#BibliaKultúra

Bevezető gondolatok

Szanherib (Szín-ahhé-eríba) asszír király i. e. 701-es júdai inváziójának története – amely Hiszkija (Ezékiás) uralkodása idején zajlott – máig élénken foglalkoztatja mind a biblia iránt érdeklődőket, mind a történelmi események iránt szenvedélyesen vonzódókat. Ami különösen izgalmassá teszi ezt a témát, az nemcsak az, hogy a Biblia három különböző helyen is elbeszéli (2Kir 18–19; Iz 36–37; 2Krón 32), hanem az is, hogy Szanherib saját beszámolója is több változatban fennmaradt:

• a Rassam-henger,
• a Taylor- és
• Szanherib-prizma,
• valamint az ún. bika-feliratok tanúsága szerint.

Ráadásul bőséges régészeti bizonyíték is a rendelkezésünkre áll. Lákis városában egy pusztulási réteget Szanherib hadjáratához kötnek (Ussishkin 1988, 28–60; 2006, 339–358), és a király ninivei palotájának egyik monumentális domborműve is Lákis ostromát és elfoglalását ábrázolja (Uehlinger 2003, 221–305) – egy olyan eseményt, amely a bibliai szövegben is szerepel (2Kir 18,14). Ezen túlmenően az i. e. 701-re datálható pusztulási rétegek több júdai lelőhelyen is előkerültek a régészeti feltárások során (Stern 2001, 10).

Mindezek ellenére, a rendelkezésre álló források és a gazdag szakirodalom dacára, az i. e. 701-es események történeti rekonstrukciója körül máig élénk és komoly tudományos viták folynak. Ennek egyik fő oka a bibliai és asszír beszámolók közötti meghökkentő különbség. A bibliai elbeszélések szerint Szanherib inváziója katasztrofális véget ért: serege súlyos veszteségeket szenvedett (pl. 2Kir 19,35–36).

Még azon az éjszakán történt, hogy az Úr angyala kivonult, és az asszírok táborában lesújtott száznyolcvanötezer emberre. Amikor reggel fölkeltek, lám, csupa élettelen testet találtak. Erre Asszíria királya, Szanherib fogta magát és elvonult. Visszatért Ninivébe és ott maradt.

Az asszír évkönyvek ezzel szemben teljes és zavartalan győzelemként mutatják be a hadjáratot. E beszámolók ellentmondásossága már 1852 óta ismert, amikor Szanherib évkönyveit először publikálták (Rawlinson 1852). A korai tudományos válaszok többsége arra a megállapításra jutott, hogy az asszír narratíva elfogult, mivel elvi alapon soha nem ismer vereséget. Mayer így fogalmaz (Mayer 2003, 169):

„Ez a fekete-fehér magyarázat lett aztán minden későbbi újasszír történeti szövegértelmezés vezérfonala” .

Ez az értékelés azonban túlzónak tűnik, hiszen a kutatók már a kezdetektől próbálták megmagyarázni azt az ellentmondást, hogy miközben mind a bibliai, mind az asszír források szerint Hiszkija adót fizetett, ez hogyan egyeztethető össze az asszír vereség narratívájával – jóllehet sokan azt feltételezték, hogy az asszír feliratok elvből nem hajlandók vereséget beismerni. Idővel azonban a tudományos álláspont jelentősen árnyalódott. Ma már vannak olyan kutatók, akik szerint „az asszír királyi feliratok (szinte) soha nem hazudnak” (Knauf 2003, 141). E gondolatmenetet követve Baruch Halpern vezette be az úgynevezett „Tiglat-Pileszer-elvet”, amely szerint

az asszír dokumentumok soha nem állítanak nyílt hazugságot, de a valós eseményeket „rendkívüli módon eltorzítva” mutatják be

(Halpern 2001, 124–132).

E felfogásból kiindulva Knauf az asszír és a bibliai beszámolókat kibékíthetetlennek ítéli, és arra a következtetésre jut, hogy a 2Kir 18–19 „nem más, mint propaganda” (Knauf 2003, 146). Hasonlóképpen véli Lemche is, aki szerint a bibliai elbeszélés „kitalált történelem vagy egyszerűen fikció” (Lemche 2003, 153). Vagyis sokak számára, ha a bibliai állítások ellentmondanak az asszír forrásoknak, akkor előbbieket „kitalált”, „fikciós” vagy egyszerűen „propagandisztikus” minősítéssel illetik.

