#BibliaKultúra

A hellenisztikus és a korai római időszakban a zsidók – különböző társadalmi helyzetben és identitással – a teodicea kérdésével, Isten szándékainak megértésével küzdöttek, mivel számos sorsfordító esemény látszólag ellentmondott annak a szövetségi ígéretnek, hogy Isten törvényeinek megtartása életet, megszegésük pedig halált von maga után.

• Különösen súlyos teológiai problémát jelentett, hogy éppen azok a zsidók szenvedtek és haltak meg IV. Antiokhosz üldözése idején Jeruzsálemben (i. e. 168–167), akik a leginkább hűségesnek tűntek Izrael Istenéhez.
• A polgári időszámítás szerint 38-ban az alexandriai zsidókat görög szomszédaik támadták meg, és kínzás terhe alatt disznóhús fogyasztására kényszerítették őket – újra felvetődött: mi értelme van a hűségnek, és mit jelent a szenvedés?
• A  70-es jeruzsálemi pusztítás és a templom lerombolása tovább mélyítette a válságérzetet.

Ezek az események rendre olyan szövegek megszületését ösztönözték, amelyek megkísérelték értelmezni, miért engedhette Isten, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. A Jézus-követőkkel szembeni ellenségesség és erőszak is teológiai kreativitást mozdított elő ebben az időszakban: az evangélium hirdetői azzal szembesültek, hogy a hűség akár szenvedéshez és halálhoz is vezethet (gondoljunk például az Újszövetség legkorábbi iratára, a tesszalonikiekhez írt első levélre).

Hogyan próbálták meg a hellenisztikus zsidó szerzők vigaszt és bátorítást nyújtani azoknak, akik üldöztetésben éltek vagy annak következményeivel szembesültek?

A tudományos kutatás e kérdést leginkább a zsidó apokaliptikus irodalom kialakulása felől közelítette meg (Portier-Young 2011, xxii; Collins 1998, 157), illetve a túlvilági hitvilág hellenisztikus és korai római fejlődésének vizsgálatával (Elledge 2017; Nickelsburg 2006). Noha ezek az elemzések nélkülözhetetlenek, átfogóbb képet nyújt, ha megvizsgáljuk, miként léptek párbeszédbe a hellenisztikus zsidó szerzők az ókori vigasztalás retorikájával (Trotter 2023).

A vigasztalás célja az érzelmek és a viselkedés átalakítása volt. Az érzelmi változást tekintve a vigasztaló igyekezett a bánatból az öröm felé vezetni a szenvedőt – mivel e két érzést ellentétesnek tartották. E törekvés kulcsa az volt, hogy a gyászoló személyt meggyőzzék: szenvedése elviselhető. Ennek érdekében a vigasztalók racionális érveket sorakoztattak fel a gyász ellen, bízva abban, hogy ezek segítségével az érintett személy más, megerősítőbb keretben értelmezi saját csapását. Például ha a szenvedést Isten haragjának jeleként látják, az súlyosbítja a fájdalmat; ám ha próbaként értelmezik, az segíthet felülemelkedni rajta, és megerősítheti a jellemet. Az ilyen típusú érveket „vigasztaló érveknek” nevezzük.

A viselkedés szintjén a vigasztaló arra ösztönözte a szenvedőt, hogy hagyjon fel azokkal a gyakorlatokkal, amelyek a gyászt elnyújtják vagy felerősítik (például böjtölés, gyászolás, önmaguk elhanyagolása), és kezdjen el olyan cselekvéseket, amelyek elősegítik a gyász feldolgozását (például a munkához való visszatérés, hálaadás, imádság). E tanácsokat a szakirodalom „vigasztaló intésként” tartja számon. A vigasztalás tehát egyszerre próbálta megváltoztatni az érzelmeket és a viselkedést, hogy a szenvedő embert kiszabadítsa a kétségbeesés mélyéről, és mielőbb visszavezesse őt a mindennapi élethez.

