#BibliaKultúra

William Hole (1846-1917) illusztrációja Jeruzsálem babilóniai elfoglalásáról.

A Bibliában a Siralmak könyve, a Megillát Ékha tele van teológiai és szöveges ellentmondásokkal, ami megnehezíti a szövegértést. Erre számos példa van:

• Vajon a Templom lerombolása Izrael bűneinek következménye volt-e abban a nemzedékben – pl. „jaj nekünk, mert vétkeztünk!” (5:16) – vagy azok őseinek hibája – „atyáink vétkeztek, és nincsenek többé, és mi viseljük vétkeiket” (2:20)?
• Van-e helye a reménységnek – „De ez jut eszembe, és ezért van reménységem” (3:21) – vagy, ahogy sok vers utal rá, a jövő sivár – „És mondtam: Erőm és reménységem az Úrtól elveszett” (3:18)?
• Igazságos-e Isten az Ő útjain – „Igazságos az Úr” (1:18) –, vagy ártatlan áldozatokra szabadította haragját – „Nézd Uram, és lásd, kivel tetted ezt” (2:20)?
• A szöveg aszimmetrikus versmértéke, az egyes szám első személyről harmadik személyre való hirtelen váltás és a következetes elbeszélésmenet hiánya megnehezíti az egyes versszakok beszélőjének és céljának megállapítását.

Bár ezt a szöveget hagyományosan közösen olvassák a Tisá be-Áv böjti napján, üzenete és célja továbbra is megfoghatatlan. Természetesen, ha az egyetlen célja a Templom lerombolásának és a zsidó nép száműzetésének történelmi eseményére való emlékeztetés lenne, akkor a szövegnek tartalmaznia kellene a dátumokat és az események időrendi sorrendjét. A Siralmakból azonban mindkettő hiányzik. Annak érdekében, hogy értelmet adjanak ennek a rejtélyes könyvnek, a kutatók számos újszerű keretben próbálták megfejteni a Siralmak könyvét.[1] Számos, viszonylag új keletű munka pszichológiai elméleteket és kutatásokat használt fel a szöveg megértéséhez.[2] Bár tartalmilag eltérőek, mindegyikük egyedi nézőpontot kínál a Siralmak könyvére, és utat mutat számos ellentmondásának megértéséhez. Elemezve a friss perspektívát és nyelvezetet, amelyet ezek a pszichológiai értelmezések adnak nekünk, mélyebb megértést nyerhetünk a Siralmakról, és ezáltal Tisha be-Áv-élményünket a nemzeti gyógyulás napjává alakíthatjuk.

Rembrandt: Jeremiás siránkozik Jeruzsálem felett (1630)

1. A Siralmak könyve a gyász tükrében

1993-ban Paul Joyce, a Birminghami Egyetem munkatársa a gyász két különböző könyvben leírt két pszichológiai elmélet fényében tette közzé a Siralmak értelmezését. Ez a két könyv Yorick Spiegel: The Grief Process és Elisabeth Kübler-Ross: On Death and Dying c. munkája volt.[3] Az említett két pszichológus szerint a gyász feldolgozása különböző szakaszokban zajlik, és a mindegyik szakaszt különböző érzelmek jellemzik. Fontos, hogy mind Spiegel, mind Kübler-Ross elismerte, hogy ezek a szakaszok nem mindig lineárisan alakulnak, és hogy a gyászolók az egyes szakaszokban különböző időt töltenek. Mindazonáltal azt állították, hogy ezen elméletek alapvető keretét a legtöbb gyászoló meg tudja becsülni. Joyce szerint a gyász e két pszichológiai elméleti szakember által leírt szakaszainak mindegyike megjelenik a Siralmak könyvének szövegében, bár nem abban a sorrendben, ahogyan eredetileg gondolták.[4] Ahogyan az ember egy szeretett személy elvesztése után végigmegy ezeken a szakaszokon,

úgy olvashatjuk a Siralmak könyvének szövegét is, mint Jeruzsálem, egy gyászoló özvegyasszony, aki férje, Isten elvesztését gyászolja ezeken a szakaszokon keresztül.

Spiegel négy fázist határoz meg az általa „gyászfolyamatnak” nevezett folyamatban.

1. Az első szakasz a sokk, az azonnali fájdalom, amely röviddel a veszteség után következik. Joyce szerint ezt a szakaszt jól példázza a nyitó verssor, amely a Jeruzsálem alacsony helyzete miatti teljes megdöbbenést fejezi ki: „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város!” (1:1).
2. A második, kontrollált stádiumnak nevezett szakasz akkor következik be, amikor a temetés és más gyászszertartások megakasztják az éretlen pszichológiai fázisba való visszafejlődést. Ez összefügghet azokkal a versekkel, amelyek a gyász rituáléit írják le, mint például: „Némán ülnek a földön Sion leányának vénei, port hintettek a fejükre, zsákruhába öltöztek; lehorgasztják fejüket Jeruzsálem szüzei.” (2:10). A gyermeki viselkedésbe való visszaesés,
3. Spiegel harmadik szakasza, minden olyan versben kifejeződik, amely említi a sírást. Ez olyan versekben is megmutatkozik, amelyekben Jeruzsálem visszaemlékezik korábbi időkre, mint például a következő versben: „Visszagondol Jeruzsálem nyomorúsága és hontalansága idején arra, hogy milyen jó dolga volt az elmúlt időkben” (1:7).
4. Az utolsó szakasz az alkalmazkodás, amelyben a gyászoló asszimilálódik és alkalmazkodik a halálhoz, lehetővé téve számára, hogy új perspektívával folytassa életét. Ezt példázzák az olyan vigasztaló versek, mint például: „még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (3:32).

