#BibliaKultúra

1. Bevezető gondolatok

Qohelet, a Prédikátor könyve gyakran eltöpreng a munkán, amit az ember saját társadalmi közegében végez „a nap alatt”, eltűnődik azon, hogy munkájával milyen eredményeket akar és hogyan próbálja azokat elérni, illetve azon is, hogy ez milyen elégedettséggel tölti el.

De mindvégig ragaszkodik ahhoz, hogy az öröm, amit az ember abból merít, hogy élvezi keze munkájának gyümölcsét, része azoknak a rövid és előreláthatatlan pillanatoknak, amikor Isten közelebb kerül hozzá és az iránta érzett félelme átalakul hálává. Igazából ez az öröm Istennek az ajándéka és rést nyit az értelem számára az általános abszurditásban, amely a földi életet és magát a munka világát is jellemzi (Préd 3,13; lásd még 2,24; 3,22; 9,9; 5,18):

Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

Ha így áll a helyzet, akkor meg kell értenünk azt az összetett kapcsolatot, amely Qohelet könyvében fennáll az ember általában kudarcra ítélt, de életében abszolút központi szerepet játszó cselekvése és aközött, amikor ez a tevékenység örömére szolgál, ám ez az öröm mégiscsak Isten titokzatos és önkényes akaratától függ.

A kérdés arra hív bennünket, hogy tanulmányozzuk, vajon Qohelet szerint melyik a legmegfelelőbb kapcsolat az ember és munkája között.

2. A munka negatív vonásai Qohletnél

A Préd 1,3 többször ismétlődő kérdése óta, miszerint „Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?”, az emberi munkát mindig értelmetlennek és kudarcra ítéltnek tekinti. Valójában a kérdés ezt a verset követi (Préd 1,2): „Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” Ha pedig minden hiábavalóság, az ember munkája is az, és a szövegben ezt számos példa alátámasztja.

A. A fiktív salamoni szerző szövege szerint (Préd 1,12–2,26) a rossz foglalatossággal, azzal a hálátlan szellemi munkával, amelynek során minden vizsgálat és elemzés alá kerül, ami csak a nap alatt történik, maga Isten bízza meg az embereket. Qohelet pedig – Salamon köntöse alatt – teljes elkötelezettségével ennek szenteli magát. De milyen eredményre jut? A bölcsességre és a tudásra, az oktalanságra és az ostobaságra való törekvés csak a fájdalmat halmozza. A bor és az oktalanság által uralt testi örömökön keresztül az öröm és az élvezet feltárása és megtapasztalása még a bölcsesség vezérelte tiszta értelem sem tudja tisztázni annak a jónak a természetét, amit az embernek meg kellene valósítania életében. A Préd 2,4–10 versekben felsorolt nagyszerű művek – minden bizonnyal sok erőfeszítéssel, de örömmel való – létrehozása teljes csalódáshoz és kudarchoz vezet (2,11).

A Préd 2,18-ban azt olvassuk, hogy Qohelet meggyűlölte erőfeszítésének minden gyümölcsét, mert még ha a bölcsesség hasznosabb is az oktalanságnál (2,13), és ha valaki bölcsességgel, tudással és rátermettséggel dolgozik is (2,21), mégis vannak olyan körülmények „a nap alatt”, amelyek fölöslegessé teszik az ember minden erőfeszítését. Ugyanaz a sors ér el mindenkit és ez semmisé teszi a bölcsesség előnyét az oktalansággal szemben. A halál megköveteli, hogy az ember arra hagyjon mindent, akit nem is ismer, aki semmit nem tett azért, hogy ezt kiérdemelje, és ráadásul lehet, hogy az illető még ostoba is (2,14–21). A feledés a semmi fuvallatában örökre eltörli a bölcseket és ostobákat (2,11). Qohelet/Salamon szokásos retorikai kérdése tehát indokolt (2,22):

Mert mi jut az embernek mindabból, amit fáradsággal és teljes odaadással szerzett a nap alatt?

