A Zsoltárok könyve összekapcsolja a kereszténységet és a zsidóságot, hiszen sem az Újszövetség, sem a második század keresztény irodalma nem teremtett „új” keresztény imádság- vagy énekgyűjteményt: maradtak tehát a zsoltárok, beleértve az átokzsoltárokat is.
Biztos vagyok abban, hogy manapság a szerzeteseinken kívül csak kevesen olvassák az Ószövetség zsoltárait. Talán néhány bibliás hívő, néhány idős beteg, esetleg még egy fiatal költő, aki elleste Brechttől, hogyan lehet még ma is használni Luther kifejező és kifinomult német nyelvezetét.
Már-már egyetértek Heinz Piontek, díjnyertes író és a Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung rendes tagjának pesszimista elemzésével. Valójában hol és hogyan élnek ma a bibliai zsoltárok? Megélt tradícióként a zsinagógában? Vagy mint egy ének a többi között a nagy keresztény ünnepeken? Vagy mindennapi kenyér azok számára, akik hétköznapjaikban spirituális pillanatként élik meg a közösségben vagy egyénileg végzett zsolozsmát? Elevenek még a zsoltárok a költők és a zeneszerzők körében? Elevenek még a gyakorló keresztények körében, vagy túlélnek, mert bizonyos mértékig önmaguktól és ellenőrizetlenül mindig az emberekre akaszkodnak? A Lélek ugyanis ott fúj, ahol akar. De még ennél fontosabb feltenni magunknak a kérdést: Mi él a zsoltárokban? Mi történik, ha az emberek a Biblia zsoltárait kezükbe veszik és megértik azokat?
A zsoltárokat imádkozni nagy csoda
„Már csak az imádság maradt”: ez a gondolkodás nélkül kimondott vagy visszaélésre jogot adó mondat, miként a bulvárlapok főcíme, minden bizonnyal bosszantó. De mélységesen igaz, amikor átéljük! Amikor
- egyesek némák vagy közönyösek maradnak a szükséghelyzetben vagy olyan szituációkban, ahol nincs kiút;
- amikor egyesek túlbecsülik magukat a szerencsében és a sikerben;
- amikor egyesek eltompulnak az untig ismert, triviális dolgokban és a mindennapos szürke rutinban;
- amikor egyesek önteltségükben senkit nem vesznek figyelembe,
akkor azok, akik ilyen helyzetben a Biblia zsoltáraihoz folyamodnak, megszabadulnak magányuktól, szorongásuktól vagy egocentrizmusuktól. Nemcsak azért, mert új erőre kapnak azzal, hogy olyan imádságokat mondanak el, amiket mások már elmondtak előttük. Nem is csupán azért, mert formát és hangot adnak érzéseiknek és vágyaiknak. Hanem leginkább azért, mert a gyötrelmes és veszéllyel teli éjszakában JHWH-hoz fordulnak, Istenhez, aki szereti az embereket. Mert számít az, hogy van egy Isten, akinek látásmódja megegyezik az illető látásmódjával, és akinek világosságában az élet új fényt kap.
A haszid hagyomány a zsoltároknak ezt a misztériumát a következő felhívásban foglalta össze:
Ne várj a csodára, hanem mondd a zsoltárokat!
Akik csodára várnak, olyan eseményre várnak, amely mindent megújít. A szűkös időkben a csodáktól várjuk a szabadulást, vagy egy óriási szerencsét, vagy egy olyan vágy teljesülését, amely magától nem teljesedne be. Voltak ilyen csodák és vannak is, de nem azoknak az embereknek, akik úgy várnak rájuk, hogy a várakozás bénító tehetetlenséggé válik. Aki a csodákra bízza magát, az magára marad. Aki azonban a csodára vágyik, aki arra vár, hogy semmi nem maradjon olyan, mint amilyen a mostani helyzet, és ezt a reményt a zsoltárokkal Istenére bízza, az meg fogja tapasztalni, hogy az élet erőforrása megnyílik számára. Ez a zsoltárok recitálásának paradoxona: aki sajátjává teszi a zsoltárok szavát az kifejezetten cselekvő, de egyszersmind óvakodnia kell a hamis aktivizmustól. Akik a zsoltárokat mondják, azokkal megtörténik a csoda: szabaddá teszik magukat a szabadság Istenének.
