Néhány szóban a forrásainkról

A biblikusok szerint a derék asszonyt megéneklő költemény, amelyet itt olvashatunk (Péld 31,10–31), magától a könyvtől függetlenül született meg és függelékként csatolták hozzá, legkorábban a Kr. e. 5–4. században. Bernhard Lang német vallástörténész szerint a költemény időben és gondolatvilágában is párhuzamba állítható a görög történetíró, Xenophón Oikonomikos című, gazdálkodással foglalkozó munkájával, amelyet Kr. e. 390 és 355 körül írhatott.

A költemény kapcsán a kortárs bibliaértelmezésben két iránnyal találkozunk:

• a szimbolikus és
• a realisztikus megközelítéssel.

A szimbolikus értelmezés olvasatában a nő, akárcsak a könyv első felében szereplő Bölcsesség Úrnő, egy szépen megformált irodalmi alak, kiemelkedő személyiség, egyfajta Wonder Woman – mintha csak a Perzsa Birodalom királyi házából származó, rendkívüli és valós adottságokkal rendelkező nőt látnánk.

A realisztikus értelmezés gyakorlati szempontból tekint a költeményre és azt a bibliai könyv bölcsességi tanításának összefüggésében szemléli, amelynek célja a fiatalok életvezetése. Magasztalja Izrael társadalmi előkelőinek hozzáértő és sikeres női alakját, akit követendő modellként állít az ifjak elé. A költeményben megénekelt nőt valóságos nőnek tekinti, hihető és valós jellemzőket sorol fel, bár meg kell hagyni, hogy némi idealizálás érzékelhető.

Az athéni Xenophón Oeconomicus című munkája dialógus formában megírt mű és az ókori Hellász társadalmi, gazdasági és szellemtörténetének egyik legfontosabb forrása, az arisztokratikus életstílus és éthosz kézikönyve. A mezőgazdaságról és az oikosz („háztartás”, itt inkább: földbirtok, ingatlan) vezetéséről szóló dialógus vezetője Szókratész, aki Iszomakhosszal, egy jól kezelt ingatlan gazdag tulajdonosával beszélget. A beszélgetés során Iszomakhosz elmondja, hogyan szervezte meg a háztartását és hogyan igazította útba feleségét a feladatok végzésében. Xenophón leírása a feleség otthoni munkáiról szóló leírása kiváló forrás, hogy jobban megértsük a Példabeszédek könyvének költeményét a derék asszonyról.

I. Gondoskodás az ételről és a ruháról

A héber háztartás

A Példabeszédek könyvében említett jellegzetes női tevékenységek az ételhez és a ruházathoz kapcsolódnak.

Hasonló a kereskedők hajóihoz: távolból is hoz eledelt. Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének, és rendelkezést szolgálóinak.

A szöveg szerint a feleség feladata a reggeli tálalása, nem pedig az esetleg neki alárendelt szolgáé vagy szolgálóé. A „távolból” kifejezés Raymond C. Van Leeuwen szerint arra a búzára vonatkozik, amit a Júdeai hegységben nem termeltek meg, hanem az ókori Izrael raktárából, a Jezréel síkságról importáltak. Azt, hogy a szóban forgó birtok a Júdeai hegységben található, csak megerősíti a „havazás” említése a későbbi versben. A hajó képe utalhat az Egyiptomból, Pelusiumból, vagy akár a Hispániából behozott halakra.

Az étkezéshez kapcsolódó tevékenységek Xenophón munkájában is kiemelkedő fontosságúak. Az athéni Iszomakhosz többek között a következőket mondja feleségének (Oikonomikos 7:36):

Az athéni feleség fogadja a raktárból vagy kamrából (fel)hozott élelmiszert, gondoskodik annak felelős felhasználásáról és a tárolás megfelelő körülményeiről. Olvashatunk még a főzésről, más konyhai munkákról, tanácsokról is (pl. a tészta gyúrás kapcsán a liszt benedvesítéséről), valamint a szolgálók felügyeletéről is.

A ruhakészítésről rövid, de élénk leírást olvashatunk a Példabeszédek könyvében:

Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével. […] Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót. […] Nem félti háza népét a hóeséskor sem, mert egész háza népe meleg ruhába öltözött. Színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete.