Más kutatók éppen ellenkezőleg, a bibliai szöveget tekintik elsődlegesnek, s annak történeti megbízhatóságát mindaddig fenntartják, amíg konkrét bizonyíték nem cáfolja azt (Provan, Long és Longman 2003). Bár ez a megközelítés ritkán jelenik meg kifejezetten, úgy tűnik, legalább részben abból a feltételezésből táplálkozik, hogy a bibliai szöveg ihletett, és ezért megbízható. Ide sorolhatók azok a kutatók is, akik – például Laato (1995, 198–226) – a korai álláspontot követve továbbra is úgy vélik, hogy az asszír források nemcsak elferdítik, hanem szándékosan félrevezetik az olvasót. A legtöbb kutató véleménye azonban vélhetően e két végpont között helyezkedik el. Akárhogy is, Cogan jól foglalja össze a szakmai közvélekedést, amikor úgy fogalmaz: ha az asszír és a bibliai beszámolókat „szembeállítjuk egymással”, akkor „elkerülhetetlen ítéletet kell hoznunk arról, hogy egyik megbízhatóbb a másiknál” (Cogan 2014, 73).

Ez az írás azonban nem kíván állást foglalni a források megbízhatóságát illető átfogó elvek vagy „irányelvek” kérdésében. Ehelyett egy másik, nem kevésbé fontos kérdést vet fel:

hogyan lehetséges, hogy mind az asszír, mind a júdai források saját győzelmükként tartják számon ugyanazt a háborút?

A válasz kereséséhez egy hadtörténeti párhuzamot hívok segítségül: az 1812-es háborút Kanada és az Egyesült Államok között, amely új megvilágításba helyezheti e régi konfliktus értelmezését.

Az 1812-es háború

Az 1812-es háború egyik legismertebb sajátossága, hogy mindkét fél a maga győzelmeként tartja számon. Az amerikaiak úgy vélik, ők nyerték meg a konfliktust, miközben a kanadaiak is győztesként emlékeznek rá. Valójában „az 1812-es háborúról mind a kanadai, mind az amerikai oldalon merőben eltérő nemzeti és helyi történetírások születtek” (Forest 2012, 97). Ez teszi az 1812-es háborút kiváló példájává a vitatott győzelemnek – nem is oly távol az i. e. 701-es háború emlékezetétől.

Az amerikai nézőpont

Hogy ki nyerte meg az 1812-es háborút – nos, ez attól függ, kit kérdezünk. Az 1815 elején, vagyis a háború végén élő amerikaiak számos okból tartották magukat győztesnek.

Hadicélok

A konfliktus közvetlen előzményeit a brit haditengerészet amerikai hajókat érintő gyakorlataiban kell keresni a napóleoni háborúk idején. Az Egyesült Államok határozottan tiltakozott a brit kereskedelmi blokád ellen, amely súlyosan korlátozta az amerikai hajóforgalmat (Hickey 2012b, 2). Emellett súlyos sérelemként élték meg az úgynevezett „kényszersorozás” gyakorlatát is, amikor a brit haditengerészet amerikai hajókról hurcolt el tengerészeket, hogy pótolja saját veszteségeit a francia háborúkban. Az amerikai közvélemény megelégelte ezeket az intézkedéseket, és a politikai vezetés kész volt háborút indítani a jogsértések miatt.

A háború további mozgatórugója az amerikai nemzeti becsület és nemzetközi tekintély megőrzésének igénye volt (Heidler és Heidler 2002, 5). Bár a háború kitöréséhez több tényező is hozzájárult, a nemzeti becsület helyreállítása minden bizonnyal központi jelentőségűnek bizonyult. Mint Berton megállapítja: „Amerika végső megoldásként lépett háborúba, mivel vezetői úgy érezték, a nemzet becsületét oly mértékben bemocskolták, hogy más válasz elképzelhetetlen lett volna” (Berton 1980, 24).

A háború végére a brit tengeri blokád megszűnt, és a kényszersorozás gyakorlata is abbamaradt. Igaz, ezek a változások nem annyira az amerikai hadisikereknek, mint inkább a napóleoni háborúk befejeződésének voltak köszönhetők. Ám a közvélekedés hatása gyakran erősebb, mint a történeti valóság: az amerikaiak úgy látták, hogy ezek az eredmények saját katonai fellépésük nyomán születtek, és becsületük ily módon helyreállt.

Emlékezetes csaták

Az amerikai győzelemérzet másik forrása az emlékezet politikája volt: a háború során kiemelkedő sikereket arattak, miközben a kevésbé dicsőséges események háttérbe szorultak. Számos példát lehetne említeni, itt azonban csak néhányat idézünk meg (vö. Evans 2023, 200–207). 1813 áprilisában az amerikai csapatok elfoglalták York városát – Felső-Kanada (a mai Toronto) tartományi fővárosát –, és felgyújtották a törvényhozás és más kormányzati épületek komplexumát (Benn 1984). Noha néhány nappal később visszavonultak, a főváros elfoglalása egyértelmű, szimbolikus értékű győzelemként él az amerikai emlékezetben. Ezzel szemben a kanadai narratíva azt hangsúlyozza, hogy az amerikaiak veszteségei jóval súlyosabbak voltak: egy lőszerraktár felrobbanása során mintegy 300 katona vesztette életét, köztük a parancsnok, Pike is (Greenblatt 2003, 74–75).