Alapvetően kétféle módon lehet a bibliai zsoltárokat imádkozni.
- Vagy a mi saját imádságunkét mondjuk, mert úgy látjuk, hogy összefoglalják életünket és Istenbe vetett hitünket.
- Vagy azért recitáljuk a zsoltárokat, mert az életünk tapasztalatai, valamint a világról és a történelemről szerzett tapasztalataink nem esnek egybe a zsoltárokkal, mert már nem várunk semmit Istentől, mert nem tudunk és nem is akarunk már igazán hozzá kiáltani, mert kételkedünk a jóságában és a hűségében…
Amikor ilyen pillanatokban szintén a zsoltárokhoz fordulunk, egyértelművé válhat, hogy a zsoltárok miért vannak a Bibliában, amelyet úgy hívunk: „Isten szava emberi szóban”.
Aki a Biblia zsoltárait saját imádságává teszi, az reménykedik a csodában, amit a 18. zsoltár egy hihetetlenül szép képbe sűrít. „A ’hihetetlenül szép’ azt jelenti, hogy még ha nem is hiszünk, akkor sem veszi el semmi ezt a szépséget, sőt, valójában paradox módon csak növeli azt.” (Heinz Piontek) Ez a kép pedig:
„Istenemmel még a falakat is megmászom” (Zsolt 18,30).
A zsoltárok Istene megadja nekem az erőt, hogy megmásszam a (város)falakat, ami a szorongást és az ellenségességet fejezi ki. Ezek a falak lehetnek olyanok, amiket mások húztak, de olyanok is, amiket mi magunk építettünk. Nem megyek fejjel a falnak, sem buldózerrel, amely mindent és mindenkit lerombol, eltipor, sem tüzes nyilakkal, sem harci gépekkel. Nem, a jóság és az igazságosság Istenével megtörténik számomra a csoda, hogy a rossz és a gonosz már nem korlátoznak és nem félemlítenek meg többé. Istenemmel olyan dolgokkal is szembenézek, amelyektől visszavonulót fújnék, ha egyedül maradnék. Az Istenünkkel azonban sikerül az exodus [a kivonulás] csodája. Igen, vele átmászok a falakon és elválasztó kerítéseken.
Ez a misztérium a zsoltárimádság szótagolásából jön, amelyeket „a mélységekből” küldünk az égi trónus felé. Elie Wiesel írja:
Ha azt mondjuk, hogy az imáink az égi trónus felé szállnak, az azt jelenti, hogy ott hosszú utazásból visszatért fiakként fogadják azokat.
A zsoltárok emlékeztetnek, hogy úton vagyunk, és kitűzik az utazás célját. Szó szerint megtapasztaltatják velünk, hogy nem utazunk egyedül.
A zsoltárok recitálásának áldása
Shmuel di Kaminka rabbi, a haszid zsidóság egyik kiemelkedő alakja mesélte életének következő epizódját:
Egyszer úgy döntöttem, hogy egy egész napot a zsoltárok recitálásának szentelem. Este felé, amikor szinte az imádságom végére értem, a rabbim, a chidnowi maggid inasa felkeresett és azt mondta, hogy a maggid beszélni akar velem. Megkértem, hogy mondja meg a rabbinak, hogy az imádság befejeztével felkeresem. De a szolga visszatért és azt mondta, hogy a rabbi azt parancsolta, hogy haladéktalanul menjek el hozzá. Amikor odaértem mesteremhez, megkérdezte tőlem, hogy miért nem mentem az első hívás után, én pedig elmagyaráztam neki, hogy miért. A maggid ezt válaszolta: ’Azért hívtalak, hogy tarts gyűjtést egy rászoruló zsidónak. Az angyalok is ugyanolyan jól éneklik a zsoltárokat, mint mi, de Isten csak a halandókat tudja felhasználni, hogy segítsen a szegényeken. A jótékonykodás nagyobb mű, mint a zsoltárimádság, mert ezt a parancsolatot egyetlen angyal sem tudja teljesíteni.’