Az ókori vigasztalás retorikájának elemzése egy eleven, sokszólamú diskurzusba való belépést jelent, amelyben vallásilag, filozófiailag és kulturálisan is eltérő nézőpontok képviselői szólalnak meg. A hellenisztikus filozófiai iskolák különböző módokon igyekeztek vigaszt nyújtani a gyászolóknak és a szenvedőknek: a görög–római vigasztalás tágabb fogalma alatt így különíthetünk el platóni, sztoikus, peripatetikus, epikureus és kürénéi vigasztalási hagyományokat. A gyakorlatban azonban a görög és római vigasztalók szabadon ötvözték és formálták e különböző iskolák módszereit – s ez alól a hellenisztikus zsidó vigasztalók sem voltak kivételek. Miközben szelektíven átvettek bizonyos vigasztalási eljárásokat a görög–római kultúrából, párhuzamosan bibliai örökségük eltérő szenvedésértelmezéseivel és a vigasztaló szerepéről szóló felfogásokkal is folyamatosan számot vetettek. Paul A. Holloway például három fő hagyományt különít el az ókori zsidó vigasztalás keretében:

• a „bölcsességi hagyományt”,
• a „prófétai hagyományt”
• és az „apokaliptikus hagyományt”

(2009, 86–112). Összefoglalva: a hellenisztikus zsidóknak a bibliai örökségük és a görög–római kultúra kínálta vigasztalási módszerek közül kellett választaniuk, amikor szenvedést értelmeztek, vigaszt kínáltak, vagy tanácsot adtak a megpróbáltatásokkal szembesülők számára.

Az i. e. 2. századtól az i. sz. 1. század végéig íródott hellenisztikus zsidó vigasztaló irodalomban három alapvető értelmezési mintázat rajzolódik ki arra nézve, miként mozgósították a szerzők a bibliai és a görög–római hagyomány eltérő forrásait.

1. Először: elfogadhatták a görög–római vigasztalás bizonyos retorikai elemeit mint a bibliai hagyomány egyes irányzataival összeegyeztethető mozzanatokat, és ezeket integrálhatták saját írásaikba – ezt nevezhetjük „összeegyeztetési paradigmának”.
2. Másodszor: elutasíthatták a görög–római vigasztalási hagyomány bizonyos előfeltevéseit, módszereit és/vagy érveit, mivel azokat összeegyeztethetetlennek ítélték Izrael Istenébe vetett hitükkel – ez a „görög–római vigasztalás elutasításának paradigmája”.
3. Harmadszor: elvethették a bibliai vigasztalás egyes előfeltevéseit és érveit is, ha azokat saját üldöztetést szenvedett olvasóik helyzetében irrelevánsnak tartották – ezt tekinthetjük a „bibliai előfeltevések és érvek elutasításának paradigmájának”.

Végül: a hellenisztikus zsidó vigasztalók gyakran e három paradigma elemeit egyszerre alkalmazták – különösen akkor, amikor a halál utáni lét kérdéseit igyekeztek értelmezni.

A hellenisztikus zsidó vigasztalók gyakran egyetértettek görög és római kortársaikkal abban, hogyan kell viselkedni

megpróbáltatások idején: az ember legyen higgadt, bátor, hálás Istennek (vagy az isteneknek), örömteli, és teljesítse kötelességeit – ahelyett, hogy visszahúzódna vagy tétlenségbe süllyedne.

Emiatt a hellenisztikus zsidó vigasztalási intelem jelentős átfedést mutat a görög–római szerzők tanácsaival (Trotter 2023, 294–296). Ugyanakkor a zsidó vigasztalók ezeket az erkölcsi útmutatásokat gyakran teocentrikus irányba fordították: olyan vigasztaló érvekkel támasztották alá őket, amelyek Izrael Istenének hatalmára és történelmi cselekvésére épültek. A sztoikus Seneca például arra buzdítja a gyászolókat, hogy inkább örüljenek annak, hogy szeretteiket ismerhették, semmint gyászoljanak amiatt, hogy elveszítették őket (Polyb. 11.1–3; Ep. 99.3–4). Pál apostol az 1Tessz levélben arra inti a gyászolókat, hogy „örüljetek mindenkor”, és ezt „Isten akaratára a Krisztus Jézusban” alapozza (5,16.18). Az Ezdrás negyedik könyvének szerzője (1. század vége) így szólítja meg az anyát és fiait: „Örüljetek… mert megszabadítalak titeket – mondja az Úr” (4Ezdr 2,30–31; Metzger 1983, 527). A hellenisztikus zsidó vigasztalók – ellentétben görög és római társaikkal – a szenvedés idején tanúsított erényes viselkedést abban a meggyőződésben gyökereztették, hogy Isten beavatkozik a történelembe, megigazítja népét, és megbünteti elnyomóikat. A görög–római vigasztalók ezzel szemben inkább bölcs mondásokra, példaképek szenvedéstörténeteire (exemplum-okra), valamint a becsület és szégyen fogalmaira építették érvelésüket.

