#BibliaKultúra

Apollón temploma és Korintus akropolisza

A város

Amikor Pál apostol 50-ben Korintusba érkezett, akkor a Földközi-tenger térségének egyik legelbűvölőbb városát találta. Addig még nem szerzett tapasztalatot arról, hogy milyen is egy nagy görög polisz városi élete, ha mégis, akkor is csak részben, a szíriai Antióchiában, amelynek azonban nincs akkora története. Korintus gyökerei viszont a legősibb mitológiába nyúlnak vissza, ahol még Ephüra volt a neve. A városhoz kapcsolódik Sziszüphosz mitikus alakja és a tehenek ellopása, Bellerophón esete Pégaszosszal, a szárnyas lóval, és Médeia, az ő családi tragédiájával.

Ezüst tridrachma Korintusból (Kr. e. 345–307)

De a történelem miatt lett igazán híres a város. A homéroszi idők óta híres: az Iliász 2,570 „nagykincsűnek” definiálja.

• Kr. e. 734-ben már képes volt telepeseivel kolóniát alapítani Siracusában.
• Kr. e. 334-ben tanúja volt Nagy Sándor és a cinikus filozófus, Diogenész híres találkozójának, majd a rómaellenes Korinthoszi Szövetség székehelye lett.
• Kr. e. 146-ban Mummius Lucius, római konzul teljesen lerombolta, és egy évszázad múltán is Cicero csak azt mondhatta a városról (Pro lege manilia 5), hogy

egész Göröghon fénye kialudt.

• A várost csak Kr. e. 44-ben éppíttette újjá Julius Caesar, majd
• Kr. e. 27-ben Augustus Akhája szenátori tartomány fővárosává tette.

Korintus azonban földrajzi adottságainak köszönheti kiemelkedő helyét, amely szintén befolyásolta gazdasági növekedését. A város az azonos nevű földszoros déli részén helyezkedik el, így elkerülhetetlenül a kereskedelmi forgalom találkozási és ellenőrző pontjává lett, úgy a szárazföldön (északról délre), mind pedig a tengeren (keletről nyugatra). Két kikötője volt: az egyik a Jón-tengeren (Lechaio), a másik pedig az Égei-tengeren (Kenkrea). Helyesen mondta Horatius (Ódák 1,7,2), hogy bimaris, vagyis: partjait két tenger mossa. A várostól nem messze északkeletre, Isthmiában rendezték meg kétévente az iszthmoszi játékokat Poszeidón tiszteletére. Ehhez az erős nemzetközi (kereskedelem) és nemzeti jelleghez (pánhellén játékok) kapcsolódott még Aphrodité híres temloma a korintusi Akropolisz dombján, ahol a klasszikus korban ezer hierodulé vagyis szent prostituált szolgáltatta a kéjt (lásd Sztrabón 8,6,20). A szabados életvitel már a Kr. e. 5. században arra indította Arisztophanészt, hogy megalkossa a korinthiadzeszthai, „korintusi módra élni” igét, vagyis kicsapongó életmódot folytatni. Az ő dagályossága vezetett ahhoz a népszerű mondáshoz, amit Horatius is tanúsít (Levelek 1,17,36), hogy

nem mindenki köthet ki Korintus réviben.

A város népessége Pál idején néhány százezer fő lehetett: kereskedéssel foglalkozó polgárságból, a római közigazgatás bizonyos számú tisztviselőjéből állt, de a többséget a legváltozatosabb munkákra kirendelt rabszolgák alkothatták (rakodómunka, gazdag családoknál paidagogosz). A vallási kultuszok a lakosság sokszínű eredetét tükrözték, így a nemzeti vallás mellett (még ma is állnak Apollón templomának dór oszlopai) különféle keleti misztériumvallások voltak jelen (Ízisz, Szeraphisz, Kübelé), de szép számmal voltak zsidók is, ahogy egy zsinagógai felirat is tanúsítja.

"A héb[erek zsina]gógája."