Kübler-Ross megközelítése ismertebb, ő a gyász öt különböző szakaszát mutatta be.

1. Az első a tagadás és az elszigetelődés. Joyce azt írja, hogy ez a szakasz a Siralmak könyvében akkor jelenik meg, ha a reményt kifejező verseket – például a 3:31 verse: „mert nem vet el örökre az Úr” – ironikus, passzív-agresszív gúnyolódásként olvassuk. Az elszigeteltség témája az egész könyvben jelen van, többek között az első versben: „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város!” (1:1).
2. A második szakasz a harag, és ez azonosítható Izráel Isten elleni haragjában, mint például a következő versben: „Nézd, Uram, és lásd meg azt, akivel így bántál! Miért kell az asszonyoknak megenniük gyermekeiket, dédelgetett csecsemőiket?” (2:20).
3. Kübler-Ross harmadik szakasza az alkudozás, amelyben az ember a fájdalomtól és a halál kilátásba helyezésétől való megszabadulásért könyörög. Ez a téma olyan versekben jelenik meg, amelyekben Jeruzsálem alkudozik Istennel fájdalmának enyhítése érdekében, mint például a következő versben: „Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!” (3:40).
4. A depresszió, a negyedik szakasz, jól érzékelhető az egész könyvben, de talán a legvilágosabban a következő versben: „Odavan szívünk vidámsága, örömtánc helyett gyászolunk.” (5:15).
5. Végül Kübler-Ross utolsó szakasza, az elfogadás, amikor az ember lemondóan „elengedi” a veszteség okozta fájdalomat, amely megakadályozza abban, hogy egészséges életet éljen, olyan versekben jut kifejezésre, mint például: „Ha bekövetkezik, amit valaki megmond, nem az Úr parancsából van-e az?” (3:37).

Joyce ezt a keretet használja a Siralmak könyve néhány ellentmondásának magyarázatára. „A magyarázatok ilyen következetlensége, a sötétségben valami értelmet keresve – írja Joyce – a gyász és a haldoklás folyamatának is visszatérő jellemzője, ahogyan azt Spiegel és Kübler-Ross bemutatta.”[5] Más szóval:

A Siralmak könyvéből hiányzik a koherencia, ahogyan a gyászoló is küzd, hogy koherenciát találjon a saját életében. A Siralmak könyvében kifejezett teológiai ellentmondások, például az, hogy Isten jóindulatú vagy büntető, vagy, hogy a tragédia a bűneink következménye-e vagy sem, tükrözik azokat az ellentmondásos gondolatokat, amelyek gyakran jelen vannak a gyászoló elméjében. Ennek megfelelően a Siralmak könyvének ellentmondásai már nem jelentenek akadályt.

Végül is a Siralmak nem a teodicea könyve, hanem a nyers emberségé. Egy leíró könyv, amely a tragédiára adott reakciónkat mutatja be, nem pedig egy előíró könyv, amely arról tájékoztat bennünket, hogy mit gondol Isten.

A Spiegel és Kübler-Ross elméletei mögött álló pontos tudományt a kutatók hevesen vitatják. A jelenlegi kutatások megerősítik azt, amit Spiegel és Kübler-Ross megállapított: a gyászhoz kapcsolódó érzelmek nem különálló szakaszokban jelentkeznek, hanem inkább ide-oda ingadoznak egymás között, és gyakran egyszerre jelentkeznek. A gyász ráadásul mélyen személyes érzelem, és az emberek között eltérően fejeződik ki. Mindazonáltal a legtöbb elmélet azt állítja, hogy a gyász egy olyan időszak, amikor a gyászoló egyszerre küzd a veszteség óriási mivoltán való elmerengéssel és a cselekvőképesség helyreállításával. Ez a folyamat időben zajlik, és közben kudarcok és veszteségek kísérik. Ez a küzdelem egyértelműen a Siralom egyik témája, függetlenül attól, hogy a gyász melyik elméletét valljuk.

2. A Siralmak könyve a trauma tükrében

Egy másik pszichológiai irányzat a Siralmak könyvét a traumakutatás szemszögéből olvassa. „A hétköznapi szerencsétlenségekkel ellentétben – írja Judith Herman traumakutató – a traumatikus események általában az életet vagy a testi épséget fenyegető veszélyt, vagy az erőszakkal és a halállal való közeli személyes találkozást jelentenek.”[6] A traumatikus események, akár a való életben, akár néha csak közvetve átélték őket, megváltoztatják az agyat és a testet, és különféle tüneteket okoznak, amelyek gyakran poszttraumás stressz zavarhoz vezetnek. Mielőtt elemeznénk, hogy a trauma elemei hogyan találhatók meg a Siralmak könyvében, először is fontos tisztázni a traumatikus emlékek és a normális emlékek közötti különbséget.