Noha a viselkedésre vonatkozó tanácsok terén sok az egyezés, a hellenisztikus zsidók határozottan elutasították azt az együttérzésformát, amelyet a görög–római szerzők gyakran alkalmaztak. A részvétnyilvánítás minden írott vigasztalás elvárt eleme volt: ez szolgálta a vigasztaló jóindulatának megnyerését, mielőtt rá akarta volna vezetni a szenvedőt nézőpontja és viselkedése megváltoztatására. A görögök és rómaiak gyakran úgy értek célt, hogy írásaik elején a sorsot, a szerencsét vagy magukat az isteneket vádolták kegyetlenséggel és igazságtalansággal (pl. Seneca, Polyb. 2.2.7; Plutarkhosz, Cons. Apoll. 104D). A hellenisztikus zsidó vigasztalók ezt a formát kategorikusan elutasították, következetesen kitartva amellett, hogy Isten – bármilyen csapás is érje népét – jó és igazságos. Ehelyett úgy fejezték ki együttérzésüket, hogy jelezték: ők maguk (vagy egy tágabb közösség) is osztoznak a szenvedésben. Ám – ellentétben görög és római társaikkal – óvakodtak attól, hogy magát a csapást gyászként interpretálják. Úgy gondolták, hogy ezzel aláásnák azokat a pozitív szenvedésértelmezéseket, amelyek szerint a szenvedés: Isten nevelő fenyítése, megtisztítása, jóságos tervének része, próbatétel, vagy épp a kiválasztottság jele (Smith 2002; Dumke 1980).

Ami a vigasztaló érveket illeti, a hellenisztikus zsidó szerzők elutasították mindazokat az érvkészleteket, amelyek ellentmondtak Isten hatalmáról és igazságosságáról alkotott felfogásuknak. A görög–római vigasztalásban bevett formulának számított annak hangsúlyozása, hogy a történteken már nem lehet változtatni (Chapa 1998, 34). Ez arra szolgált, hogy a túlélők elfogadják sorsukat, kitartsanak, és továbblépjenek. A zsidó vigasztalók ezzel szemben rendre azt hangoztatták: Isten képes változtatni a helyzeten, ezért a szenvedők reménykedjenek benne, várják be szabadítását.

Egy másik általános görög–római vigasztaló érv szerint a halál azonos azzal az állapottal, amelyben az ember a születése előtt volt (pl. Plutarkhosz, Cons. Apoll. 109F–110A; Seneca, Ep. 54.4–5) – ez arra szolgált, hogy eloszlassa az élők félelmét a halottak szenvedésétől. A hellenisztikus zsidó szerzők azonban ezt az érvet elutasították, mivel az lehetetlenné tette volna Isten számára, hogy a halál után is jutalmazza vagy büntesse az embereket. Márpedig sokak számára éppen ez volt elengedhetetlen: hiszen előfordult, hogy a kivételesen jámbor emberek meghaltak, mielőtt Isten megjutalmazhatta volna őket, míg a gonoszok látszólag virágoztak. Isten igazságszolgáltatása csak akkor lehetett teljes, ha a jutalmazás és büntetés időhorizontja átnyúlt a halálon túlra.