A nők nem vásároltak ruhát, sem alapanyagot, amiből aztán ruhát készítettek maguknak, hanem a ruhakészítést a legelejéről kezdték: szövéssel és fonással. Ez az a női „bölcsesség”, szakértelem, amit a Jób 28,36 görög fordítása is megemlít: „És vajon ki adta a nőknek a szövés bölcsességét (σοφία) vagy a fonás ismeretét?” A választ nem árulja el, de sejtjük: Isten, amikor a világot teremtette.

A Földközi-tenger térségében élő embernek a téli ruházat elkészítése különösen fontos volt. Egyértelmű, hogy az itt megénekelt héber háztartás az elithez tartozik, így téli ruházata sem a gyorsan összecsapott és olcsó megoldásokat, hanem esztétikailag és gyakorlati szempontból is a legjobb minőséget követeli meg: bíbort, gondosan szőtt gyapjút és mintás szövésű kelmét. Feltehetően nemcsak a család, hanem a szolgák is meleg ruházatot kaptak. Az anyák minden évben új ruhát készítettek az otthoniak számára, ahogy Hanna is Sámuelnek (1Sám 2,19): „Anyja kicsiny köntöst szokott készíteni, és évről évre elvitte neki, amikor férjével együtt fölment az évenkénti áldozat bemutatására.”

• A B-28-as (Kr. e. 449) és B-41-es jelzetű elephantinei papirusz (Kr. e. 420) dokumentálja két zsidó nő által készített ruhadarabokat.
• Mibtahjá házassági okirata felsorolja azokat a javakat, amiket magával vitt új otthonába: „egy új ruhát gyapjúból, tarka hímzésűt, melynek hossza nyolc rőf és szélességet öt rőf, értéke két kebes és nyolc sékel királyi értékben. Egy másik ruhát, levágott jugok gyapjából, ha rőf hosszút, négy rőf széleset, ér hét sekel ezüstöt királyi értékben”.
• Jehoismá házassági okirata nyolc ruhadarabot sorol fel: „négy darab hat könyök hosszú, új, minden oldalán tenyérnyi nagyságú, dupla csíkos festésű gyapjúruha”.

Egyszerű, téglalap alakú, piros vagy kék szegéllyel ellátott, testet körülölelő, váll felett körbefutó, redőkre hulló, előkelő női ruhákról van szó. Mibtahiá és Jehoismá a felsőbb osztályhoz tartoztak, akár a Példabeszédek könyvének előkelő asszonya.

Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.

Margaret Crook szerint a héber nők otthonosan mozogtak a szövés, fonás, varrás oktatásában is. Ha ez valóban így van, akkor itt van egy másik párhuzam görög forrásunkkal.

A bibliai héber nyelvben a bölcsesség gyakorlati jártasságot jelent. A hākām melléknév alapjelentése ugyanis: valamiben jártas, kézügyességgel rendelkező, tapasztalt, szakavatott, rátermett. A héber Biblia „bölcs szívűi” között találjuk Áron főpapi öltözetének szabóit (Kiv 28,3), a szövetség sátrának készítőit (Kiv 31,3; 35,10), a fonó asszonyokat (Kiv 35,25), a templomépítő Hirámot (1Kir 7,13–14), vagyis mindazokat, akik mesterek módjára jártasak szakmájukban. Így tehát a bölcs éppen attól lesz bölcs, hogy érti a dolgát. Bernhard Lang még azt is felveti, hogy a Példabeszédek könyvében található és istennőként ábrázolt Bölcsesség Úrnő a szövés és fonás ősi, héber istennője, mint ahogy a görög Athéné istennő is ruhakészítés patrónusa volt.

Érzi, milyen hasznos tevékenysége. […] Finom inget készít, és eladja, övet is ad el a kalmárnak.

A héberek feleségei nemcsak otthonra, hanem eladásra is készítettek ruhákat. Egy későbbi zsidó midrásban (Genesis Rabba 56:11) azt olvassuk, hogy egy nő meggazdagodhat szövő-fonó munkája segítségével. A ruhakészítés egyébként feltételezi, hogy készpénz áll rendelkezésére, de cserekereskedelemben is gondolkodhatunk. A gyapjút nyerhették a birtokukon élő juhokból, de a len feltehetőleg egyiptomi portéka volt. A len vásárlása után készíthetett ruhákat és öveket, amit aztán eladhatott a kereskedőknek. Tóbiás könyve is hasonló helyzetet feltételez (Tób 2,11–12).