Semmi sem jut, mert Qohelet/Salamon individualista szempontból próbálja elérni az örömet, ami teljesen kizárja annak lehetőségét, hogy efféle öröm Istentől származhasson. A szövegben erről a nézőpontról számtalan egyes szám első személyű ige és szó végi toldalék árulkodik (2,1–11).

Valójában Qohelet/Salamon soha nem fordul Istenhez, míg az igazi Salamon első művei sikeresek voltak az Istenhez intézett kéréseinek köszönhetően, aki álmában jelent meg neki a gebóni áldozatbemutatás után (1Kir 3,7–13). Qohelet csak az elején nevezi meg Istent úgy, mint aki az embert a kutatás feladatával megbízza. Minden műve kudarcra van ítélve, mégis a 2,24–26 versekben helyes következtetésre jut: az élvezetes munka Isten kezéből jön, aki bölcsességet, tudást és örömet ad azoknak, akik tetszésére vannak – ez pedig egy szabad, önkényes cselekedet, ami felfoghatatlan kritérium az ember számára.

B. Az időről szóló költeményben (Préd 3,1–8) felsorolt cselekvések közül egyesek, véleményem szerint, nagyobb valószínűséggel tartoznak a munka területéhez, mint mások: a mezőgazdasági tevékenységhez tartozik az „ültetés”, az „ültetvény kitépése”, és talán „a kövek szétszórása”, valamint „a kövek összerakása” is. Aztán ott van még az épület „lebontása” és „felépítése” is. Ha mindenre van „megfelelő idő” (ʿēt), akkor még ezekre a dolgokra is van, amely garantálja a sikert. A probléma az, hogy ebben a megfelelő időben az embernek nincs ereje, mert ezek Isten azon cselekedeteinek a részei, amelyeket aligha tud felfogni. Ezért még ezek a művek is kudarcra vannak ítélve, ha azok, akik belefognak, nem értik, hogy gyümölcseik élvezete nem automatikusan az ember „cselekvéséből” fakadnak, hanem Isten kezétől függ, amint az kiderült a Préd 3,9 kérdéséből,

Mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik?

valamint a 3,12–13 kijelentéséből:

Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.

C. Az emberi munka kudarcának másik esetéről a Préd 5,12–16 versei vallanak: egy tulajdonos úgy látja, hogy a munkájából szerzett gazdagság egy rossz befektetés miatt elvész, amelynek következtében őt is, fia is üres kézzel marad, meztelenül száll alá a Seolba, ahogyan egykor mezítelenül jött anyja méhéből. Téves számítások miatt mindent elveszt és úgy érzi, hogy a semmiért dolgozott, hiszen hiányzik belőle az öröm, amely értelmet adna életének, amelyet hiába próbált kemény fáradsággal és nélkülözéssel megszerezni, „élete minden napján sötétben evett”, soha semmit nem várt Istentől. Ehelyett a tökéletes boldogság abban áll, hogy eszünk, iszunk, élvezzük munkánk gyümölcsét, amellyel a nap alatt küzdünk: ez a fizetség. Vagyis ami az embernek Istentől jár, az az ajándék, ha megengedi neki, hogy mindezt élvezze (5,18).

Ez az öröm annyira fontos, hogy ha a klasszikus „igaz ember” (ṣaddîq) meg is kapná mindazt, amit a bölcsességi irodalom neki tulajdonít (gazdagságot, utódok sokaságát és hosszú életet), de valamely oknál fogva nem tudná javait élvezni, akkor még egy elvetélt magzat is boldogabb nála, hiszen akkor nem tapasztalná meg azt a nyomasztó ellentmondást, hogy javai, amelyekkel Isten boldoggá tudná tenni a szívét, ugyan keze ügyében vannak, mégsem képes megragadni azokat, nem tudja ízlelni azt a „jót” (ṭôb), amely értelmet ad életének (6,1–6).

Amíg kizárólag a boldogságért végzett munka nem vezet sehová, addig el lehet fogadni Istentől azokat a boldog pillanatokat, amelyeket az embernek ad, amikor hagyja, hogy élvezze munkájának gyümölcseit, amikor értelmet ad a munkának, amely összességében abszurdnak tűnik, főleg úgy, ahogy az ember azzal szembesül.

