Ahogy korábban beharangoztuk: új sorozatunkban megismerkedünk néhány ószövetségi női alakkal, és általuk megpróbálunk közelebb férkőzni önmagunkhoz is. Első bejegyzésünkben Deborával ismerkedhettünk meg, aki a nők egyik sajátos képességét az igazságérzet, a bírói, prófétai énjüket, a szociális érzékenységüket képviseli. Most Eszter története következik.
Bevezető gondolatok: a szöveg világa
A bibliai Eszter könyve főhőséről kapta a nevét, amely visszhangozza a babiloni Istár istennő nevét, de származhat a perzsa stara (csillag) szóból is. A főhős héber neve Hadassza, amely mirtuszt jelent. A mirtusz az illatáldozatok és a szombati szertartások legismertebb anyaga volt, a füstölőszer dobozát is hadasznak hívták.
Eszter könyve egyike annak az öt tekercsnek, amiket zsidó ünnepeken olvasnak fel. Eszter könyvét Purim ünnepén olvassák fel. Maga a könyv tanúsítja ennek az ünnepnek a bevezetését. Elnevezése arra megy vissza, hogy Hámán sorsvetéssel (a babiloni pur szó) határozta meg a zsidók kiirtásának napját.
Alapvetően két szövegváltozat áll rendelkezésünkre: a maszoréta héber szöveg, és a görög fordítás, amely mintegy hat fejezettel bővebb szöveget közöl. Ebből következőleg a magyar nyelvű protestáns bibliafordítás rövidebb, mint a katolikus verzió.
Eszter könyve az egyetlen könyv, amit nem találtak meg Qumránban. Lehet, hogy elkallódott, de az is lehet, hogy a holt-tenger partján élő közösség tudatos döntése következtében nem volt meg könyvtárukban ez a tekercs: Isten neve ugyanis nem fordul elő a könyvben, és Eszter nem tartja magát a zsidó étkezési előírásokhoz.
A ragyogó novella a perzsa királyi udvarban játszódik. Elbeszéli hogyan lett Eszter, egy fiatal zsidó lány az elhurcoltak közül, Perzsia királynője, hogyan fedezte fel Mardokeus, Eszter unokabátyja és gyámja, a király élete elleni összeesküvést, hogyan igyekezett Hámán a zsidókat kiirtani, hogyan járt közbe Eszter, saját élete kockáztatásával. A zsidó nép elpusztítására vonatkozó nagyszabású terv végül dugába dőlt: Hámánt felakasztották és a zsidók engedélyt kaptak a perzsáktól bosszú-hadjáratra. Ennek évfordulóját ünneplik a Purim, vagyis a „Sorsolás” ünnepén, a sorshúzás emlékére, aminek során Hámán maga választotta ki elpusztításának napját.
A könyv vallásos célzatú fiktív történet. Történetvezetése azt sugallja, hogy a perzsa időszakban íródott (Kr. e. 5–4. század), erre utalnak az egyes hagyományok és szokások ismerete, a perzsa szavak jelenléte, a héber szöveg arameizmusai, mégis sokan érvelnek amellett, hogy később, a hellenisztikus korban írt elbeszélésről van szó. Összességében a zsidó történet központi magja visszanyúlhat a perzsa időszakig, de bizonyos, hogy ezt a hellenisztikus korban átszerkesztették.
A görög nyelvű kiegészítések, amelyek csak a katolikus bibliafordításokban kaptak helyet, szűk etnikai perspektívát fogalmaznak meg, és a nem-zsidó népekkel szemben ellenséges attitűdöt tesznek magukévá. Feltehetőleg a ptolemaida Egyiptomban készültek a Kr. e. 2. sz. vége és az 1. sz. közepe táján több szerző munkájaként. A görög nyelvű kiegészítések másik érdekessége, hogy a könyv vallásos mondanivalót akarják kiemelni. A görög szöveg ugyanis már nyíltan emlegeti Istent: „Mindent Isten vitt végbe!” (10,3a).
Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy bizony a ravaszság és a leleményesség ereje oldotta meg a nehézségeket. A bibliai könyv gyönyörűen tanúságot tesz arról, hogy az emberi felelősségnek mekkora szerepe van a történelem formálásában és bátorít, hogy emberileg mindent tegyünk meg a szabadulásért.
