#BibliaKultúra

Mi jellemzi az apokaliptikus gondolkodást a Bibliában?

Az apokaliptika legfontosabb jellemzői: a föld és az ég, valamint a jelen kor és egy eljövendő korszak közötti kontraszt. A föld és a jelen korszak gonoszsággal és szenvedéssel teli; látható, elérhető, közel sem tökéletes, a halál és a pusztulás jellemzi. A mennyei világ és az új korszak láthatatlan és elérhetetlen, ám a kinyilatkoztató látomásokkal és a mennyei utazásokkal az egyébként megközelíthetetlen helyek is elérhetők. A föld és a jelen korszak ellentéte a jónak, a jólétnek, az örök életnek és az itt megtapasztalt hiányosságokon való felülkerekedésnek.

Mindez hogyan realizálódik az Újszövetségben?

Az újszövetségi írások csavarnak egyet azon a jellegzetes apokaliptikus nézeten, amellyel például Dániel könyvében találkozunk. Az Újszövetségben ugyanis átfedés van a két korszak között. Az új korszak már megkezdődött vagy dereng a hajnala; meghozza a részleges szabadulást, vagy elindítja a szabadulás folyamatát. Tehát a jelen kor az evangélium hirdetésének, a közösségek alapításának és alakulásának az ideje, egyben azonban az üldöztetés, a szenvedés és a konfliktus ideje, még a közösségen belül is, de inkább főleg azoktól a kívülállóktól, akik elutasítják az igehirdetést. A korszakok egybeesése után Krisztus visszatér és bekövetkezik az egyetemes feltámadás, valamint az egyetemes ítélet, vagyis az örök jutalomban és büntetésben való részesítés. Rögtön egyértelmű Ön előtt is, hogy a keresztény teológia mennyi mindent köszönhet az apokaliptikának. Ezeknek a témáknak és tanításoknak jó része ugyanis hittétellé vált, és alapjául szolgált egy dogmatikai tanegységnek, amely a végső dolgok tanulmányozásával foglalkozik, és amit eszkatológiának hívunk.

Mivel az apokaliptikus szövegek, különösen a Jelenések könyve egy ilyen jellegű, új korszak utáni vágyódást közvetít, egyes biblikusok azon tűnődnek, vajon a társadalom peremén élők írták-e ezeket a szövegeket, akik találkoztak az erőszak vagy az igazságtalanság legkülönbözőbb formáival. Ön szerint ilyen típusú közösségek hívták életre ezt az irodalmat?

Időnként előfordul, hogy az ilyen jellegű irodalomhoz kapcsolódó közösségek a társadalom peremén éltek, de úgy tűnik, hogy nem mindig ez a helyzet. Azok az emberek, akik az apokalipsziseket írták elit művelt tagjai lehettek. Ugyanakkor bizonyítékok vannak arra, hogy nem teljesen voltak elégedettek a dolgok menetével és bizonyos mértékig marginalizáltnak érezték magukat, akik egy viszonylag elnyomott helyzetben éltek. Úgy tűnik, hogy Dániel könyvét egy magánszemély írta, vagy egy olyan értelmiségekből álló csoport, akik magukat „bölcsnek” tartották, akik sokakat tanítottak, ám konfliktusban álltak az uralkodó görög-szír királlyal, és talán más zsidókkal is, akik együttműködtek ezzel a királlyal, vagy akik túlságosan is átvették a hellén életmódot és elhagyták a zsidó hagyományt. Tehát értelmiségiek voltak és tradicionalisták, akiket üldöztek.

Az új korszak, amit a szövegek előrevetítenek, egy kozmikus esemény, vagy a földi élet tér és idő koordinátái között valósul meg?

Azoknak a szövegeknek a jövőképe, amelyeket általában apokalipszisnek definiálnak, inkább a másvilág, a mennyországra irányul. De az Ön által felvetett kérdés szintén a vita része. Van egy Salamon zsoltárainak nevezett munka, amely kifejezetten várja a dávidi királyság megújulását, és ennek a várakozásnak a kifejeződése eszkatologikus színezetű. A legtöbben nem tartják apokaliptikusnak ezt a művet. Úgy tűnik, hogy ez egy régebbi eszkatológiának az újjáéledése, egy ősibb, prófétai eszkatológia, amely inkább evilági. Ennek ellenére erősen eszményi, sőt, utópikus jellegű. Az újszövetségi bizonyságokat is különféleképpen olvashatjuk. Egyesek, E.P. Sandershez hasonlóan mondhatják, hogy a történeti Jézussal kapcsolatban restaurációs eszkatológiáról beszélhetünk, amely – nagymértékben – evilági volt.