• Az ember gyakran megfelelő tudás vagy tapasztalat nélkül cselekszik, és így nem képes elérni a kitűzött célt, hanem szerencsétlenségek vagy csapások áldozata lesz (10,8–11).
• Vagy bízik retribúció [= jutalmazás-büntetés] ősi rendszerében anélkül, hogy tudná, hogy egy kedvezőtlen esemény képes romba dönteni azokat a várakozásokat, amelyekről úgy gondolták, hogy bizonyos magatartásformákkal biztosíthatók (9,11–12).
• Vagy a vad versengés által csatatérré alakítja a társadalmat, amelyben mindenki mindenkinek ellenfele és bármilyen eszköz bevethető egymás ellen, még a legszilárdabb társadalmi kapcsolatok megsemmisítése is.
• Vagy bálványozza a munkát, amelyért mindent feláldoz, hogy gazdagságot halmozzon fel önmagának anélkül, hogy az a személyes elégedettség kilátásával kecsegtetne. Becsapja magát. Elhiszi, hogy a javak növekedő mennyisége automatikusan nagyobb boldogságot hoz (4,4–8; 5,9–15)

D. Végső soron a munka önmagában pozitív dolog és erősen ajánlott, mert az általa kiváltott örömmel értelmet nyújthat az életnek. Mivel azonban ez az öröm csak ajándékba kapható, mint Isten kezéből jövő ajándék, a munka továbbra is abszurd marad, ha eszköznek tekintjük, amelyről az illető azt gondolja, hogy egyedül is elérheti az örömöt, mert így ellenségeskedésre ítéli önmagát és másokat, illetve folyamatos elégedetlenségnek.

Másrészt, ha szembesül a munka eredményeit lerontó akadályokkal, az ember passzív és lemondó magatartást tanúsít, soha nem lesz alkalma megragadni az az örömöt, amelyet Isten néha megad azoknak, akik két kezükkel dolgoznak.

Ahhoz, hogy az ember élvezhesse munkájának gyümölcsét, amely önkényes és garantált ajándéka Istennek (akkor kell megragadni, amikor felkínálják), azért kell dolgozni, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek segítségével képesek leszünk megragadni ezt az ajándékot. Csak a szolidáris együttműködésben végzett munka jár haszonnal. Csak az olyan munka tölti meg értelemmel a létezést, amely erős szolidáris köteléket hoz létre és amely a munka világától kiindulva kiterjed az élet minden területére. Az ilyen munkára való elkötelezettség az egyetlen módja, hogy csökkentsük a lét abszurditását. De még az ilyen munka sem garantálja önmagában az öröm ajándékát, de minden bizonnyal mégis csak egy ugródeszka, hogy megragadjuk ezt ajándékot, amikor Isten úgy dönt, hogy megadja. A munkavégzés egyik módja sem teremti meg a kedvező feltételeket, hogy elfogadjuk ezt a becses ajándékot.

3. A cselekvés sürgetése Qoheletnél és Máté evangélistánál (25,14–30)

A cselekvés halaszthatatlan szüksége, amely jellemzi Qohelet munkáról szóló beszédét, amely az ember „nap alatti” életét érinti, olyan feltételeket kínál az ember számára, hogy képes legyen megragadni az örömnek azokat a pillanatait, amelyeket Isten felkínálhat neki, és amelyeket sürgősen meg kell ragadnia, ha értelmet akar adni az abszurditás által uralt rövid életének.

Ez a sürgető cselekvés az Istentől felkínált öröm megragadása érdekében, nekem némi hasonlóságot mutat a Máté evangéliumában olvasható talentumok példázatával (Mt 25,14–30), még akkor is, ha a két szöveg síkja teljesen eltér egymástól.