Akkor a feleségem kétkezi munkába fogott: gyapjút font, vásznat szőtt, megrendelésre dolgozott és pénzt kapott érte. Egyszer március hetedikén elkészült az egyik darabbal és átadta a megrendelőknek. Ezek mind kifizették, amivel tartoztak, aztán ráadásul még egy kecskegidával is megajándékozták. 

Csak olyan valaki kaphatott ráadásnak egy ilyen nagylelkű ajándékot, aki rendszeresen és kiváló minőséget szállított munkáltatójának.

A görög háztartás

A régészeti kutatások bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a görög nők otthon szőttek és fontak. Amikor II. Philipposz makedón király Kr. e. 348-ban lerombolta a görög Olünthusz városát, nemcsak köszörűkövek és konyhai eszközök maradtak hátra az elhagyatott házakban, hanem szövőszékekhez tartozó fonalsúlyok is. Bár erre a régészet nem tud választ adni, az írásos források szerint a szövés-fonás női munka volt.

Az Oikonomikosban Iszomakhosz beszámol arról, hogy amikor elvett egy tizenötéves lányt, akkor az egyetlen készsége a ruhakészítés volt (7:6). Bár ez nem tűnik soknak, mégis magától értetődő és nélkülözhetetlen a háztartásban. Iszomakhosz ezután arról beszél, hogy amikor lent hoznak, gondoskodnia kell arról, hogy készüljenek ruhák az arra rászorulóknak (7:36) A feleség nemcsak felügyelte az otthoni textilgyártást, de részt is vett benne, „úrnőként áll a szövőszék mellett” (10:10) azért is, hogy tanítsa a szolgálólányokat (7:41). Bármi, ami a ruházattal kapcsolatos volt (még a ruhák és az ágyneműk kirázása és összehajtogatása is, vö. 10:11), a háziasszony hatáskörébe tartozott.

Sarah Pomeroy szerint az ókorban használatos textíliák a nők „folyósítható vagyona” volt, aminek segítségével könnyen lehetett készpénzhez jutni. A Mediterráneumban bármely társadalmi osztályhoz is tartozott a nő, aki tudott szőni és fonni, könnyedén kereshetett pénzt a tevékenységével.

Xenophón a Memorabilia c. munkájában utal a textiláruk értékesítésére is (ii 7.2–12). A hivatalos athéni közfelfogás szerint a pénzkereső tevékenységek (mint például textiláruk értékesítése, ruhamosás, csecsemő szoptatás, kenyér- vagy zöldségárusítás) társadalmilag megalázóak voltak egy szabad polgár felesége számára, de az eszmény nem illeszkedett a valósághoz, mert a munkával pénzt kereső nők nem hiányoznak a feljegyzésekből. Nyilván, tevékenységüket a férjük tudtával és beleegyezésével művelték, de Iszomakhosz soha nem engedte volna meg, hogy felesége háztartáson kívüli (megalázó) munkát végezzen.

Természetesen a szolgálók megkönnyítették a háztartások munkáit. Xenophón Oikonomikosban Iszomakhosz feleségének sokan állnak rendelkezésére. Az athéni feleség legfőbb feladata a menedzsment volt, megszervezni és felügyelni a háztartást és alig folytak be a munkákba. Iszomakhosz is inkább csak a szükséges testmozgás miatt javasolja, nem pedig a gazdasági szükséghelyzet miatt. Xenophón egyértelműen különbséget tesz a ponosz és az ergon között. Előbbivel jelzi a felsőbb osztály tiszteletre méltó tevékenységeit, utóbbival a rabszolgák fáradtságos munkáját.

A héber háztartáshoz is tartoztak rabszolgák. A Misna szerint annak az asszonynak, akinek egy szolgája van, annak nem kell lisztet őrölni, sütni vagy mosni; ha négy szolgálója van, akkor mentes minden háztartásbeli munkától és kényelmesen ülhet karosszékében, és utasíthat másokat (vö. m. Ketuvót 5,5).

