„És persze ott voltak az ótestamentumi történetek, amelyeket már igen korán fölfedeztem magamnak. […] Az ótestamentumi történetek rendkívül érdekfeszítőek egy kisgyerek számára. Megvan bennük mindaz a drámai feszültség és hatás, amire a gyermeki lélek vágyik: József és testvérei, az ő tarka köntöse, hatalomra kerülése Egyiptomban, és a drámai végkifejlet, ahogyan megbocsát gonosz testvéreinek. Mózes és az égő csipkebokor szintén a kedvenceim közé tartozott, Dávid és Góliát pedig, természetesen, vezette a sikerlistámat.
Alig pár éve történt, hogy ott álltam egy dombon Nimrud közelében, és figyeltem egy helyi madárcsőszt: az öreg arabot, aki maréknyi kaviccsal és parittyával védte a vetést a kártevő madarak hadával szemben. Elnéztem, milyen pontosan céloz, milyen könnyedén osztogatja a halált, és hirtelen rájöttem, valójában Góliát volt az esélytelenebb. Dávid sokkal előnyösebb helyzetből indult: olyan, messzire ható fegyvere volt, amilyennel az ellenfele nem rendelkezett, így nem annyira a kis ember és az óriás harcolt egymással, hanem inkább az eszesség és a puszta izomerő.”
Agatha Christie: Életem, Budapest, Helikon, 2021, 62–63.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
