#BibliaKultúra

Qohelet munkához fűződő viszonya összetett, függ attól, hogy bizonyos feltételek fennállnak-e vagy sem, függ a társadalmi, gazdasági és politikai kontextustól, amelyben az emberi tevékenység zajlik. A munka önmagában jó dolog, az öröm és a megelégedettség forrása, képes értelmet adni az életnek, de bizonyos körülmények között sokat veszít értékéből, könnyen okozhat csalódást vagy kétségbeesést.

A munkának ez a kettős megítélése egyértelműen kitűnik a salamoni fiktív szerzőségből (1,12–2,26). Miután Qohelet/Salamon hosszasan sorolja azokat a nagyszerű eredményeket, amelyeket fáradságos munkájával megszerzett úgy, hogy közben a bölcsessége is megmaradt (2,4–9),

Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálóleányokat, de házamnál született szolgáim is voltak. Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket. Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben. De megmaradt a bölcsességem is.

kijelenti, hogy szíve örül minden fáradozásának (2,10), és ez az öröm volt a fizetsége, a jutalma, vagy inkább munkájának osztályrésze.

Qohelet szókincsének három alapvető kifejezésével találkozunk itt:

• az öröm
• a fáradozás/ munka,
• a részesedés/ megillető osztályrész,

amelyek megtalálhatók az örömhöz kapcsolódó hét „refrénben” (2,24–25; 3,12–13; 3,22; 5,17–19; 8,14–15; 9,7–9; 11,7–10).

Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.

Ezekben a szakaszokban Qohelet azt állítja, hogy néha vannak olyan körülmények, amikor Isten, aki általában távol van az embertől és az ő problémáitól, közelebb húzódik hozzá, és különösen kedvező pillanatokat biztosít neki, amelyekben teljes mértékben megnyilvánul az ő vitalitása az evésben, ivásban és a jól végzett munka örömében. Éppen ezek az egyszerű, de hiteles örömök alkotják az ő „osztályrészét”, amelyek megilletik „a nap alatt”, és mivel ezek Isten kezéből származnak, sietve kell megragadnia őket, mert ezek adnak értelmet az életének. Ezeknek köszönheti, hogy a teremtés jósága (ṭob) újra erőt nyer és megakadályozza, hogy az abszurditás (hebel) uralja a létezést és „cselekvésre” kényszeríti az embert, így mentve meg őt a tétlenségbe és a kétségbeesésbe süllyedéstől, amely már a Šeolban vár rá.

Úgy tűnik tehát, hogy Qohelet/Salamon saját munkái felett érzett örömében megmutatkozik a munka pozitív vonása.

De közvetlenül ezután kitűnik a negatív vonás is, amely nem magában a munkában rejlik, hanem olyan tényektől és helyzetektől függ, amelyek megakadályozzák az embert, hogy élvezze munkája gyümölcsét: esetünkben a haláltól.

Qohelet/Salamon, aki mindig bölcsességgel cselekedett (2,9), most azon töri a fejét, hogy bár a bölcsesség elméletben előnyösebb az ostobaságnál, az előnyeit mégis semmissé teszi a tény, hogy a halál egyenlő sorsot szán bölcsnek és ostobának egyaránt. Mivel pedig a bölcsességi irodalomban az ostoba ember egyben lusta is, aki csak karba tett kézzel áll, rögtön két kérdés merül fel Qoheletben/Salamonban:

• Mi értelme bölcsnek lenni (2,15)?
• Mi értelme van munkájának, amellyel nagy dolgokat valósít meg, ha aztán mindent utódjára kell hagynia, aki talán még ostoba is (2,19), és aztán „olyan emberre kell hagynia vagyonát, aki nem dolgozott meg érte” (2,21)?

Ennek ellenére a munka mindig kívánatos, egyrészt azért, mert a rövid életünk után „a nap alatt”, az ember a mélységben végzi, ahol nincs már lehetősége „tevékenykedni”, másrészt azért, mert a születés és a halál közötti rövid időközben, a munka lehetővé teszi, hogy éljünk és élvezzük munkánk gyümölcsét, még ha Istennek ez az ajándéka ideiglenes és önkényes is, mégis az öröm oka, értelmet és teljességet ad az életnek. Qohelet éppen ezért szólítja fel határozottan az embert a cselekvésre minden esetben és határozottan, mert a mélységben, amely felé tartunk, nincs már semmiféle tevékenység (9,10).