Qohelet azért is hangsúlyozza a cselekvés szükségességét a mindennapi életben, hogy csökkentsük annak abszurditását és megragadjuk az Istentől felkínált örömöt. Máté szövege a mennyek országa/királysága (a továbbiakban: a Királyság) eljövetelének eszkatologikus összefüggésében, főleg Krisztus visszatérésére való várakozásban (parúszia) olvasandó. Mindazonáltal a két szöveg az öröm szempontjából a cselekvést sürgeti: egyik oldalon az Istentől felkínált földi élet öröme van, a másik oldalon pedig a Királyság örömében való részvétel.

Papyrus 45 a Kr. u. 250-es évekből. A papiruszon a Mt 25,41-46 versei olvashatók.

A példázatok talentuma egy adverbiummal és egy kötőszóval indít (görögül: hószper gar, „mert úgy van ez, mint amikor…”), amelyek összekapcsolják a hűséges szolgálról (Mt 24,45–51) és a tíz szűzről mondott példázattal (Mt 25,1–33), amelyeknek ez egy kibővítése: tisztázza, hogy milyen magatartást kell tanúsítani Krisztus eljövetelekor (parúszia).

A Mt 24,3–44 szakaszában a fő téma az idők vége ismeretének hiánya volt, a fent említett három példázatban pedig a beszéd főleg a parúszia késéséről szólt, és arról, hogyan kell viselkedni e váratlan problémával szemben. A válasz a „virrasztás” (24,42; 25,13), amely nem abban áll, hogy egyszerűen csak fennmaradunk éjszaka (ahogy a tíz szűznek kellett volna), hanem abban, ahogyan az ember éber marad. Mindennapjainkat az „okosságra” kell alapozni, hogy felkészülten nézzünk szembe az olyan váratlan eseményekkel is, mint a parúszia elhúzódása, anélkül, hogy elhanyagolnánk a ránk bízott feladatokat, vagyis szem előtt kell tartanuk az elérendő célokat (a három példázatban: olaj töltése a lámpásokba és a fáklyákra, eledelt adni megfelelő időben a szolgáknak, készségesen forgatni a kapott talentumokat).

Ezekben a példázatokban Máté a húsvét utáni időre utal, amit abból is megértünk, hogy a hosszú útra utazó úr (24,45–51), a vőlegény (25,1–13) és a gazdag ember (25,14–30) egyértelmű metaforái a meghalt, feltámadott és az Atyához visszatért Jézusnak, aki távozása előtt átadta szolgáinak (a tanítványoknak) javait és néhány feladatot bízott rájuk.

A talentumok példázata arra hívja az olvasókat, hogy helyesen cselekedjenek, ami Máté számára valószínűleg mindenekelőtt a cselekevésben áll, a gyakorlatban, amely valójában az utolsó ítéletről szóló példázata szerint (25,31–46) ez elsősorban az a jócselekedet lesz, amit Jézus legkisebb testvéreivel tettek, az irgalmasság tettei lesznek a gyengék, a rászorulók és a szenvedők iránt. Ez biztosítja azt az alapelvet, amely alapján Jézus majd ítéletet hoz. Újra és hangsúlyos a tény, hogy az a fontos, hogy cselekedjünk, vagyis ténylegesen átültessük a gyakorlatba azt, amit ismerünk és helyesnek tartunk. A harmadik szolga tétlen maradt, nem hozott gyümöcsöt, ezért, miként a Mt 21,19 fügefája, megfosztatik annak lehetőségétől, hogy a jövőben termést hozzon.

Ahogy az ember nem nyerhet örömet Istentől „a nap alatt”, ha tétlen marad, ugyanúgy nem vehet rész a Királyság örömében sem anélkül, hogy ne foglalatoskodna a parúszia várásával. Akik megrekednek az esetleges kudarctól való félelem miatt, akik nem tesznek semmit, nem fogják tudni átélni az örömöt ebben az életben. Aki pedig, mint Máté példázatában a harmadik szolga, attól a torz képtől való félelem miatt, amelyet uráról alkotott, elássa a kapott talentumot, majd egyszerűen visszaszolgáltatja urának, azt gonosz, tétlen és hasztalan szolgának fogják nevezni, a sötétségbe vetik és még egyetlen talentumától is megfosztják.