Pierre Janet francia pszichológus az elsők között volt, aki pontosan elmagyarázta a különbséget a szokásos emlékek és a traumatikus emlékek között. Janet azt írja, hogy a rendszeres emlékezet, amit ő „narratív emlékezetnek” nevez, adaptív és szociális. Az emléket azért idézzük fel, hogy egy történetet meséljünk el egy adott célból, és ezért a körülményekhez igazodva módosítható és másképp mesélhető el.

A traumatikus emlékek ezzel szemben inkább a traumatikus esemény újrajátszásához hasonlítanak.

Ezeket gyakran nem szándékosan idézik fel, hanem a traumatikus eseményre emlékeztető ingerek idézik fel őket az emlékezetben.[7] Klasszikus példa erre egy háborús veterán, aki tűzijáték hallatán flashbackeket kap, és akaratlanul is felidézi a csatában eldördült lövések hangját. Ezek a flashbackek bizonyos értelemben visszaviszik a traumát átélt személyt az esemény helyszínére, gyakran az ott is jelenlévő nyomasztó érzésekkel együtt. Ennek következtében a traumatikus emlék nem szociálisan adaptív, és nem lehet a körülményekhez igazodva manipulálni. Megdermed az időben, és vonakodva éli újra.

A traumatikus emlékek általában nem rendelkeznek a szokásos emlékek struktúrájával. Egy tanulmány kimutatta, hogy amikor az emberek nem traumatikus eseményekre, például esküvőkre, születésekre és ballagásokra emlékeznek, az eseményeket a múltból világos narratívával idézik fel; a történetnek van eleje, közepe és vége. Ezzel szemben a traumatikus eseményekre rendezetlen módon emlékeznek, az események pontos sorrendje összekuszálódik, és a jelentéktelen részletek (például az eseményt kísérő szag) az indokoltnál nagyobb szerepet kapnak az emlékezetben.[8] A traumatikus emlékek nem összefüggőek, darabos foszlányokként élik meg őket. Sajnálatos módon a trauma áldozatainak rendkívül érzelmes, ellentmondásos és töredezett módon történő története gyakran azt eredményezi, hogy mások megkérdőjelezik, hogy az esemény valóban megtörtént-e.[9]

Smith-Christopher a Siralmak könyvét a traumatikus emlékek e felfogásának fényében olvassa.[10] A Templom lerombolása és az azt követő száműzetés kollektív traumatikus esemény volt, amely drámaian és örökre megváltoztatta a zsidó nép életét. A könyv összefüggéstelensége a múlt tolakodó emlékeitől szenvedő trauma túlélőjének fényében magyarázható. A kannibalizmus (2:20; 4:10), az éhínség (2:12; 4:4–10) és a vérontás (1:1; 2:21) traumatikus emlékei spontán módon megszakítják Jeruzsálem gondolatait és beszédét. Smith-Christopher arra is rámutat, hogy az elszigeteltségről és a depresszióról szóló versek a poszttraumás stressz zavarral kapcsolatos tüneteket emelik ki.

Smith-Christopher érvelését, miszerint a Siralmak könyvét a trauma pszichológiai jelenségének fényében kell olvasni, további bizonyítékokkal egészíthetjük ki. Először is, a Siralmak könyvének számos szenzoros leírása hasonlít a trauma túlélőinek a traumatikus eseményhez kapcsolódó szenzoros részletek újraéléséhez. Másodszor, a teológiai ellentmondások is, állítható, reprezentálják azokat a kavargó gondolatokat, amelyek gyakran kísérik a traumát túlélőket. Mivel a világ, ahogyan ismerték, elpusztult, a túlélők gyakran küzdenek olyan hiedelmekkel, amelyeket egykor magától értetődőnek és egyértelműnek hittek. A világuk, mint biztonságos hely, azonnal átváltozott a borzalom világává, és ennek következtében megkérdőjelezik az igazságos és jóindulatú Isten jelenlétét. Továbbá a Siralmak könyvének aszimmetrikus versmértéke,[11] amely nem jellemző a bibliai szövegekre, azt tükrözheti, hogy az ember képtelen földhözragadtnak és az élete ritmusában érezni magát, amiről oly sok traumát túlélő számol be.

Ha a trauma feloldatlan marad, az szörnyű hatással lehet a kapcsolatainkra és az életünkre. „Ha a szíved még mindig össze van törve, mert valaki, akit szerettél, bántalmazott, akkor valószínűleg azzal leszel elfoglalva, hogy ne bántsanak meg újra, és félsz attól, hogy megnyílj valaki új felé” – írja Bessel van der Kolk, a trauma tanulmányozásának egyik úttörője.[12] A trauma feloldására számos különböző technikát fejlesztettek ki. Érdekes módon az egyik szempont, ami sok traumaterápiában közös, az a trauma-narratíva koncepciója, amelyben a túlélő egy képzett klinikus vezetésével megpróbálja újra elmesélni a traumatikus esemény történetét. A kutatók vitatkoznak arról, hogy ez pontosan mennyire hasznos. A kognitív-viselkedésterápiával foglalkozók szerint a traumaelbeszélés egyfajta expozíciós terápiaként szolgál. Azáltal, hogy a túlélőt szisztematikusan kiteszik a traumatikus emlékének, a túlélő érzéketlenné válik az emlék intenzitásával és a hozzá kapcsolódó kiváltó emlékekkel szemben.[13] Mások úgy vélik, hogy a traumaelbeszélés fő célja az, hogy begyakorolja, hogy képes legyen újra elmesélni azt a szeretteinek, abban a reményben, hogy az ő empatikus meghallgatásuk önmagában gyógyító hatású lesz.[14]