Ezt a történetet gond nélkül írhatta volna a bibliai zsoltárok számos szerzőjének valamelyike, hiszen egyikük sem a felebarátnak kijáró, szeretetből fakadó jó cselekedet alternatívájaként értette a zsoltárok recitálását vagy a róluk való elmélkedést. Az egész bibliai hagyomány alapvető meggyőződése, hogy Isten szeretetét a felebarát szeretetével kell kimutatni, a felebaráti szeretet pedig Isten szeretetéből meríthet szenvedélyt és nagylelkűséget. Így van ez a zsoltárokkal is. Isten iránti hűségük, istenkeresésük és istendicséretük éppen a viharokból, a hétköznapok egyéni és politikai életének szükségeiből és örömeiből fakadnak.
A zsoltárok az életet költészetbe helyezik, és nyomot akarnak hagyni az életben
– Istentől kiindulva és Isten felé elindulva. Akik a zsoltárokat imádkozzák és engedik, hogy a szavaik megragadják őket, nemcsak szembesülnek a konkrét élettel, hanem „küldetést kapnak” oda: a zsoltárok prófétai és apostoli imádságok is egyben, amelyek az imádkozó személyt a misztika és politika, a szemlélődés és a harc létfontosságú feszültségébe helyezik.
Ami esetünkben első pillantásra a zsoltárimádság korlátjának tűnhet, hogy a zsoltárok nem személyes, spontán imádságok, hanem kész imaformulák (egyes kortársaink számára a kreativitás, spontaneitás, fantázia, stb. idején súlyos hiány!), az szerintem két szempontból is nagy érték, valódi áldások forrása.
Először is illúzió lenne azt gondolni, hogy az ember mindig képes megfelelő módon és azonos intenzitással kifejezni tapasztalatait, szükségleteit és vágyait, vagy kreatív módon megfogalmazni azokat. A zavarodottságnak és rezignációnak, a fájdalomnak és a szorongásnak, de éppen úgy az örömnek és a boldogságnak is vannak olyan pillanatai, amikor a kész szövegek felül kerekednek a szavak hiányán, és olyan mély tapasztalást adnak egy-egy helyzetnek, amely saját erőből nem tudna megmutatkozni. A halálos ágyon például antropológiai és teológiai szempontból is extravagáns lenne, ha eredeti vagy kreatív módon akarnánk vagy kellene imádkozni! Igen, az olyan kész szövegek, mint például a zsoltárok, amelyekkel az emberek az évszázadok során átmentek életen és halálon, könnyebben válhatnak áldások forrásává, mint a kérészéletű „imairodalom” számos termékéből egy olyan modern és eredeti imádság, amelynek már megjelenése napján sincs semmi kapcsolata az élettel.
Másodszor: a zsoltárok megóvnak bennünket, hogy az imánkban kicsinyesek és sterilek legyünk. A zsoltárok Isten ajándéka, hogy megtanuljunk igazán imádkozni. Dietrich Bonhoeffer írja:
Megtanulni imádkozni: ellentmondásosnak hangzik. Azt mondjuk, hogy a szív vagy annyira tele van, hogy elkezd magától imádkozni, vagy soha nem tanul meg imádkozni. Ez veszélyes tévedés, de manapság széles körben elterjedt a kereszténységben, mintha a szív természet szerint tudna imádkozni. Ezért összekeverjük a vágyakozást, a reménykedést, a sóhajt, a panaszt és az ujjongást (a szív bizonnyal megteheti mindezt magától) az imádsággal. Ily módon összekeverjük a földet és a mennyet, az embert és Istent. Imádkozni nem azt jelenti, hogy egyszerűen kinyitjuk a szívünket, hanem, hogy a szívünkkel, telve vagy üresen, megtaláljuk az utat Istenhez és beszélgetünk vele.
A zsoltárok, mint meglévő, Istentől kapott imádságok, belehelyeznek bennünket az imádság történetének nagy folyamába, amely felett áll az Ábrahámnak adott ígéret: „Benned nyer áldást a föld minden népe” (Ter 12,3).