1814 augusztusában az amerikai főváros, Washington DC elfoglalása és felgyújtása súlyos csapásként él a történeti emlékezetben, ám ezt hamar feledtette a néhány héttel későbbi baltimore-i siker. Baltimore városa jobban fel volt készülve a védekezésre, mint Washington (Greenblatt 2003, 106). A várost védő félszigeten fekvő Fort McHenry erődben mintegy ezer főnyi helyőrség állomásozott. Parancsnokuk, George Armistead őrnagy, kifejezetten azt kérte, hogy hatalmas amerikai zászló lobogjon az erőd felett (Greenblatt 2003, 106). A brit flotta congreve rakétákkal és ágyúgolyókkal bombázta az erődöt, ám nem tudta áttörni a védelmet. Szeptember 14-én, látva a sikertelenséget, a brit csapatok visszavonultak. Ez a győzelem bekerült a nemzeti himnuszba is, amelyet a bombázás alatt írtak, és amely a „rakéták vörös izzását” idézi, jelezvén, hogy a zászló még mindig ott lobog Baltimore felett (Hattendorf 2013, 7).

A háború záró csatája

A győzelemérzetet tovább erősítette, hogy a háború utolsó összecsapása – a new orleans-i csata – amerikai győzelmet hozott. Bár a háborút lezáró genti békeszerződést már ezt megelőzően aláírták, a new orleans-i győzelem híre tíz nappal korábban jutott el Washingtonba, mint maga a béke híre. Ez az események sorrendje azt a benyomást keltette, hogy a csata döntő szerepet játszott a háború befejezésében (Hickey 2012b, 121).

Területi veszteségek hiánya

Az amerikai győzelem érzését tovább erősítette, hogy az Egyesült Államok a háború során nem vesztett el egyetlen területet sem. Noha a britek ideiglenesen elfoglalták Washington DC-t, végül kivonultak. A háború lezárásakor minden olyan amerikai terület, amely brit kézre került, visszakerült az Egyesült Államokhoz (Benn 2002, 47). A status quo ante – vagyis a háború előtti állapothoz való visszatérés – amerikai szemszögből egyértelmű sikerként értelmeződött.

A háború nem kézzelfogható eredményei

Az amerikai emlékezet pozitívan tekint az 1812-es háború utóéletére. A háború lezárulta után az volt az uralkodó vélekedés, hogy az Egyesült Államok nagyobb tiszteletet vívott ki magának, bizonyította katonai erejét és politikai függetlenségét (Turner 2000, 131). Az amerikaiak győzelmeket könyvelhettek el, megőrizték minden területüket, megnyerték a háború utolsó csatáját, nemzeti himnuszt nyertek, és megerősítették nemzetközi tekintélyüket. E teljesítmények bármely értelmezési keretben egy amerikai győzelem benyomását keltették.

A kanadai nézőpont

Az amerikai hadicélok meghiúsulása

A kanadaiak több okból is győztesként tekintettek magukra a konfliktusban. Mindenekelőtt azért, mert úgy vélték, az Egyesült Államok célja Kanada meghódítása volt – márpedig e cél meghiúsulása önmagában kanadai győzelemként értelmeződött (Turner 2000, 131). Kanada ekkoriban könnyű célpontnak tűnt: Thomas Jefferson híres kijelentése szerint „Kanada megszerzése csupán annyi lesz, mint egy menetelés.” E célkitűzésre való hivatkozás gyakran meg is jelent a háborús toborzásban. Andrew Jackson például úgy fogalmazott, hogy a harc „nemzeti jellemünk megerősítéséért” folyik, amit az észak-amerikai brit birtokok meghódításával lehet elérni (Greenblatt 2003, 63).

Bár e kijelentések értelmezhetők pusztán retorikai fogásként is, a hadicélokat közvetlenül kommunikálták a kanadai lakosság felé. A frontvonalon William Hull amerikai tábornok kiáltványt intézett a kanadaiakhoz, amelyben kijelentette: az Egyesült Államok területi annexiója révén ők „felszabadulnak a zsarnokság és elnyomás alól” (Laxer 2013, 139–142). Későbbi béketárgyalások során az amerikai fél tagadta, hogy célja lett volna Kanada meghódítása, a brit tárgyalók azonban Hull kiáltványát idézték válaszul. Az amerikai delegáció azzal érvelt, hogy a szöveg „valójában nem élvezett hivatalos kormányzati felhatalmazást” (Borneman 2004, 268). Hogy Kanada meghódítása valóban az Egyesült Államok hivatalos hadicéljai közé tartozott-e, vitatott – az viszont kétségtelen, hogy ilyen célokat egyértelműen közöltek a kanadaiakkal, s ezek végül nem valósultak meg (Greenblatt 2003, 81).

