#BibliaKultúra

Kódex GA 037 (görög szöveg, latin fordítással), másnéven Codex Δ. Márk evangéliumának kezdősoraival.

Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb tudományos konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy az evangéliumokat a legjobb, ha ókori életrajzokként, bioszokként értjük (Burridge 2018). Mégis kevés figyelmet szenteltek a „Jó, és akkor mi van?” kérdésnek:

Márk munkájához a legszorosabb párhuzamok a filozófusokról készült görög életrajzok. Amíg a rómaik inkább államférfiakról, tábornokokról és királyokról írtak, addig a görög életrajz mindig is inkább filozófusokkal és tanítókkal foglalkozott. Szókratész élete különösen is eredményes modellt kínált. Szerencsére sok fennmaradt közülük – a zsidó világban Alexandriai Philón munkáitól kezdve Lukiánosz, Philostratus és Diogenész Laertiosz írta életrajzokig. Az életrajz az utóbbi időben a klasszikus írókkal foglalkozó szakemberek körében is megújult érdeklődést váltott ki. Az életrajzírókat ma már saját, egyértelmű vonalvezetéssel bíró (Hägg 2012; De Temmerman és Demoen 2016)kreatív íróknak tartják, nem pedig „bukott történészeknek”. A következőkben felvázolok tíz olyan szempontot, amelyekben Márkról, mint biográfusról, feltehetően Jézusnak az első életrajzírójáról való gondolkodás segítségünkre lesz, hogy jobban megértsük az ő művét (részletesebben lásd Bond 2020).

1. Márk struktúrája

Gyakran beszélnek a Márk-evangélium földrajzi szerkezetéről. Eszerint az evangélium első fele galileai anyagot tartalmaz, a második fele pedig a jeruzsálemi eseményekhez kapcsolódik, középen pedig van hosszabb úti elbeszélés (8,22–10,52). Ez minden bizonnyal igaz, de az is igaz, hogy a Márk-evangélium nagy részét kisebb anekdoták és elszigetelt mondások alkotják, amelyek egy-egy tárgyhoz illő csoportba vannak elrendezve. Így találunk egy sor

• konfliktust a 2–3. fejezetekben,
• példázatokat a 4. fejezetben,
• csodákat az 5. fejezetben,
• tisztaságról szóló mondásokat a 7. fejezetben, és így tovább.

A szövegegységek közül kevés kapcsolódik szorosan a rákövetkezőhöz. Így egy ún.

„epizodikus narratíva”

jön létre, amelyben a cselekményt nem annyira az ok-okozati összefüggés viszi előbbre, hanem inkább úgy fejlődik, mintha mozaikkockákat szórnánk szerteszét: mindegyik darabka hozzáad valamit a végső portréhoz. Csak a szenvedéstörténetben (a 14. fejezettől kezdve) áll össze az anyag időrendben úgy, hogy az egyik jelenet a másikhoz vezet. Ahelyett, hogy ezt a strukturális változást annak tulajdonítanánk, hogy Márk forrásként egy őspassiót használt volna, amint azt hagyományosan feltételezik, a többi életrajzzal való összehasonlítás azt mutatja, hogy ez teljesen összhangban van a műfajjal. A tanítók és a filozófusok életrajzai gyakran nagyon kevés figyelmet fordítanak a hős korai életszakaszára, csak akkor folyamodnak kronologikus beszámolóhoz, amikor elérkeznek a hős halálához. (Miként is lehetne másként elbeszélni a halált?) Lukianosz Démónax élete című munkájában például a központi részben nagyszámú, lazán kapcsolódó anekdota van, a mű végén azonban időrendet alkalmaz a szerző.

2. Márk szereplői

Az ókori életrajzok inkább „ábrázolnak”, nem pedig „elmesélnek”, így a közönségre hagyják, hogy kidolgozzák maguknak a hős karakterét.

Ennél sokkal fontosabb, hogy az életrajz szorosan kapcsolódott az erkölcshöz: a hősöket gyakran követendő példának tartották, alkalmaként pedig kerülendő példának. Ez óhatatlanul a karakter egyfajta „ellaposodásához” vezetett.