A kutatók azonban kezdik megérteni, hogy a trauma-narratíva még mélyebbre hat. Mint fentebb láttuk, a traumatikus eseményeket időbe fagyott flashbackként éljük meg, és minőségileg különböznek a normális emlékektől. Janet szerint ezek a flashbackek egy „leküzdhetetlen akadályt” tükröznek, amely megakadályozza a túlélőt abban, hogy integrálja a traumatikus élményt és tovább lépjen az életében. Megrekednek a múltban, és ezért nehezen tudják jól integrálni az új tapasztalatokat.[15] A kutatások még azt is igazolják, hogy a túlélők gyakran megváltoztatják hangszínüket és beszédstílusukat, amikor felidézik a traumatikus eseményt, ami talán arra utal, hogy személyiségük egy része meghasadt, és a múltbeli esemény túsza.[16] Van der Kolk ezért elmagyarázza, hogy a trauma elbeszélése azért gyógyít, mert segít „a trauma levágott elemeinek integrálásában az élet folyamatos narratívájába, hogy az agy felismerje, hogy ez volt akkor, és ez van most.”[17]

Hasonlóan ahhoz, ahogyan a trauma-narratíva segít a trauma túlélőinek gyógyulásában, Leslie Allen szerint a Siralmak könyvét úgy is fel lehet fogni, mint „egy terápiás rituálénak szánt liturgia forgatókönyvét”.[18] Dr. Matthew A. LaPine szerint e megközelítés szerint a zsidók Tisá be-Áv napján közösen olvassák a Siralmak könyvét, hogy felépítsék kollektív traumájukat és újra elmesélhessék történetüket.[19] Lényegében a múltba fagyunk, és évente megpróbáljuk összerakni életünk darabjait. „Miközben a trauma elnémít bennünket – írja van der Kolk – a belőle kivezető út szavakkal van kikövezve, gondosan összerakva, darabról darabra, amíg a teljes történet fel nem tárul.”[20]

A Siralmak könyvének qumráni töredéke

A múltbéli traumáink darabjainak összerakásának gondolata tükröződhet a Siralmak könyve költői jellegében is. Dobbs-Allsopp szerint a Siralmak költői és akrosztichonikus szerkezete[21] lehetővé teszi a „nyelv általi gyógyulást.”[22] Azzal, hogy újra elmeséljük a történetünket, megpróbálunk rendet tenni életünk szétszórt darabjaiban, áleftől távig. Hozzátehetjük, hogy – mint oly gyakran a traumát túlélők esetében – talán soha nem gyógyulunk ki igazán a traumából teljes értelemben. Az ájin és a pé betűk fordított sorrendben szerepelnek a másodiktól a negyedik fejezetig, arra utalva, hogy talán soha nem nyerjük vissza a tökéletes harmóniát. A múltat nem tudjuk visszacsinálni, és az emléke időről időre még mindig kísérthet bennünket, bár remélhetőleg integrálóbb és kevésbé tolakodó módon. A Siralmak könyvének végén egy nyitott kérdéssel zárjuk: „Vagy talán végképp elvetettél minket, annyira megharagudtál volna ránk?” (5:22), mert néha el kell fogadnunk, hogy soha nem fogunk teljesen választ kapni fájdalmas kérdéseinkre.

Az is figyelemre méltó, hogy a szokás szerint a Siralmak könyvét kifejezetten közösségben recitálják. Talán ez a közösség és a kapcsolatok fontosságát tükrözi a gyógyulási folyamatban.

Herman szerint „a túlélő a többi emberrel való megújult kapcsolatában újra létrehozza azokat a pszichológiai létesítményeket, amelyeket a traumatikus élmény károsított vagy deformált. Ezek a képességek magukban foglalják a bizalom, az autonómia, a kezdeményezés, a kompetencia, az identitás és az intimitás alapvető műveleteit.”[23] A Siralmak könyve nemcsak a traumatikus flashbackek ábrázolásaként olvasható, hanem költői jellegén és kollektív, újbóli elbeszélésén keresztül a felépülés eszközeként is.

3. A Siralmak könyve mint transzformatív tapasztalat

A Siralmak könyvének e két pszichológiai olvasata hatással van arra, hogy miként értjük meg a Tisá be-Áv-i szerepét. Maurice Lamm rabbi írja, hogy a gyász a judaizmusban elvileg egy gyógyulási folyamat:[24]

„A zsidó hagyomány így alakította ki a gyászból való fokozatos feloldozást, és öt egymást követő gyászidőszakot vezetett be, amelyek mindegyike saját törvényekkel szabályozza a gyász kifejezését és a társadalom normális ügyeihez való visszatérés folyamatát.”

