örökség bibliai átalakulása az Istenről, a világról és az emberiségről alkotott radikálisan új felfogásának fényében. Ezzel még mélyebben fogunk foglalkozni, most csak egy példát említek.

Van egy sumér történetünk az i. e. harmadik évezredből: Ziuszudra története, és nagyon hasonlít a Teremtés könyvében szereplő Noé özönvíz történetéhez. A sumér és az izraelita történetben is

• van egy özönvíz, amely egy szándékos isteni döntés eredménye;
• egy megmentő szerepre kiválasztott személy,
• aki rendkívül pontos utasításokat kap egy bárka építésére
• illetve arra vonatkozóan, hogy kit vigyen a fedélzetre;
• az özönvíz lecsap és kiirt minden élőlényt;
• a bárka egy hegycsúcson áll meg;
• a hős madarakat küld ki a föld felderítésére;
• amikor pedig kijön a bárkából, áldozatot mutat be az istennek.

Ugyanazok a narratív elemek vannak a két történetben. Egyszerűen csodálatos, amikor egymás mellett olvassuk őket. Ami azonban nagy jelentőséggel bír, az nem egyszerűen az, hogy a bibliai író egy olyan történetet mesél el újra, amely az ókori Mezopotámiában nyilvánvalóan mindenhol ismert volt. Az izraeliták úgy alakították át a történetet, hogy az a saját értékeik és nézeteik kifejezésének eszközévé vált. A mezopotámiai történetekben például az istenek kiszámíthatatlanul, szeszélyből cseleksznek. Sőt, az egyik történetben azt mondják: „Óh, az emberek olyan zajosak, hogy nem tudunk tőlük nyugodtan aludni, töröljük el őket”. Ennyi az indoklás. Nincs erkölcsi aggály. Az istenek elpusztítják ezeket a tehetetlen, de sztoikus embereket, akik zsarnoki, igazságtalan és érzéketlen uralmuk alatt vergődnek. A bibliai történetben, amikor az izraeliták elmesélték a történetet, módosították azt. Isten megalkuvást nem ismerő etikai normái vezetnek arra, hogy az özönvizet az isteni igazságszolgáltatás aktusaként hozza el. Bünteti az emberek gonosz romlottságát, akiket oly szeretettel teremtett, és akiknek romlását nem bírja elviselni. Tehát valami mást mond. Egészen más üzenetet közvetít.

Amikor tehát összehasonlítjuk a Bibliát az ókori Közel-Kelet irodalmával, nemcsak azt a hihetetlen kulturális és irodalmi örökséget fogjuk látni, amelyben nyilvánvalóan osztoztak, hanem azt az ideológiai szakadékot is, amely elválasztotta őket. Továbbá látni fogjuk, hogy a bibliai írók milyen gyönyörűen és ügyesen manipulálták és használták ezeket a történeteket egy radikálisan új eszme kifejezőeszközeként. Ezekből a forrásokból merítettek, de sajátos módon keverték és alakították őket.

Ezzel elérkeztünk egy kritikus problémához, amellyel mindazok szembesülnek, akik a bibliai anyagok alapján próbálják rekonstruálni az óizraeli vallást vagy kultúrát. Ez a probléma a szöveg végső szerkesztői és a Bibliába beépített néhány régebbi forrás közötti ellentétes perspektíva, néhány olyan régebbi forrás, amelyekre nyilvánvalóan támaszkodtak.

Ismétlem: ez lesz az egyik legszórakoztatóbb dolog számukra, mint a szöveg olvasói számára, ha figyelmesek és készek meghallgatni a szövegben rejlő hangok kakofóniáját.

A Biblia sok tekintetben alapvető elégedetlenséget képvisel vagy fejez ki azzal a tágabb kulturális közeggel szemben, amelyben keletkezett, és ez számunkra azért érdekes, mert sok modern ember hajlamos a Bibliára úgy gondolni, mint a konzervativizmus jelképére. Ugye? Hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mint egy régi, elavult dokumentumra, amelynek idejétmúlt eszméi vannak, és azt hiszem, ennek a kurzusnak az a kihívása, hogy új szemmel tekintsünk a Bibliára, hogy értékelni tudjuk azt, ami volt, és ami sok tekintetben ma is: egy forradalmi, kulturális kritika.