A restaurációs eszkatológia hasonló a megvalósult eszkatológiához?

Ezek különálló kérdések, függetlenül attól, hogy prófétai (restaurációs) eszkatológiáról vagy apokaliptikus eszkatológiáról van-e szó, illetve, hogy megvalósult-e vagy sem. A megvalósult eszkatológia gondolata olyan kutatók reakciójának eredményeként jött létre, mint Johannes Weiss és Albert Schweitzer, akik a 19. század végén újból felfedezték az eszkatológiát és az apokaliptikát. A liberálisok gondolatára reagáltak, akik azt mondták: „Isten Országa egy igazságos társadalom a földön, amelyet nekünk kell felépítenünk.” Az olyan kutatók, mint Weiss és Schweitzer nem értettek egyet ezzel, és azt állították, hogy ha az evangéliumokat nézzük, akkor Jézus és az evangélisták nem erről beszélnek. Inkább egy olyan isteni beavatkozásról beszélnek, amely gyökeresen megváltoztatja evilágot. De amint a vita során gyakran megesik, átestek a ló másik oldalára. Az eszkatológiát teljesen kitolták a jövőbe. Aztán jött C.H. Dodd, aki alapvetően platonikusan értelmezte az eszkatológiát és egy teljesen megvalósult eszkatológia mellett érvelt. Rudolf Bultmann János-evangélium értelmezése is hasonló volt: bármi is legyen az üdvösség, az már most itt van, és a halálnak, a jövőnek nincs jelentősége. Aztán Joachim Jeremias és Werner Georg Kümmel azt mondta: „Álljunk meg egy szóra! Az eszkatológia nem teljesen jövőbeli, de nem is teljesen megvalósult.” A szövegek a két időszak átfedéséről beszélnek. Pál apostol számára például, akik Jézusban hisznek, azok megigazult emberek, ám még nem álltak az utolsó ítélet elé. Birtokolják a Szentlelket, és átalakultak lelki emberré, de még támadtak fel a halottak közül. Néhány eszkatológiai eseményre már sor került, néhány azonban még várat magára. Jézus halála és feltámadása egy olyan folyamatot indított el, amely még nem fejeződött be. Nem szabad azt a következtetést levonni, hogy ennek a korszaknak és az új korszaknak az egybeesése egyedi gondolat az első keresztény szövegekben. A holt-tengeri tekercsekben is felbukkan ez a gondolat. Kifejezetten a hálaadó zsoltárokban jelenik meg, ahol az imádkozó feltételezi, hogy a szövegekhez kapcsolódó közösség tagjai együtt végzik istentiszteletüket az angyalokkal és megtapasztalják az odafenti, vagyis a mennyei életet.

Befolyásolta-e ezeket a mozgalmaknak az apokaliptikus teológiáról alkotott képét a diszpenzacionalista teológia?

Nem. Az egész diszpenzacionalista bibliaértelmezés a felvilágosodás egyfajta fundamentalista, konzervatív kisajátítása. A diszpenzacionalisták a racionalitás és a szisztematikus gondolkodás értékeit a felvilágosodástól vették át. Megpróbálták a Bibliát egy új, nagyon racionalista módon egységként olvasni.

Két nehézséget látok ezzel a megközelítéssel kapcsolatban.