Ahelyett, hogy jól lekerekített személyiségek lennének a maguk furcsaságaival és gyengéikkel, az életrajzi hősök általában olyan sajátos erények megtestesítői voltak, amelyekkel a szerző remélte, hogy bátorítani tudja közönségét.

Mindez olyan „lapos” karaktereket eredményez, amilyenekkel Márknál találkozunk: az elbeszélésben kevés valódi fejlődésen mennek keresztül. Nem arról van szó, hogy az ókori közönség ne lett volna tisztában az emberi természet mélységeivel – a görög tragédiák eloszlatnak minden ilyen irányú elképzelést –, sokkal inkább arról van szó, hogy nem az életrajzok azok a helyek, ahol ezek feltárulnak.

3. A követendő példa: Jézus

Márk életrajzának hőse egyértelműen Jézus: szinte ő minden állítvány cselekvő alanya, és többé-kevésbé minden jelenetben feltűnik. Márk célja nemcsak a Jézus életére való emlékezés, írásos emlék állítása egy nagyszerű ember számára, hanem úgy szeretné bemutatni Jézus életét, hogy azzal a többieket Jézus utánzására ösztönözze. Ezt több módon valósítja meg. A legnyilvánvalóbb az elbeszélésben az a kitartó felhívás, hogy „Kövess engem!”, amely a legdrámaibb az első tanítványok meghívásakor (1,17; lásd még 8,34 és 10,21). A leendő tanítványokat arra hívja Jézus, hogy „kövessék” őt, tanuljanak a példájából és az ő életét mintázzák. Feltűnő, hogy Márk munkája a keresztséggel kezdődik, ahol a keresztény út is kezdetét veszi, és egy megújult felhívással zárul, hogy kezdjenek újra Galileából most, amikor már a hallgatóság birtokában van az összes ténynek (16,7).

Márk olyannak ábrázolja Jézust, mint aki számos erényes tulajdonsággal bír: bár a követőknek nyilvánvalóan nincs akkora ereje, mint Jézusnak,

• mégis utánozhatják a mások iránti együttérzését.
• Hozzá hasonlóan lemondhatnak a gazdag és fényűző életről,
• és szerény magatartást tanúsíthatnak.
• És bár nem biztos, hogy úgy tudnak vitatkozni, mint ő, példája mégis erőt és bátorságot adhat nekik, hiszen ellenfelekkel is szembe kell nézniük.

Az evangélium egy hármas sémát jelenít meg, hiszen Keresztelő János fellép, prédikál és halálra ítélik; Jézus is fellép, hirdeti az igét és halálra ítélik; végül a követők is hirdetni fogják az igét és esélyes, hogy őket is kiszolgáltatják a hatóságoknak (13,9–13). Az ismétlés az elkerülhetetlenség érzését adja az elbeszéléshez, egyben megerősíti azt a baljós lehetőséget, hogy a hívőknek akár a halálig is követniük kell Jézust (lásd 8,34).

4. A tanítványok Márknál

A Jézusra irányuló határozott figyelem azt vonja magával, hogy az összes többi szereplő árnyékba kerül. Sok szereplő nem jut túl egy-egy szövegegység határán és Jézushoz képest főleg csak kontrasztként szolgálnak. Gondolhatunk itt Heródes „királyra”, a farizeusokra vagy a szír-föníciai asszonyra. Még a tizenkét tanítvány is, akik több epizódban feltűnnek, elsősorban azért kerülnek az elbeszélésbe, hogy megvilágítsák Jézust. A Tizenkettő koherens jellemzése köztudottan kemény dió. A kutatók kénytelenek azt a következtetést levonni, hogy ábrázolásuk legjobb esetben is kétféleképpen értelmezhető. Sok minden megoldódik azonban, ha rájövünk (amint fentebb is megjegyeztük), hogy

Márk hallgatósága nem a tanítványokban lát szerepmintát, hanem Jézusban.