II. A férj és a feleség elszigetelt életterei

A legtöbb hagyományos társadalomban megkülönböztették a „férfi” és a „női munkát”. A Kommunista kiáltvány társszerzője, Friedrich Engels szerint ez szorosan hozzátartozott az emberi civilizáció legkorábbi társadalmi szerveződéséhez. A héber férfit „jól ismerik a városkapukban” (Péld 31,23), még felesége csupán a házon belül részesül elismerésben, nem pedig a szélesebb társadalom jelenlétében. Jórészt azonos módon tekintettek a női munkákra a vizsgált társadalmakban, de azért akadnak különbségek is az egyes társadalmakon belül.

Az athéni elit háztartás Xenophón beszámolója alapján

A feleség a házvezetőnő és a szolgálók segítségével a gyermeknevelésért, a konyhai eszközök tárolásáért, az élelmiszerellátásért, egyszóval az otthon fenntartásáért felelt. A férj pedig, igénybe véve a szolgák és egy férfi felügyelő segítségét, felelt minden házon kívüli dologért. Egyben sok időt töltött a városban, ahol találkozhatott és beszélhetett férfitársaival, barátaival, alakíthatta szélesebb körű társadalmi életét, az ősi polisz férfi társadalmát.

Bár kétségtelen, hogy a család ügyeit általában a férfi képviselte, a munkamegosztásban félig-meddig független szerep jutott a feleségnek is. Iszomakhosz ismételten utal az alapvető, isteni eredetű munkamegosztásra a férj és a feleség között (vö. Oeconomicus 7:22.29–30.35). Azt mondja, hogy az istenség, a nők természetét kezdettől fogva otthoni munkákra és tevékenységekre szánta, míg a férfiak természetét az oikoszon kívüli munkára. Az isteni elgondolást pedig a törvény megerősíti. Tudvalévő, hogy ki miért felelős, persze az együttműködés elengedhetetlen.

A héber háztartás

Jogos a kérdés, hogy a munkamegosztás lényegében azonos-e az athéni mintával. A derék asszony dicséretében a férj alig kerül elő (23. vers: „férje jól ismert a városkapukban, ahol az ország véneivel ül együtt”), inkább a nőre esik a hangsúly, mint aki „ügyel házanépe dolgaira” (27. vers), és otthoni tevékenységei miatt kap dicséretet. Az alapmintázat jól látható: tevékeny nő otthon – tevékeny férfi a házon kívül. A szöveg szerint a jó feleség nyereséges befektetés (10b–12. versek). Nem szabad elfelejtenünk, hogy a házasság nem „szív”, hanem a „fej” dolga volt. A bibliai antropológiában egyébként is a szív nem az érzelem, hanem az értelem központja volt.

Hogy képzeljük el a férj szerepét? Egyesek szerint nem vett részt a háztartás és a vagyon kezelésében, azt a feleségek végezték. A középkori zsidó kommentátorok szerint a férfi a felszabadult idejét és energiáját fordíthatta politikára, a szent életre és a Tóra tanulására. Ez az olvasat azonban tévesen értelmezi az ókori társadalom életének valóságát. A férjet ugyanis gazdag földtulajdonosnak kell elképzelnünk, aki gondoskodott felesége eltartásáról (vö. Kiv 21,10), mert, ha nem így lett volna, az igencsak szégyenteljes lett volna (vö. Sír 25,22: „harag, szégyen és gyalázat egyszerre, hogyha egy férfinek asszony ad kenyeret”).

Csak nehéz időkben mondhattak le a nők az eltartásukhoz való jogról (vö. Iz 4,1: „Hét asszony ragad majd meg egy férfit azon a napon, és ezt mondják: A magunk kenyerét esszük, a magunk ruhájába öltözünk, csak hadd viseljük a nevedet! Vedd le rólunk a gyalázatot!”). A férj irányítja birtokát, felelős a házon kívüli gazdálkodási tevékenységekért.

A bibliai szövegek nem beszélnek nemek szerinti munkamegosztásról, de a mezőgazdasági munkát és a katonáskodást a férfiaknak osztja, míg a ház körüli munkát a nőknek (sütés, főzés, illatszerek készítése). Az Édenből kitiltott ember is a földeken dolgozik, míg a nő gyermeket szül (vö. Ter 3,16–19). A héber háztartás végső gazdasági alapja a férfiak irányította mezőgazdaság volt, de önmagában nem volt értéke, ha nem volt egy tetterős, derék asszony, aki a hátteret biztosította férjének. Az izraelita nők mezőgazdasági munkáiról egy másik bejegyzésben már írtunk.