Ez az általános, cselekvésre való felhívás megnyilvánul az olvasó buzdításában, hogy maradjon meg a cselekvés állapotában és vállaljon kockázatot, ne maradjon tétlen egy beláthatatlan jövő előtt (12,1) azzal a nyilvánlóan értelmetlen cselekedettel, hogy a kenyeret a víz tetejére dobja, hogy azt majd később is ott találja, hanem inkább ossza el hét vagy nyolc részre, azaz:

• körültekintően válogassa meg befektetéseit, mert nem tudja, hogy még milyen szerencsétlenség érheti;
• vessen, és nem foglalkozzon a szél és a felhők jelentette kockázattal, máskülönben sosem lesz termés;
• dolgozzon keményen reggeltől estig, ha a jogos sikerben akar reménykedni (11,4–6).

Ezzel szemben a lusta emberek különféle figuráit a Példabeszédek könyve kigúnyolja (10,26; 15,19; 20,4; 22,13; 24,27.30–31; 26,14–15).

Ha kezét a tálba mártja a lusta, még azt is sokallja, hogy szájához emelje.

Qohelet költőien indokolja a Préd 11,7–8 versekben a buzdításokat, hogy az ember serénykedjen az árnyéklét előtt, amely várja:

Édes a világosság, és jó látni szemünkkel a napot. Azért ha sok évig élhet az ember, örüljön mindig, de gondoljon arra, hogy sok sötét napja is lesz, és ami következik, az mind hiábavalóság!

Ezért az evés-ivás örömével együtt a munka gyümölcsének élvezete az, amely

• kijár az embernek
• amit az Isten ad neki,
• amely megalapozza életének értelmét
• és érdemessé teszi az életet.

Az ember vagy törvényes örököse azonban jó, ha élvezi a gazdagságot és mindazt, amit munkájával megvalósít. Ha azonban ezek a feltételek nem valósulnak meg, akkor, akik fáradtsággal és sikeresen dolgoznak, nem tudnak szabadulni az élet általános abszurditásától (hebel), és számukra a munka az elégedettség, a boldogság és az önmegvalósítás lehetősége helyett továbbra is szenvedés, annak az átoknak a követekzményeként, amit JHWH mondott ki Ádámra a Ter 3,17–19 versekben.

Ez a klasszikus „igaz ember” (ṣaddîq) helyzete, aki Istentől gazdagságot, utódok sorát, hosszú életet, megbecsülést kap, és mindazt, amire csak vágyik, de a felfoghatatlan isteni szeszély miatt nem élvezheti őket, mert egy idegen emészti fel őket (6,1–6): még ha kétezer évet is élne, nem lenne boldog, még az elvetéltnek is jobb, mint neki, nyugodtabb sors is jutott neki, mert nem született meg, nem ismeri azt a nyomasztó ellentmondást, hogy olyan ajándékoknak lehet a közelében, amelyekkel Isten megörvendezteti a szívét, de nem képes megragadni őket, és nem is ízlelheti meg azt a jót (ṭob), amely értelmet ad életének.

Isten ajándékának célja, hogy elvonja az embert az aggodalmaitól, lefoglalja őt szívének örömében. Egyes értelmezők szerint: az öröm kifejezetten Isten kinyilatkoztatásának a módja (5,19). Másrészről az ember munkájának élvezete szorosan hozzátartozik „az őt megillető osztályrészhez” (5,17)

Rájöttem tehát, hogy az a jó és szép, ha az ember eszik, iszik, és élvezi a jót minden fáradozása nyomán, amivel fárad a nap alatt egész életén keresztül, amelyet Isten adott neki, mert ez jutott neki.

Érthető, hogy ha hiányzik ez a boldogság, ami értelmet adna az életnek vagy az egyént kapcsolatba hozná egy általában távoli Istennel, akkor Qohelet arra a következtetésre jut, hogy ez is „hiábavaló és fájdalmasan rossz dolog” (6,2).

Az előzőhöz hasonlít az a helyzet is, amikor egy gazda azt látja, hogy egy rossz befektetés miatt fáradozásainak gyümölcse, gazdagsága elenyészik és úgy süllyed a Šeolba, ahogy anyja méhéből mezítelenül kijött (5,12–16).