Emlékezetes (és emlékművekben is őrzött) csaták

Az amerikaiakhoz hasonlóan a kanadaiak is bizonyos eseményeket emelnek ki a kollektív emlékezetből, másokat pedig háttérbe szorítanak. Ilyen kiemelkedő emlék számukra az 1814 augusztusában végrehajtott hadjárat, amely során sikeresen megszállták és felgyújtották az Egyesült Államok fővárosát, Washingtont. Ezzel az akcióval választ adtak az amerikaiak 1813-as yorki (mai Toronto) győzelmére, amelynek során szintén kormányzati épületek semmisültek meg. Washingtonban számos kormányépület lángok martalékává vált, köztük az elnöki rezidencia is. Amikor utóbbit újjáépítették, külső falait fehérre festették, hogy elfedjék az égésnyomokat – így született meg a Fehér Ház elnevezés (Turner 2000, 101). Egy ellenséges főváros elfoglalása szimbolikusan rendkívül jelentős tettnek számít, és a kanadai történelmi emlékezetben a győzelem egyértelmű jeleként él (Greenblatt 2003, 104).

A háború utolsó csatája

A kanadaiak elutasítják, hogy a new orleans-i csata amerikai győzelme meghatározó jelentőségű lenne, hiszen a csatát akkor vívták, amikor a háborúnak már hivatalosan vége volt. A Genti békeszerződést a brit és amerikai diplomaták 1814 karácsony estéjén írták alá. A béke hírének azonban időre volt szüksége, hogy átkeljen az Atlanti-óceánon, és elérje az amerikai kontinenst (Turner 2000, 106). A new orleans-i csata döntő ütközete, amely végül a brit vereséghez vezetett, 1815. január 8-án zajlott – vagyis több mint két héttel azután, hogy a békét mindkét fél jóváhagyta (Heidler és Heidler 2002, 10). A kanadai értelmezés szerint egy olyan ütközet megnyerése, amelyre a háború hivatalos lezárása után került sor, aligha tekinthető valódi győzelemnek. A new orleans-i csata tehát – számukra – nem számít.

Területi veszteségek hiánya

A győzelem megítélésében mind az amerikai, mind a kanadai narratíva hangsúlyozza, hogy egyik fél sem veszített területet. Noha a háború során időszakosan mindkét oldal elfoglalt bizonyos területeket, a konfliktus végére a határok visszatértek az eredeti, békeidőbeli állapotukhoz. Kanada számára ez különösen nagy jelentőséggel bírt, hiszen az amerikai fél deklarált célja éppen a kanadai területek megszerzése volt – amit végül nem sikerült elérniük.

A háború nem kézzelfogható hozadékai

Az 1812-es háború egyfajta közösségi öntudatra ébresztette Kanadát. Felső-Kanada kis lélekszámú, de rendkívül sokféle eredetű lakossága – brit-szigeteki, ír és amerikai bevándorlókból – addig inkább csak laza településszövetséget alkotott. A háború azonban átalakító hatással volt: a korábbi szétszórt faluközösségekből politikai közösség formálódott (Berton 1980, 28). Berton úgy látja, hogy nem maga a háború, hanem „a háború mítosza” hozta létre azt az újfajta közösségi tudatot, amely a kanadai önazonosság egyik alapja lett. Így fogalmaz (Berton 1980, 28):

„Végül a mítosz valósággá vált… Ahogy teltek az évek, és a konkrét emlékek elhalványultak, ahogy a régi sebek begyógyultak és a régi sérelmek elenyésztek, ahogy az idős veteránok nosztalgiáztak, az új politikai vezetők pedig túloztak, a telepesek hinni kezdték, hogy szinte egymaguk verték vissza a hódítót. Felső-Kanada lakói először éltek meg közös történeti hagyományt.” 