A derék asszony dicséretéből egyértelmű, hogy saját területén a héber nő önállóan cselekszik. Ugyanezt mondhatjuk férjéről is. Ez segíthet megoldani a Dekalógus (Tízparancsolat) egyik értelmezési rejtélyét (Kiv 20,8–11).

Gondolj a szombatra és szenteld meg. Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek. Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte.

Mindenkit megemlít a szöveg, kivéve a feleséget. Technikai szempontból a szöveg a férfit nem az egész háztartás fejeként szemléli, hanem csak személyes vagyonában, amely a gyermekekhez tartozik. A szombat parancsa azt üzeni a férjnek, hogy a hét hetedik napján ne dolgozzon eltartottjaiért. A férfi kontrollálja saját birtokának munkaerő-gazdálkodást, de nem a felesége munkáját. Mivel nincs ellenőrzési joga felesége birtoka felett, nem felelős sem feleségéért, sem felesége szolgálóinak viselkedéséért – az ugyanis a felesége dolga. Azzal, hogy nincs a feleség megemlítve, a Dekalógus megfogalmazása tiszteletben tartja a határokat. A szombatra vonatkozó parancsolat és a derék asszony dicsérete tehát kiegészítik egymást. Az előbbi jellemzi az ugyanabban a háztartásban élő férfit, az utóbbi jellemzi az ugyanabban a háztartásban élő nőt.

A férfi és a női életterek szétválasztása tükröz egy hierarchikusan szervezett szociális rendszerekben működő fontos szabályt is: a polaritást. A hagyományos háztartásban férfi és női hatalomról, tekintélyről beszélhetünk. A férfi hatalom felöleli a női hatalmat. Amíg a férj tiszteletben tartja a női élettér autonómiáját, és tartózkodik attól, hogy azt megsértse, a rendszer kiegyensúlyozott marad, és megakadályozható, hogy a háztartás a férfivezető által uralt egységes irányítási rendszerbe olvadjon. A polaritás elve csökkenti az aszimmetrikus hatalmi kapcsolatot egy háztartásban. Van azonban még itt egy másik tényező, amely ugyancsak meghatározza a feleség társadalmi helyzetét: a nyereségszerző tevékenységekhez való hozzáférése és annak lehetősége, hogy olyan tulajdona (birtoka, vagyona) legyen, ami kívül esik férje ellenőrzési hatókörén.

III. A nők és a tulajdon

Engels szerint a nemek szerinti munkamegosztás, valamint a női és férfi életterek közötti megkülönböztetés már létezett az „őskommunizmusban” is, ahol a nők egyáltalán nem voltak rosszabbak a férfiaknál. Engels a férfi és a nő differenciált társadalmi helyzetét egy későbbi fejleménynek tekinti és azt állítja, hogy ez a magántulajdon fogalmára alapul. Bár a társadalomtörténészek többnyire elvetették az őskommunizmus gondolatát, mégis úgy vélik, hogy a nők jogállásának köze van a gazdasági jogokhoz. A legtöbb történelmi társadalomban a nők gazdasági jogai korlátozottak voltak, kivételek persze mindig akadtak. Az ókori Egyiptomban például a nők rendelkezhettek földdel, (rab)szolgákkal, pénzzel és értéktárgyakkal. Az általunk vizsgált társadalmak eltérően álltak a kérdéshez.

Athéni háztartás

Iszomakhosz felesége 15 éves volt, amikor férje házába költözött. Mivel tapasztalatlan volt, ezért szükséges volt bevezetni a háztartásba. Az oikosz egy gazdasági egység, közös, családi vállalkozás, amely a férj és a feleség közös tőkéjére épül, az adminisztrációban pedig mindketten kiveszik a részüket (Oikonomikos 7:13).

Az ókori gazdaságot általában statikusnak gondolják, míg a modern gazdaságot dinamikusnak, ahol a központi cél a befektetés és a növekedés. Bár a modern gazdaság más szavakat hangoztat (tőke, kockázat, vállalkozás), de a görögtől sem volt idegen a gazdasági növekedés fogalma.