A Biblia zsoltáraival úgy áll a helyzet, mint a kenyérrel. Lehet a kenyéren vitatkozni, lehet elemezni, lehet alkotóelemeire bontani…, de erőt és életet csak annak ad, aki megeszi. Aki „magában mormolva” (Zsolt 1,1) imádkozza a zsoltárokat, aki azokkal „kiált a mélységekből” (Zsolt 130,1) és azok segítségével tekint hálás csodálkozással arra, aki „a magasságban trónol, aki letekint az égre és a földre, hogy a gyengét fölemelje a porból” (Zsolt 113,5–6), az meg fogja tapasztalni, hogy „az ember mindazzal él, ami JHWH szájából származik” (MTörv 8,3), vagyis azzal a kenyérrel és szóval él, amit Isten ad.
Keresztény fenntartások a zsoltárokkal szemben
Az Ószövetség más szövegeihez hasonlóan, a keresztények kritikái és fenntartásai a Zsoltárok könyvét sem kímélték. Összességében a keresztények nagyon dicsérték a zsoltárokat, nem utolsósorban azért, mert az egyház kezdetei óta a keresztény áhítat és a hivatalos liturgia mindennapos táplálékai voltak. Mindenhol vannak azonban olyan keresztények, akik finnyásan húzogatják orrukat, mert ezeknek az imáknak és költeményeknek a költői szépségét, antropológiai és teológiai mélységét mindig is megtörte, sőt, – így mondják – eltorzította azoknak az érzelmeknek a kifejezése, amelyekben a zsoltáros gyűlöletet kiált ellenségeire, eltűnésüket és megsemmisülésüket kéri, és „a bosszúállás Istenét” szólítja. Fordításaink enyhítik az ilyen zsoltárszakaszok gyakran egyértelmű, szó szerinti értelmét, de nem mindig lehet elrejteni az eredeti szöveg keménységét és evidenciáját. Így például teljes zsoltárokat (mint például a 58., 83., 109.) vagy legalább is néhány zsoltárverset (például 137,8–9) töröltünk ki a bibliai imádságok örökségéből, amelyeket imádságra ajánlottuk a keresztényeknek a Zsolozsmáskönyvben, vagy más keresztény imakönyvekben.
Ezekre a megjegyzésekre és kifogásokra két tekintélyérvvel válaszolhatunk.
Először is,
az átkozott klisé, miszerint „a bosszúállás Istene” ószövetségi és zsidó, míg „a szeretet Istene” újszövetségi és keresztény, történelmileg hamis és teológiailag veszélyes (és többek között az antiszemitizmus számos gyökerének egyike).
Akik továbbra is úgy gondolják, hogy a bosszú és az átok nem keresztény fogalom, azok csak olvassák el a következő újszövetségi szakaszokat:
Az ollókat, amellyel egyes zsoltárokat kivágták, az Újszövetségben is használni kellene. Ki tudja, hogy gondoltak-e erre azok a keresztény bizottságok, amelyek „piros lapot” adtak egyes zsoltároknak?!?
Másodszor, a reformnak a „Hagyjátok már Isten igéjét!” csatakiáltása felveti a kérdést, hogy teológiai szempontból mi történik akkor, ha az emberek Isten igéjének döntőbírói akarnak lenni. A kánon továbbra is lezárt egység. Akkor megváltoztathatjuk? Akinek ez a szándéka, annak a következményeken is el kell, hogy gondolkodjon. Nyilvánvalóan néhány keresztény a Bibliát kevésbé szent szövegnek tekinti az egyházi dokumentumoknál, feltéve, hogy ezekkel is lehetne hasonló módon bánni...
Nem, a Zsoltárok könyvének ezeket a keserű és talán nehezen emészthető „falatjait” nem lehet eltörölni vagy elutasítani. Meg kell próbálnunk megérteni azokat, hogy elfogadjuk és a megfelelő módon imádkozhassuk. Itt nagyon sok mindent lehetne mondani. A szóban forgó szakaszokkal kapcsolatban exegetikai szempontból fontos megjegyeznünk, hogy a Zsoltárok könyvében nincsenek olyan zsoltárok, amelyeket teljes egészében a bosszú és a gyűlölet diktált, hanem csak olyanok illeszkednek be időről időre a panasz és a szabadulásért mondott fohász struktúrájába, amelyek bosszúért kiáltanak. Egyértelművé kell tennünk, hogy a megszokott „átokzsoltár” megnevezés abszurd és félrevezető, mert a Zsoltárok könyvében nincs egyetlen kifejezett átok sem (amilyen például a MTörv 27–28-ban). Inkább többnyire olyan kívánságok és imádságok vannak, amelyeket közvetve vagy közvetlenül Isten elé tárnak, hogy Ő vessen véget az ellenség cselekedeteinek. El kellene magyarázni, hogy
ezeknek a szakaszoknak az érzelmi nyelvezete nem dogmatikai tétel, hanem költészet,
vagyis a félelemnek, a lelkiállapotnak, az agressziónak és a sebeknek a kifejezése – és annak a vágyakozásnak a kinyilvánítása, hogy lehetetlen, hogy a gonoszságé és a gonoszoké legyen az utolsó szó. Mélylélektani szempontból is tisztázni kellene, hogy mennyire fontos, hogy ne fojtsuk el a félelem és az agresszió érzéseit, hanem fogadjuk el és vigyük az imádságban Isten elé, bizonyos mértékig bízzuk rá, hogy ne indítsák kezeinket hirtelen cselekvésre.