Qohelet szerint ezen a földön élni (11,1–6) annyit jelent, mint cselekedni, dolgozni, nem számolni, merésznek lenni, mint aki kenyerét a víz színére dobja; vagy körültekintőnek lenni, mint azok, akik heted vagy nyolcadrészt megtartanak a rossz időkre, határozottnak lenni, mint azok, akik vetnek és nem törődnek felhővel vagy széllel, elfogadják a kudarc kockázatát, ugyanakkor megalapozzák a sikert és megragadják az örömteli pillanatokat, amiket Isten megadhat nekik.

A parúszia várásában élni is azt jelenti, hogy merészen cselekszünk és a lehető legtöbbet hozzuk ki azokból a javakból, amelyeket az úr hosszú útra távozás előtt képességeiktől függően minden egyes szolgájára bízott. Ezt teszi az első két szolga, aki ura távozás után tevékenykedik, azzal van elfoglalva, hogy megduplázza azokat. Qohelet nyelvezetével szólva olyan „előnyhöz” (yitrôn) jutnak, ami a tevékenység után is megmarad még akkor is, ha nem egészen egyértelmű, hogy az uruké lesz vagy megmarad nekik.

Valójában a példázat elejétől kezdve kétséges, hogy amikor az úr „rábízza/átadja” a talentumokat, hogy visszatérésekor  visszakapja azokat, vagy ajándékba adja. Ráadásul az, amit az úr szolgáinak ad, valójában nem talentumok, hanem teljes vagyona, mindaz, ami hozzá tartozik (tá hüparkhonta). A görög szövegben használatos igét (paredoken) általában úgy fordítják, hogy „átadni” vagy „átnyújtani”, de nem lehet biztosan megállapítani, hogy ez az átadás egyszerűen a javak őrizetbe adása vagy egy olyan továbbadás, amely lehetővé teszi, hogy azokat szabadon kezeljék.

Ugyanez a kétértelműség megtalálható a példázat végén is, ahol egyrészt úgy tűnik, hogy az első szolga megtartja a szerzett nyereséget, mert az úr, amikor elveszi a harmadik szolgájától egyetlen talentumát, megparancsolja, hogy adják oda annak, akinek tíz „van”, vagyis sajátjaként birtokolja azokat. Másrészt a harmadik szolgát a következő szemrehányással illeti: „El kellett volna vinned az én pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.” Ezekből a szavakból arra következethetünk, hogy a talentum az úré, ahogy a nyereség is.

A példázat elején azt olvassuk, hogy az úr minden szolgának „kinek-kinek képessége szerint” juttatott. Aki öt talentum kezelésére volt képes, az tízet szerzett hozzá és kapott még egyet: azé a szolgáét, aki semmit nem csinált. Ez a további egy talentum nem lehetőség, hanem további kötelezettség.

De akkor a példázat miért osztja ki a gonosz szerepét arra, aki a legkevesebbet kapta, és miért szab ki rá szörnyű büntetést?

Azért, mert a harmadik szolga nem vállalta a képességeinek tökéletesen megfelelő elkötelezettséget, hogy az egy talentumával szerezzen nyereséget magának vagy urának. Ez pedig megmutatja, hogy mekkora kockázat rejlik abban, ha nem vesszük kezünkbe az életünket, elengedjük magunkat és azt gondoljuk, hogy túl kevesek vagyunk ahhoz, hogy tegyünk valamit, éppúgy, mint a Préd 4,5 oktalanja:

Az ostoba karba teszi a kezét, és tönkreteszi önmagát (szó szerint: saját húsát éli fel).

Így elveszíti annak lehetőségét, hogy megragadja azt az örömöt, amit Isten felajánlhat neki, és végül önmaga vesztét okozza.