Xenophón az oikonomiát („vagyonkezelés”) a következőképpen határozza meg: az a tudomány, amellyel az emberek növelhetik a birtokukat (Oikonomikos 6:4). A szerző az ingatlanfejlesztéshez is ad ötleteket: elhanyagolt, nem termő földet kell vásárolni, hogy jól megmunkált, termő földdé alakítsák (Oikonomikos 20:22–26). A házasság is hozzájárul a gazdasági növekedéshez, az új munkatársakkal együtt „növeli a birtokot” (Oikonomikos 3:10). A gazdasági növekedés hozzájárulása leginkább a férjen múlik, de sok múlik a feleség háztartási tevékenységén is: „ha jól csinálják, növekszik a birtok, ha nem megfelelő módon kezelik, akkor csökken” (Oikonomikos 3:15). Hangsúlyos tehát a feleség hozzájárulása. Iszomakhosz szerint a háztartás értékét a feleség azzal is növelheti, hogy megfelelő képzést biztosít a szolgákat. Ha például egy szolgáló nem tudott szőni-fonni, de megtanult, akkor készsége kétszeres nagyobb értéket biztosít neki, ő maga is „felbecsülhetetlen értékű” (Oikonomikos 7:41).

Mire épül az athéni háztartás?

1. a közös, házastársi vagyon, amely a gazdasági alapot biztosította,
2. a férj és a feleség közötti munkamegosztás,
3. a rabszolgák és háztartás vezetői által végzett munkák közötti megkülönböztetés,
4. a gazdasági növekedésre irányulás.

A házastársi vagyonból hiányzik a női földtulajdon, azzal a feleség nem járult hozzá a közös vagyonhoz. Athénban és más görög városállamokban nem engedték meg, hogy nők földdel vagy jelentős vagyonmennyiség felett rendelkezzenek (Spártában is így volt). Olyanok voltak, mint az ott tartózkodó idegenek: csak ingóságuk volt, pénzük és rabszolgájuk. A földtulajdon és a menedzsment kizárólag a férfiakra korlátozódott.

A héber háztartás 

A Példabeszédek könyve szerint is a feleség hozzájárul a háztartás növekedéséhez: a férje „nem lesz nyereség híján” (Péld 31,11). Arról is olvasunk, hogy földet vásárol és szőlőskertté alakítja, ami költségekkel jár, munkavállalókat kell felvenni, akik előkészítik a földet, kerítést vagy falat építenek, ültetnek és gondozzák a szőlőt.

Szántóföldön jár az esze, és azt meg is szerzi, szőlőt ültet keze munkája árán.

Iszomakhosz felesége soha nem tudta volna lebonyolítani ezeket az ügyeket, mert jogilag nem tudott volna földet szerezni. De mit mond a héber törvény? Lehetővé tette a nőknek a földvásárlást? A bibliai törvénykezés nem foglalkozik ezzel. A földbirtoklás joga csak a felnőtt férfiak kezében volt? Raymond Westbrook szerint néha történik utalás arra, hogy lányok is örökölnek (Ter 31,14; Jób 42,13–15).

Erre Ráchel és Lea azt felelték: Van-e még valami részünk atyánk házának javaiban, és örökségében?

 

És született neki hét fia és három leánya. Az egyiket Jemimának, a másikat Kassziának, a harmadikat pedig Kerenhappuknak hívta. Az egész földön sem lehetett olyan szép leányokat találni, mint amilyenek Jób leányai voltak, és atyjuk örökrészt adott nekik fiútestvéreikkel.

Westbrook bizonytalankodik, hogy a nők egyáltalán rendelkezhettek-e saját tulajdonnal. Van néhány homályos hivatkozás, de az is inkább olyan nőkre vonatkozik, akiknek fiai vannak. Az pedig, hogy egy nőnek nem volt lehetősége arra, hogy saját földje legyen, még nem jelenti azt, hogy megbízottként nem járhatott el a férje nevében, hogy megszerezzen (vagy elidegenítsen) földterületeket a férje nevében.