A zsidó gyász szakaszai:

1. az aninut (a szeretett személy haláláról való tudomásszerzéstől a temetésig tartó időszak),
2. a siva (a gyász első hét napja),
3. a selosim (a temetés napjától számított 30. nap),
4. a jud-bet hodes (a szülő elvesztése miatti gyászhónap)
5. és a yahrzeit (a halál napjának évfordulója) a gyógyulást szolgálják, lehetővé téve a gyászoló számára, hogy visszatérjen a normális énjéhez és a társadalomba.

Ennek az öt szakasznak a fokozatosan kevésbé korlátozó jellege lehetővé teszi a gyászoló számára, hogy elérje a nehámát, a vigaszt, és tovább lépjen az életében. A haláchikus gyász nem csupán a megengedett szomorúság ideje, hanem egy olyan eszköz, amely leírja és előírja, hogy a gyász helyreállító hatású.

Ezután rejtélyes, hogy a Tammuz hó 17-én kezdődő és három héttel később, Tisá be-Áv napján befejeződő gyászkorlátozások az idő múlásával fokozatosan szigorodnak, és ezért fordítottan különböznek a szokásos haláchikus gyászkorlátozásoktól, amelyek fokozatosan enyhülnek.[25] Joseph B. Soloveitchik rabbi ezt a különbséget azzal magyarázta, hogy ez annak köszönhető, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztése avélut hádásá, vagyis egy új gyász, amely közvetlenül a veszteség után a legfájdalmasabb, és az idő előrehaladtával fokozatosan enyhül. A három hét gyászát ezzel szemben avélut jesánának, vagyis ősi gyásznak tekintik, amely fokozatos felkészülést igényel, hogy megtapasztaljuk „a távoli eseményeket, amelyek látszólag már régen elvesztették jelentőségüket.”[26] Ha, mint láttuk, a zsidó gyász szakaszai kifejezetten gyógyító rendben vannak, akkor hogyan gyógyulunk meg a Tisá be-Áv napján átélt gyászból, ha a sorrend megfordul?

Erre a kérdésre választ kaphatunk, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichológusok traumatikus gyásznak neveznek.[27] Vannak emberek, akiknél a gyász komplikációmentes, és vannak, akiknél poszttraumás stressz zavar alakul ki anélkül, hogy gyászolnának (a szokásos értelemben véve). Ha azonban a trauma egy szeretett személy elvesztésébe ágyazódik, a pszichológiai lefolyás minőségileg más. Míg a tipikus gyász (amit a pszichológusok komplikáció nélküli gyásznak nevezhetnek), bármennyire is fájdalmas, viszonylag rövid ideig tart, a traumatikus gyász évekig, sőt évtizedekig is fennmaradhat.[28] Kutatások azt is kimutatták, hogy a traumatikus gyászban szenvedők súlyosabb intruzív tünetekkel és nagyobb funkcionális károsodással küzdenek mind a nem traumatikus veszteséget elszenvedőkhöz, mind a traumatikus eseményt átélőkhöz képest.[29]

A traumatikus gyász gyógyításának egyik módszere a narratív konstruálás,[30] hasonlóan a traumát túlélők esetében alkalmazott módszerhez. A narratíva megkonstruálása fokozatos folyamat, amelynek kialakulásához időre van szükség. Kezdetben előfordulhat, hogy valaki csak kétértelmű részleteket tud verbalizálni a traumatikus veszteségről, mielőtt túlságosan megterhelőnek érezné magát a folytatáshoz. A terapeuta szerepe az, hogy szisztematikusan irányítsa a klienst, hogy idővel képes legyen a traumatikus esemény teljes történetét úgy elmesélni, hogy az értelmet adjon a szenvedésének, és lehetővé tegye számára, hogy egészségesen haladjon tovább az életében.

A Templom elvesztése minden bizonnyal olyan esemény volt, amely méltó volt a traumatikus gyászra. A Templom nemcsak a zsidó élet központja volt, hanem az Istennel való szoros kapcsolatunkat és hozzáférésünket is jelképezte. Lerombolása megrendítő volt, és még nem voltunk képesek összeszedni a szétszórt darabokat és meggyógyulni. Tisá be-Áv napján egyszerre gyászoljuk az elvesztését, de egyben súlyos traumát is okoz. Lehet, hogy nem érzékeljük ennek a traumatikus veszteségnek a nagyságrendjét, mert több ezer évvel ezelőtt történt, de ez nem jelenti azt, hogy a hatásai nem voltak lelkileg katasztrofálisak. Ezért a Templom elvesztésére adott reakciónkat traumatikus gyászként kell tekintenünk, és a Siralmak könyvét a gyász és a trauma tükrében együttesen kell olvasnunk.