Pál apostol és a korintusiak

Az Apostol Macedóniából, majd Athéból érkezett Korintusba. Itt találkozott egy zsidó házaspárral, Akvilával és Priszkával, akik Rómából jöttek, miután Claudius császár elfogadta a zsidók fővárosból való kiűzéséről szóló rendelkezést talán 49-ben (vö. Suetonius: Claudius 25; Cassius Dio 60,6,6). Mivel ugyanazt a szakmát űzték, sátorkészítők voltak, Pál csatlakozott hozzájuk (ApCsel 18,2–3), majd ők is keresztények lettek, amint az 1Kor 16,19 híradásából kiderül (eszerint Efezusba költöztek, és az otthonukban keresztény gyülekezeti alkalmakat tartottak). Pál legalább másfél évig maradt a városban.

Az Apostolok cselekedetiben Lukács beszámol, hogy Pál az evangelizációs tevékenységét a zsidók között kezdi meg egy szombati, zsinagógai istentisztelet keretében. Az ottaniak azonban ellenállást tanúsítottak és Gallió helytartóhoz fordultak, azzal vádolták (ApCsel 18,13), hogy

Ez az ember arra csábítja az embereket, hogy törvényellenes módra tiszteljék az Istent.

Gallió azonban, ahogy egy pragmatikus rómaihoz illik, elutasította őket, hogy ő ezekben a kérdésekben nem jártas. Pál tehát maga mögött hagyta a zsinagógát és egy bizonyos Tíciusz Jusztusz istenfélő (vagyis zsidósággal szimpatizáló pogány) ember házába költözött, de megnyerte az evangéliumnak Kriszpuszt, a korintusi zsinagóga elöljáróját is. A megtértek nagy része azonban pogány lehetett. Tulajdonképpen Pál nekik szentelte magát, miután egy látomás felbátorította, amellyel az Úr biztosította róla, hogy az övék („nekem sok népem van ebben a városban”, ApCsel 18,10). A megélhetésért az apostol saját kezével dolgozott meg. A korintusi keresztények a szemére is vetették, hogy nem fogadott el tőlük pénzt (vö. 2Kor 11,7–9).

Pál igehirdetése nem hasonlított a korabeli vándorfilozófusok terjengős beszédeire, hanem egyenesen a lényegre irányult: a keresztre feszített Krisztus hirdetésére, valamint teológiai következményeinek feltárására. Ezt maga is megerősíti a város keresztényeinek címzett első levelében (1Kor 2,1–2):

Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.

A keresztény közösség meglehetősen heterogén lehetett, tagjainak mind vallási háttere, mind pedig társadalmi összetétele szempontjából. A hívek többsége alacsony származású volt (1Kor 1,26).

Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők.

Ezzel köti össze mélységes teológiai meglátását (1Kor 1,27a):

Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket.

De nem hiányoztak a társadalmilag jobban látható elemek sem: a fent említett zsinagógafő, Kriszposz mellett ott volt Erasztosz, a város vagyonkezelője (vö. Róm 16,23), egy Khloé nevű gazdag kereskedő (vö. 1Kor 1,11), és más jómódúak, akik az 1Kor 16,15–17-ben említésre kerülnek (Sztefanász, Fortunátusz és Akhaikosz), illetve a közeli Kenreában egy Fébé nevezetű nő, aki anyagilag támogatott számtalan keresztényt (vö. Róm 16,1–2).

Az első korintusi levél (1Kor)

Az evangélium, amelyet kis vetőmagként vetettek egy forrongó, vallási, kulturális provokációkkal teli város szántóföldjébe, szükségszerűen különféle problémáknak van kitéve, főleg az elkerülhetetlen környezeti hatásoknak. Az alexandriai származású Apollónak az egyházban végzet igehirdetése ellenére, aki Pál és talán magának Péternek az utazása után érkezett a korintusiakhoz – sőt talán éppen miattuk –, a közösség hamarosan egyfajta belső megosztottságot tapasztal meg. Olyannyira, hogy Pálnak az első levélváltás óta szembe kell néznie a közösségi megosztottság kérdésével, és a korintusiak figyelmét a kereszt értékére és a közösségi vezetés letisztult, szolgáló szerepére kell irányítania (vö. 1Kor 1–4).