Ha Westbrook észrevételét követjük, akkor a feleségnek a férj helyetteseként való értelmezése földvásárlás esetén hasonlít az athéni helyzethez. Megfelelő dokumentáció hiányában azonban a héber társadalomról alkotott képünk továbbra is homályos marad. A nők földbirtoklási joga egyébkén az egyiptomi Elephantine zsidó, katonai kolóniája kapcsán előkerült, erre egy másik bejegyzésünkben még kitérünk.

Egy másik értelmezés a szokásjog (consuetudo) intézményén keresztül közelíti meg a kérdést. A szokás olyan, mint az érme: két oldala van.

Elképzelhető, hogy a héber szokásjog rugalmasan állt a nők földbirtoklásának kérdéséhez. A derék asszony dicséretében (Péld 31,16) képviselt hagyomány szerint a nők rendelkezhettek és rendelkeztek is földdel. Más hagyományok a földbirtoklás jogát férfi kiváltságnak látta.

Amikor az írott törvény hallgat, akkor támogatja a társadalom domináns hatalmi struktúráját és kulturális értékeit – ahogy June Starr antropológus megjegyzi, és rögtön hozzáfűzi, hogy a hatalmi struktúrát mindig férfiak ellenőrzik. A posztbiblikus zsidóságban a női tulajdonjogot korlátozták: a feleség házasság előtti javai rendelkezésére állnak, de a házasság során szerzett javakat férje kezeli. A Misnát követő joggyakorlat minden női tulajdont férfiak felügyelete alá helyezett. A középkorban viszont rendelkezhettek a nők saját tulajdonnal. Ez a rugalmasság támogatja a feltevésünket, hogy a bibliai időkben jó néhány háztartás hasonlíthatott az athéni háztartásokhoz, míg mások más mintát követtek.

Túllátni önmagunkon, a saját háztartáson

A Péld 31,10–31 a jó háziasszony bölcsességét ünnepli, aki teljes mértékben részt vesz a nagybirtok irányításában, növeli a gazdaság erőforrásait, de túl is lát saját jóllétén: a városkapukban a rászorulók és a szegények segítségére siet. Az alamizsna a  társadalmi felelősségérzet kifejezésre szolgált.

Tenyere nyitva van a nyomorult előtt, kezét nyújtja a szegénynek.

Érdekes, hogy az ókori Egyiptomból is hasonló dicséretet kapott Renpet-Nefret, aki az egyiptomi főpap, Petrosis felesége volt (Kr. e. 300). Dicséretben részesül tudásáért, szép beszédéért, a rászorulóknak nyújtott alamizsnájáért és a városban élvezett népszerűségéért.

Xenophón elővesz még egy nőket aggasztó témát is: Tisztelni fognak-e majd, ha már megöregedtem és nem élvezem a fiatalos szépség kiváltságait? Hogy bánnak majd velem férjem és gyermekeim? Ezeknek az aggodalmaknak a tudatában Iszomakhosz úgy érvel, hogy a feleség háztartásban betöltött státuszához nincs köze a szépségnek. Minél több erényt mutat fel a feleség az évek során, annál biztosabb, hogy tiszteletben részesül és megbecsülik öreg korában is. Nem a fiatalos báj miatt, hanem az erények miatt érik az embert szép és jó dolgok (vö. Oikonomikos 8:42–43). A Példabeszédek könyvében hasonlókat olvasunk (31,30):

Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó.

Athéni háztartások közelebbi megismerése gazdagította a bibliai költemény megértését, és növelte bennünk is az elismerést, hogy a nők mennyi mindenben hozzájárulnak a rendezett emberi élethez. A derék asszony dicsérete rámutat, hogy ha a férfiaknak tanított bölcsességet nem kíséri a női rátermettség, akkor az vajmi keveset ér.

Forrás és további tájékozódásul:

Bernhard Lang: Women’s Work, Household and Property in Three Mediterranean Societies: A Comparative Essay on Proverbs 31:10–31, in Uő: Hebrew Life and Literature. Selected Essays of Bernhard Lang, Routledge, New York – London, 2016, 61–81.

Christine Roy Yoder: Wisdom as a Woman of Substance: A Socioeconomic Reading of Proverbs 1–9 and 31:10–31, de Gruyter, Berlin, 2001.

Scheiber Sándor: A feliratoktól a felvilágosodásig. Zsidó irodalomtörténeti olvasmányok, Múlt és Jövő, Budapest, 2013, 22–23. (Mibtahja házasságlevele)