Ha úgy gondoljuk, hogy a talentumokat nem egyszerűen rábízzák a szolgákra, hanem „odaadják” nekik, ahogyan az a példázat végéből érthetnénk, akkor a gonosz szolga hibája abban áll, hogy nem fogadta el az ajándékot: ő az egyetlen, aki visszaadja a talentumot. A gonosz szolga nem tett semmi rosszat, valójában semmit nem tett, nem volt bátorsága, nem vágott bele, hogy részese legyen gazdája tevékenységének.

Az a beszéd, amit urához intéz, arról árulkodik, hogy torz képet alkotott róla, amit csak ő készített. A példázat szövege valójában olyan kifejezésekkel írja le az urat, amelyeket a harmadik szolga tulajdonít neki. A szöveg egyszerűen csak annyit mond az úrról, hogy „idegenbe készülő ember”. A harmadik szolga azonban „tudja”, hogy az úr „szigorú, kemény ember”, aki „arat, ahol nem vetett, és gyűjt, ahová nem szórt”, ezért félelmében az úr eltávozása utána földbe rejti talentumát. Amikor pedig visszatér azt mondja neki, mint ha valami nagy érdem lenne, hogy biztonságban megőrizte számára. Ezzel a szavakkal adja vissza neki: „Itt van, ami a tiéd.”

De honnan veszi a harmadik szolga ezeket a barátságtalan értesüléseket uráról? Úgy tűnik, a másik kettő valójában nem tud semmit, hiszen büszkén mutatják neki, hogy kamatoztatták a kapott talentumokat, ezzel bizonyítva, hogy méltók az ajándékra és képesek elfogadni azt.

Valószínűleg saját képzeletének terméke, amely abból fakad, hogy kisebb adminisztrációs képessége miatt kevesebbet kap, mint mások. Talán a helyzet a kisebbrendűség érzetét kelti benne, ami félelmet generál, hogy elveszíti azt, amit ura rábíz vagy neki ad. A harmadik szolga képe urának kérlelhetetlenségéről, arroganciájáról és keménységéről olyan rémisztő, hogy távolléte alatt teljesen passzív lesz és lemondó. Megalapozatlan félelme megakadályozza, hogy felelősségteljesen válaszoljon ura ajánlatára, vagy hogy elfogadja az ajándékozás logikáját.

Az úr azonban, Qohelet istenéhez hasonlóan, arra hívja az embert, hogy kötelezze el magát, és mindenekelőtt fogadja el azonnal egyszerűen azt, ami a kezéből származik, hogy bűntudat nélkül élhessen vele, amint azt a problematikus utolsó előtti vers egyértelművé teszi (Mt 25,28–29):

Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik.

A „mondást” azokról, akiknek több van és még többet kapnak, Máté a 13,12 versében is előveszi, ahol ez kapcsolatban áll Izrael és a tanítványok megértési képességével, és tisztázza, hogy Jézus példázatokban szól kortársainak félreértéséről.

Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.

A talentumok példázatában ugyanez a „mondás” az emberek munkáira és az ítéletkor az ő megítélésükre vonatkozik. Akinek „van” és akinek „nincs” az első kettő és a harmadik szolgára vonatkoznak. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy a „birtokolni” ige a példázat ezen pontján (25,28) nem ugyanazt a helyzetet írja le, mint az elején (25,15), ahol a szolgák megkapják a talentumokat, de „azok, akiknek van”, mert keményen dolgoztak (25,16), kettőről négyre, ötről a tízre jutnak, míg „akiknek nincs” (még ha csak valójában egy is van), egy helyben állnak, nem jutnak előbbre (25,18). Ezért a példázat gazdasági életből vett metaforájában a vesztes az úr, aki kinyilvánítja döntését és a harmadik szolgától elveszi egyetlen talentumát, hogy odaadja annak, akinek már van tíz.

Első ránézésre logikátlan befejezésnek tűnik, mert hogyan lehet valakitől elvenni valamit, mikor semmije sincs? Igazából a harmadik szolgának volt egy talentuma, de nem értette meg vagy nem fogadta el, hogy ami Isten kezéből származik (csakhogy Qohelet kifejezéseivel éljek), az az övé, ezért nem is volt hajlandó élni a lehetőséggel, hogy azt kamatoztassa. Ő az egyetlen, aki visszaadja a talentumot, míg a másik kettő büszkélkedik azzal, hogy megszaporította, amit tulajdonba kapott.