A szöveg mögötti világ
Minden lánynak sorban be kellett mennie Achasvéros királyhoz akkor, amikor eltelt a tizenkét hónap, ami alatt az asszonyokra vonatkozó szabályok szerint elő kellett készülniük: hat hónapig mirhaolajat, másik hat hónapig meg balzsamot és más asszonyi kenetet használtak szépségük ápolására.” (Eszt 2,12)
Az 1930-as években végzett lákisi ásatáson találtak egy füstölőt, amit kultuszi kelléknek gondoltak. André Dupont-Sommer szerint a következő szöveg olvasható rajta: „Tömjén … Jahnak.” Jah, Izrael istenének (JHWH) a rövidített neve.
William Foxwell Albright azonban, akit a bibliai régészet atyjának is szoktak nevezni, a felirat néhány betűjét másként olvasta és teljesen új fordítást adott. Szerinte a feliraton az áll, hogy Iyyos, Mahlí fiának, a [királyi] hírvivő lányáé. A Mahlí levita család nevét említi a bibliai Számok könyve is (26,58). Ha így van, akkor a családnév első Biblián kívüli említésével van dolgunk. A felirat értelmezését, a betűk szavakká való tagolását több neves paleográfus is elvégezte. A harvadi neves professzor, Frank M. Cross is egyetértett azzal, hogy sem a Jah név, sem a tömjén nem jelenik meg a feliratban, bár ő máshogy tagolta a betűket. A vallásos konnotáció tehát már nem kérdés. Nincs ugyanis. Ez pedig a felveti a kérdést, hogy ha nem füstölő oltárról van szó, akkor miről. Albright szerint, ahogy egy halála után kiadott tanulmánykötetben olvashatjuk, az objektum „egyszerű magyarázata, hogy a kozmetikum szekuláris világához, a nők szépítkezéséhez tartozik, főleg az óperzsa, Akhaimenida-dinasztia időszaka alatt”. Vagyis a tárgy egy kozmetikai égő.
Albright nem maradt adós az érvekkel és a bizonyítékokkal sem. Mutatott néhány azonos formájú és méretű dél-arab, négyszögletes, csonka lábú, tetején faragott tálas kozmetikai égőt. Ezeknek az oldalaira egy-egy illatos, fűszeres, aromatikus anyag (bešamím) nevét vésték fel. Albright szerint ezek az égők voltak a hasonló palesztinai égők modelljei, csak nem írtak rá fűszernevet. Céljaik szerint egyszerű kozmetikai égők, füstölők és nincs semmi közük a valláshoz vagy a kultuszhoz.
A lákisi kozmetikai égő tehát az Eszter-történet korából származik, ami arra indította az amerikai kutatót, hogy a bibliai könyvben említett kozmetikai termékekkel kapcsolja össze az égőt. Erről a kozmetikumokról azonban a régészet keveset tud nekünk mondani. De Albright Sir Samuel W. Baker: The Nile Tributaries of Abyssinia című könyvben (London, 1868) egy sor illatos fűszer leírásával találkozott, amit a kelet szudáni, félnomád arab nők használtak (rózsaolaj, szantálfaolaj, mimózafa-kivonat, pézsma, szegfűszegolaj).
„A nőknek sajátos módszerük volt testük és ruháik illatosítására, amit egyfajta életszükségletnek tekintettek és rendszeres időközönként megismételtek. A sátor vagy a kunyhó aljába […] egy kis lyukat kellően nagyra kellett ásni, hogy megtartson egy égő széndarabot, amelyre a nő, hogy illatos legyen, marokkal különféle illatszereket szór. Ezután a nő leveszi ruháját és meztelenül a füst fölé kuporodik, miközben úgy rendezi el köntösét, hogy az köpenyszerűen úgy essen a földre, mint egy sátor. Az értékes füst semmit nem kerül ki. Mindent a köntös alatt tartanak, pontosan úgy, mintha a nő szitavászont viselne égő füstölővel. […] A nő izzadni kezd a kunyhóban vagy a sátorban, […] és az égő parfümökből származó illékony olaj azonnal felszívódik a bőrén. Mikor a tűz leég és az illatosítási folyamat befejeződött, mind ő, mind pedig ruhái tömjéntől illatoznak, és olyannyira átjárja őket, hogy gyakran száz méteres távolságról is lehet érezni a nők csapatát.”