A Bibliát csak akkor tudjuk friss és értő szemmel olvasni, ha előbb elismerjük és félretesszük a Bibliával kapcsolatos néhány előfeltevésünket.

Valójában tényleg lehetetlen, hogy ne legyen valamilyen véleményünk erről a műről, hiszen kultúránk alapvető része. Tehát még ha soha nem is nyitotta ki, vagy olvasta a Bibliát, lefogadom, hogy tud idézni néhány sort – „szemet szemért, fogat fogért”, és lefogadom, hogy nem igazán tudja, mit jelent. „Szegények mindig lesznek veletek”: biztos vagyok benne, hogy nem igazán tudja, mit jelent. Ezek olyan dolgok és mondatok, amelyeket hallunk, és ezek egy bizonyos benyomást keltenek bennünk a bibliai szövegről és annak működéséről. Verseket idéznek, utalnak rájuk, akár azért, hogy pártolják és felértékeljék, akár azért, hogy kigúnyolják és pellengérre állítsák őket. De úgy érezhetjük, hogy nagyjából van egy képünk a Bibliáról és egy nagyjából képünk a szemléletéről, holott valójában csak népszerű tévképzeteink vannak, amelyek abból erednek, ahogyan a Bibliát használták vagy visszaéltek vele.

A Bibliával kapcsolatos dédelgetett előfeltevéseink többsége olyan meghökkentő állításokon alapul, amelyeket mások tettek a Biblia nevében, olyan állításokon, amelyeket a Biblia nem tett saját maga nevében.

2. A Bibliával kapcsolatos általános tévhitek [00:16:10]

Mielőtt tehát folytatnánk, meg kell kérnem Önöket, hogy a kurzus érdekében tegyenek félre néhány, a Bibliával kapcsolatos, elterjedtebb mítoszt. Van itt egy kis listám az Önök számára.

Az első az az elképzelés, hogy a Biblia egy könyv. A Biblia nem egy könyv. Ettől megszabadulunk. A Biblia nem egy könyv, mindazzal együtt, amit ez feltételez, hogy egységes stílusa és üzenete van, és egyetlen szerzője, olyan dolgok, amikre gondolunk, amikor a „könyv” szó hagyományos értelmében gondolunk. A Biblia egy könyvtár. Olyan írások vagy könyvek antológiája, amelyeket nagyon különböző helyzetű emberek írtak és szerkesztettek hosszú időn keresztül, és amelyek nagyon különböző kérdésekre és ösztönzésekre reagáltak, némelyik politikai, némelyik történelmi, némelyik filozófiai, némelyik vallási, némelyik erkölcsi kérdésekre.

A Bibliában sokféle típusú vagy műfajú anyag található. Vannak elbeszélések, csodálatos elbeszélő történetek. Van mindenféle törvény. Vannak kultikus és rituális szövegek, amelyek előírják, hogyan kell valamilyen szertartást végezni. Vannak feljegyzések a próféták üzeneteiről. Van lírai költészet, van szerelmi költészet, vannak közmondások, vannak hálaadó és sirató zsoltárok. Tehát rendkívül sokféle anyag van ebben a könyvtárban, és abból a tényből, hogy ez nem egy könyv, hanem változatos művek antológiája, következik, hogy nem egy ideológiai monolit. Ezzel sok hallgató küzd. A bibliai gyűjteményen belül minden egyes könyv, vagy könyvön belüli hagyományszál a maga sajátos hangján szólal meg az elmélkedés szimfóniájában, amely a Biblia. A Teremtés könyve a dolgok eredetével foglalkozik, és a gonosz létezésével, a bálványimádás és a szenvedés létezésével birkózik egy olyan világban, amelyet egy jó isten teremtett. A papi szövegek a Leviták és a Számok könyvében a teljes élet szentségét, valamint a szentség, az etikai és rituális tisztaság eszményét hangsúlyozzák. A Példabeszédek bölcsességi könyvében ódák szólnak az emberi észhez, a tanuláshoz és a törekvéshez. A Prédikátor könyve úgy olvasható, mint egy huszadik századi egzisztencialista írás: kigúnyolja minden dolog hiábavalóságát, beleértve a bölcsességet is, és egyfajta pozitív egzisztencializmust hirdet. A zsoltárok nagyon egyedi írások, amelyek az egyéni jámborságra, Isten szeretetére és imádatára összpontosítanak. Jób, a Biblia talán legnagyszerűbb könyve, nem árulom el, hogy mit preferálok ott, megkérdőjelezi a hagyományos vallásos vallásosságot, és arra a keserédes következtetésre jut, hogy nincs igazságosság sem ebben a világban, sem máshol, de ettől függetlenül nem vagyunk felmentve az igaz élet hálátlan és talán végső soron értelmetlen feladata alól.