Mivel a Biblia a szenvedés, halál és túlvilág kérdéseiben is eltérő nézőpontokat tartalmaz, a hellenisztikus zsidó vigasztalók nem vetették el „a bibliai álláspontot” mint egészet, hanem bizonyos hangokat előnyben részesítettek másokkal szemben. Sokan elfordultak attól az elterjedt bibliai feltevéstől, hogy a szenvedés a bűn következménye, mivel úgy vélték: nem alkalmas magyarázat arra, amikor valaki épp azért szenved, mert hűséges Istenhez (pl. Bölcsesség könyve), vagy bátran hirdeti az evangéliumot (pl. 1Tessz, Zsidókhoz írt levél). Hasonlóképp gyakran megkérdőjelezték a Biblia uralkodó nézetét, miszerint a halál végleges, és nem követi sem jutalom, sem büntetés. Ehelyett olyan bibliai perspektívákat dolgoztak ki, amelyek szerint Isten kapcsolata az emberrel túlmutat a halálon (pl. Iz 26,19; Jer 31,15–17; Dán 12,2–3).

Schönberger Armand (1885-1974): Vigasztalás, 1930

Noha a túlvilágról alkotott nézeteik nem voltak egységesek, írásaikban jól felismerhetők bizonyos irányadó mintázatok arra nézve, hogyan viszonyultak a kor filozófiai iskoláinak álláspontjaihoz. A platóni gondolatot – miszerint a halál után az emberek tetteik szerint ítéltetnek meg – általában összeegyeztethetőnek tartották Izrael Istenének igazságosságával és hatalmával. Ennek következményeként az epikureus felfogást – mely szerint a halál után az ember megszűnik létezni – rendszerint elutasították, akárcsak a sztoikus nézetet, mely szerint az emberek lelke ideiglenesen tovább él az égben. Mivel be akarták bizonyítani, hogy Isten hű szövetségi ígéreteihez, a hellenisztikus zsidó vigasztalók a túlvilágról alkotott nézeteiket úgy alakították ki, hogy azok lehetővé tegyék a hűségesek megjutalmazását, a gonoszok megbüntetését.

Habár a vigasztalás nyílt célja a szenvedők megsegítése volt, a hellenisztikus zsidó szerzők gyakran más célokra is mozgósították ezt a retorikát: Isten igazságosságának, hatalmának és jóságának megerősítésére válsághelyzetben, illetve arra, hogy rávegyék olvasóikat Isten parancsainak megtartására még akkor is, ha az valódi veszélyt jelentett számukra. A Makkabeusok második könyvének szerzője például vigasztaló retorikát ágyaz be történeti elbeszélésébe, hogy megválaszolja a teodicea kérdését, és meggyőzze a hallgatóságot arról, hogy Isten törvényeinek engedelmeskedni személyes és kollektív szinten is a legjobb döntés. Pál apostol szintén vigasztaló retorikát alkalmaz, amikor biztosítja a tesszalonikaiakat arról, hogy szenvedésük nem a bűn jele, hanem természetes következménye annak, hogy ragaszkodnak az evangéliumhoz. Ez a vigasztalás különösen fontos volt a frissen megtért pogányok számára, akiket meg kellett erősíteni abban, hogy ne térjenek vissza korábbi isteneikhez.

Noha a hellenisztikus zsidó vigasztalási szövegek sokféle nézőpontot képviselnek, mégis jól felismerhetők azok a közös motívumok, amelyek elhatárolják őket mind a korábbi bibliai, mind a görög–római vigasztalási hagyománytól. Míg a bibliai hagyomány korábbi alakjai a szenvedést és a korai halált rendszerint Isten büntetéseként értelmezték, a hellenisztikus zsidó vigasztalók ezzel szemben nem büntető jellegű értelmezéseket helyeztek előtérbe.

Arra bátorították olvasóikat, hogy ismerjék fel: Isten kezében tartja az eseményeket, és a megpróbáltatások, sőt a halál által is jót munkál népének – még ha ezt pillanatnyilag nem is látják.

A szenvedés keltette benyomás ellen, miszerint Isten távollévő, gyenge vagy hűtlen, azzal érveltek, hogy ami első pillantásra Isten tervével ellentétesnek tűnik, az valójában annak része, hogy népének jobb jövőt adjon. Isten jelen van, hatalmas és hűséges – ezt hirdették –, és reményt ébresztettek, hogy Isten hamarosan meg is szabadítja azokat, akik benne bíznak. Ebben a tekintetben a hellenisztikus zsidó vigasztalás világosan elkülönül a görög–római hagyománytól, amely inkább a körülmények bátran viselt elviselésére buzdított, semmint azok átalakításába vetett reményre.