Ahhoz, hogy feloldjuk ezt a generációk közötti traumatikus veszteséget, végig kell mennünk a kollektív traumatikus gyászról szóló narratívánk fokozatos felépítésének folyamatán. Talán ez az oka annak, hogy – ellentétben a rokon elvesztése miatti gyász rituáléjával, az avélut hádásával – a háromhetes gyász rituáléja, az avélut jesáná, idővel egyre intenzívebbé válik. Ahogy a traumát túlélők fokozatosan képezik magukat arra, hogy képesek legyenek újra elmondani a teljes történetüket, úgy mi is Tammuz hó 17-től kezdve fokozatosan képezzük magunkat arra, hogy képesek legyünk újra kinyitni a Siralmak könyvét Tisá be-Áv napján, és elmondani a traumatikus gyászról szóló elbeszélésünket. Míg e három hét kezdetén talán még nem állunk készen arra, hogy teljes mértékben szembenézzünk múltunk emlékeivel, a fokozatosan szigorodó gyászszertartások felkészítenek minket arra, hogy Tisá be-Ávkor végre foglalkozzunk velük. Ennek fényében a Siralmak könyve nem pusztán egy történelmi esemény megörökítése, vagy akár a Tisá be-Áv hátralévő részének hangulatfelelőse. Vagyis traumatikus gyászunk feloldását segítő kulcs.[31]

A Talmud bölcsei azt állították (Ta’anit 30b), hogy

„Mindazok, akik Jeruzsálem [pusztulását] gyászolják, azok megérdemlik, hogy örömében lássák”.

Ahelyett, hogy azt ígérnék, hogy aki Jeruzsálem pusztulását gyászolja, az megérdemli, hogy örömében lássa, ahogyan sokan tévesen fordítják ezt a részt, a bölcsek megfogalmazása az, hogy a gyász okozza, hogy most örömében lássuk. Talán a bölcsek arra tanítottak minket, hogy ha a gyászt a traumatikus gyász tükrében olvassuk, és a Siralmak könyvét narratív eszközként használjuk ősi traumáink feloldására, akkor elkezdhetjük összerakni életünk széttört darabjait, áleftől távig, és kellőképpen meggyógyulunk ahhoz, hogy feldolgozzuk transzgenerációs hibáinkat, és megtapasztaljuk az igazi örömöt. A több ezer éves traumatikus gyász után elismerjük, hogy talán soha nem leszünk igazán teljesek. Azzal azonban, hogy évről évre közösségként meséljük el a történetünket, talán meggyógyulunk.[32]

Jegyzetek

[1] Lásd Heath A. Thomas, “A Survey of Research on Lamentations (2002–2012),” Currents in Biblical Research 12, no. 1 (2013): 8–38.

[2] Az itt áttekintetteken kívül számos más pszichológiai olvasata is van a Siralmak könyvének, amelyekkel ebben az esszében nem foglalkozunk. Például Tiffany Houck-Loomis, “Good God?!? Lamentations as a Model for Mourning the Loss of the Good God,” Journal of Religion and Health 51, no. 3 (2012): 701–708,”, Houck-Loomis úgy olvassa a Siralmak könyvét, mint ami Melanie Klein tárgykapcsolat-elméletét tükrözi. Preston Evangelou, “How Might Lamentations Be Read in the Light of Applying Winnicott’s Notion of a ‘Holding Environment’ to Reconcile the Internal Conflict of the Absent Comforter?” Journal of Dialogue Studies 7 (2019): 261-275. Evangelou úgy olvassa a Siralmak könyvét, mint amely Donald Winnicott fogalmát fejezi ki a belső konfliktus kibékítésére szolgáló „holding environment” (tartó környezet) fogalmáról. Ezeknek az értelmezéseknek az elemzése meghaladja tanulmányunk kereteit. Ehelyett két meggyőző olvasatra fogunk összpontosítani: az egyik a Siralmak könyvét a gyász pszichológiai tanulmányok fényében, a másik pedig a traumaterápia fényében olvassa.

[3] Paul Joyce, “Lamentations and the grief process: a psychological reading,” Biblical Interpretation 1, no. 3 (1993): 304-320.

[4] David Reimer in David J. Reimer, “Good Grief? A Psychological Reading of Lamentations,” Zeitschrift für die Alttestamentliche Wissenschaft 114, no. 4 (2002): 542-559 szintén úgy vélte, hogy a Siralmak könyvét Kübler-Ross ötlépcsős elméletének fényében lehet olvasni. Míg azonban Joyce azon a véleményen volt, hogy az öt fejezetnek nincs különösebb sorrendje, és hogy a sorrend hiánya emlékeztet a megélt gyászélményre, Reimer úgy vélte, hogy a Siralmak könyve öt fejezetének mindegyike Kübler-Ross öt szakaszának felel meg egymás utáni sorrendben. Heath A. Thomas így foglalja össze Reimer olvasatát: „A Sir 1 a tagadás és az elszigeteltség szakaszát tükrözi. A 2. fejezet uralkodó témája a harag. Isten haragszik, különösen a Sir 2:1-9 versekben, de ezt a haragot mérsékli a megtestesült Sion haragja, aki tiltakozik Isten tettei ellen (Sir 2:20-22). A Sir 3 »átmenetet valósít meg a reménytelenségből a reménységbe Isten jelleméről való elmélkedésen keresztül. Bár a remény bizonytalan marad, nincs jobb lehetőség« (Reimer 2002: 551). Ez az alkudozás szakasza. Megmutatja a helyes utat: a »jó magatartás« remélhetőleg Isten szabadításához vezet, bár ez a szabadítás bizonytalan marad, mert »Isten nem automata« (552. o.). A Sir 4 a depressziót a visszafordulás domináns témáján keresztül tárja fel. Jeruzsálem korábbi dicsőségét szembeállítva a nép és a város jelenlegi pusztulásával, feltárul az a nagy fordulat, amelyet Isten népe átélt, és az ezzel járó mély szomorúság: »ami egykor értékes, jó és életerős volt, értéktelenné, romlottá és élettelenné vált« (552. o.). Különösen a Sir 4:1-20 verseiben a költő gyászolja a veszteséget, és állandósult negativitást ábrázol Jeruzsálem pusztulása fölött (552. o.). A Sir 5 »a könyv legjellegzetesebb része«, mert az ima keretezi ezt a verset és a könyv egészét is. Ez a vers a jövőbeli életért kiált, nem engedi, hogy Isten lássa a szenvedők pusztulását (555. o.), de ellentétben áll Kübler-Ross elfogadásának szakaszával”. Lásd Thomas, “A Survey of Research on Lamentations.”