Minden egyes könyv, minden egyes író, minden egyes hang az emberi tapasztalat gazdag szövevényének egy másik szálát tükrözi, az életre és annak rejtélyeire adott emberi válaszokat, a magasztosról és a romlottról való emberi elmélkedést.

Ez elvezet a második pontomhoz, amely szerint a bibliai elbeszélések nem jámbor példabeszédek a szentekről. Oké? Nem jámbor mesék, hanem lélektanilag reális irodalom nagyon is valós emberekről és élethelyzetekről. Nem jámbor emberekről szóló történetek, akiknek a cselekedetei mindig példamutatóak, és akiknek az életének mintául kellene szolgálnia a mi életünkhöz, annak ellenére, hogy a vasárnapi iskolai tantervek gyakran olyanná teszik őket. És annak ellenére, amit el akarnak hitetni velünk. Létezik egy olyan irodalmi műfaj, amely a szentek életét taglalja, a hagiográfia, de az később születik, és nagyrészt a keresztény korban lelhető fel. A Bibliában nem. A Biblia bővelkedik emberi és nem emberfeletti lényekben, és a viselkedésük is lehet botrányos. Lehet erőszakos, lázadó, felháborító, szemérmetlen, fajtalan, gonosz. De ugyanakkor, mint a valódi emberek, megfordulhatnak, és a kötelességen felül hűségesen és igazul cselekedhetnek. Meg tudnak változni, tudnak fejlődni.

Érdekesnek találom, hogy sokan vannak, akik, amikor először kinyitják a Bibliát, megdöbbenéssel és undorral csukják be. Jákob egy csaló; József egy arrogáns, elkényeztetett kölyök; Júda megszegi a menyével szembeni kötelezettségeit, és elmegy, hogy lefeküdjön egy szajhával. Kik ezek az emberek? Miért szerepelnek a Bibliában?

A döbbenet pedig abból az elvárásból fakad, hogy a Biblia hősei valahogyan tökéletes embereknek tűnnek. Ezt maga a Biblia nem állítja.

A bibliai szereplők tehát valódi emberek, valódi, kényszerítő erkölcsi konfliktusokkal, ambíciókkal és vágyakkal, és képesek rövidlátóan és önző módon cselekedni. De ahogy a valódi emberek, ők is tanulhatnak, fejlődhetnek és változhatnak; és ha túl keményen és túl gyorsan próbáljuk igazolni a bibliai szereplőket, csak azért, mert benne vannak a Bibliában, akkor lemaradunk minden jóról. Lemaradunk az erkölcsi kifinomultságról, a mély lélektani meglátásokról, amelyek miatt ezek a történetek olyan időtállóan érdekesek. Olvassuk tehát úgy, mint bármelyik jó könyvet, amelynek szerzője igazán jó, és tudja, hogyan kell igazán érdekes karaktereket alkotni.

