Hogyan kapcsolódnak össze az emberek és az állatok a Biblia szerelmes dalgyűjteményében, az Énekek énekében? Milyen női metaforákkal találkozunk? Milyen képekbe sűrítették a bibliai szerzők a nőkről szerzett tapasztalataikat?
Amikor Umberto Eco A rózsa neve c. nagyhírű regényében Adso, a szerzetesújonc, egy éléskamra félárnyékában, egy névtelen, fiatal, szegény lány karjaiban felfedezi a szexualitás örömeit, akkor csak az Énekek éneke soraival tud hangot adni érzéseinek.
A leányt hirtelen olyannak láttam, mint azt a fekete, de szép hajadont, akiről az Énekek éneke beszél. Durva anyagból szőtt, ócska ruhája a keblén meglehetősen szemérmetlenül szétnyílt, a nyakában pedig, azt hiszem, igen hitvány kövekből fűzött gyöngysor tarkállott. Büszke fejét azonban szép fehér nyak hordozta, mely mint az elefánttetemből csinált torony, szemei mint a Hesbonbeli halastók, orra hasonló a Libánus tornyához, fején hajának fonatékja a bíborhoz. Igen, úgy láttam, hogy a haja olyan, mint a kecskéknek nyája, a fogai hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek feljőnek a fördőből, melyek mind kettősöket ellenek, és meddő azok között nincsen. – Ímé, szép vagy, én mátkám, ímé, szép vagy – motyogtam egyszer csak –, a te hajad hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gilead hegyéről szállanak alá, mint a karmazsin cérna a te ajkad, mint a pomagránátnak darabja, olyan a te halántékod, hasonló a te nyakad a Dávid tornyához, amelyben ezer pajzs függesztetett fel.
Az Énekek Éneke páratlan és szívet melengető módon énekli meg a szerelem által elbűvölt és birtokába kerített férfi és nő mindent legyőző vonzalmát.
Az egymáshoz lazán kapcsolódó szerelmes énekek, nászdalok gyűjteménye az ókori közel-keleti szerelmi költészetéhez hasonlóan kedveli a metaforákat. Arisztotelész szerint (Retorika III, 2J404b)
Mindenki metaforák segítségével kommunikál.
A főszereplők (olykor) érzéki képekkel mutatkoznak be vagy mutatják be egymást. A képek pedig a legkülönbözőbb területekről származnak (építészet, földrajz, értéktárgyak, színek, növény, és állatvilág).
A fauna áttekintése
Az ókori Közel-Kelet faunája szépen megmutatkozik az Énekek énekében, hiszen a legkülönbözőbb állatfajok jelennek meg a férfi és a nő, valamint az ő testrészeikkel kapcsolatban.
A galambot például hatszor használja a szerző a férfira. A gazella önmagában vagy párban ötször kapcsolódik a főszereplőkhöz vagy a kórushoz, Jeruzsálem leányaihoz. A szarvast háromszor hasonlítják a főszereplőhöz. Feltűnnek a kecskék is, megjelenik a juhnyáj, de a kanca és a holló is.
Az állatok kapcsolódhatnak az ember egészéhez vagy bizonyos testrészeihez. A férfi és a nő szemét például hasonlítják a galambokhoz, a nő haját egy kecskenyájhoz, míg a férfi hajfürtjeit a hollóhoz. A nő fogai olyanok, mint a megnyírt juhok, amelyek usztatóból jönnek fel, mellei pedig olyanok, mint „két őzike, gazellapár”.
Az Énekek énekében az állatos képanyag gyakrabban kapcsolódik a nőkhöz, mint a férfiakhoz, akiknél a növényes, építészeti és értéktárgyakkal való összehasonlítás dominál.
Az Énekek énekében az emberi test fragmentáltan jelenik meg, az állatok azonban nem. Az állatoknak megmarad az integritása: nem egyes testrészeik a fontosak, hanem teljes valójuk. Hendrik Viviers szerint
az Énekek énekében az emberek természetté lényegülnek át, a természet pedig emberekké.
A nő teljes egészében és egyes testrészei kapcsán is
- a kecskéhez,
- a juhhoz,
- a gazellához,
- a lóhoz (Én 1,9–11),
- és a galambhoz kapcsolódik (2,14).
A két utóbbi képanyag más-más képet ad a nőről és az állatról. Vessünk egy pillantást erre a képanyagra!
A kanca és a nő
A fáraó szekerébe fogott lovaimhoz hasonlítalak téged, kedvesem! Szépek orcáid, mint a gerlicéé, és nyakad, mint a gyöngyfüzér! Aranyláncocskát készítünk számodra ezüstszemekkel kirakva.
A bibliai sorok az egyiptomi fáraó udvarát idézik. Az összehasonlítás a nő arcára és nyakára összpontosít: az ékszerek megfelelnek a ló díszítettségének. A lovat itt, mondhatni munkaköri környezetében látjuk: fontos, hogy a kanca itt nem egy független paripa, hanem a „fáraó szekerei között” van. Az Ószövetség kulturális világában a szekeret/kocsit húzó ló jellegzetes kép. Az ókori közel-keleti ikonográfiában is számos pecsétnyomó, hengeres pecsét ábrázolja úgy a lovakat, hogy azok kocsit vagy szekeret húznak.