Van egy szörnyű baj, amit a nap alatt láttam: a gazdagság, amit a tulajdonosa a vesztére tartogat. A gazdagság ugyanis valami szerencsétlenség folytán elvész, és ha fia születik, ennek nem marad semmi. Mezítelenül született, s úgy megy el innét, amint jött. Abból, amit fáradsággal szerzett, semmi sem marad a kezében. Az is rettenetes nyavalya, hogy úgy kell elmennie, ahogy jött. Mit használ hát neki, hogy szelet hajszol? Így minden napját sötétben és gyászban, kedvetlenségben, betegségben és bosszúságban tölti el.

Ebben az esetben a földtulajdonos, aki gazdagságát egy fáradtságos élet munkájával és nélkülözések árán szerezte meg (ez utóbbi abból is kiderül, hogy élete minden napján sötétségben táplálkozik), a boldogság állapotából hirtelen megérinti annak az embernek a kétségbeesésbe, aki úgy érzi, hogy munkája csak „szélkergetés”: valójában hiányzik neki az öröm, amely értelemmel töltötte volna meg életét, és Qohelet ezt a helyzetet „szörnyű bajnak” aposztrofálja.

A megillető sikerért való munka és fáradozás azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, hogy anyagi és érzelmi megelégedettséghez jussunk saját tevékenységünkből, vagyis oly módon, hogy legyen elegendőnk a gondtalan, békés élethez.

Nem ide tartoznak viszont azok, akik a gazdasági siker érdekében kegyetlenül versengenek, és ezért elszakítják a társukkal vagy felebarátjukkal összekötő barátság és szolidaritás kötelékeit (4,4).

Láttam azt is, hogy minden igyekezet és minden siker csak az egyik féltékenykedése a másikra. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!

Ők minden bizonnyal meggazdagodnak, sőt, elérik a kívánt „vállalati sikert”, de azzal, hogy széttépik a társadalom szövetét az „irigykedéssel”, a munkát az ellenfelek közötti harci fegyverré alakítják. Ezzel a döntésükkel egyszersmind az életet is csatatérré változtatják, ahol bajos, hogy „a fényesség megörvendeztesse az emberek szemét” (11,7), és lehetetlen megtalálni a mindennapoknak azt a nyugodt légkörét, amely Példabeszédek könyvében említett agrárvilágot jellemezte.

Szintén nem ide tartozik a Préd 4,8 versében leírt személy sem.

Van olyan, aki egyedül áll, és nincsen vele más: sem fia, sem testvére nincsen, és mégis fárad szüntelen, és szeme nem tud jóllakni a gazdagsággal. Mégsem jut eszébe, hogy azt mondja: »Kiért is fáradok és vonom meg magamtól azt, ami jó?« Ez is hiúság és hálátlan gyötrődés!

Ő teljes társadalmi elszigeteltségben van, mert nincs semmilyen emberi kapcsolata: nincs társa (szó szerint: „egy másik”), és híján van a családi kötelékeknek, mivel nincs sem fia, sem testvére. Mivel hiányoznak azok, akikre hagyhatná munkája gyümölcsét, mérsékelnie kell erőfeszítéseit és törekednie kell felhalmozott gazdagásának élvezetére. Ily módon értelmet adna életének, elfogadva azt a boldogságot, amelyet Isten közelsége jeleként felkínál neki és amelynek kiélvezését majd számon kérnek téle (11,9). Ehelyett a Préd 4,4 vállalkozójához hasonlóan továbbra is elidegenítő magányában dolgozik anélkül, hogy tudná, hogy Istennek már most tetszik a munkája, és most megfeledkezik „osztályrészéről”, amely abban áll, hogy örömmel egye kenyerét és elégedettséggel igya borát (9,7), vagyis pihenésében hálaadással fogadja az öröm ajándékát, amit Isten nyújt neki.