Fordította: #BibliaKultúra

Bibliográfia

Chapa, Juan. 1998. Letters of Condolence in Greek Papyri. PapyFlor 29. Firenze: Edizioni Gonnelli. 

Collins, John J. 1998. “From Prophecy to Apocalypticism: The Expectation of the End.” Pages 129–61 in The Encyclopedia of Apocalypticism. Vol. 1: The Origins of Apocalypticism in Judaism and Christianity. Edited by John J. Collins. New York: Continuum. 

Dumke, James Arthur. 1980. “The Suffering of the Righteous in Jewish Apocryphal Literature.” PhD diss., Duke University. 

Elledge, C. D. 2017. Resurrection of the Dead in Early Judaism 200 BCE-CE 200. Oxford: Oxford University Press. 

Holloway, Paul A. 2009. Coping with Prejudice: 1 Peter in Social-Psychological Perspective. WUNT 244. Tübingen: Mohr Siebeck. 

Metzger, Bruce M. 1983. “The Fourth Book of Ezra: A New Translation and Introduction.” Pages 517–59 in The Old Testament Pseudepigrapha: Apocalyptic Literature and Testaments. Edited by James H. Charlesworth. ABRL. New York: Doubleday. 

Nickelsburg, George E. 2006. Resurrection, Immortality, and Eternal Life in Intertestamental Judaism and Early Christianity. HTS 56. Cambridge: Harvard University Press. 

Plutarch. 1927–1969. Moralia. Translated by Frank Cole Babbitt et al. 15 vols. LCL. Cambridge: Harvard University Press. 

Portier-Young, Anathea E. 2011. Apocalypse Against Empire: Theologies of Resistance in Early Judaism. Grand Rapids: Eerdmans. 

Seneca the Younger. 1917–1925. Epistles. Translated by Richard M. Gummere. 3 vols. LCL. Cambridge: Harvard University Press. 

–––. 1928–1935. Moral Essays. Translated by John W. Basore. 3 vols. LCL. Cambridge: Harvard University Press. 

Smith, Barry D. 2002. Paul’s Seven Explanations of the Suffering of the Righteous. StBL 47. New York: Lang. 

Trotter, Christine R. 2023. Hellenistic Jews and Consolatory Rhetoric: 2 Maccabees, Wisdom of Solomon, 1 Thessalonians, and Hebrews. WUNT 2/600. Tübingen: Mohr Siebeck.

Forrás:

Consolatory Rhetoric in Hellenistic Judaism

További elmélyülésre:

A szerzőről:

Christine R. Trotter bibliai irodalommal foglalkozó oktató és kutató, aki munkásságában különös figyelmet fordít a bibliaértelmezés etikai következményeire – különösen a nők helyzetére, a fogyatékossággal élők megbélyegzésére, a keresztény antijudaizmus kérdéseire és az ökológiai hermeneutikára. Kutatásai a Újszövetségre összpontosítanak, de kiterjednek a Héber Bibliára, a második szentély korának zsidóságára, a korai keresztény irodalomra, valamint a Biblia utóéletére is. Nemrégiben fejezte be új könyvét, amely azt vizsgálja, hogyan alkalmaztak zsidó és keresztény szerzők vigasztaló retorikát az üldöztetés és vallási erőszak idején. Következő projektje a Máté evangéliumának teremtésábrázolását elemzi ökológiai szempontból.

Christine R. Trotter aktív tagja egy nemzetközi műhelymunkának, amely azt vizsgálja, miként taníthatók a bibliai kurzusok akadálymentesen, különös tekintettel a fogyatékossággal élők szempontjaira („Teaching the Bible During and After COVID-19” – a Society of Biblical Literature szervezésében). Kiemelt kutatási területei közé tartozik, hogyan járult hozzá az evangéliumok értelmezése a fogyatékossággal élők megbélyegzéséhez.

A special thanks to Christine Trotter!