A lenti szkarabeusz-amuletteken (Kr. e. 13–12. sz.) mozgásban lévő, kocsi elé befogott lovat láthatunk. A lovak fejét hosszú tollak ékesítik, lábaik alatt ellenségek holttestei hevernek. A kocsiban a gyeplőt egy férfialak, feltehetőleg a király tartja.
A lenti két hengerpecsét vadászjelenetet ábrázol, ahol a kocsit tollakkal és szalagokkal feldíszített lovak húzzák. A kocsikban szakállas férfiak állnak: az egyik fegyvert tart kezében, a másik pedig kormányozza a szekeret. A ló patái alatt egy bika hever, éppen úgy, mint a fenti szkarabuszokon a legyőzött emberek. A lovak kontroll alatt vannak, nem a maguk akaratát teszik, az emberek uralják őket a gyeplő segítségével.
Az egyiptomi és asszír domborművek jobban kidolgozottak. A következő képeken például fejdísszel, nyaklánccal és takaróval felékesített apaméneket látunk. A lovak nemi szervének kihangsúlyozása feltűnően részletes egy aprócska pecséthez képest.
A harci szekereket mindig hímnemű lovak húzták. Ezért Oswald Loretz szerint a fenti bibliai sort („A fáraó szekerébe fogott lovaimhoz hasonlítalak téged, kedvesem!”) eredetileg a következő módon kellene olvasnunk: A fáraó szekereibe fogott csődörhöz hasonlítalak téged, kedvesem! Ezzel a hangsúly a szerető férfi agilitására esne, aki sebesen vágtat kedveséhez.
Nem szükséges azonban nem- és szövegváltoztatáshoz folyamodnunk. Othmar Keel például egy régi harci trükkre hivatkozik. Amenemheb egyiptomi tisztviselő (Kr. e. 1450 körülről) beszámol egy csatáról a szíriai Kádes közelében, amikor egy kancát csempésztek be az ellenséges seregbe, hogy összezavarják a harci méneket. Ennek eredményeképpen a kifejezés azt jelenti: ahogy egy kanca a fáraó harci ménjei között zavart okoz, úgy a nő is összezavarja szépségével és vonzerejével a férfiakat. Annak a tapasztalatnak kívánnak hangot adni, hogy
egy nő még akár egy jól szervezett hadseregre is képes káoszt hozni.
Ugyanakkor a szekér elé fogott lovak nem képesek az önálló fellépésre, emberek irányítják őket, ők tartják a gyeplőt. Lehet, hogy a lovak ékesek, értékesek és gyönyörűek, de működésük korlátozott, vagy legalábbis irányított. Ez az alaphelyzet, amely a bibliai szöveg alapját is képezi. Az Én 1,9 nem említi sem a nő, sem a kanca cselekedeteit, csakis a vonzerejét hangsúlyozzák. Vannak olyan bibliai szövegekeink is, ahol a lovak független cselekvésére kerül a hangsúly (például Jób 39,19–25), fennmaradtak olyan pecsétnyomók is, amelyek olyan lovakat ábrázolnak, amelyek nem kapcsolódnak emberekhez.
Te adsz-e erőt a lónak, te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel? Te ugráltatod-e, mint egy szöcskét? Büszke horkantása félelmetes. Kapálja a csatateret, örvend erejének, és nekirohan a fegyvernek. Neveti a rettegést, nem remeg, nem fordul vissza a kard elől. Csörög rajta a tegez, csillog a lándzsa és a kopja. Döngve, toporogva kapálja a földet, nem marad veszteg, ha zeng a kürt szava. Boldogan nyerít, ha meghallja a kürtöt, messziről megérzi a harcot, a vezérek dörgő hangját és a harci zajt.
Ugyanakkor az Énekek éneke katonai környezetből származó képe a kancát úgy ábrázolja, mint amelyik veszélyes a fáraó ellenségeire nézve. Lehet, hogy a fáraó, azaz a férfi irányítja, de azért van a lónak némi „mozgásszabadsága” és megtámadhatja a többi lovat, akik aztán a patája alá kerülhetnek, mint ahogy a fenti képen is látható.
A bibliai vers a férfi- és emberközpontú világképnek ad hangot: a férfiakat hatalmi fölényben ábrázolja, akik saját javukat szem előtt tartva uralkodnak a nők és az állatok felett.
A galamb és a nő
Galambom, a sziklahasadékban, a magas kőszál rejtekében, mutasd meg arcodat, hallasd a hangodat, mert kellemes a hangod, és bájos az arcod!
Az ember galambhoz történő hasonlítása összesen hatszor jelenik meg az Énekek énekében (1,15; 2,14; 4,1; 5,2; 5,12; 6,9).
Az ókori közel-keleti ikonográfiában számos összefüggésben kerül elő a galamb: hol magányosan, hol párban, hol többen jelennek meg. Szimbolizálhat embereket, de istenségeket is. Jellegzetes kép, hogy az istennőt vagy poharazó házaspárokat galambok vesznek körül.