[5] Hasonlóan érvel Dr. Yael Ziegler is, aki az emberi érzelmek amorf természetének fényében magyarázza a következetlenségeket. Azt írja: „Ékha látszólag következetlen és gyorsan változó hozzáállása Istenhez azzal magyarázható, hogy az érzelmek állnak a középpontjában. Vajon Isten igazságos vagy sem? A kérdés intellektuális megfontolása rendszerszerűen közelíti meg a kérdést, koherens, logikus érveket kínálva. Amikor azonban az emberek ugyanazokat az eseményeket érzelmi szemszögből vizsgálják, ellentmondások sokasága mutatkozik. Isten egyszerre igazságos és igazságtalan. Az embereket egyszerre zavarba hozza, megdöbbenti, feldühíti és megvigasztalja Isten. Az emberi érzelmek hullámzása, valamint az, ahogyan ezek változnak és közelednek egymáshoz, ütköznek és ellentmondanak egymásnak, magyarázatot adhat az Ékha különböző nézőpontjai közötti gyors ingadozásra. Ez az emberek érzelmi állapotát mutatja be, reális és sokrétű portrét nyújtva arról, hogy az emberek hogyan birkóznak meg Isten tragédiájukban betöltött szerepével.” Lásd Dr. Yael Ziegler, Lamentations: Faith in a Turbulent World (Jerusalem: Maggid Books, 2021), 35-36.

[6] Judith Herman, Trauma and Recovery: The Aftermath of Violence—From Domestic Abuse to Political Terror (New York: Basic Books, 2015), 33.

[7] Pierre Janet, Psychological Healing: A Historical and Clinical Study, Volume One (New York: Macmillan, 1925; reprint CT: Martino Fine Books, 2019), 660.

[8] B.A. van der Kolk and R. Fisler, “Dissociation and the Fragmentary Nature of Traumatic Memories: Overview and Exploratory Study,” Journal of Traumatic Stress 8, no. 4 (1995): 505-525.

[9] Herman, Trauma and Recovery, 1.

[10] Daniel L. Smith-Christopher, A Biblical Theology of Exile (OBT; Minneapolis: Fortress): 75-104.

[11] K. Budde, “Das hebräisches Klagelied,” ZAW 2 (1882), 1-52. See also Dr. Yael Ziegler, Lamentations, 49-52.

[12] Bessel van der Kolk, The Body Keeps the Score: Brain, Mind, and Body in the Healing of Trauma (New York, NY: Penguin Books, 2015), 213.

[13] Esther Deblinger, Anthony P. Mannarino, Judith A. Cohen, Melissa K. Runyon, and Robert A. Steer, “Trauma-Focused Cognitive Behavioral Therapy for Children: Impact of the Trauma Narrative and Treatment Length,” Depression and Anxiety 28, no. 1 (2010): 67–75.

[14] Mariagrazia Di Giuseppe, Tracy A. Prout, Timothy Rice, and Leon Hoffman, “Regulation-Focused Psychotherapy for Children (RFP-C): Advances in the Treatment of ADHD and ODD in Childhood and Adolescence,” Frontiers in Psychology 11 (2020).

[15] Janet, Psychological Healing, 660.

[16] James W. Pennebaker, Opening Up: The Healing Power of Expressing Emotions (New York: Guilford Press, 2012), 50.

[17] van der Kolk, The Body Keeps the Score, 183.

[18] Idézi Matthew A. LaPine, “The Therapeutic Use of Lamentations after Collective Trauma,” The Center for Hebraic Thought, May 25, 2022.

[19] Ibid.

[20] van der Kolk, The Body Keeps the Score, 234.

[21] Az 5. fejezetből hiányzik az akrosztichonos szerkezet, de így is huszonkét versből áll, ami megfelel a héber ábécé betűi számának.

[22] F.W. Dobbs-Allsopp, Lamentations: Interpretation: A Bible Commentary for Teaching and Preaching (Louisville, KY: John Knox Press, 2012).

[23] Herman, Trauma and Recovery, 133.

[24] Maurice Lamm, The Jewish Way in Death and Mourning (Middle Village, NY: Jonathan David, 2000), 75.

[25] Ez a kérdés azt feltételezi, ahogyan Soloveitchik rabbi is teszi alább, hogy a három hét alatt zajló gyásznak a rokon elvesztése után zajló gyászszertartások mintájára kell történnie. Lehetne azzal érvelni, hogy bár mindkettő gyászszertartás, nincs kényszerítő ok arra, hogy ugyanazt a menetet kelljen követni.