Az i. e. 701-es háború

Hadicélok

Az 1812-es háború analógiái mentén visszatérhetünk kiinduló kérdésünkhöz: miként lehetséges, hogy Asszíria és Júda egyaránt saját győzelmeként emlékezik az i. e. 701-es háborúra? Az asszír nézőpont szerint alapvető hadicéljaik megvalósultak. Ahogyan az Egyesült Államok 1812-es hadicéljai sem követelték meg Kanada annektálását, úgy Asszíria számára sem volt elengedhetetlen Jeruzsálem elfoglalása, lakosságának deportálása vagy a király trónfosztása (Mayer 2003, 180). Saját értelmezésük szerint Asszíria sikerrel járt: teljesítette stratégiai célkitűzéseit. A birodalom gazdagodását szolgáló keretek létrejöttek – a nyugati lázadók pacifikálása a térség gazdasági fellendülését ígérte: ez volt a Pax Assyriaca (Fales 2008).

Júda azonban másként értelmezte az eseményeket. Az asszír célkitűzések – legalábbis úgy, ahogyan a Rabsaké szavaiból kitűnnek (2Kir 18,19–35) – nem teljesültek: Júda elpusztítása (18,25), Jeruzsálem elfoglalása (18,30.35), hosszú ostrommal (18,27), valamint a lakosság deportálása (18,32) nem valósult meg. Fontos azonban észben tartani, hogy itt nem a tényleges asszír célokról, hanem Júda ezekről alkotott percepciójáról van szó. Ez a felfogás ráadásul erősödhetett az asszír gyakorlat ismeretében, amely szerint a lázadó uralkodókat trónfosztás, helyükre pedig asszírbarát vezetők kinevezése követte. Szanherib évkönyveiben például beszámol róla, hogy Szidón királyát, Lullit eltávolította, és helyére Tabalut ültette (vö. COS 2.119B:302). Mivel Hiszkija – lázadása ellenére – trónján maradhatott, Júda úgy érezhette: győzött. (Lehetséges persze, hogy az asszír célkitűzések nem estek egybe azokkal a fenyegetésekkel, amelyeket az asszír követek kommunikáltak – ahogyan az is előfordult, hogy Hull amerikai tábornok Kanada elfoglalását ígérte a kanadaiaknak, miközben ez talán nem volt hivatalos háborús cél.)

A főváros jelentősége

Ahogyan a kanadaiak Washington DC felgyújtását jelentősebbnek tartották Baltimore megvédésénél, úgy Júdában is Jeruzsálem megmenekülését értelmezték súlyosabbnak Lákis elvesztésénél – hiszen ha Jeruzsálemet nem foglalták el, Asszíria nem nyerhette meg a háborút. Az asszír gondolkodásmód viszont épp ellentétes volt: mint ahogy az amerikaiak Baltimore védelmét tartották fontosabbnak Washington elvesztésénél, Asszíria nem tulajdonított különösebb jelentőséget Jeruzsálem elfoglalásának elmaradásának (Knauf 2003, 146). Ezzel szemben Lákis elfoglalása Asszíriában komoly presztízsértékkel bírt – ezt mutatja az a dombormű is, amely a város ostromát örökítette meg Szanherib palotájának falán. Lákis elpusztítása önmagában elegendő volt ahhoz, hogy Hiszkija behódoljon, és megfizesse az előírt adót.

Területi veszteségek hiánya

Az i. e. 701-es hadjárat nyomán bekövetkezett területi változások kérdése nem világos a fennmaradt források alapján. Szanherib évkönyvei szerint a király újraosztotta Hiszkija egyes területeit, és azokat filiszteus fennhatóság alá helyezte (RINAP 3.1:176, 22.iii.31). Ugyanakkor a szöveg nem részletezi, mely városokról van szó, és nem egyértelmű, hogy ezek valóban júdai területek voltak-e, vagy inkább „visszacsatolt” filiszteus földek. A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Hiszkija éppenséggel kiterjesztette uralmát Filisztea rovására: „Ő verte meg a filiszteusokat őrtoronytól erődített városig, egészen Gázáig és annak határáig” (2Kir 18,8). Szanherib évkönyveiben Gáza királya szerepel azon uralkodók között, akik megkaptak néhány olyan várost, amelyet Szanherib Hiszkijától „elvett”. Elképzelhető tehát, hogy ezek a települések eredetileg is filiszteus kézen voltak. Így az asszír rendelkezések inkább a filiszteus területi státusz helyreállítását szolgálhatták, semmint valódi júdai veszteséget jelentettek volna (Gallagher 1999, 110). Ráadásul, mivel a Júda és Filisztea közötti határvonal Izrael történetének egészében véve is ingadozó volt (Dever 2017, 317–330), az ilyen területi veszteségek könnyen relativizálhatók voltak.