Először is: az Ószövetség bosszúkívánságai
- az üldözött, szegény és halálra rémült emberek életjelei, akik így mozgósítják élni akarásuk utolsó szikráját;
- gyengeségük kétségbeesett megnyilvánulásai;
- továbbá arra irányuló kísérlet, hogy ellenálljanak szubjektivitásuk teljes porba tiprásának;
- illetve a szavakkal ki nem fejezhető szegénység állapotának reakciói.
Éppen itt van mi bajunk (rejtett) gyökere a zsoltárok nyelvezetének ezen részével:
mivel mi nem ismerjük a szegénységnek ezeket a mélységeit és nem is érzékeljük azokat másoknál, nehezen tudjuk ezeket a zsoltárokat imádkozni. A modern kor polgári kereszténysége még attól is fél, hogy ezeket az imádságokat őszintén elmondja, hiszen önmagunkhoz forduló és önmagunk elleni imák lennének.
Másodszor: ezeknek a zsoltároknak az elemei teológiai szempontból megerősítik, hogy a Biblia Istene előtt nincs semmilyen hamis semlegesség az igazságtalanság és a fájdalommal szemben. A zsoltáros nem ír elő testvéri szeretetet az elnyomók iránt, hogy így azok tovább folytathassák korábbi dolgaikat. Nem,
a Zsoltárok könyve leleplezi az elnyomás mechanizmusát
és magát Istent szólítja, hogy vessen véget ennek a helyzetnek, hogy így növekedjék az Ő országa igazságosságban és szolidaritásban.
A zsoltárok: árkok és egyben hidak a zsidóság és az egyház között
Amikor a keresztények recitálják a Biblia zsoltárait, nem szabad elfelejteni és elrejteni maguk elől, hogy ezek a zsoltárok elsősorban Izrael imádságai voltak, és maradnak is az idők végezetéig! Izrael – történelmének hosszú évszázadaiban, azon szenvedések során is, amelyekkel az egyház és a keresztény hatóságok sújtották a zsidókat – megőrizte önazonosságát, nem utolsósorban éppen a zsoltárok recitálásával és áthagyományozásával. A zsidók még a gettókban és a koncentrációs táborokban is az emberi méltóság és Isten Izraellel kötött örök szövetségének tanúbizonyságaiként recitálták a zsoltárokat. A holokauszt tűzviharán keresztül őrizték meg a zsoltárokat – még nekünk, keresztényeknek is.
Az, hogy egyházként Auschwitz után is imádkozhatjuk a zsoltárokat, két teológiai előfeltevésre támaszkodik.
