Callistus-katakomba, Róma, 4. század eleje
Alábbiakban Romano Penna újszövetséges professzor írását közöljük, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon Pál apostol nőellenes volt-e, vagy Jézushoz hasonlóan előmozdította a nők szerepvállalását.
Az utóbbi években nagy érdeklődést váltott ki a női szerepek témája Szent Pál leveleiben, ennek nyomán napvilágot látott egy bibliográfia is, amely dokumentálja a téma összetettségét. Ezen felül a Donne Chiesa Mondo folyóirat korábbi számaiban olyan tanulmányokat is találunk, amelyek kifogástalan szakértelemmel dolgozzák fel a témát érintő eseteket.
Most szeretném felidézni Pál „feminizmusára” vonatkozó legfontosabb adatokat, amiket hiteles levelei dokumentálnak, függetlenül a későbbi páli hagyományok leveleitől, ahol az érvelés hangneme megváltozik (mint az 1Tim 2,9–15 versekben). Valószínűleg ezeken a megváltozott hangvételű szövegeken alapul az, hogy évekkel ezelőtt Pált
minden idők legnagyobb hímsovinisztájának
nevezték. Mégis, már a 4. században az egyházatyák első számú képviselője, Aranyszájú szent János a Rómaiakhoz írt levél egyik szakaszának magyarázatában, ahol Pál azt írta egy bizonyos Máriáról, hogy „sokat fáradozott értetek” (Róm 16,6), így fogalmaz:
„Pál ismét megdicsér és példaképül állít egy nőt, mi pedig, férfiak, ismét elsüllyedünk a szégyentől! Jobban mondva, nemcsak elsüllyedünk a szégyentől, hanem tiszteletben is részesülünk. Valóban tiszteletben részesülünk, mert nálunk is vannak hasonló asszonyok, de el is süllyedünk a szégyentől, mert messze elmaradunk mögöttük.”
Valójában a fentebb említett polemikus nyilatkozatok nem, hogy nem találják fején a szöget, de sajnálkozó érzést is keltenek az olvasóban egy félreértés miatt, amely a probléma gyökerénél van. Úgy szeretnénk eljárni, mint a cinikus filozófus, Diogenész, aki látva, hogy egy íjász képtelen célba találni, leült közvetlen a célpont mellé, és azt mondta: „Itt van az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam!”. A metafora nyomán tanácsosabb, ha mi is inkább Pál mellé ülünk, hogy ne érjenek a nyílvesszők bennünket sem, amelyekkel megpróbálják őt eltalálni. Vitathatatlan tény, hogy jó néhány levélrészlet igazán érdekes feminizmusról árulkodik. Ennek eredünk most nyomába.
A nem viszonylagossága. A szöveg alapjánál van egy rendkívül ékesszóló és meglepő kijelentés, amit Pál a Galatákhoz írt levélben tesz, ahol megfogalmaz egy alapelvet: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,27–28). Ily módon megsemmisül az összes különbség, vagy inkább szembeállítás: a kulturális, a társadalmi, sőt, a szexuális szembeállítás. Ez utóbbi esetben az apostol biztosan nem azt kívánja megerősíteni, hogy a keresztények között meghaladottá váltak a teremtményi mivoltból fakadó nemek, amiket a Ter 1,27 szépen megalapozott. Izraelben éppen erre a különbségtételre alapozták a férfi nő feletti uralmát, ahogy Josephus Flaviusnál olvassuk: „A nő, ahogy a törvény mondja, mindenben alá van rendelve a férfinak.” (Apión ellen 2,201). A Babiloni Talmud meghatározza, hogy a zsinagógában „a nőnek – a gyülekezet iránti tisztelet jegyében – nem szabad felolvasnia a Tórából” (Megillá 23a). Annak ellenére sem cselekedhet így, hogy egy midrásban mintha látszólag enyhítenének a szabályozáson: „Ha egy szegény ember mond valamit, kevés figyelemre számíthat. De ha egy gazdag ember beszél, azt rögtön szívesen hallgatják. Isten előtt mégis mindenki egyenlő: a nők, a rabszolgák, a szegények és a gazdagok is.” (Exodus Rabba 21,4).