Harmadszor: a Biblia nem gyerekeknek való. Van egy 12 és egy 8 éves gyerekem. Nem engedem, hogy olvassák. Nem hagyom, hogy olvassák. Azok a „Bibliai történetek gyerekeknek” könyvek elrémisztenek. Tényleg ijesztőek. Nem alkalmasak gyerekeknek. A Biblia témája inkább felnőtteknek való, különösen az elbeszélő szövegekben. Vannak epizódok árulásról, vérfertőzésről, gyilkosságról és nemi erőszakról. A Biblia nem naiv optimistáknak való. Keményen megrázó anyag. Azokhoz szól, akik elég bátrak ahhoz, hogy felismerjék, hogy az élet tele van fájdalommal és konfliktusokkal, de tele van együttérzéssel és örömmel is. Más értelemben sem gyerekeknek szól. Mint minden irodalmi remekművet, a Bibliát is a szerkezet és a stílus kifinomultsága, a téma és a metaforák művészi kidolgozottsága jellemzi, és higgyék el, ez a felnőtt olvasók számára gyakran elveszik. Munkára készteti olvasóit. A Biblia nem moralizál, vagy csak ritkán, ritkán. Feltár erkölcsi kérdéseket, helyzeteket és belehelyezi azokba az embereket. A következtetéseket az olvasónak kell levonnia. Mindenféle paradoxonok, finom szójátékok és iróniák is vannak benne, a figyelmes olvasás során ezekkel találkozhatunk. Idővel Önök is elkezdik igazán értékelni őket.

A negyedik mítosz, amitől meg akarunk szabadulni: a Biblia nem teológiai könyv, nem katekizmus vagy szisztematikus teológiai könyv. Nem vallási kézikönyv, annak ellenére, hogy sokkal később a bibliai szakaszok bizonyos értelmezéseiből nagyon összetett teológiai rendszerek fognak szövődni. A Bibliában semmi sincs, ami igazán megfelelne a vallás uralkodó modern nyugati felfogásának, annak, amit mi „vallás”-nak nevezünk, és valójában a bibliai héber nyelvben nincs is szó a vallásra. Egyszerűen nem létezik a „vallás” szó. A kereszténység kialakulásával a nyugati vallást nagymértékben a hit bizonyos tanbeli pontjainak megvallása, illetve az azokhoz való intellektuális hozzájárulás határozta meg. A vallás elsősorban hiedelmek, meggyőződések vagy igazságok katekizmusaként vált meghatározhatóvá, amelyekhez az embernek hozzá kell járulnia, amit én a vallás katekizmus jellegű felfogásának tartok. Ez teljesen idegen a Biblia világától. Egyértelmű, hogy a bibliai időkben és általában az ókori Közel-Keleten a vallás nem olyan tanok összessége volt, amelyekhez az ember csatlakozott. Ahhoz, hogy izraelitává, később zsidóvá válj – a „zsidó” szót történelmileg nem igazán használhatjuk egészen ez idő tájt, i. e. 500 körül, tehát az időszakunk nagy részében az ókori izraelitákról fogunk beszélni –, ahhoz, hogy izraelitává válj, egyszerűen csatlakoztál az izraelita közösséghez, izraelita életet éltél, izraelita halált haltál. Engedelmeskedtél az izraelita törvényeknek és szokásoknak, tisztelted az izraelita mondavilágot, beléptél Izrael történelmi közösségébe, elfogadva, hogy az ő sorsuk és a tiéd azonos legyen. Ez egyfajta honosítási folyamat volt, amit ma honosításnak nevezünk. Tehát a héber Biblia csak nem egy teológiai tankönyv. Rengeteg elbeszélést tartalmaz, és elbeszélő anyaga egy nép, Izrael nemzetének odüsszeiájáról számol be. Nem az isteniről szóló beszámoló, amit a teológia jelent, az isteniről szóló beszámoló. Miután azonban ezt elmondtam, hozzá kell tennem, hogy bár a Biblia nem tartalmaz formális vallási hitvallásokat vagy szisztematikus teológiát, olyan kérdéseket, sok erkölcsi kérdést és néhány egzisztenciális kérdést tárgyal, amelyek a későbbi teológia tudományágának központi kérdései, de nagyon különböző módon kezeli őket. Ezeknek a kérdéseknek a kezelése közvetett, implicit. A történet, az ének, a költészet, a paradoxon és a metafora nyelvét használja. Olyan nyelvet és stílust használ, amely nagyon távol áll a későbbi filozófia és az elvont teológia nyelvétől és stílusától.