Először is bárki imádkozhatja a zsoltárokat, amikor csak imádkozni akarja. Néhány úgynevezett ateista is többet imádkozza a zsoltárokat, mint gondolnánk. Egyházként azonban csak akkor imádkozhatjuk, ha a zsoltárok recitálását a zsidó néppel való szolidaritás és elismerésük ösztönzésének szándékával tesszük. A zsoltárok többes szám első személyű személyes névmásának („mi”) keresztény oldalról is fel kell ölelnie a zsidókat. De nem misszionáló vagy kisajátító szándékkal, hanem tiszteletben tartva azt a teológiai méltóságot, amelyet Izrael nem veszített el még post Christum natum [Krisztus születése után] sem: Izrael továbbra is „Isten népe” és megmarad annak. Kétségkívül az egyház is részesül az „Isten népe” misztériumában, amely egy dinamikus és eszkatológiai valóságot képvisel. Természetesen az egyház olykor jelölte magát „igazi” és „hiteles” Izraelként, amely teológiai értelemben helyettesíti a zsidó népet és átveszi a helyét. De ennek, nem utolsósorban a tanítóhivatal legutóbbi nyilatkozata is hangsúlyozza, sem a Bibliában nincs legitimitása, és pedig teológiai szempontból sem támasztható alá. Ezt már megmutatja az első Péter-levél is (2,9), amikor a keresztény közösségre alkalmazza azt a tiszteletbeli címet, amelyet a Kivonulás könyve tulajdonított Izraelnek, hogy az „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, amely Isten öröksége lett” (vö. Kiv 19,5) – határozott névelő nélkül (Luther Mártonnak a német bibliafordításába bevezetett határozott névelő az antiszemitizmusához kapcsolódik): a keresztény egyház „Isten népe”, ahol és amikor engedi, hogy Isten a szolgálatába fogadja – Izraellel együtt, soha nem ellene!
Másodszor: egyházként azért recitálhatjuk Izrael zsoltárait, mert emlékezünk arra, hogy a Zsoltárok Jézus és az első keresztények könyve volt. A zsoltárokkal kifejezetten igent mondnunk történelmünk zsidó eredetére és arra a zsidó örökségre, amely az egyház kezdetei óta bennünk van. Felzaklat és megszégyenít az a gondolat, hogy egyházként kétezer éve recitáljuk a zsoltárokat, de még mindig nem sikerült legyőznünk azt az antiszemitizmust, amely Markión óta elcsavarja a keresztények fejét és megkeményíti szívüket.
A zsoltárok recitálása tudatossá tesz: a zsoltárok egyszerre árkok és hidak a zsidóság és a kereszténység között. Az, hogy mindkét vallás ugyanazokkal az imákkal fordul a maga módján ugyanahhoz az Istenhez, miközben tiszteletben tartja a másik sajátosságát, megerősíti, hogy van köztünk egy fal, amely egyidejűleg elválaszt és összeköt bennünket. A zsidóság és a kereszténység olyanok, mint azok a családok, akik úgy élnek együtt, hogy csak egy fal választja el őket egymástól ugyanazon Isten nagy házában. Mint tudjuk, ez nem mindig könnyű: problémákat okoz, figyelmet igény és néha korlátoz. De gazdagíthatja is, különösen akkor, ha a családok megtalálják a közelség és a távolság megfelelő egyensúlyát. Erre a célra jó gyakorlat a zsoltárok recitálása.
A képek forrása:
32daysdevotions.com; forward.com; herder.de; ibiblio.org; Pinterest; watchmanchow.blogspot.com.
Forrás:
Erich Zenger: Psalmen. Auslegungen in zwei Bänden, Band I: Mit meinem Gott überspringe ich Mauern, Herder, Freiburg im Breisgau, 2011, 5–16.
Fordította: #BibliaKultúra
A szerzőről:
Erich Zenger, a neves és kiváló német biblikus a zsidó-keresztény párbeszéd elkötelezett embere volt, az 1980-as évektől kezdve foglalkozott intenzíven a Zsoltárok könyvével, és ez a munka különböző tanulmányokban, vaskos kommentárokban hozott gyümölcsöt. Zenger számos helytálló és előremutató felismeréssel gazdagította a biblikus kutatást. Nemcsak gondos tudós volt, hanem szenvedélyes bibliaolvasó is, aki tanítványaitól is sokat tanult. Azok a bibliai költemények voltak a kedvencei, amelyek az igaz Istenért való halálosan komoly küzdelmekről szóltak. Erich Zenger tíz évvel ezelőtt húsvétvasárnap, 2010. április 4-én hunyt el. Emléke legyen áldott!
További tájékozódásul:
Romano Guardini: A zsoltárok bölcsessége, Budai Ferences Rendház, Budapest, 1999.
Susan Gillingham (ed.): Jewish and Christian Approaches to the Psalms. Conflict and Convergence, Oxford, Oxford University Press, 2013.
Walter Brueggemann: A hit a Zsoltárok könyvében, Kálvin, Budapest, 2008.