A talentumok, amelyeket a szolgák akár használatra, akár ajándékba kaptak, mindenképpen megkövetelik, hogy felelősen használják vagy hogy bátran ragadják meg, hogy élvezzék: mindkét esetben szükséges, hogy akik elfogadják, azok sürgősen cselekedjenek, és ne meneküljenek kötelességeik elől, ne is szalasszák el az alkalmat, hogy megragadják azt az örömet, amit Isten felajánl nekik.

Bármilyen magyarázatot is találunk a példázatra, Máté értelmezése szerint az úr: Krisztus. És ugyanúgy, mint Qohelet istene, aki közel van a tevékeny emberhez és lehetővé teszi számára, hogy élvezze munkájának gyümölcsét és örömében egyen, igyon, Krisztus is felajánlja a két szolgának, hogy a kapott talentummal foglalatoskodjanak önmagukért vagy őérte, hogy részesedjenek a „Menj be urad örömébe!” örömben, amit az úr érez, amikor igyekszik megduplázni a nekik ajándékozott vagy rájuk bízott javakat.

Máté példázatában az öröm, amelybe Krisztus meghív, hogy lépjünk be, a Királyság eszkatologikus örömének metaforája.

Az alapvető feltétel, hogy megragadjuk Qohelet „nap alatti” örömét vagy belépjünk „urad”, Krisztusnak örömébe egy és ugyanaz a két szövegben:

• a cselekvés (ʿśh),
• a fáradozás (ʿml),
• a tevékenység, a munkálkodás (ergadzomai),
• élvezni az örömet (śmḥ),
• a boldogságot, a jólétet (ṭôb)

itt „a nap alatt”, és befogadni a Királyság örömét (khara) az idők végén.

Aki tapasztalat és bölcsesség híján gödröt ás, az beleesik, olvassuk a Préd 10,8 versében, és a harmadik szolga is „gonosz”, „félős”, „hasztalan”, a bölcsességi irodalom nyelvezetében „oktalan”, ahelyett, hogy kamatoztatná a kapott talentumot vagy legalább érdeklődést mutatna gazdája iránt, ahogy ő maga szemére vetette, amiért nem tette meg (Mt 25,27), „gödröt ásott” és elrejtette ura talentumát (Mt 25,18). Ő ugyan nem tapasztalatlanság vagy meggondolatlanság miatt esett bele, de ugyanolyan ostobaságról és tétlenségről árulkodott, mint a Préd 4,5 bolondja, amikor talentumát a föld rejtette és így olyan helyzetbe hozta magát, hogy ura visszatérésekor nem tudott semmit sem felmutatni, csak magát a talentumot. A harmadik szolga és Qohelet bolondja kéz a kézben jár: az előbbi elpusztítja önmagát és lemond Isten örömének lehetséges ajándékáról; a másik pedig kizárja magát abból, hogy részt vegyen ura, vagyis a Királyság örömében.

Máté példázatában az első két szolga a talentumokat úgy kamatoztatja, mintha sajátjuk lenne, a harmadik szolga nem árt, de nem is használ: nem tesz semmit. Krisztus azonban, mint Qohelet istene, nem azt kéri, hogy maradjunk tétlenek, hogy ne tegyünk rosszat vagy kerüljük a kudarcot, hanem bátorságot kér, elköteleződést és hogy részt vegyünk az ő dinamizmusában. A harmadik szolga megkapja a talentumot, de nem érti, hogy ez ajándék, nem fogadja el, hogy az övé lehet, ezért teljesen elveszíti, és a talentummal együtt még nagyobb ajándékról csúszik le: az ura örömében való részvételt engedi el.

Amit az ember elvégez „a nap alatt” Qoheletnél, az Isten ítélete:

Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!

A harmadik szolgát is megítélik, amit (nem) tett urának (Mt 25,30):

A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.