A háború utolsó csatája

A háborúk végső összecsapásai gyakran döntő jelentőséggel bírnak abban, hogyan értelmezik a résztvevők a végeredményt. Az 1812-es háborúban az Egyesült Államok a new orleans-i csatát tekintette zárógyőzelemnek (jóllehet a kanadai fél ezt elutasította). Hasonlóképpen Júda is úgy érezhette, hogy Asszíria elveszítette a háború utolsó ütközetét – vélhetően az eltekei csatát a núbiai–egyiptomi erőkkel –, és ezt Jahve közvetlen beavatkozásaként értelmezték (Evans 2009, 177–179). Az asszír fél azonban – ahogyan több kutató is feltételezi – nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az eltekei visszavonulásnak, és úgy vélhette, hogy fő hadicéljait így is elérte (Matty 2016, 46).

A háború utóélete

A régészeti leletek tanúsága szerint az i. e. 701-es asszír hadjárat súlyos pusztítást hagyott maga után Júdában, ami alátámaszthatja azt az értelmezést, hogy a háború asszír győzelemmel zárult. Joggal merülhet fel a kérdés: miként gondolhatta Júda, hogy megnyerte a háborút, ha ilyen rombolás, nyomorúság és gazdasági nehézség követte? Az 1812-es háborúval való összevetés ebben is útmutató lehet. Az a háború ugyanis az amerikaiak és a kanadaiak számára egyaránt komoly megpróbáltatásokkal járt (Hickey 2012a, 69), különösen a földműveseket sújtotta. Kanadában például az amerikai betörések a Grand folyótól nyugatra „gyakorlatilag minden helyi erőforrást megsemmisítettek” (Turner 2000, 111). A háború jelentős inflációt is kiváltott, amely „a szegények számára különösen súlyos megpróbáltatásokat” hozott (Benn 2002, 78). Mindezek ellenére a háború a kanadai nemzettudat egyik forrásává vált: egységbe kovácsolta a különböző hátterű lakosságot, és a „háború mítosza” újfajta közösségi öntudatot hívott életre (Berton 1980, 28).

Ebből a szemszögből nézve a pusztítás és gazdasági visszaesés még nem zárja ki, hogy egy háborút pozitív kimenetelűként értelmezzenek. Júdában az i. e. 701-es hadjárat hasonló szerepet tölthetett be: a szenvedések ellenére megerősíthette a nemzeti identitást, és erősíthette a „hazafias” öntudatot. Továbbá a régészeti bizonyítékok nem teljes pusztulásról tanúskodnak: egyes területeken csupán kisebb károk keletkeztek, másokat pedig teljesen elkerült a háború (Faust 2008).

Míg a kutatók ezt a fejlődést gyakran a Pax Assyriaca számlájára írják, a júdaiak ezt aligha így látták (Fantalkin 2004). A siker – az ő szemszögükből – nem más, mint Hiszkija lázadásának gyümölcse. A király merész ellenállása végül meghozta az eredményét. Júda győzött.

Nem kézzelfogható hozadékok

Asszíriában a hadjárat pozitív megítélése világosan tükröződik az évkönyvi beszámolókban, amelyek diadalmas csatákat örökítenek meg – köztük olyanokat is, ahol maga Szanherib ragadta el idegen fejedelmek és királyok harci szekereit (RINAP 3.1:176, 22.iii.3–5), valamint külföldi uralkodók hódolatát jegyzik fel felséges személye előtt. A hadjárat a birodalmi presztízs és dicsőség megújulásaként élhetett az asszír kollektív emlékezetben. Erre utal az is, hogy Szanherib palotáját Lákis ostromát ábrázoló domborművekkel díszítették – ezek a látogatókra is mély benyomást kívántak tenni.

Júdában hasonlóan jelentősek voltak a nem kézzelfogható következmények. Az ország megmenekülése megerősítette a Jahve-hit érvényességét, amely Áház király uralma alatt háttérbe szorult. A vereség elmaradása felerősítette az Asszíriával szembeni ellenszenvet – erre utalnak a negatív hangvételű prófétai szövegek, például Náhum könyve. Mindemellett a júdai emlékezetben mélyen bevésődött Hiszkija hűséges és bölcs vezetése az asszír válság idején – a történet háromszoros elbeszélése a Bibliában ennek is emléket állít.

Zárszó

Összegzésként elmondható: az 1812-es háború és az i. e. 701-es hadjárat párhuzamos értelmezése azt mutatja, hogy sem az asszír, sem a bibliai források nem elsősorban megtévesztő szándékkal ábrázolták saját győzelmüket. Ahogyan az 1812-es konfliktusban is mindkét fél rendelkezett olyan szempontokkal, amelyekből kiindulva joggal gondolhatta magát győztesnek (Kuhrt 2010, 2:478), úgy ez a kettős igazság a júdai és asszír narratívák esetében is fennáll.