Mindazonáltal tény, hogy Pál perspektívája nem pusztán az Isten előtti egyenlőség, hanem elsősorban a szerepek egyenlősége, közösségi szinten.
Ő „nem azt mondja, hogy Krisztusban már nincsenek férfiak és nők, hanem, hogy az új közösséget Krisztusban többé már nem a patriarchális házasság, valamint a férfi és nő közötti szexuális kapcsolatok alkotják. Anélkül lesznek a keresztségben és a keresztség által a keresztény mozgalom teljes jogú tagjai, hogy figyelembe vennénk személyükhöz kapcsolódó szaporodási képességüket és társadalmi szerepüket” – állapítja meg helyesen Elisabeth Schüssler Fiorenza.
Nemhiába, az egész páli mondat a keresztségre vonatkozó reflexió kontextusában található, és ez a rítus, ellentétben az Izraelben alkalmazott körülmetéléssel, szépen kiemeli a férfiak és a nők közötti egyenlőséget.
Bizonytalan fátyol. Az 1Kor 11,2–16 szakaszában Pál köztudottan fátyolról vagy fejfedőről beszél, amit a nőknek a liturgiák során viselniük kellett. A kérés oka kétféle lehet, a megszokott gyakorlat mellett, hogy a kultikus eseményeken a fejfedő viselése kötelező (talán tóga- vagy peplumdarabkáról van szó; ne feledjük, hogy római szokás szerint maguk a férfiak is részt vehettek az istentiszteleten fedett fővel). Az egyik indoklás szerint az angyalok említése az 1Kor 11,10 versben („viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll, az angyalokra való tekintettel”) azt a zsidó gondolatot visszhangozza, hogy az imádság alatt tisztelet jár jelenlétüknek (Qumránban így volt). A másik indoklás szerint Pál az erkölcstelennek tartott női egyenjogúság miatt aggódik, és feltételezhetően egy a nőkhöz illetlen hajviselet van a háttérben. Az 1Kor 11,15-ben Pál a fátyolt (peribolaion) egyszerűen a hosszú, női hajviselettel azonosítja (komé). Mindenesetre ez a rendelkezés csak akkor érinti a nőket, amikor nyíltan szólalnak fel a liturgikus alkalmon, amit vitán felül gyakorlatnak tartanak.
Alárendeltséget kifejező hallgatás. Ismerős lehet az 1Kor 14,34–35 szövege, de mintha ellentmondana minden egyenlőségen alapuló kijelentésnek: „a nők hallgassanak a gyülekezetekben […], mert illetlen a nőnek a közösségben beszélnie”. Ez a mondat gyakran volt harci mén az Egyházon belül és kívül, hogy igazolják Pál nőellenességét, akár azért, mert egyetértettek vele, akár azért, mert elítélték emiatt. A mai exegézis tulajdonképpen kikerüli ezeket az ellentétes értelmezéseket és bár differenciált álláspontokkal, de pozitívan értékeli az apostol kijelentését. Egyrészt vannak olyanok, akik szerint ezek a szavak nem tartoznak a levél eredeti szövegéhez, hanem a későbbi kéziratos hagyományból glosszaként kerültek bele egy másodlagosan páli levélrészlet alapján (vö. 1Tim 2,11: „Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.”). Amennyiben ez utóbbi szöveg hitelesen páli, akkor el kell ismernünk, hogy az egyházban egy későbbi és megromlott hozzáállásról tanúskodik a nők irányába. A történeti Pál azonban teljesen máshogy látta a dolgokat. Például nehézséget okoz annak a ténynek való egyértelmű ellentmondás, hogy az apostol teljesen magától értetődőnek veszi, hogy a nők szabadon szólhatnak a nyilvánosság előtt anélkül, hogy el kellene őket hallgattatni, ahogyan azt a proféteuein („prófétál”) ige használata is jelzi, hiszen ugyanúgy alkalmazza a nőkre, mint a férfiakra (vö. 1Kor 11,4–5).
