A kutya „az ember legjobb barátja”, és az egyik legkorábban házasított állat. Mit tudunk róluk: szerették őket vagy inkább a tisztátalansággal társították? Korábban is megsiratták az emberek elvesztett kedvencüket? Mi közük az istenekhez és hol található az ókori világ legnagyobb kutyatemetője? Bejegyzésünkben ezeknek a kérdéseknek eredünk a nyomába.
Bevezető gondolatok és a Biblia világa
Az időszámításunk előtti negyedik évezredből vannak az első szilárd bizonyítékaink az ókori Közel-Keletről, hogy az ember mellett ott vannak a kutyák. Az ősi egyiptomi és asszír műalkotásokon vadászkutyákkal találkozunk, és Jerikó legkorábbi, neolitikumi rétegei között is megtaláljuk a háziasított kutyát.
A Biblia azonban nem aranyos ölebekként emlegeti őket, hanem rituális szempontból tisztátalan állatoknak tartja, dögevőkként emlegetik (2Kir 9,10) és megjelenésük minden esetben negatív felhangot hordoz (lásd például 2Sám 9,8).
Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya?
A negatív megjelölések azonban nem izraeli sajátosságok, hiszen a környező ókori népeknél is megtalálhatók. Néhány bibliai szöveg semleges: terelő állatokként emlegeti őket (Jób 30,1; Iz 56,10–11).
Bár rituális szempontból tisztátalannak tekintették, a deuterokanonikus Tóbiás könyvében egy kutya – egyfajta „őrangyali minőségben” – elkíséri a főhőst (6,2; 11,4). Később, a korai rabbinikus irodalomban, a Misnában olvasunk arról is, hogy mi a teendője annak a gazdának, akinek a kutyája valakit megharap (Bava Qamma 7:7), olvasunk a kutya leláncolásáról (Bava Qamma 5:3), és arról a vitáról is, hogy vajon a kutyát vadállatnak kell-e tekinteni vagy csupán lábasjószágnak (Kil’ayim 8:6).
A Biblián kívüli, korai zsidó irodalomból például Hénok könyvének két szakasza hozza a kutyákkal kapcsolatos általános társadalmi megítélést, amely összhangban van a héber Biblia negatív viszonyulásával. A kutyák ott is a filiszteusok, akik a bírák korától egészen az Első Szentély felépítéséig felfalják a juhokat (1Hén 89,41–50). Egy másik szövegben, amelyik a hellenisztikus korra, Nagy Sándorra és utódaira vonatkozik, a kutyák ismét csak ellenségek: vadállatokként és dögevőkként tűnnek fel.
Az ókori Közel-Kelet: mi köze a kutyáknak az istenekhez?
Az ókori Közel-Keleten a kutyákat gyakran társították az istenekhez, különösen is a gyógyító erővel rendelkező istenekhez.
Egy föníciai legenda Tírusz város főistenének, Melkart-Héraklésznek tulajdonítja a bíbor felfedezését, ám valójában azt az istenség kutyája fedezte fel, amikor Héraklész a tengerparton sétáltatta egy gyönyörű, Tírusz nevű nimfa társaságában. Amikor a kutya észrevette a tüskés Murex-csigát, beleharapott a puhatestűbe és annak testnedve lilára színezte a kutya pofáját. A bíborszín rendkívül megnyerte a nimfa tetszését. Ezután Héraklész összegyűjtötte a csigákat és egy köpenyt lilára festett, hogy a nimfának ajándékozza. Ezt a felfedezést örökíti meg az a tíruszi pénzérme, amely egy Murex csigát szimatoló kutyát ábrázol.
Göröghonban sokan töltötték az éjszakát a gyógyulás reményében Aszklépiosz szentélyében ahol az istenség álomlátomásban tárta fel a betegség okát és a lehetséges gyógyulás útját. Sokszor azonban az istenséget helyettesítették azok a szent, terápiás kutyák és kígyók, akiknek nyelveiről és nyálukról úgy gondolták, hogy gyógyító erővel bírnak. Erről a szerepükről Hippokratész is pozitívan nyilatkozik.
„csak a kutyák jöttek hozzá és nyaldosták a sebeit”
(Lukács evangéliuma 16,21)
Az ún. Kition-tábla például a templomi személyzet között megtaláljuk például a kutyákat is (klbm), akik külön díjazásban részesültek terápiás szolgáltatásukért.
Az ókori Nippurban például a gyógyítás istennőjének, Gulának a templomát olykor „Kutyaháznak” (é-ur-gi-ra) hívták és az istennő attribútuma is a kutya volt.
A mezopotámiai Isin Gula-szentélyében is számos, kutyákat ábrázoló fogadalmi ajándékot és figurát találtak. A legfontosabb azonban az a sír, amely 33 kutyatetemet (kölyökkutyák és kifejlett példányok tetemeit) tartalmaz. Az egykori állatok a gyógyító istennő szent kutyái voltak, akik a szentélykörzetben éltek és részt vettek a gyógyító szertartásokban. Az izraeli Askelónban eltemetett kutyák valószínűleg ugyanazt tették.
Kutyatemető Askelónban
Askelón ókori városa hatalmas, mintegy 150 hektáros terülten feküdt a Földközi-tenger partján.
A szóban forgó temetkezési hely, a világ legnagyobb kutyatemetője, az i.e. 5–3. században volt használatban. A tetemek többsége kölyökkutya és mindegyik hasonlít a mai kánaán kutyához, annak ősi populációját képviselik.