1. Az egyik az, hogy az egész Bibliát megkülönböztethetetlenül Isten Szavának tartják. Úgy gondolják, hogy bármely két bibliai szakaszt összeilleszthetjük és kialakíthatunk egy rendszert a teljes Bibliából. Ez történelmi szempontból problematikus, mert nem ismerik el az egyes bibliai könyvek sokszínűségét, különböző társadalmi beágyazottságukat és retorikai céljukat.
2. A másik probléma irodalmi jellegű. A szövegeket a jövő előrejelzéseinek tekintik és a szó legszorosabb értelmében szó szerint értelmezik. És nemcsak, hogy szó szerint értelmeznek mindent, de össze is kapcsolják a szövegeket. Rátalálnak például az „elragadtatás” gondolatára a tesszalonikiekhez írt első levélben, amiben azt olvassuk, hogy az emberek elragadtatnak, hogy Jézussal találkozzanak a levegőégben, majd ezt összekapcsolják az üldöztetés gondolatával a Jelenések könyvében. Úgy gondolom, hogy a szövegek ilyen értelmezési módja nem számol az apokaliptikus nyelv költői természetével és figyelmen kívül hagyja azt, hogy az ilyen nyelvezet az élet nehéz és titokzatos vonatkozásait sötét szemüvegen keresztül szemléli. Rendkívül problematikus ezekből a részleges látomásokból megalkotni egy rendszert.

Milyen lélektani gondolatok húzódnak meg a könyv erőszakos istenképe és a félelmetes vég ábrázolása mögött? Mi a helyzet azzal a gondolattal, hogy a vég már éppen a mi küszöbünkön áll és a Jelenések könyve mintha kihagyott volna 2000 évet, és a könyv közvetlenül ehhez a nemzedékhez szól?

Az a gondolat, hogy a végidők előtt állunk, egy olyan intellektuális hagyományból származik, amely a puritánok teológiájában és bibliaértelmezésében gyökerezik. Ők voltak azok, akik felelevenítették a bibliai szövegek millenarista értelmezéseit és azokat saját, közvetlen jövőjükre értelmezték. Az ilyen jellegű olvasat bizonyos körökben még ma is divatos és jelen van. A pszichológiai kérdés az ilyen értelmezések hallgatóságával kapcsolatos. Miért fogadják el az emberek? Részben ez egy nagyon is emberi, intellektuális és érzelmi szükséglet, amely a jelentésre és a bezárkózásra irányul. Mircea Eliade a történelem terrorjáról beszélt. A terror, a rémület az események látszólag véletlenszerű és értelmetlen jellegében rejlik. Eliade szerint a mítosz legyőzi a történelem rettegését azáltal, hogy kereteket talál benne. Ha nincs egy szélesebb értelmezési keret, és az egész véletlenszerű, sokan úgy gondolják, hogy nehéz tovább lépni, főleg ha betegséggel és halállal, vagy szörnyű katasztrófákkal kell szembenézni. Tehát egy ilyen keret, egy mesternarratíva léte nagyon is vigasztaló lehet.

Ezért lehet az, hogy az apokaliptika a bibliai szerzők képzeletének része volt, ami magyarázatot ad arra is, hogy miért maradt a mai napig a hívők teológiai képzeletében. Hogyan gondolkodtak a teológusok az elmúlt évszázadban az apokaliptikáról és hogyan gondolkodnak most? Hogyan tudják korunk számára úgy értelmezni az apokaliptikát, hogy az ne legyen fundamentalista, hanem integrálják a modern teológiai gondolkodásba?

1. Három utat említenék, az elsőt liberális teológiai megközelítésnek lehetne hívni. A 19. században indult útjára és még ma is népszerű. Ennek a megközelítésnek az első képviselői azt mondanák: „Az apokaliptikus szövegekben a jelen kor és az eljövendő kor leírása az anyagi, átmeneti dolgokra összpontosít”. A teológusoknak absztrakt (általános, egyetemes) igazságokat kellene levonnia ezekből a szövegekből, például spirituális és etikai igazságokat. A feltámadás gondolata például nagyon is konkrét: anyagi és testi. Valójában annyit tesz, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett.
2. A második út a 19. századi tradicionalisták és a neo-ortodox teológusok gondolkodásában tükröződik, például azokéban, akik részesei voltak a biblikus teológiai mozgalomnak a 20. században. Szerintük Jézus és az Újszövetség számos írója egy közeli vég várakozásában élt, ami tévesnek bizonyult. De ezzel együtt megpróbálják helyreállítani és felújítani a bibliai történeteknek a történelemhez kapcsolódó hagyományos elképzelését. Más szavakkal: az apokaliptikus szövegeket a történelemteológia szemszögéből értelmezik. Itt lehetne megemlíteni Wolfhart Pannenberget, és bizonyos mértékig Jürgen Moltmannt és Karl Barthot.
3. Az apokaliptikának a modern teológiába való beillesztésének harmadik módja Rudolf Bultmann nevéhez fűződik. Szerinte az apokaliptikus szövegekben mítoszok és mitikus gondolkodást fejeződnek ki, és bár ezek a mítoszok más időhöz és más korhoz tartoznak, mégis van mondanivalójuk számunkra. Bultmann átalakította ezeket a mítoszokat az egzisztencialista filozófia kifejeződéseivé, amelyekről úgy gondolta, hogy elérhetőbbek a modern emberek számára.