Másrészt annak, amit Pál az 1Kor 14,34–35-ben ír, ha korlátozott értelemben vesszük, jelentős párhuzamai vannak a környező világban. Aiszkhülosz például azt írja: „a házon kívüli dolgok a férfira tartoznak: ne törődj az asszonnyal, az maradjon otthon és ne okozzon kárt […] Neked az jutott, hogy hallgass és maradj a házban” (Heten Téba ellen 200–201; 232). Plutarkhosz pedig azt írja: „Nemcsak a karja, de az erényes asszonynak a szava sem a közönségé; szemérmes hangot kell megütnie, mint a meztelenre vetkőzés” (Házassági tanácsok 31). Pál szavait azonban értékelhetjük egyszerű és jelentéktelen figyelmeztetésként, amit a korintusi nőkhöz intézett, miszerint a liturgikus alkalom során ne pusmogjanak. Máshonnan tekintve: minthogy nem sokkal előtte a glosszáliáról, vagyis az elragadtatás nyelvéről, a nyelveken szólásról volt szó, Pál elrendeli, hogy kell egy magyarázó, ami értelmezhetetlen (1Kor 14,28: „ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben”). Elképzelhető, hogy az apostol megtiltja a nőknek, hogy nyelveken beszéljenek, hiszen láttuk, hogy az 1Kor 11,5-ben magától értetődőnek tartotta, hogy nyíltan beszélnek prófétaként, azaz úgy, hogy a közösség épülésére megértessék magukat.
Különböző elismert felelősségek. Más levelek széles körben dokumentálják a nők tevékeny részvételét, akár név szerint is említik azokat, akik kiveszik részüket a gyülekezetek alapításában, valamint a közösségi szolgálatokban. Főleg a Rómaikhoz írt levél utolsó fejezete, különösen a 16,1–16 versei szolgáltatnak meglepő dokumentációt a témában. Ahhoz, hogy megtudjuk, hány embert dicsér meg itt Pál a közösség iránti evangéliumi elkötelezettségéért, lapozzuk fel azoknak a személyeknek a listáját, akikhez Pál üdvözlettel fordul. Hét női nevünk van (Priszka, Mária, Júnia, Trifaina, Trifósza, Perszisz és Júlia), ehhez hozzávehetjük még Fébé nevét, akit az első vers „nővérnek”, a kenkhreai gyülekezet szolgálójának (diakonosz) nevez. Pál azonban a levél kézbesítőjéhez sem fordul üdvözlettel (lásd Rosalba Manes és Andrea Taschl-Erber írásait), akihez még hozzáfűzhetünk két, néven nem nevezett nőt (Rúfusz anyja a 13. versben és Néreusz nővérét a 15. versben), és tizenkét férfinevet (Akvila, Epainetosz, Andronikosz, Ampliátusz, Urbánusz, Sztakhisz, Apellész, Heródion, Rúfusz, Aszinkritosz, Flegón, Hermész, Patrobász, Hermász, Filologosz, Néreusz, Olimpász). A statisztika szintjén meg kell jegyeznünk, hogy az evangéliumért elkötelezett nők heten vannak (Priszka, Mária, Júnia, Trifaina, Trifósza, Perszisz és Rúfusz anyja) öt férfi ellenében (Akvila, Andronikosz, Urbánusz, Apellész, Rúfusz). Fébé mellett említsük meg Priszka nevét is (ráadásul férje, Aquila neve előtt szerepel; lásd Chantal Reynier cikkét), aki saját házában szállásolja el a keresztényeket, és Pál mindkettőjüket „munkatársainak” nevezi. Előkerül Mária neve is, „aki sokat fáradozott értetek”. Andronikosz mellett megjelenik Júnia, „akiket nagyra becsülnek az apostolok körében” és ezért maga is apostol (lásd Carmen Bernabé cikkét). Aztán ott van Trifaina és Trifósza, „akik az Úrért dolgoztak” (lásd Dominika Kurek Chomycz írását), Perszisz, akit „szeretettnek” nevez, és megismétli, hogy az Úrért fáradozott. Ez a levélrészlet elegendő lenne ahhoz, hogy rácáfoljunk azokra, akik Pál antifeminizmusáról írtak.