A temetőt Lawrence Stager régész fedezte fel és társaival együtt az 1986 és 1994 közötti expedíciókon mintegy 1300 csontvázat hozott napvilágra. A kutyákat akkor temették el, amikor Askelónt a perzsa eredetű Akhaimenida-ház uralta, de a temetkezés később, a hellenisztikus korban is folytatódott. A kutyák tetemét kis sírgödörben, oldalra fektetve, farkukat hátsó lábaik közé szorítva helyezték el, nem tömegesen, hanem egyesével.
A csontvázakon nincs nyoma erőszaknak, súlyos sérüléseknek, tehát nem áldozati állatok voltak. A halálesetek természetes okokból következtek be. Mások arra gyanakodnak, hogy valami járványban pusztultak el, ez azonban nem igazolt.
Stager arra gondol, hogy askeloni kutyákat szent állatként tisztelték: kapcsolatban álltak egy adott istenséggel, szintén intenzív, terápiás kapcsolatban voltak az emberekkel (antibiotikumot tartalmazó nyáluk gyógyító volt) és az istenség szentélyének körzetében szabadon kószálhattak. A nemrég elhunyt amerikai régész szerint Askelón romjai között kell, hogy legyen egy kultuszhely, templom, talán a főníciai Resef istennőé, aki a gyógyulás és a pests istene volt.
Mózes ötödik könyvének egy helyén (MTörv 23,19) ez áll:
Ne vidd semmiféle fogadalmad teljesítésére kéjelgésnek díját vagy kutyának árát az Úr, a te Istened házába.
A biblikusok szerint a „kutya bére” kifejezés a férfi prostitúcióra vonatkozik, de lehetséges, hogy a mehír kelev szófordulat inkább gyógyító kutyákra vonatkozik. Stager feltételezi, hasonló kultusz a jeruzsálemi templom közelében is működhetett és a kutyák kísérői esetleg fizetséget kaptak szolgáltatásaikért. Ez készteti arra a szerzőt, hogy megtiltsa az ilyen díjak használatát a szentélyben tett fogadalmak teljesítésére.
Mások nem látnak vallási motivációt a temetkezésben. Azt állítják, hogy csupán vadon élő városi kutyák egy helyszínen történő eltemetésével van dolgunk. Mások szerint a kutyákat kereskedelmi céllal tenyésztették, hogy biztosítsák az állatokat a Földközi-tenger keleti partvidéke és a Közel-Kelet állatkultuszaihoz.
A kutya: az ember legjobb barátja
Az ókori világ nagy részében az emberek szoros kapcsolatot ápoltak kutyáikkal. Egyes görög bölcselők emelkedett szellemeknek, géniuszoknak tartották a kutyákat: csodálták egyszerűségüket, gyors felfogóképességüket. Társnak tartották őket, gondoljunk csak Odüsszeusz hűséges kutyájára, Argoszra, aki minden természetfölötti segítség nélkül, a szagáról azonnal felismerte a hazatérő főhőst. A szegény kutya azonban nagyon öreg volt, és mire gazdájához ért, a heves érzelmek megfosztották erejétől: összeroskadt, és azonnal elpusztult.
Columella, első századi római mezőgazdász és író síremléket is emelt elhunyt kutyájának és egy szomorú sírverssel búcsúzott tőle:
Patakzott a könny a szememből, kiskutyám, amikor eltemettelek. Patricius, többé már soha nem adsz már nekem ezernyi csókot. Többé már soha nem fekszel elégedetten az ölemben. Szomorúsággal temettelek el, ahogy megérdemelted. Márvány nyughelyeden örökre árnyékom mellé helyeztelek. Tulajdonságaidat tekintve eszes voltál, mint egy ember. Egy szeretett társat veszítettünk el benned!
Az írásos emlékek a kutyát már egész korán az ember állandó társának, barátjának és védelmezőjének mutatják be. Így a mondást, miszerint a kutya az ember egyik legjobb barátja, történeti feljegyzések igazolják, de igazából a kutyabarátoknak nincs szükségük igazolásra, ők tudják, mit jelent, ha mellettük van egy jó kutya.
2. századi sír, amely egy máltai kutyának állít emléket.
A felirat szövege:
Helénának, fogadott gyermekemnek, páratlan lélek, megérdemli a dicséretet.
Forrás és további tájékozódásul:
Edwin M. Yamauchi: Dogs, in Edwin M. Yamauchi – Marvin R. Wilson (eds.): Dictionary of Daily Life in Biblical & Post-Biblical Antiquity, Hendrickson, Peabody, 2014, 519–527.
Justin David Strong: From Pets to Physicians: Dogs in the Biblical World, Biblical Archaeology Review 45 (2019/3) 46–50.
Lawrence E. Stager: Why Were Hundreds of Dogs Buried at Ashkelon?, Biblical Archaeology Review 17 (1991/3) 26–32, 38–39, 42.
Naomi S. S. Jacobs: What About the Dog? Tobit's Mysterious Canine Revisited, in Géza G. Xeravits – József Zsengellér – Xavér Szabó (eds.): Canonicity, Setting, Wisdom in the Deuterocanonicals. Papers of the Jubilee Meeting of the International Conference on the Deuterocanonical Books, de Gruyter, Berlin - Boston, 2014, 221–246.