Igaz rájuk a mondás, hogy akik szeretik a pénzt, azok soha nem elégszenek meg (5,9), és az is érvényes rájuk hogy az ember csak szájáért fáradozik, de étvágya soha nem elégül ki (szó szerint: „telik meg”, 6,7). Utóbbi megtelik kifejezést használja Qohelet arra, hogy az tenger soha nem telik meg, bár a folyók folyamatosan beleömlenek (1,7). Az összehasonlítás egyrészt szépen kiemeli azok határtalan sóvárgását, akik a gazdasági előrejutásért elszakítják azokat a kötelékeket, amelyek mindig is egyesítették őket, másrészt szépen kiemeli annak az embernek a határtalan sóvárgását is, aki bár híján van mindenféle emberi kapcsolatnak, továbbra is megállás nélkül a munkájának szenteli magát. Ő egyenesen megfosztja magát az összes élvezettől, az élet egyszerű örömeitől, mint az evés, az ivás, a saját fáradozása gyümölcseinek élvezete, és hogy élvezze az életet azzal a nővel, akit szeret. Ezek az örömök Isten ajándékai (9,7–9).

Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt.

A magány, az elidegenedés, az istenség iránti hálátlanság, a féktelen és pusztító versengés, a profit féktelen hajszolása átalakítják „hiábavalósággá és szélkergetéssé” (4,4), „hiábavalósággá és iszonyatos gyötrelemmé” (4,8) ezeknek az individualizmusban fogva tartott munkásemberek tevékenységét, akik soha nem voltak elégedettek azzal, amit erőfeszítéseik nyomán nyertek.

Az előző versekben ellentétes helyzetet ábrázol a Préd 4,9–12, ahol ez az első megállapítás:

Jobb boldogul kettő, mint egy, mert fáradozásuknak jó jutalma (śākār) van.”

A śākār jelölheti a dolgozók bérét (MTörv 15,18; Zak 8,10; Mik 3,5), egy adott teljesítményért járó ellenszolgáltatást (Szám 18,31; MTörv 23,5; 2Krón 15,7; Ez 29,19), az erkölcsileg helyes életvezetés viszonzását és az Istenbe vetett bizalomért járó jutalmat (lásd Péld 11,8; Zsolt 127,3; Jer 31,16).

A Préd 4,9-ben a jó jutalom a fizetség, a bért és a gazdasági hasznot pedig azok, akik társukkal együttműködésben dolgoznak bőségesebben kapnak, mindenféle veszekedés nélkül, kevesebb erőfeszítéssel, mint azok, akik teljesen magányosan és elszigetelten dolgoznak, hogy nagyobb vagyonuk legyen, amit, mivel soha nem állnak le, nem is élveznek. A siker rabszolgái, akik a sikerért feláldozzák az érzelmi kötelékeiket vagy azokhoz való közelségüket egy könyörtelen versenyhelyzetben, amely elpusztítja a közösségi élet alapjait. Végül ott vannak még azok, akik oktalan lustaságuk miatt semmit sem tesznek önmagukért és kizárják magukat a társadalomból, amely nem szolidáris a legszerencsétlenebbekkel és nem is jóindulatú a naplopók iránt.

Van egyedülálló ember, akinek nincs senkije, sem fia, sem testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondaná: Ugyan kiért fáradozom, és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog. Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.

A fenti versek három konkrét példát hoznak arra, hogy a kettesben lét előnye nem csupán az, hogy gazdasági szempontból a munka jobb eredménnyel zárul, hanem a létezés összes síkján is tükröződik. A szolidáris segítség szélesebb értelmet nyer. Lehetővé teszi két parnernek vagy társnak, hogy számos nehézséget legyőzzön, amit az élet prezentál és itt három helyzetet találunk:

• ha elesnek, fel tudják segíteni egymást,
• ha lefekszenek, ketten jobban felmelegítik egymást,
• ha támadás éri egyiküket, ketten könnyebben ellenállnak.

Ezek olyan konkrét esetek, amely vonatkozhatnak különféle, végtelen számú problémás helyzetekre, amelyekben az emberek az életük során találják magukat, és amelyekből csak a szolidaritás tudja őket megszabadítani.

Qohelet számára tehát a munka önmagában pozitív dolog és nagyon ajánlott, mert a jól végzett munka öröme értelmet ad az életnek. A munka értékét azonban egyrészt megsemmisíti a halál, amely megfosztja az embert, hogy élvezze munkája gyümölcseit, másrészt véget vet neki Isten titokzatos cselekvése, amely ha nem is mindig, de bizonyos előnyökkel együtt megajándékozza az embert, hogy élvezhesse munkája gyümölcsét. Mivel Isten ajándéka az az apró öröm, hogy az ember örül munkája eredményének, amint felajánlják neki, azonnal meg kell ragadnia.