Szent Domitilla katakomba, Róma, 2. századtól
További megjegyzések. Más levelekben is előkerülnek a közösségért fáradozó nők nevei. Így a Filemonhoz írt levél, amit általában csak a címzett férfi nevével idéznek, valójában „Filemonnak, szeretett munkatársunknak, Appia nővérünknek és Archipposz küzdőtársunknak” íródott. A két férfi között említett nő valószínűleg Filemon felesége, jelzi, hogy Appiának mekkora méltósága van a közösségben belül. Ezen kívül a papiruszra írt ókori levelekben nagyon ritka, hogy a címzettek között nő is szerepeljen.
Evódia és Szintikhé, akiket Pál kérlel, hogy legyen köztük egyetértés (Fil 4,2), valószínűleg két olyan nő, akik a filippiek közösségében különleges szerepet töltöttek be (lásd Marta García Fernández írását). Nem is beszélve Lídiáról (ApCsel 16,14–16; lásd Maria Pascuzzi cikkét) és Kloéról (1Kor 1,11), aztán Tekláról (az apokrif Pál és Tekla története). Ezekben az esetekben Pál a nők egész sora előtt tiszteleg, amiért tevékenyen felelősséget vállaltak az egyház életében. Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról a jogról sem, hogy missziós útján Pál maga mellé vehetett társként nem, hogy egy hívő nőt (így adja vissza az Olasz Katolikus Püspöki Konferencia bibliafordítása a görög adelfén günaika kifejezést az 1Kor 9,5-ben), de kifejezetten keresztény feleséget (ahogy a katolikus American Bible fordítja).
Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a Pál apostol alapította egyházakban
a nők olyan szerepeket gyakoroltak, amiket még Jézus idejében sem végezhettek, eltekintve a keresztnél és az üres sírnál való meghatározó jelenlétüktől.
A nők egyházi felelősségvállalásáról igazából csak a húsvét utáni időszakban lehet beszélni, és jellegzetes módon csakis a páli egyházakban, mivel nincs értesülésünk a zsidó-keresztény egyházakban tevékenykedő nőkről (kivéve, ha figyelembe vesszük a lelkipásztori leveleket, ahol az özvegyek csoportja különös szerephez jut az 1Tim 5,3–16-ban, erről lásd Nuria Calduch-Benages írását).
Mindenesetre nem helytelen az a felismerés, hogy mindebből a mai egyháznak is fontos tanulnivalója van.
A hivatkozott tanulmányok lelőhelyei
Andrea Taschl-Erber: Mogli di diaconi o diaconi donna?, Donne Chiesa Mondo 72 (2018/10) 32–38.
Carmen Bernabé: Giunia l’apostola, Donne Chiesa Mondo 66 (2018/3) 29–35.
Chantal Reynier: Priscilla: una donna in primo piano, Donne Chiesa Mondo 65 (2018/2) 29–35.
Dominika Kurek Chomycz: Trifena e Trifosa, Donne Chiesa Mondo 71 (2018/9) 32–38.
Maria Pascuzzi: Lidia: guida della prima Chiesa domestica a Filippi, Donne Chiesa Mondo 67 (2018/4) 29–35.
Marta García Fernández: Hanno lottato per il Vangelo, Donne Chiesa Mondo 68 (2018/5) 29–35.
Nuria Calduch-Benages:Vedove: al primo posto la carità, Donne Chiesa Mondo 73 (2018/11) 32–38.
Rosalba Manes: Febe donna di luminosa carità, Donne Chiesa Mondo 64 (2018/1) 29–35.
A szerzőről
Romano Penna a római Lateráni Pápai Egyetem emeritus professzora Újszövetségből. Több egyetem meghívott előadója Olaszországban és a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanum biblikus intézetben. Érdeklődési területe: Pál apostol élete és munkássága, az Újszövetség krisztológiája és a korai kereszténység inkulturációja.
A fordítás alapjául szolgáló tanulmány: Romano Penna: Il feminismo di san Paolo, Donne Chiesa Mondo 74 (2018/12) 32–38. Fordította: #BibliaKultúra. Közlés a szerző szíves engedélyével.