Ez a formula jól mutatja azok kétségbeesését, akik elvesztegették saját életüket azzal, hogy elmulasztották ezt a sürgető cselekvést, amely Qoheletnél és Máté evangéliumában összefogja azokat, akik viselkedésükkel kizárják magukat annak az örömnek az élvezetéből, amelyet Isten néha ad „a nap alatt”, vagy amelyre Krisztus hív, hogy részesedjünk Királyságában. A cselekvés sürgetése a parúsziára való várakozásban hangsúlyos az utolsó ítélettel foglalkozó szakaszban (Mt 25,31–46), amely egy olyan, hosszabb szövegegység (Mt 24,36a–25,30) csúcspontját képezi, amely teljes egészében az ítélet perspektíváján alapul és így e grandiózus képre irányul.

A bírói per dialógusai, amelyekkel az utolsó ítélet véget ér, négyszer ismétlik meg azt a kritériumot, amelyet a legfőbb bíró követ, és felidézik a Mt 7,21–23 rövid párbeszédét, amelyből egyértelmű, mint ahogy a vizsgált szakaszban is, hogy a tettek számítanak, a hátrányos helyzetűek javára végzett cselekedetek, nem pedig a hitvallás vagy a karizmák:

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!

Az ítéletben követett kritérium az aktív és cselekvő szeretet, amely összhangban van Jézus igehirdetésével, ahol a legfontosabb parancsolat a szeretet (Mt 5,21–48; 22,34–40; 23,23).

4. Rövid konklúzió

Qohelet szakaszait az ember „nap alatt” végzett munkájáról és az örömről, amelyet Isten olykor élete rövid napjaiban nyújt neki, a cselekvés, az elfoglaltság jellemzi, függetlenül a siker többé-kevésbé reális kilátásaitól, pontosan azért, hogy megteremtse azokat az alapvető feltételeket, hogy meg lehessen ragadni ezt az Isten kezéből jövő ajándékot. Nekem úgy tűnik, hogy ugyanez, a cselekvés sürgetésétől áthatott légkör, a dolgosság iránt igény jellemzi Máténak a talentumokról szóló példázatának változatát is (Mt 25,14–31).

Qohelet örömének refrénjei egy haladó sorrendben következnek egymás után: ez a sor érinti az élvezet felmagasztalását (Préd 8,15), eléri az imperatívuszt, az élvezet kötelességét (9,7–9), amelynek beteljesülése ítélet lesz.

Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt.

Minél jobban tudatában van az ember a lét abszurditásának, bizonytalanságának és nehézségének, annál inkább átalakul istenfélelme hálává azokért az apró örömökért, amelyeket a Teremtő felkínál neki és amelyek értelmet adnak létezésének. Természetesen, amint azt fentebb láthattuk, ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, az ember úgy érzi, cselekednie és kockáztatnia kell:

• de anélkül, hogy aggódna a lehetséges eredményekért,
• anélkül, hogy megbénulna a tétlenségben,
• anélkül, hogy bármilyen kudarc akadályozná.

Ugyanez a feltétel Máté példázatánál is. A jelen nem az üres időszak, amelyet az Úr távolléte és visszatérésére való tétlen várakozás jelöl meg, hanem

Fordította: #BibliaKultúra

A #BibliaKultúra csapata hálásan köszöni vendégszerzőnk,
Franco Piotti professzor újabb kiváló írását!

Elmélyülésre és további tájékozódásul:

Franco Piotti: Dalla gioia „sotto il sole” a quella del regno: Qohelet, Matteo e l'urgenza di agire, Bibbia e Oriente 61 (2019/3) 113–168.

A Prédikátor könyvének tanulmányozásához ajánljuk még:

A Prédikátor könyve: a pesszimizmus és az életöröm határán. A #BibliaKultúra karanténbeszélgetése Franco Piotti biblikus filológussal

Prof. Franco Piotti: A munka értéke a Prédikátor könyve szerint

A képek lelőhelyei:

Hilariousgifs.com; Incimages.com; Lithub.com; Media1.popsugar-asec.com; Pinterest; Wikimedia.