A galambok sokszor más állatok társaságában (kecskék, oroszlánok, nyulak, skorpiók) jelennek meg. Fontos kiemelni, hogy férfiisteneket soha nem ábrázolják galambokkal, míg a női alakokhoz előszeretettel társítják a galambokat.
Gyakori kép, hogy párok ülnek egymással szemben, koccintásra emelik poharukat, együtt isznak, és egy galamb repül a férfitól a nő felé.
Olyan ábrázolás is van, hogy egy istennő galambok társaságában vetkőzik le a férfi előtt. A vetkőző istennő egy bikán áll, és egy galamb repül tőle az uralkodóhoz. A mellette lévő jelenet egy lakomát ábrázol: a férfi és a nő együtt poharaznak és egy galamb repül a férfitól a nő felé. Mindkét jelenet erős erotikus konnotációval bír, amely nyilvánvalóvá válik az ivás, a vetkőzés, de az ott ábrázolt többi állat miatt is (nyulak, oroszlán, gazellák).
Hengerpecsét (Kr. e. 1750 körül), Szíria.
A galamb egyébként a szerelemistennő (Istár, Astarte, Afrodité) attribútuma. Ragaszkodásukat, összeölelkezésüket csókként értelmezték.
Szobor (Kr. u. 3–4. sz.), Ciprus
A galamb továbbá hírvivő is volt (postagalamb) az ókori Közel-Keleten (lásd Ter 8,8–12; Mk 1,10–11).
Azután Noé kiengedett egy galambot, hogy lássa, vajon a víz visszahúzódott-e már a föld színéről. De a galamb nem talált helyet a lába számára, ezért visszatért a bárkába, mivel még víz állt az egész földön. Ő kinyújtotta kezét, megfogta, és bevitte magához a bárkába. Még várt további hét napot, és újra kiengedett egy galambot. A galamb este visszatért hozzá, és íme, friss olajágat tartott a csőrében. Ebből megtudta Noé, hogy a víz eltűnt a földről. Újabb hét napig várt, és ismét kiengedett egy galambot, de ez már nem tért vissza hozzá.
Az Ószövetség látásmódjában nem a szem színe vagy a formája volt a fontos, hanem a szem szerepe: a tekintet, a pillantás. Othmar Keel például a „szemeid galambok” kifejezést úgy értelmezi, hogy „tekinteted szerelmes üzenet”. A metafora egyébként felette áll a gender-kérdésnek: mind a nő, mind pedig a férfi szemére használták. Az ikonográfiai leletek is ezt mutatják: a galamb főleg a nőktől repült a férfihoz, de olykor a férfitől a nőhöz.
Az Én 2,14 versének egyik fontos szempontja, hogy a nő a férfi számára elérhetetlen, mint a galamb a sziklahasadékban. A galamb egyedül ül a hasadékban, ezzel egy büszke és autonóm nő benyomását kelti.
Az ókori Közel-Kelet magányos galambábrázolásai kapcsolódnak egy istennőhöz is, akinek a galamb volt az attribútuma. A lentebb látható agyagszentélyek vagy azok díszítései egyértelművé teszik az istennő és a galamb szoros kapcsolatát.
Mintha erős analógia lenne a házban elérhetetlen nő, a hegyekben elérhetetlen galamb, valamint a templomban elérhetetlen istennő között. A fentebb idézett bibliai sor (Én 2,14) a galamb és a nő iránt érzett csodálatnak és elismerésnek ad hangot. A gyeplővel visszafogott ló képe után itt egy szuverén és autonóm galambot (nőt) látunk.
Záró gondolatok
Az Énekek énekének két képanyaga a nőkről szerzett tapasztalatot sűríti magában.
- Egyrészt megjelenik a szekér elé befogott, megszelídített, házaiasított és alárendelt lény, akit egy vezető férfiember irányít, és aki ezt az erős és veszély állatot felhasználhatja ellenségei megtámadására. Másrészt, ahogyan ez az állat gyönyörű és értékes, ugyanolyan kecses és királyi az ő kedvese is. A kanca képében a leuralt és vonzó nő jelenik meg.
- Másrészt a sziklahasadékban meghúzódó galamb egy szabad és autonóm nőt mutat, aki a férfitől függetlenül létezik. Oyan, mint egy szentély istennője: elérhetetlen, vagy legalábbis nehezen hozzáférhető.
Hendrik Vivers szerint az állatokkal való összehasonlítás nem csupán esztétikai kérdés, hanem annak elismerése, hogy az emberek és az állatok is ugyanabból a „rostokból” állnak.
Forrás és további tájékozódásul:
Yvonne Sophie Thöne: Female Humanimality: Animal Imagery in the Song of Songs and Ancient Near Eastern Iconography, Journal for Semitics 25 (2016/1) 389–408.
Othmar Keel: Deine Blicke sind Tauben. Zur Metaphorik des Hohen Liedes, Stuttgart, Katholisches Bibelwerk, 1984.