Egyéb problémák, túl azon a gyakorlaton, hogy a korintusiak az egymás közötti konfliktust pogány bíróságok elé viszik ahelyett, hogy maguk között oldanák meg (vö. 1Kor 6,1–11), főleg a szexuális élettel kapcsolatban merülnek fel, ami elkerülhetetlen egy olyan egyházban, amely egy olyan nagy kikötővárosban van, mint Korintus. Így Pálnak foglalkoznia kell

• egy félig-meddig vérfertőző kapcsolat esetével (az 1Kor 5 fejezetben megoldódik),
• a prostitúció jelenségével (vö. 1Kor 6,12–20),
• és főleg a házasélet kérdéseivel, amely összefüggésben van bizonyos enkratita, vagyis aszketikus, önmegtartóztató tendenciákkal (a levél 7. fejezete kizárólag erről szól).

Egy másik tipikus probléma annak a lehetőségéből adódik (és ehhez lelkiismereti kérdések is kapcsolódnak), hogy egy keresztény a város pogány szentélyeiben feláldozott áldozatok húsát fogyasztja. Az apostol három fejezetben megoldja a problémát azok javára, akik ebből nem csináltak kérdést, feltéve, hogy tiszteletben tartják a gyengébbek lelkiismeretét (1Kor 8,1–11,1).

Papyrus Oxyrhynchus 1008 (Papyrus 15). Kairó, Egyiptomi Múzeum.
A papirusztöredéken az első korintusi levél 7,18–8,4 versei láthatók.

A liturgikus alkalmakon is problémák merültek fel. Az egyik legnagyobb az eucharisztia ünneplésével kapcsolatos, ahol felmerültek és nyomasztó súllyal nehezedtek a közösség tagjaira a tolerálhatatlan társadalmi egyenlőtlenségek (1Kor 11,2–34). A korintusi keresztény csoport általános struktúrájában nagyon különböző karizmák vannak, amelyek használata azzal a kockázattal jár, hogy szétbontják az egyház közösségi szövetét, amelyet Pál itt nevez először „Krisztus testének”. Három fejezeten keresztül (vö. 1Kor 12–14) rámutat az egyház egyedi és közösségi, természetfeletti voltára, továbbá rámutat arra, hogy a karizmáknak a közösséget kell szolgálniuk. Konkrétan a prófécia adományát említi, mint építő beszédet. A glosszáliát, vagyis a nyelvek adományát terméketlennek tartja, ha az nem közvetít semmit.

Mindenekelőtt a szeretet (görögül agapé) szükségességére hívja fel a figyelmet, amely a keresztény identitás legfőbb jelzője (1Kor 13). Végül pedig, mivel néhány korintusi tagadta a holtak feltámadását, az apostol az 1Kor 15-ben közbelép: emlékeztet Krisztus feltámadásának kérügmatikus jellegére, majd egy hosszú katekézisbe fog a keresztény hit és remény ezen alapvető eszkatologikus tényéről és módjáról.

Akár ma is eligazításul szolgálhat

Pálnak a korintusi egyházzal szerzett tapasztalataiból minden idők keresztényei néhány alapvető dolgot megtanulhatnak.

1. Nem lehet valódi az az evangelizáció, amelyeiket nem kíséri az üzenet inkulturációja: az evangéliumnak a zsidók közt zsidónak kell lennie, a görög között pedig görögnek (vö. 1Kor 9,19–23)
2. A keresztény igehirdetésnek megvannak a maga sajátosságai, amit nem szabad elárulnunk túlzott irenikával, mivel Krisztus keresztje mindig messze meghaladja a világ bölcsességét (vö. 1Kor 1,17–31)
3. A közösségnek teret kell biztosítania, hogy teljes mértékben kifejezze életképességét. A közösség szolgálata előbbrevaló, mint az apostol és munkatársainak szolgálata, mert a közösség csak harmonikus testként képes növekedni az Úrban és csak így tud kifelé tanúságot tenni.

A SZERZŐRŐL

Romano Penna a római Lateráni Pápai Egyetem emeritus professzora Újszövetségből. Több egyetem meghívott előadója Olaszországban és a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanum biblikus intézetben. Érdeklődési területe: Pál apostol élete és munkássága, az Újszövetség krisztológiája és a korai kereszténység inkulturációja.

A fordítás alapjául szolgáló tanulmány: Corinto: città greca e vangelo a confronto, Eteria 1 (1996) 42–46. Fordította: #BibliaKultúra. Közlés a szerző szíves engedélyével.

A szerzőtől megjelent írások a #BibliaKultúra blogon:

Pál apostol a feminista?

Képek elérhetősége: Pinterest; Wikipédia