Végül a mítoszok számbavételével kapcsolatban rámutatnék – nos, ezt nem igazán kell kiemelnem, ezt meg kell vitatni –, rámutatnék arra, hogy a Bibliát emberek fogalmazták meg és állították össze, szerkesztették, módosították és cenzúrázták, és először szóban, majd írásban adták tovább. Maga a Biblia nem állítja, hogy Isten írta volna. Ez a hit egy sokkal későbbi kor vallási tanítása. Még akkor is elgondolkodtató, hogy mennyire szó szerint értették – érdekes visszamenni és megnézni a bibliai szöveg eredetére vonatkozó legkorábbi állításokat. Hasonlóképpen, Mózes úgynevezett öt könyve – Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Deuteronomium, az első öt könyv, amit Mózes Pentateuchusának nevezünk – sehol sem állítja, hogy teljes egészében Mózes írta volna. Ezt maguk a könyvek sem állítják. Néhány törvény a Kivonulás könyvében, a Szövetség könyve, néhány dolog – igen, azt mondja, hogy Mózes írta le azokat, de nem az egész öt könyvet, amit a hagyomány később neki tulajdonít. A Bibliának nyilvánvalóan sok alkotója volt sok évszázadon keresztül, és ezeknek az íróknak az egyéni stílusa és aggályai, politikai és vallási motivációi gyakran árulkodóak.

Itt most félreteszem az isteni sugalmazottság kérdését, amely számos bibliai vallás hittételét képezi.

A jelenlévők számára is kétségkívül hittétel. Ám nincs alapvető összeférhetetlenség aközött, hogy a Biblia isteni sugalmazottságában hiszünk, és elismerjük azt a szerepet, amelyet emberek játszottak a Biblia tényleges megfogalmazásában, szerkesztésében, továbbadásában és megőrzésében. Mivel pedig ez egy egyetemi kurzus, még csak nem is szemináriumi keretek között indult teológiai kurzus, valóban csak az utóbbi, a bizonyíthatóan emberi összetevő az, ami bennünket foglalkoztat.

A héber Biblia iránti érdeklődésünk középpontjában egyszóval az ókori Izrael kultúrája, történelme, irodalma és vallásos gondolkodása áll a maga sokszínűségében, nem pedig a hit és a teológia kérdései. Tény azonban, hogy a vizsgált dokumentum sok millió ember vallásos hitének alapja, és néhányan közülük most is itt vannak. Elkerülhetetlen, hogy a kurzuson tanultakat párbeszédbe hozzák saját személyes, vallási meggyőződésükkel, és néhányuk számára – remélem, mindannyiuk számára – ez gazdagító és izgalmas lesz. Elképzelhető, hogy néhányuknak nehéz lesz. Tudom, és szeretném őket biztosítani, hogy ezen a kurzuson senki sem kívánja aláásni vagy rossz hírbe hozni a vallásos hitet, mint ahogyan nem kívánja a vallásos hitet sem népszerűsíteni vagy térítésbe kezdeni. Egész egyszerűen a vallásos hit nem témája ennek a kurzusnak. Témánk az ókori Izrael gazdag történelme, irodalma és vallásos gondolkodása, ahogyan azt évezredeken át megőrizték számunkra e figyelemre méltó kötet lapjai, így megközelítésünk szükségszerűen tudományos lesz – tekintettel a teremben ülő emberek sokféleségére is. Ez tényleg minden, ami lehet, hogy közös alapot és közös célokat találjunk a vitáinkhoz.

Ezeket csodálatos tanulási lehetőségnek tekintem mindannyiunk számára. Ezek semmiképpen sem jelentenek problémát számomra.

3. A héber Biblia szerkezetének áttekintése [00:29:33]

Mielőtt a kurzus követelményeiről beszélnék, hadd mondjak néhány szükséges tényt és adatot a Bibliáról. A Biblia tehát olyan könyvek és írások gyűjteménye, amelyek körülbelül i.e. 1000-től kezdődően keletkeztek egészen az i.e. második századig. Nagyon eltérő véleményeket fogunk hallani arról, hogy ez a dolog milyen messzire nyúlik vissza. A héber Biblia utolsó könyve nagyjából i.e. 160-ban íródott. A könyvek némelyike, amelyekről úgy gondoljuk, hogy nagyjából egy bizonyos időből származik, olyan elbeszélésrészleteket vagy jogi anyagokat vagy szóbeli hagyományokat tartalmaz, amelyek akár régebbre vagy még messzebbre is visszanyúlhatnak az időben, és amelyeket talán szóban hagyományoztak át, eztán került írásos formákba. A Biblia nagyrészt héber nyelven íródott, innen a héber Biblia elnevezés. Van néhány arámi nyelvű rész.