Bár az egyes tanítványok alkalmanként szolgáltathatnak példát – főleg negatív példát, mint ahogy Péter és Júdás. A Tizenkettő elsődleges célja Jézus portréjának további kidolgozása. Az evangélium elején a Tizenkettő bensőséges társaságot nyújt, ezzel is erősítve Márknak Jézusról, mint karizmatikus tanítóról alkotott képét. Az evangélium központi részében a Tizenkettő újra meg újra kérdéseket tesz fel, értetlenségük irodalmi eszközként funkcionál, amely további lehetőségeket kínál Márk Jézusának arra, hogy kifejtse ellen-kulturális tanítását. A záró fejezetekben pedig a Tizenkettő gyávasága kiemeli Jézusnak az Atya iránti engedelmességét és céltudatos útját a keresztig. Egyértelmű, hogy Márk Jézusának egyedül kell meghalnia – halála váltság, amely [új] szövetséget teremt Istennel –, a Tizenkettő távozása pedig egyre intenzívebben világítja meg hősünket.

Bár Márk a Tizenkettőt rendkívüli módon használja, más életrajzokban a tanítványok gyakran kontrasztként állnak tanítómestereikkel szemben. Szókratész barátainak kétségbeesése mesterük küszöbön álló kivégzése miatt élesen kidomborítja az athéni filozófus elhatározását. Philostratusnak Tyannai Apollónioszról szóló beszámolója tele van tanítványokkal, akik elhagyják vagy félreismerik mesterüket, különösen Damisz, akinek sok közös vonása van Péter apostollal. Az életrajzok természetesen csak még egy szempontot kínálnak azoknak, akiknek saját egzisztenciájuk van. Márk közönsége kétségkívül sokat tudott már a tanítványokról. A munka rámutat az elbeszélésen túli tevékenységükre, tekintettel későbbi missziós munkájukra (1,17) és jövőbeli helyreállításukra (14,28; 16,7). A későbbi csodálat és tisztelet összefüggésében olvasva Márk elbeszélésében a tanítványok kudarcait, azt szemléltetik a hallgatósággal, hogy milyen nehéz lehetett Jézust követni még a legünnepeltebb követők számára is.

5. Jézust Izrael Istene nyilvánítja fiának

Az ókori életrajzok általában a hős származásának és nemesi eredetének megjegyzésével kezdődnek. Általában megemlítik szülővárosát, szüleit és a születéskor felmerülő esetleges szokatlan jelenségeket. Még ha nem is közölnek részleteket, elengedhetetlennek tartják megjegyezni, hogy az illető családja kiváló család volt – a nemes jellemet ugyanis örökletesnek gondolták. Bár kevés részletet közöl, Alexandriai Philón például röviden megjegyzi, hogy Mózes szülei voltak a legkiválóbban nemzedékükben (Feldman 2007: 16-17).

Olykor persze előfordulhat, hogy az életrajzi hősök nem előkelő családból származnak. Szókratész például egy szülésznő és egy kőfaragó gyermeke volt. Aelius Theon a retorikai kézikönyvében (progymnasmata) számos módot kínál arra, hogy egy szónok alacsony származását előnyére fordíthatja: mondhatja például, hogy személyét nem tette kisebbé a balszerencse, vagy, hogy bár kisvárosból érkezett, mégis kitűnt a tömegből (Kennedy 2003: 52). Egy ilyen életpálya kétségkívül opció lehetett volna Márk számára is, aki legalább tudott valamit Jézus názáreti származásáról és ács szakmájáról (6,1–6). Ő azonban ehelyett egy teljesen más stratégiát válaszott: a nyitó jelenetben úgy mutatja be Jézust, mint akit egy égi hang Isten fiának nyilvánít (1,9–11). Nem egyértelmű, hogy Márk gondolta-e Jézusról már az esemény előtt is, hogy Isten fia volt. Valószínűbb az, ahogy Michael Peppard érvelt (2011): a megnyílt ég és a kiáradó Lélek Jézus státuszának változását jelenti. Izrael Istene belép az emberek birodalmába és Jézust fiává fogadja – így mind közül Márk Jézusának van a legkiválóbb atyja.

Krisztus megkeresztelkedése. Mozaik az ariánus keresztelő kápolnában, Ravenna.