[26] Joseph B. Soloveitchik, Out of the Whirlwind: Essays on Mourning, Suffering and the Human Condition (ed. David Shatz, Joel B. Wolowelsky, and Reuven Ziegler; Jersey City, NJ: KTAV, 2003), 19.

[27] Holly G. Prigerson and Selby C. Jacobs, “Traumatic Grief as a Distinct Disorder: A Rationale, Consensus Criteria, and a Preliminary Empirical Test” in Handbook of Bereavement Research: Consequences, Coping, and Care (ed. Wolfgang Stroebe, Margaret S. Stroebe, Robert O. Hansson, Henk Schut, H. O. Prigerson, and S.C. Jacobs; Washington, D.C.: American Psychological Association, 2001), 613–645. Bár a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének (DSM) 5. kötetében nincs traumatikus gyász diagnózis, mivel jellemzően túlságosan hasonlónak tekintik a szokásos poszttraumás stressz zavar diagnózishoz, a traumatikus gyász és a veszteséggel nem összefüggő poszttraumás stressz zavar közötti különbséget az elmúlt két évtizedben tanulmányozták, és valószínűleg saját diagnózisként fog létezni a DSM következő kiadásában. Azt is meg kell jegyezni, hogy a traumatikus gyászt néha más néven is emlegetik.

[28] Yuval Neria, and Brett T. Litz. “Bereavement by Traumatic Means: The Complex Synergy of Trauma and Grief,” Journal of Loss and Trauma 9, no. 1 (2004): 73–87.

[29] Bonnie L. Green, Janice L. Krupnick, Patricia Stockton, Lisa Goodman, Carole Corcoran, and Rachel Petty. “Psychological Outcomes Associated with Traumatic Loss in a Sample of Young Women,” American Behavioral Scientist 44, no. 5 (2001): 817–37.

[30] Tuvia Peri, Ilanit Hasson-Ohayon, Sharon Garber, Rivka Tuval-Mashiach, and Paul A. Boelen, “Narrative Reconstruction Therapy for Prolonged Grief Disorder—Rationale and Case Study,” European Journal of Psychotraumatology 7, no. 1 (2016): 306-387.

[31] Még az elbeszélés fogalma nélkül is gyógyító lehet a Siralmak olvasása más módon: Míg a hagyományos poszt-freudiánus klinikai elemzés azt feltételezte, hogy a gyász a veszteségtől való elszakadás és elkülönülés folyamatát foglalja magában, az újabb kutatások arra mutatnak rá, hogy a gyász valójában az elhunyttal való pszichológiai kapcsolat fenntartását szolgálja. Lásd CM Parkes, “The first year of bereavement: a longitudinal study of the reaction of London widows to the death of their husbands,” Psychiatry 33 (1970): 444–446; John Bowlby, Loss: Sadness and Depression, Volume 3 (New York, NY: Basic Books, 1980). Ennek fényében értelmezve, talán a Tammuz hó 17-én kezdődő gyász és a Tisá be-Áv-i siralmak olvasásának másik funkciója az, hogy újraéleszti a pszichológiai kapcsolódásunkat a Templomhoz és annak lerombolásához. A fokozatosan egyre intenzívebbé váló gyász által mélyebb kapcsolatra teszünk szert a veszteséggel, és megerősítjük a hozzá való kötődésünket.

[32] Szeretnék köszönetet mondani feleségemnek, Sonnynak, barátaimnak, Yehuda Fogelnek és ET Lustigernek, mentoromnak és kollégámnak, Dr. Erica Brownnak, valamint a Lehrhaus csapatának az értő szerkesztői visszajelzésekért. Szeretnék köszönetet mondani barátomnak, Elly Deutsch rabbinak is, amiért megosztotta velem a gyászról szóló mélyreható ismereteit mind a zsidó, mind a pszichológiai irodalom területén.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

Marc Eichenbaum: “For These Things I Weep”: Psychological Readings of Lamentations –  2022. augusztus 4. In: Lehrhaus. Közlés a szerző szíves engedélyével.

A szerzőről

Marc Eichenbaum a Rabbi Isaac Elchanan Theological Seminary-ban szerezte meg a szmichát*, és a Yeshiva University Sacks-Herenstein Center for Values and Leadership rabbikutatója. Emellett doktorandusz hallgatója a Ferkauf Iskolaklinikai Pszichiátria programjának. Korábban a Yeshiva University Straus Center for Torah and Western Thought, a Stella K. Abraham High School for Girls és a Lawrence-Cedarhurst-i Young Israel rabbinikus gyakornokaként dolgozott.

* A szmichá (סמיכה – jelentése „támasztás [a kezeknek]” a jeruzsálemi Templom idején a korbán („áldozat”) felajánlásra történő kézrátétel. A rabbivá avatás, felszentelés hagyományos zsidó elnevezése.

 A Special Thanks To Marc Eichenbaum!

A képek helye:

Culture Club/Getty Images; Shutterstock; theotherjournal.com; Yeshiva University; Wikipedia; verywellmind.com; YouTube.