A bibliai írások mély és tartós hatást gyakoroltak a három világvallásra: a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra. A zsidó közösségek számára, akik a kereszténység előtti korszakban először állították össze ezeket az írásokat, a Biblia talán mindenekelőtt Isten és a zsidó nép örök szövetségének feljegyzése volt. Ezért a zsidók a Bibliát Tanakh-ként emlegetik. Tanakh: valójában a „T”, „N” és „Kh” betűkből áll, és kis „a”-t illesztettek a betűk közé a könnyebb kiejtés érdekében. Tanakh. Rendben? Ez egy rövidítés.

A T a Tórát jelenti, ami egy „útmutatás”-t, „tanítás”-t jelentő héber szó. Gyakran fordítják „törvénynek”; szerintem ez egy nagyon rossz fordítás. Azt jelenti, hogy oktatás, útmutatás, tanítás, és ez az első öt könyvre utal (Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Deuteronomium).

A Biblia második részét Nevi’im-nek nevezik, ami a héber „próféták” szó. A próféták szakasza valóban két részre osztható, mert a Biblia prófétai szakaszában kétféle írás van. Az első vagy korábbi Próféták folytatja az Izrael történetének egyfajta elbeszélő prózai beszámolóját, Izrael prófétáinak tevékenységére összpontosítva. A korábbi próféták gyűjtemény tehát elbeszélő szövegek. A későbbi Próféták költői és orákulumszerű írások, amelyek annak a prófétának a nevét viselik, akinek az írásokat tulajdonítják. Van a három nagy próféta: Izajás, Jeremiás és Ezekiel, és aztán a tizenkét kisebb próféta, amelyeket a héber Biblia egy könyvként tart számon, mert ez a tizenkettő nagyon kicsi.

A Biblia utolsó szakaszát héberül Ketuvim-nak nevezik, ami egyszerűen annyit jelent, hogy „Írások”, és ez valószínűleg a kurzusunk során elhangzó héber szövegek felét teszi ki. Van még néhány másik kifejezés, ami hasznos lesz utunk során, de tényleg nem szükséges tudni héberül. Csak azt akarom, hogy megértsék, miért a Tanakh az a szó, amit a Bibliára használunk. A Ketuvim, vagyis az Írások valójában egy vegyes gyűjtemény. Különböző típusú műveket tartalmaz.

Ez a három rész nagyon nagyjából megfelel a közösség számára a kanonizáció folyamatának.

Valószínűleg először a Tóra érte el a rögzített és tekintélyi státuszt, majd a Próféták könyvei, végül pedig az Írások. Valószínűleg az első század végére mindezek valamilyen módon rendeződtek.

A Bibliával foglalkozó bármelyik kurzus azonnal beleütközik a tanulmánya tárgyának meghatározásával kapcsolatos problémába, mivel az egyes Bibliák az évszázadok során különböző közösségeket szolgáltak. A héber Biblia egyik legkorábbi fordítása egy görög nyelvű fordítás volt, amelyet Septuaginta néven ismertek. Ezt az Alexandriában élő zsidók – görögül beszélő zsidók, akik a hellenisztikus korszakban, valahol az i. e. harmadik vagy második század környékén az egyiptomi Alexandriában éltek – számára írták, vagyis az Alexandriában élő zsidók javára fordították le. A fordításnak van néhány eltérése a Biblia hagyományos héber szövegétől, ahogyan most ismerjük, beleértve a könyvek sorrendjét is. A Septuaginta a könyvek sorrendjének indoklása időbeli.

• A Teremtés könyveit Eszterig csoportosították, amelyek a múlt dolgairól szólnak;
• Jób könyvei az Énekek énekétől az Énekek énekéig vagy Salamon énekéig olyan bölcsességeket tartalmaznak, amelyek a jelenre vonatkoznak;
• majd a prófétai könyvek, Izajástól Malakiásig, a jövő dolgait tartalmazzák vagy azokról szólnak.