Eszter és a perzsa uralkodó háremének asszonyai hasonló módon kenték magukra, illatos fűszereket és balzsamokat kentek magukra, és olyan kozmetikai égőket használtak, mint amit Lákisban feltártak. A különböző aromáknak a testre és a ruhára való alkalmazása, valamint a kozmetikai égők használata megvilágítja a következő zsoltársort is: „Mirha, aloé, kasszia illata árad minden öltözetedből” (Zsolt 45,8a).
A szöveggel szemközti világ: mi és Eszter
A női archetípusok közül a királynőé az, amely a legtöbb nőt megszólítja, mindenki szeretne trónon ülő pompázatos, fejedelmi nő lenni. Sokszor azonban a társadalom által előírt szerepek nem engedik kibontakoztatni a fenséges női ént: a háziasszony, a kiszolgáló, a mindig kedves eladónő, a szeretteit áldozatosan megsegítő. Ezekben a kötött szerepekben háttérbe szorul és elhomályosul igazi méltóságuk.
Milyen ezzel ellentétben egy királynő? Független, szabad és méltóságteljes. Irányít, nem hagyja, hogy uralkodjanak rajta. Büszkén jár, nem engedi, hogy átnézzenek rajta. Ragaszkodik önmagához, összhangban van önmagával. Szervezi és igazgatja a birodalmát.
Az egyik kulcsfogalom, amely elvezet a bennünk lévő királynőhöz az az egyediség. Elvitathatatlan értékességünk felismerése és önmagunk megbecsülése. Mire érdemes jobban figyelnünk, ha nem a saját kivételességünkre? Persze idegenkedést válthat ki, önzőnek tűnhet ez a gondolat. De a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez vezet el ahhoz, hogy felelősséget vállaljak magamért, hogy eldöntsem, megengedjem magamnak a gyengeséget, vagy úgy döntök, hogy most nem állok készen rá. Megvédem a határaimat a negatív hatásoktól, igent mondok arra, ami megerősít és nemet arra, ami elgyengít. Képes vagyok reagálni a benső működéseimre, és az érzelmeim elmélyítése kiegyensúlyozottá tesz.
Eszter történetében is lejátszódik ez: a lányból, aki sok közül az egyik, olyan hős lesz, aki kiáll magáért, és cselekszik a népéért. De nem lehet mindenki uralkodó, főzni kell, mosni kell. Mégis más lesz a kulimunka is, ha méltósággal tekintek magamra és a tevékenységeimre. Amikor egy rendezett lakásba lépünk, tudjuk, feltételezzük, hogy egy királynő lakik benne.
Fontos, hogy az irányítás nem egyenlő a zsarnokoskodással, ami ennek az archetípusnak az árnyoldala. Óvakodjunk a környezetünk leuralásától, ami elveszi a nő igazi méltóságát. A jó uralkodó meghúzza a határokat, él és élni hagy.
Végezetül Linda Jarosch gondolatait idézzük, hogy mit jelent számára Eszter alakja nyomán ez az archetípus:
„Számomra a királynő képe megerősítést jelent, hogy bátran kihúzzam magam az életem bármelyik területéről legyen is szó. Erősebb önértékeléshez vezetett és ellenállóbbá az ítélkezéssel szemben, mert azt kérdezem magamtól: Ki akar engem minősíteni? Semmit nem változtat a végeredményen. A bennem lévő királynő teljesebb benső szabadságra tanított, amely olyan örömforrása az életemnek, amelyből mindig szívesen merítek.”
Ezt kívánjuk minden érintett olvasónknak is!
Folytatásos sorozatunk következő része Éva, az anya.
Forrás és további tájékozódásul:
Linda Jarosch – Anselm Grün: Königin und wilde Frau. Lebe, was du bist!, Vier-Türme-Verlag, Münsterschwarzach, 2004, 25–39.
Sidnie White Crawford – Leonard J. Greenspoon (eds.): The Book of Esther in Modern Research, T & T Clark, London – New York, 2003.
Albright the Beautician Reveals Secrets of Queen Esther’s Cosmetic Aids, Biblical Archaeology Review 2 (1976/1) 1; 5–6.
William Foxwell Albright: The Lachish Cosmetic Burner and Esther 2:12, in H. N. Bream et al. (eds.): A Light Unto My Path: Essays in Honor of Jacob B. Myers, Temple University Press, Philadelphia, 1974, 25–32.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