Továbbra sem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a Jelenések könyvében rendkívül szörnyű képek vannak, közülük néhány mögött maga Isten van. Hogyan tekintsünk ezekre az olykor szemléletes és erőszakos képekre?

A világ és az emberi tapasztalatok felölelik a szörnyű eseményeket és irtózatos erőszakosságot is. Ez valóság. Úgy gondolom, hogy a Jelenések könyve nyelvezetet és értelmezési keretet kínál, hogy ezeket az eseményeket kezeljük. Lehet, hogy most nem értünk egyet azokkal az értelmezésekkel, amelyeket a könyv felkínál, hogy Isten csapásokat küld a világra, tehát ő az okozója. De úgy gondolom, hogy ha van egy ilyen könyv a Bibliában és a hagyományunkban, akkor az arra indít, hogy nézzünk szembe ezekkel az eseményekkel és gondolkozzunk el rajtuk, hogy birkózzunk meg azzal, hogy a Jelenések könyve hogyan értelmezi ezeket és álljunk elő a saját hívő és teológiai értelmezésünkkel.

Ön hogyan birkózik meg ezekkel a képekkel? Főleg úgy, hogy az apokaliptikáról tanít leendő lelkészeknek.

A felvázolt lehetőségek közül főleg a harmadik áll közel hozzám: ahogyan Bultmann megküzd ezekkel a képekkel. Hogy miért, annak egyik oka az, hogy ő komolyan vette az antik nyelvezetet. Bultmann az apokaliptikus szövegeknek a korában, kulturális kontextusukban elérhető legjobb történetkritikai értelmezését alkalmazta, tanítványai pedig folytatták a területen végzett munkáját és csiszoltak rajta. Ugyanakkor Bultmann rendkívül komolyan vette a mi világunk és a szövegek világa közötti kulturális különbségeket és a történelmi távolságokat. Sokáig csodáltam Krister Stendahl hermeneutikai modelljét. Szerinte nekünk mindenekelőtt azt kell mondanunk, hogy mit jelent a szöveg, aztán pedig azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit jelent számunkra – veszélyes összemosni a kettőt. Egyetértek azzal, hogy veszélyes összemosni a kettőt, a fő veszély pedig a megtévesztő érvelés. Erre a kérdésre még visszatérek. De rájöttem, hogy Stendahl valójában Bultmann ellen állította fel ezt a modellt. Szerintem Bultmann szövegkezelési módjának ereje abban rejlik, hogy

felismerte a szöveg és az értelmező közötti kulturális szakadékot.

A tényleges szövegértelmezésében azonban azokat az elemeket választotta ki, amelyek a legnyitottabbak voltak arra, hogy korunkban is értelemmel telítődjenek meg. Az apokaliptikus szövegek például olyan isteni beavatkozásról beszélnek, amelyek drasztikus változásokat fognak hozni ebbe a világba, amit ismerünk: e világ végét és egy új korszak kezdetét. Ahogy Bultmann észrevételezte, sok ember képtelen elhinni, hogy ilyen események valóban megtörténhetnek, de saját halálunkkal mindannyian szembesülünk.