6. „Fikcionalizálás”

Cicero Polübioszra hivatkozott, hogy alátámassza véleményét (Levelek a barátoknak 5,12), miszerint

a történészeknek ragaszkodniuk kell az igazsághoz, de egy életrajzíró nagyobb szabadsággal bánhat a tényekkel.

A legtöbb életrajz moralizáló célja magával vonta, hogy szerzőik szelektáltak, és hajlottak a karikatúrára és az idealizálásra – ami pedig nem illeszkedett szándékukhoz, azt mind csendben figyelmen kívül hagyták. Az életrajzról szóló közelmúltban megjelent tanulmánygyűjtemény figyelmeztetett az „igazság” és a „fikció” közötti egyszerű ellentétére (De Temmerman és Demoen 2016). Az illető személy „lelkének” feltárása érdekében, hogy Plutarkhosz kifejezésével éljek, az életrajzírók, mivel gyakran csak sejtésekre, a hézagok kitöltésére, szelektálásra és fikcióra voltak utalva, kitaláltak beszédeket, létrehoztak nemzetségtáblákat és más ismert szereplőkkel kapcsolatokat fabrikáltak stb. Az anekdoták természetüknél fogva általában rugalmasok és szinte végtelenségig adaptálhatók. Elvégre az „apokrif történeteket” még napjainkban is gyakran jobban befogadják az emberek, mint akármilyen pontos beszámolót. Gondolhatunk itt George Washingtonra és apja cseresznyefájára.

„Apám, nem tudok hazudni: én tettem kárt a fában”. John C. McRae, 1867

Noha egyes életrajzírók legalább megkísérelték a történelmi igazmondást (erről lásd Keener 2019), a legtöbb életrajz azért a tényszerűség és a sejtés, az értelmezés és az ötletes rekonstrukció keveréke volt.

Kétségtelen, hogy mindez Márkra is ugyanúgy vonatkozik. Bár szerzőnk különböző történelmi pontosságú forrásokra támaszkodhatott, a rendelkezésére álló anyagban kétségtelenül válogathatott, és széles körű narratív és teológiai érdeklődése miatt attól sem riadt vissza, hogy anekdotákkal ékesítse vagy gazdagítsa munkáját. Különösen az ún. „természeti csodákkal” – a vízen járással, a vihar lecsendesítésével, a kenyérszaporítással – színesíthette és tehette kidolgozattabbá elbeszélését, ám

7. Jézus halála

A főszereplő halála mindig fontos egy életrajzban. Ha más nem, ez az a pillanat, amikor a szereplő jelleme leginkább feltárul. A „jó” – vagyis a bátor, összeszedett és nyugodt módon való – elhalálozás növeli a főhős méltóságát, míg a „rossz” halál – vagyis, amit nyafogó és gyáva önvédelmi próbálkozások kísérnek – csak egy semmirekellő életet jellemez. A filozófusoknál a tanító halálának összhangba kellett lennie tanításával. Ez volt a legmeghatározóbb teszt, és a „jó” filozófusnak mindvégig hűségesnek kellett maradni tanításához.

Kétségtelen, hogy Márk olyan halált szán Jézusnak, amit rossz halálnak tekinthetünk: szolga módjára hal meg, keresztre feszítés áldozata lesz. És mégis, ez teljesen logikus következménye annak, amit az önmegtagadásról tanított, továbbá önmagát is szolgának nevezi tanításának szívében a középső szövegegységben (8,22–10,52). Jézus tanítása azzal együtt, ahogyan meghal, minden bizonnyal szembemegy a kultúrával, ellentmond mindannak, amit a kortárs világban tiszteletre méltónak és dicséretesnek tartottak. Mégis mindegyik egy téma: szolgai halál egy radikálisan önmegtagadó élet eredménye.

Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.

Könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy Márk sokféleképpen el tudta volna beszélni Jézus keresztre feszítését. Biztos, hogy sokkal rövidebben is leírhatta volna. Jelenlegi formájában Márké a leghosszabb beszámoló a keresztre feszítésről, amely az ókorból ránk maradt. Szerzőnk nem foglalkozik Jézus testi szenvedéseivel, de sok mondanivalója van megaláztatásáról és szégyenéről, növekvő passzivitásáról és szegényes férfiúi erejéről. Kétségtelen, hogy az evangélium közepén található tanítói részt, amelyet Márk gondosan a szenvedés három megjövendölése köré épített fel, úgy állította össze, hogy az olvasó számítJézus szégyenteljes halálának hosszú beszámolójára. Az egykor magabiztos, erős és együttérző Isten Fia gondosan ügyel saját tanítására és szolgai halált hal a kereszten. Jézus, aki mindvégig hűséges tanításához, felforgatja a római világ becsületkódexét (lásd Bond 2019).

8. Márk biosza mint „evangélium”

Márk kezdősorát sok találgatás övezte: „az evangélium kezdete” (1,1). Ez a nyitó versekre utal vagy a mű egészére? Illetve miért „kezdet”? Ha Márk evangéliumát életrajzként olvassuk, itt is felvet néhány értelmezési lehetőséget.

Az „evangélium” természetesen nem irodalmi műfaj volt. A görög-római világban gyakran többes számban használták a kifejezést a fontos hírek és császári rendeletek kihirdetésére. Amikor Pál „az evangéliumról” beszél, akkor a Jézus halálával és feltámadásával kapcsolatos keresztény igehirdetésre gondol, mint például az 1Kor 15,3b–5 versekben.

Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt az Írások szerint; és megjelent Kéfásnak, majd a Tizenkettőnek.

Bár néha hasonló értelemben használja a szót Márk is, a nagy újítása mégis csak az volt, hogy Jézus életét, nyilvános működését és tanítását belefoglalta abba, amit ő az „evangélium” alatt értett (lásd 1,1.14–15; 8,35; 10,29; 13,10; 14,9).

Amikor az evangélium „kezdetéről” ír, akkor úgy tűnik, hogy mindenre gondol, ami Jézus halálához vezet,

a Jézusra vonatkozó hagyományt pedig immár életrajzosítja

és kijelenti, hogy ennek részét kell alkotnia a keresztény igehirdetésnek. Márk arra biztatja hallgatóságát, hogy a Jézus melletti elköteleződéssel határozza meg önmagát és elkötelezettségét azzal fejezze ki, hogy életét alapítójáról mintázza. A hallgatóság Jézus és egymás iránti szolidaritásukat a közös szöveg iránt mutatott hűségükkel fejezik ki. Ily módon az „evangélium” kifejezés egyszerre bővül és összekapcsolódik egy adott könyvvel vagy könyvekkel, miután mások is írtak még. Aligha csoda, hogy hamarosan ezek a könyvek nem bioszokként, hanem evangéliumok néven váltak ismertté.

9. Márk neveltetési és kulturális háttere

Márknak az életrajzi hagyomány iránti elkötelezettsége arra utal, hogy rangos görög oktatásban részesült. A

• khreiák (anekdoták),
• az exempla
• és a szünkriszisz használata mind arra utalnak,

hogy szerzőjük jól ismerte a görög formákat, még akkor is, ha úgy döntött, hogy élénk és köznyelvi módon fejezi ki magát – például a jelen idő, az „és” kötöszó, valamint a hármas csoportok kitüntetett használatával. Nyelvezete mégsem homéroszi, hanem a görög nyelvű Szentírásra hajaz. Munkájában folyamatosan visszhangzanak a Septuaginta (Lxx) szavai, kifejezései és kádenciái, ahogyan Izrael teológiája és története is minden sorban nyilvánvaló. Úgy tűnik, hogy szerzőnk a görög irodalmi stílust ugyanolyan határozottan elutasítja, mint ahogy Jézus elutasította Róma becsület-szégyen alapú rendszerét. Úgy tűnik, hogy a görög életrajz eredeti felhasználásával van dolgunk: annak irodalmi formáit és szóképeit ötvözi a Szentíráshoz és Istennek Izraellel való kapcsolatának tágabb történetéhez való erős ragaszkodásával. Továbbá, annak felismerése, hogy Márk adósa a görög életrajznak, egy eleven írói kultúrába helyezi őt a keresztény kezdetek legkorábbi időszakában.