Az amerikai sajtó például a függetlenségi háború folytatásaként értelmezte a győzelmet: a New York National Advocate a konfliktust „a második függetlenségi háborúként” emlegette, amely „még fényesebb eredményekkel járt, mint a forradalom” (Hickey 2012b, 113). Ugyanez a szerkesztői logika érhető tetten a bibliai szerkesztésben is, ahol Hiszkija alakját Dávidéhoz hasonlítják (2Kir 18,3), ahhoz a királyhoz, aki Izrael függetlenségét biztosította Filiszteával szemben. Az asszír válság a júdai emlékezetben nem „hiábavaló és költséges küzdelemként” maradt meg, amelyből Júda „épphogy megmenekült”, hanem „dicsőséges diadalként”, amely során e kis nép Istene visszaverte a hatalmas birodalmat, és nagyobbnak bizonyult Szanheribnél és annak isteneinél (Hickey 2012b, 121).

Bibliográfia

Benn, Carl. 1984. The Battle of York. Belleville, ON: Milan Publishing. 

Benn, Carl. 2002. The War of 1812. Essential Histories. New York: Routledge. 

Berton, Pierre. 1980. The Invasion of Canada: 1812-1813. Toronto: McClelland and Stewart. 

Borneman, Walter R. 2004. 1812: The War That Forged a Nation. 1st ed. New York: HarperCollins Publishers. 

Cogan, Mordechai. 2014. “Cross-examining the Assyrian Witnesses to Sennacherib’s Third Campaign: Assessing the Limits of Historical Reconstruction.” In Sennacherib at the Gates of Jerusalem: Story, History and Historiography, Culture and History of the Ancient Near East, 71, edited by Isaac Kalimi and Seth Richardson, 51-74. Leiden and Boston: Brill. 

Dever, William G. 2017. Beyond the Texts: An Archaeological Portrait of Ancient Israel and Judah. Atlanta: SBL Press. 

Evans, Paul S. 2009. The Invasion of Sennacherib in the Book of Kings: A Source-Critical and Rhetorical Study of 2 Kings 18-19, Supplements to Vetus Testamentum, 125. Leiden: Brill. 

Evans, Paul S. 2023. Sennacherib and the War of 1812: Disputed Victory in the Assyrian Campaign of 701 BCE in Light of Military History, Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies. London: T&T Clark. 

Frederick Mario. 2008. “On Pax Assyriaca in the Eighth-seventh Centuries BCE and Its Implications.” In Isaiah’s Vision of Peace in Biblical and Modern International Relations: Swords into Plowshares, 17-35. New York. 

Fantalkin, Alexander. 2004. “The Final Destruction of Beth Shemesh and the Pax Assyriaca in the Judahite Shephelah: An Alternative View.” Tel Aviv 31:245–261. 

Faust, Avraham. 2008. “Settlement and Demography in Seventh-century Judah and the Extent and Intensity of Sennacherib’s Campaign.” Palestine Exploration Quarterly 140 (3):168-194.. 

Forest, Timothy S. 2012. “Epic Triumph, Epic Embarrassment, or Both? Commemorations of the War of 1812 Today in the Niagara Region.” Ontario History 104 (1):96–122. 

Gallagher, William R. 1999. Sennacherib’s Campaign to Judah: New Studies, Studies in the History and Culture of the Ancient Near East, 18. Leiden; Boston: Brill. 

Greenblatt, Miriam. 2003. War of 1812. Edited by John Stewart Bowman. Updated ed: America at War. New York: Facts On File. 

Halpern, Baruch. 2001. David’s Secret Demons: Messiah, Murderer, Traitor, King, Bible in Its World. Grand Rapids, MI: Eerdmans. 

Hattendorf, John. 2013. “The Naval War of 1812 in International Perspective.” The Mariner’s Mirror 99:5–22. 

Heidler, David Stephen, and Jeanne T. Heidler. 2002. The War of 1812, Greenwood Guides to Historic Events, 1500–1900. Westport, CT: Greenwood Press. 

Hickey, Donald R. 2012b. The War of 1812: A Short History. Bicentennial ed. Urbana: University of Illinois Press. 

Knauf, Ernst Axel. 2003. “Sennacherib at the Berezina.” In ‘Like a Bird in a Cage’: The Invasion of Sennacherib in 701 BCE, Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies, 363, edited by Lester L. Grabbe, 141-149. London: Sheffield Academic Press. 

Kuhrt, Amélie. 2010. The Persian Empire: A Corpus of Sources from the Achaemenid Period. London: Routledge. 

Laato, Antti. 1995. “Assyrian Propaganda and the Falsification of History in the Royal Inscriptions of Sennacherib.” Vetus Testamentum 45:198-226. 

Laxer, James. 2013. Tecumseh and Brock: The War of 1812. Berkeley, CA: House of Anansi Press. 