A Septuaginta egyes példányai tartalmaznak olyan könyveket, amelyek nem szerepelnek a héber kánonban, de a korai keresztény kánonban elfogadták.

Az egyház a héber Bibliát fogadta el a nagyrészt hellenista evangéliumok előfutáraként. Fontos társulás volt számára, régi és elismert hagyományokkal. Nekünk elsősorban az ókori izraelita és zsidó közösség Bibliája – az a 24 könyv, amely a Tóra, Próféták és Írásokba van csoportosítva –, ami minden Bibliában közös. Akár zsidó, akár keresztény, ez a 24 a közös alapkönyv. Tehát ez az a 24 könyv, amelyre összpontosítani fogunk.

Mivel az „Ószövetség” egy teológiailag terhelt kifejezés, és azt a gondolatot sugallja, hogy az Újszövetség valamiképpen beteljesítette, felülmúlta vagy régimódivá tette az ókori Izrael Bibliáját, ezért tanulmányunk tárgyát héber Bibliának nevezem. Természetesen használhatnak bármilyen más kifejezést, és természetesen használhatják az Ószövetség kifejezést is mindaddig, amíg egyértelmű, hogy erről a 24 könyvből álló gyűjteményről beszélünk, és nem néhány más dologról, ami az Ószövetségben van, ami nincs benne a hagyományos héber Bibliában. Ez azt jelenti, hogy kevesebb könyvről tanulunk, ami lehet, hogy jó dolog. Nekem megfelel, ha ezt akarják használni, de én inkább a pontosabb „héber Biblia” kifejezést fogom használni. Ha pedig már a szóhasználatnál tartunk, azt is észrevehetik, hogy én az i.e.-t megjelölést használom a 0 előtti időszakra, az i.sz. (vagy i.u.) megjelölést a 0 utáni időszakra. Ez megfelel az ismert Kr. e. és Kr. u. rövidítéseknek. A használatos i.e./i.sz./i.u. egy nem keresztény-központú módja a datálásnak, és sok szakirodalomban is ezzel találkozhatnak.

A keresztények a legkorábbi időktől kezdve használták a Bibliát, de szinte mindig annak görög fordításában, és a keresztény Ószövetség tartalmaz olyan anyagot, amely nem szerepel a héber Bibliában, ahogyan azt már említettem. E művek némelyikét apokrifként emlegetik – néhányan biztosan hallották már ezt a kifejezést. Ezek olyan írások, amelyeket valahol i.e. 200 és i.sz. 100 között írtak. A korabeli zsidók széles körben használták őket. Egyszerűen nem tekintették őket ugyanolyan rangúnak, mint a 24 könyvet. De a katolikus kereszténység kánonjának részévé váltak, és a tizenhatodik században a katolikus egyház számára megerősítették kánoni státuszukat. A reneszánsszal és a reformációval néhány keresztény érdeklődni kezdett a Biblia héber változatai iránt. Ők a héber nyelvet akarták szem előtt tartani, és nem a héberből készült görög fordítást. A protestáns egyház megtagadta az apokrif könyvek kánoni státuszát. Azt mondták, hogy fontosak a jámbor tanítás szempontjából, de kizárták azokat kánonjukból.

Vannak olyan művek is, amelyeket pszeudoepigrafáknak neveznek – ezekről később még beszélünk részletesebben –, nagyjából ugyanebből az időszakból. Ezek általában egy kicsit apokaliptikusabb jellegűek, és soha nem voltak a zsidó vagy a katolikus kánon részei, de vannak olyan keleti keresztény csoportok, amelyek elfogadták őket a kánonjukban. A lényeg, amire próbálok rávilágítani, hogy nagyon sok szent kánon létezik, amelyeket nagyon sok vallási közösség ápol, és ezeket mind „Bibliának” nevezik.

Mi csak arra a 24 könyvből álló alapkészletre összpontosítunk, amely mindenütt közös minden Bibliában, arra a 24 könyvre, amely valójában a zsidó Tanakh.