A világ vége = Az én világom végével

A halál mindannyiunk számára egyenértékű a világ végével, és annak megelőlegezése egyenértékű az ítélettel való szembenézésnek. A halállal való szembenézés olyan, mint az ítélet, ami hatással van életünkre, döntéseinkre és választásainkra. Természetesen Bultmann rendszerének gyengéje, hogy rendkívül individualista hajlamú, vagyis korrekcióra szorul: közösségibbnek kell lennie és figyelembe kell vennie a teremtett világot is. De ezt a korrekciót egyetlen kutató sem végezte el úgy, hogy az – szerintem – tényleg igazságosabb legyen a modernizmushoz. Nehéz képbe hozni a teremtett világot, mert csak költői módon tudunk beszélni a történelmi jelentésről, és nem szó szerint. Az előbb említett „megtévesztő érvelés” alatt pedig azt a törekvést értem, hogy úgy olvasni a Jelenések könyvét, hogy azt mondjuk, amit az értelmező gondol, hogy mondania kell. Szerintem Barbara Rosing és David Barr néha így járnak el. David Barr megjelentetett egy tanulmányt A Jelenések könyvének etikai értelmezése címmel. Előfordul, hogy egy mű etikai olvasata összhangban van értelmezőjének etikai értékeivel. Jó példa erre Krisztus szerepének értelmezése a Jelenések könyvében. Feszültség van az 5. fejezetben és máshol is megtalálható bárány képe, valamint Krisztus harcias képe között, akinek szájából kard jön elő a 19. fejezetben. Barbara Rossing, David Barr és M. Eugene Boring azt szeretnék mondani, hogy a bárány az uralkodó kép, és Jézus győzelmének egyetlen módja az ő szenvedése és kimondott szava által valósul meg. Véleményem szerint ez az olvasat túl messzire megy a 19. fejezethez képest. Igazuk van, hogy ott nincs csataleírás. Az ókori irodalomban azonban szörnyű, véres események történtek a színfalak mögött. A szöveg megemlíti a kardot, a vérben ázott ruhát és holttesteket, melyeket madarak esznek. A vérben ázott ruha képét az Iz 63,1–6 versekből kölcsönzik, ahol a vér Izrael ellenségeinek vére. Lehetséges akkor, hogy a Jel 19,11–21 nem arra hivatott, hogy egy igazi csatát felidézzen? A Jelenések könyve beszél fegyverekről. A könyvben egy Nero császár képére formált gonosz alak indít egy nagy csatát, legyőzi Rómát, az igazságtalan, gonosz hatalmat. A Vég másik csatáját az isteni hatalom és isteni beavatkozás viseli. Egyetértek azzal, hogy a Jelenések könyve nem használható semmiféle figyelmeztető sztrájk vagy háború igazolására és támogatására.

Úgy véli, hogy az Angst [= szorongás] egzisztencialista kultúrája, amelyet nagyrészt a két világháború elhozta szorongás, halál és rombolás hívott életre, segített a Bultmannhoz hasonló gondolkodóknak, hogy jobban megértsék az apokaliptikus irodalmat?

Igen, minden bizonnyal segített. Bultmann az ősi szövegekről alkotott gondolatainak nagy részét az Iz 63,1–6 versekből merítette, ahol a vér Izrael ellenségeinek vére. Lehetséges, hogy a Jel 19,11–21 nem arra hivatott, hogy egy igazi csatát felidézzen? A Jelenések könyve Jézus múltbeli, követőinek pedig jelenbeli szenvedéséről beszél. Ezt a szenvedést azonban nagy csaták, a gonosz megbüntetése és egy új korszak követi. Egyetértek Barbara Rossing véleményével, hogy a Jelenések könyvét nem lehet úgy olvasni, hogy az Jézus követőit kritikai magatartásra hívja, hogy például olvassanak sok szöveget a korból. De az egzisztencializmus biztosan megragadta Bultmannt. A módszerét általában a Biblia mítosztalanításaként (de-mitologizálás) írták le, de én azt gondolom, hogy amit ő tett, az inkább visszahozza a mítoszt (re-mitologizálás). És nekünk ezt kell tennünk.

Helyzetünk másik jellemzője, hogy a Jelenések könyvének és más apokaliptikus szövegeknek ma folyó értelmezése világi, vallástudományi összefüggésben zajlik. Az efféle értelmezések erőteljesek lehetnek. Harry O. Maier egy önéletrajzi bepillantást kínál az Apokalipszisbe. Szülei kelet-európai német nyelvű közösségekből vándoroltak be Kanadába. Maier az apokaliptikával együtt nőtt fel, ezt a nyelvezetet használta ugyanis a családja, amikor a háború végén szerzett tapasztalataik borzalmáról beszéltek. A német kormány vagy hadsereg nem gondoskodott a Kelet-Európában élő etnikai szempontból németekről. Amikor rájöttek, hogy a németek elvesztették a háborút, nyugatra menekültek, de visszavitték őket. Az oroszok és a helyiek elvették mindenüket. Szörnyű időket éltek. Úgy gondolom, hogy ez jól példázza, hogy a Jelenések könyve miként ad nyelvezetet az embereknek ahhoz, hogy foglalkozzanak az ilyen jellegű tapasztalataikkal.