Lemche, Niels Peter. 2003. “On the Problems of Reconstructing Pre-Hellenistic Israelite (Palestinian) History.” In ‘Like a Bird in a Cage’: The Invasion of Sennacherib in 701 BCE, Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies, 363, edited by Lester L. Grabbe, 150-167. London: Sheffield Academic Press. 

Matty, Nazek Khalid. 2016. Sennacherib’s Campaign Against Judah and Jerusalem in 701 B. C: A Historical Reconstruction, Beihefte zur Zeitschrift für die alttestamentliche Wissenschaft, 487. Berlin: De Gruyter. 

Mayer, Walter. 2003. “Sennacherib’s Campaign of 701 BCE: The Assyrian View.” In ‘Like a Bird in a Cage’: The Invasion of Sennacherib in 701 BCE, Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies, 363, edited by Lester L. Grabbe, 168-200. London: Sheffield Academic Press. 

Provan, Iain W., Philips V. Long, and Tremper Longman. 2003. A Biblical History of Israel. Louisville, KY: Westminster John Knox. 

Rawlinson, Henry. 1852. “Outlines of Assyrian History, Collected from the Cuneiform Inscriptions.” XXIVTH Annual Report of the Royal Asiatic Society:XV-XLVI. 

Stern, Ephraim. 2001. Archaeology of the Land of the Bible. Volume II: The Assyrian, Babylonian, and Persian periods, 732-332 BCE, Anchor Bible Reference Library, 11. New York: Doubleday. 

Turner, Wesley B. 2000. The War of 1812: The War that Both Sides Won. 2nd ed. Toronto and Tonawanda, NY: Dundurn Press. 

Uehlinger, Christoph. 2003. “Clio in a World of Pictures—Another Look at the Lachish Reliefs from Sennacherib’s Southwest Palace at Nineveh.” In ‘Like a Bird in a Cage’: The Invasion of Sennacherib in 701 BCE, Library of Hebrew Bible/Old Testament Studies, 363, edited by Lester L. Grabbe, 221-305. London: Sheffield Academic Press. 

Ussishkin, David. 1988. “The Destruction of Lachish by Sennacherib and the Dating of the Royal Judean Storage Jars.” Tel Aviv 4:28-60.  

Ussishkin, David. 2006. “Sennacherib’s Campaign to Philistia and Judah: Ekron, Lachish, and Jerusalem.” In Essays on Ancient Israel in its Near Eastern Context: A Tribute to Nadav Na’aman, 339-358. Winona Lake, IN: Eisenbrauns.

Fordította: #BibliaKultúra 

Forrás:

További elmélyülésre:

A témában ajánlott olvasmány a világhálóról:

Egeresi László Sándor: Jeruzsálem „ostroma” különös tekintettel Ézsaiás könyvének 36. fejezetére, Studia Biblica Athanasiana 12 (2011) 87–110.

A szerzőről:

Paul S. Evans az Ószövetség kutatója, a McMaster Divinity College oktatója, ahol 2009 óta tanít. Korábban a calgaryi Ambrose University oktatója volt. Kutatásaiban és tanításában különös hangsúlyt fektet az Ószövetség teológiai jelentőségére és annak kortárs egyházi alkalmazhatóságára. Több monográfia és kommentár szerzője: 1–2 Sámuel kötetét a Zondervan kiadó The Story of God sorozatában publikálta, míg jelenleg a 1–2 Krónikák könyvéhez készít kétkötetes kommentárt az Eerdmans NICOT sorozata számára. 2010-ben elnyerte a Canadian Society of Biblical Studies R.B.Y. Scott-díját The Invasion of Sennacherib in the Book of Kings című monográfiájával. Legújabb könyve, Sennacherib and the War of 1812 címmel, 2023-ban jelent meg a Bloomsbury gondozásában. Tanulmányai főként az ószövetségi történeti könyvekre összpontosítanak, és elérhetők az Academia.edu oldalon is.

Paul Evans brit-kolumbiai lelkészcsaládból származik, lelkipásztori szolgálatot is végzett Albertában és Ontarióban. Ma is aktív prédikátori tevékenységet folytat Hamilton és Toronto környéki gyülekezetekben. Jelenlegi kutatásai közé tartozik Hiszkija király és az i. e. 701-es asszír invázió története, Dávid király életének értelmezése, valamint a Krónikás mű szóbeli hagyományaihoz fűződő viszonya.

A special thanks to Paul Evans!

A bibliai Jeruzsálem városfalának fennmaradt szakasza, amelyet Hiszkija uralkodása idején építettek Szanherib ostroma ellen. Az óvárosban, Jeruzsálemben tárták fel.

„Megszámláltátok Jeruzsálem házait, és leromboltátok a házakat, hogy megerősítsétek a falat.” (Izajás 22,10)