Nemcsak a bibliai kánon terjedelme volt változatos az egyes közösségekben, hanem maga a tényleges szöveg is képlékeny volt. Természetesen nem rendelkezünk eredeti másolatokkal ezekről az anyagokról, ahogyan azok annak tollából kerültek ki, aki írta őket, és valójában a huszadik század közepe előtt a Biblia legősibb kéziratai és kézirattöredékei az i.u. 900-as évből származnak. Ez rettenetesen messze van azoktól az eseményektől, amelyekről beszélnek. Ezen el kell gondolkodnunk, nem igaz? El kell gondolkodnunk ezen, és azon is, hogy ez mit jelent, és hogy hogyan továbbították és őrizték meg őket a mai technológiai eszközök nélkül. Ami pedig annyira izgalmas volt a 20. sz. közepén, az a holt-tengeri tekercsek felfedezése. Biztos vagyok benne, hogy hallottak már róluk.

A négyes számú barlang (4Q) a háttérben más barlangokkal.

Drámai változást hoztak a héber kéziratos bizonyítékokról való tudásunk állapotában. A holt-tengeri tekercseket a Júdeai sivatag barlangjaiban találták. Korábban azt hittük, hogy egy szektás közösség könyvtára; most azt hiszem, azt feltételezik, hogy egy fazekasüzem vagy valami hasonló volt. Vagyis elképzelhető, hogy csak úgy oda rejtették azokat a római hódítás elől menekülő emberek i.sz. 70-ben.

Van egy igazán nagyszerű tekercsgyűjteményünk, amelyeket között ott van Izajás könyvének majdnem teljes másolata, aztán részleges másolatok vagy töredékek az összes bibliai könyvből, kivéve talán Esztert. Vagy tévednék? Nem gondolom, hogy Eszter könyve előkerült Qumránból – szerintem ez az egyetlen.

A Nagy Izajás-tekercs fakszimile fotója, amely a 12-13. oszlopot (14-16. fejezet) mutatja. A tekercs alján sérülés látható, amely a szöveg egy részét eltakarja.

Némely kézirat az i.e. 4. és 3. századból származik. Most már érthető, miért volt mindenki olyan izgatott. Hirtelen bizonyítékunk lett arra, hogy tizenhárom vagy tizennégy évszázaddal korábban az emberek olvasták ezeket, és nagyjából ez egy meglehetősen stabil szöveghagyomány. Persze akadnak különbségek. Látjuk, hogy a mi kézirataink nem teljesen olyanok, mint azok a töredékek, de figyelemre méltóan, nagymértékben egyeznek, így némi képlékenységgel valóban beszélhetünk egy viszonylag stabil szöveghagyományról. Érdemes ezen elgondolkodni.

Fordította: #BibliaKultúra 

Forrás:

A képek forrása:

Blendspace; IStock; nvcofny.com; Wikipedia.

Az előadóról:

Christine Hayes amerikai akadémikus és a zsidó tanulmányok tudósa, jelenleg a Yale Egyetem oktatója, szakterülete a talmudi és midrási tanulmányok. Szülei filozófia, vallás, irodalom és kultúra iránti érdeklődése nagyban hozzájárult saját intellektuális szenvedélyeinek formálásához. A középiskola befejezése után a Harvard Egyetemen diplomázott vallástudományból. Egyetemi tanulmányait 1982-ben megszakította, és önkéntesként dolgozott egy izraeli kibucban. Miután két évig a nonprofit szektorban dolgozott, 1986-ban visszatért a tudományos életbe, és a Berkeley Egyetem Közel-keleti Tanulmányok Tanszékén a klasszikus (bibliai és rabbinikus) judaizmusból doktorált. Tanított a Princeton Egyetemen, illetve számos egyetemben volt meghívott előadó. 2006-ban a Bevezetés a héber bibliába című kurzusát a Yale Egyetem Open Courses online platformjának kísérleti projektjévé választotta, amely lehetővé teszi, hogy bárki világszerte hozzáférjen a tananyaghoz és az előadások felvételeihez.

A következő részben:

A héber Biblia ókori közel-keleti környezetében: kontextusban a bibliai vallás