Azok, akik bezárkóznak saját kis zárt világukba, akik a vagyon felhalmozása utáni vágynak a foglyaik, amellyel soha nem elégedettek, akik folyamatosan dolgoznak, anélkül, hogy megengednék maguknak az élvezeteket vagy a pihenést, azok munkájuk rabszolgáivá válnak, amely az önfenntartás, a társadalmi integráció és az önmegvalósítás eszközeként végül önmagába fordul és fájdalmas erőfeszítéssé válik. Ugyanez történik azokkal is, akik a munkában a küzdelem eszközét látják, hogy versenytársaik közepette gazdasági sikert érjenek el.

Ha az egyszerű örömök között, amellyel Isten megörvendezteti az ember szívét, illetve értelmet és teljességet ad létezésének, és van oka, hogy örüljön munkája gyümölcseinek, akkor természetes, hogy az oktalan ember lustasága határozottan elítélendő. Éppen azért, mert a lustaság nem teszi lehetővé, hogy az ember megragadja az egyik kedvező pillanatot, amikor Isten közelebb áll hozzá és kiszakítsa őt az „abszurditás” (hebel) alól, amely „a nap alatt” uralkodik. Ezenkívül a lustaság előrevetíti azt a tehetetlen állapotot, amely mindenkire vár a Šeolban, elpusztítja az embert, aki nem integrálódik a társadalom szövetébe, a legfelsőbb szinten pedig, a magasabb vezetői körök politikai szövetében átfordul a társadalom leggyengébb és legvédtelenebb rétegeinek kiaknázásába (10,16–19).

Jaj neked, ország, ha királyod gyermek, és vezetőid már reggel lakomáznak! Boldog vagy, ország, ha királyod nemes ember, és vezetőid a rendes időben étkeznek, önuralommal és nem részegeskedve! Ha rest az ember, megroskad a gerenda, és ha ölbe teszi a kezét, csöpög a háztető. Mulatság kedvéért rendeznek lakomát, és vidámmá teszi az életet a bor, de pénz kell mindehhez!

via GIPHY

Ebben az összefüggésben a versengés helyett különös értéket képvisel Qohelet számára az együttműködés, a csoportmunka

jobban járnak ketten, mint egyedül

mert mindenki számára jó nyereséget garantál, de mindekelőtt a szolidaritás erős kötelékét teremti meg, amely a munka világából az élet minden területére kiterjed: támogatást nyújt a nehézségekben és érzelmi biztonságot nyújt, amely értelemmel tölti meg a létezést.

A Préd 4,7–12 rövid szakaszát lezáró közmondás

A hármas fonál nem szakad el egyhamar

egyértelműsíti, hogy Qohelet továbbra is követendő mintának tekintette az együttműködés légkörében végzett munkát még akkor is, ha az ő korában elavultnak tűnhetett a társadalomban bekövetkezett jelentős gazdasági és politikai változások miatt. Ebben a mondásban a három „kettes” sorozat után a „hármas” szám mintha kilógna a sorból, valójában azonban jól illeszkedik a tárgyalt témához, amely azt akarja demonstrálni, hogy a közösség mérhetetlenül több, mint az egyén. Ha a „kettő” jobb, mint az egy, sokkal inkább a „három”, ha ennek a valódi kötélnek a vezetőiről beszélünk. Ez egyben a társadalom metaforája még akkor is, ha egy olyan egységes és szolidáris társadalomról van szó, amelyet bölcs szerzőnk idejében valószínűleg csak az olyan könyvek őriztek meg emlékezetükben, mint a Példabeszédek könyve, de mégis képes nosztalgiát kelteni egy „olyan időben, amikor egyik ember a másik rovására hatalmaskodik” (8,9).

A #BibliaKultúra csapata hálásan köszöni vendégszerzőnk, Franco Piotti professzor újabb írását!

Elmélyülésre és további tájékozódásul: 

Franco Piotti: Lavoro e pigrizia in Qo 4,4-6 alla luce del libro dei Proverbi, Bibbia e Oriente LV, 257–258 (2013/3–4) 185–216. 

A képek forrása: 

sevenapples.art.; signium.co.za; sciencesource.com; lh3.googleusercontent.com