Mégsem szabad sokat gondolni Márk tudományos képességeiről, de nem is szabad alábecsülnünk jelentős irodalmi teljesítményét sem.

10. Nem az életrajz az utolsó szó

Az életrajz egyik lenyűgöző jellegzetessége, hogy minden kornak megvan arra a szabadsága, hogy máshogy tekintsen hőseire, és úgy írja újra életrajzaikat, hogy azok meg tudjanak szólítani új nemzedékeket vagy új körülmények között hangozzanak fel. Mindig új dolgokat kell elmondani, új szempontokat felfedezni. Az ókori világ számos szereplőjéről készült több életrajz, gyakran különböző támogatói csoportoktól. Szókratész például több különböző beszámolót ihletett tanítványaitól. Diogenész Laertiosz néhány filozófushoz kapcsolódóan számos életrajz birtokában volt, bár kevés maradt fenn. Egyes életrajzok célja a korábbi beszámolók kiegészítése lehetett, más életrajzok versengtek egymással, vagy éppen egyik helyettesítette a másikat.

Feltehetően ugyanezek a folyamatok mentek végbe Márk és a többi kánoni evangéliummal is. Máté, Lukács és János egyértelműen nagyra tartják Márkot és munkájukhoz mintának tekintik, ugyanakkor nagyon örülnek annak is, hogy megváltoztathatják beszámolóját és az ő Jézus-képét relevánsabbá tehetik a saját hallgatóságuk számára. Megváltoztatják és átrendezik az egyes szövegegységeket, további anyagokat adnak hozzá, gazdagítják a szentírási kapcsolódásokat és egy nagy láncolatban elsőként használják fel a Jézusra vonatkozó hagyományt, amely a nem kánoni evangéliumokon keresztül a mai napig folytatódik. De

a Jézussal kapcsolatos anyag koherens életrajzi hagyományba való öntése, Márknak, Jézus első életrajzírójának köszönhető, aki talán először próbálkozott ilyennel.

Fordította: #BibliaKultúra

A tanulmány hivatkozásai

Bond, Helen K. 2020. The First Biography of Jesus: Genre and Meaning in Mark’s Gospel. Grand Rapids: Eerdmans.

———. 2019. “A Fitting End? Self-Denial and a Slave’s Death in Mark’s Life of Jesus.” NTS 65: 425-42.

Burridge, Richard. 2018. What are the Gospels? A Comparison with Graeco-Roman Biography. 3rd eds. Waco: Baylor.

De Temmermann, Koen, and Kristoffel Demoen, eds. 2016. Writing Biography in Greece and Rome: Narrative Technique and Fictionalization. Cambridge: CUP.

Feldman, Louis H. 2007. Philo’s Portrayal of Moses in the Context of Ancient Judaism. Notre Dame: University of Notre Dame.

Hägg, Tomas. 2012. The Art of Biography. Cambridge: Cambridge University Press.

Keener, Craig S. 2019. Christobiography: Memory, History, and the Reliability of the Gospels. Grand Rapids: Eerdmans.

Kennedy, George A. 2003. Progymnasmata: Greek Textbooks of Prose Composition and Rhetoric. Leiden: Brill.

Peppard, Michael. 2011. The Son of God in the Roman World: Divine Sonship in its Social and Political Context. New York: OUP.

További elmélyülésre a szerző tollából:

Helen K. Bond: The First Biography of Jesus: Genre and Meaning in Mark's Gospel, Eerdmans, 2020.

Márk evangéliumához kapcsolódó bejegyzéseink:

A Márk-evangélium alternatív befejezései

A szerzőről:

Helen K. Bond biblikus tanulmányait a tübingeni, a Durham, valamint a St. Andrews Egyetemen végezte. 2000 óta az Edinburghi Egyetemen tanít Újszövetséggel kapcsolatos tárgyakat és a School of Divinity vezetője. Érdeklődési területe a korai kereszténység szinte minden aspektusa és az a társadalmi, kulturális és vallási kontextus, amelyben megszületett. Publikáció megtalálhatók: https://www.ed.ac.uk/profile/professor-helen-bond

A képek forrása:

e-codices.unifr.ch; mountvernon.org; pixabay; tes.com; wikimedia.