Még az olyan megindító művekkel is, mint a Maieré, a Jelenések könyvének fundamentalista értelmezései rengeteg pszichés és lelki kárt okoztak és továbbra is okoznak. Gondolt már valaha arra, hogy a Biblia jobb lenne apokaliptikus irodalom nélkül?

Azt gondolom, hogy irodalmi szempontból a Biblia sokkal szegényebb lenne a Jelenések könyve nélkül. Nagyszerű költői lezárást biztosít a Bibliának, amelyre könyvként vagy egy nagy narratívaként tekintünk. Továbbá jól illeszkedik a Teremtés könyvéhez. Van protológiánk („a kezdet dolgai”) és eszkatológiánk („végső dolgok”). Teológiai és etikai szempontból úgy gondolom, hogy a könyv más szerepet tölt be a hátrányos helyzetűek, és más szerepet tölt be a kiváltságosok életében. Az előbbieknek egyrészt nyelvet ad, hogy megértsék szenvedésüket és tiltakozhassanak szenvedésük ellen, másrészt a remény horizontját is felcsillantja. Karl Marx szerint az apokaliptika, vagy általában a vallás, az emberek ópiuma. Szerintem ez nem igaz. Ha egy pillantást vetünk a rabszolgák vallására Amerikában, és ha a feketékre tekintünk az apartheid idején Dél-Afrikában, akkor láthatjuk, hogy a Jelenések könyve a spirituálékhoz hasonlóan bátorítást és vigasztalást nyújtott a jelenben: „Most még nincs, de előbb-utóbb lesz”. Ugyanakkor életben tartotta azt a tudatosságot is, hogy a dolgok nem úgy mennek, mint ahogy kellene, vagy nem olyanok, mint amire vágyunk. Vagyis az elnyomottakat nem tette passzívvá. Ott voltak a tiltakozás és a változás magvai. A gazdagoknak és hatalmasoknak fontos, hogy odafigyeljenek, hogy az emberek – most nem annyira a Left Behind regénysorozat szerzőire és olvasóira gondolok – hogyan használják ezt a könyvet, főleg a felszabadítás teológiájában. Ahogyan a felszabadítás teológiájával foglalkozó szakemberek és a bázisközösségek tagjai olvassák a Jelenések könyvét, lehetővé teszi számunkra, kiváltságosok számára, hogy meghalljuk, honnan jönnek, és odafigyeljünk a világról szerzett tapasztalataikra. Ezt prófétai figyelmeztetésnek is tekinthetjük, hogy igyekezzünk méltányosabb módon megosztani a gazdagságot és a hatalmat.

A beszélgetést készítette: Jamie L. Manson.

Forrás:

Reflexions. A Magazine of Theological and Ethical Inquiry from Yale Divinity School

A szerzőről:

Adela Yarbro Collins 1945-ben született. A Yale Divinity School biblikus tanára. Érdeklődési területe Márk evangéliuma és a Jelenések könyve, értő ismerője a korai keresztény apokaliptikának. Férje, John J. Collins szintén biblikus és többször járt Magyarországon, egyik kiváló könyve magyarul is olvasható.

További elmélyülésre:

Adela Yarbro Collins: Jelenések könyve, in Jeromos Bibliakommentár II: Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003, 631–660.

John J. Collins: Ószövetségi apokaliptika és eszkatológia, in Jeromos Bibliakommentár I: Az Ószövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2002, 463–471.

Frédéric Manns: A korai zsidó irodalom apokalipszisei, in Uő: Bibliai szövegek értelmezése a zsidó és keresztény hagyományokban, Sapientia Főiskola – L'Harmattan, Budapest, 2013, 183–203.

Zamfir Korinna: Újszövetségi exegézis, Mega, Kolozsvár, 2014, 155–225.

A képek forrása: images.christianitytoday.com; blog.sevenponds.com; i.pinimg.com; darkscrybe.files.wordpress.com; Barnes&Noble