#BibliaKultúra

James Kugel új és egyben utolsó, a The Great Shift [A nagy váltás] című könyvében Kugel ezeket a kérdéseket vizsgálja az idegtudományi eredmények tükrében. (A megközelítés emlékeztet más, nemrégiben megjelent könyvekre, például a Kabbalah: A Neurocognitive Approach to Mystical Experiences [Kabbala: neurokognitív megközelítés a misztikus tapasztalatokhoz], amelyet egy neurológus és egy misztikus tudós közösen írt.) Először is Kugel bibliai kutatásokat használ fel annak bemutatására, hogy az ókori embereknek olyan „én-érzetük” (sense of self) volt, amely alapvetően különbözött a modern nyugati emberétől – és ez tette lehetővé számukra, hogy a próféciákat másképp éljék meg és értelmezzék, mint mi. Aztán tudományos kutatásokat használ fel annak bemutatására, hogy nem szabad feltételeznünk, hogy az ő felfogásuk téves volt. Ha valami, akkor a mi modern nyugati felfogásunk a behatárolt, egyéni énről az anomália. A történelem során a legtöbb ember az ént porózus, a behatolásokra nyitott entitásként fogta fel. Valójában a világ nagy része ma is így gondolkodik.

Kugel több tanulmányt is idéz, amelyek szerint még most is sok egészséges ember hall hangokat – a lakosság mintegy 15 százaléka. Egy nemrégiben készült keresztkulturális tanulmányt is idéz, amelyben a kutatók az Egyesült Államokban, Ghánában és Indiában élő hanghallókkal készítettek interjút. A kutatók „szembetűnő különbségeket” rögzítettek abban, hogy a különböző embercsoportok hogyan vélekedtek a hallott hangokról: Ghánában és Indiában sok résztvevő „ragaszkodott ahhoz, hogy a hanggal kapcsolatos túlnyomó, sőt egyetlen élményük pozitív volt. […] Ezzel egyetlen amerikai sem volt így”.

„Ezek az eredmények azt sugallják, hogy egy társadalom »adottságainak« sok köze van ahhoz, hogyan értelmezik a hanghallást” – a kulturális kondicionálás befolyásolja, hogy egy olyan jelenséget, mint a prófécia, ünnepelnek-e vagy patologizálnak.

Az interjút Sigal Samuel, a The Atlantic volt társszerkesztője készítette.

Könyvének központi állítása, legalábbis számomra, az, hogy a bibliai időkben az embereknek egészen más volt az „én-érzetük”, mint nekünk a modern Nyugaton. Meg tudná magyarázni, hogy mit ért ez alatt?

Azok az antropológusok, akik a miénktől nagyon eltérő kultúrákat tanulmányoztak – Fekete Afrikában, Dél-Amerikában és máshol –, egyre inkább erre a megfoghatatlan elemre összpontosítanak. Egy nép „én-érzete” az az elképzelés, amelyet a fejében hordoz arról, hogy „én magam” ki vagyok, és hogyan illeszkedem a nagyvilágba. Hogy ez miből áll, arról kiderül, hogy társadalmanként és korszakonként nagyon eltérő.

Többnyire hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a bibliai alakoknak ugyanolyan én-érzetük van, mint nekünk. Így amikor a Biblia azt mondja, hogy Isten megjelent Ábrahámnak a sátra előtt, vagy szólította Mózest az égő csipkebokorból, akkor ezeket a dolgokat valamiféle képletes nyelvezetként kell elvetnünk, vagy egyszerűen csak vállat vonunk: Az ilyen dolgok „akkoriban” megtörténtek, de ma már nem.

De ha elég messzire visszamegyünk a bibliai történelemben, úgy tűnik, hogy az ősi izraeliták egészen másképp képzelték el magukat, mint mi.

Az ő gondolkodásukba való belelátás, a dolgok meglátása úgy, ahogyan ők látták azokat, a kulcs ahhoz, hogy megértsük, mit próbál átadni a Biblia.

Azt írja, hogy mi úgy képzeljük el az elménket, mint egy önmagába zárt egységet, amelybe a külső erők nem hatolnak be akaratuk szerint, de az ókori izraeliták a „félig áteresztő elme” (semipermeable mind) modellje alapján működtek. A bibliai szövegben milyen bizonyíték utal erre?

Azért találtam ki ezt a kifejezést, hogy megpróbáljam megközelíteni azt a valóságot, amelyet az ókori izraeliták átéltek, vagy legalábbis teljesen hihetőnek találtak. Az emberi elmébe külső erők behatolhattak. Nemcsak Isten – akit néha úgy ábrázolnak, mint aki az emberek belsejébe hatol, „a veséjüket és a szívüket vizsgálja”, hogy megtudja, mit gondolnak valójában –, hanem különféle „szellemek” is. Némelyikük jóindulatú volt, mások viszont a Sátán által küldött gonosz szellemek voltak, hogy átvegyék a hatalmat. Olyanok voltak, mint a baktériumok: nem lehetett látni őket, de ha egyszer beléd költöztek, átvették az irányítást, és arra kényszerítettek, hogy akaratod ellenére gondolkodj és tegyél dolgokat. Ezért a Biblia és más, ugyanebből az időszakból származó szövegek kifejezetten az ilyen gonosz szellemek elhárítására szolgáló imákat tartalmaznak. Részben ezt értettem a félig áteresztő képesség alatt. Istent nem tudtad megakadályozni, hogy belépjen az elmédbe, de néha meg tudtál akadályozni egy gonosz angyalt.

Mit tanítanak nekünk az idegtudósok a félig áteresztő elméről és arról, hogy ez mennyire volt – és most mennyire – gyakori konstrukció?

Ez volt az a rész, amely a legjobban meglepett. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy van az agyunknak egy központi része, amelyik egyfajta elszámolóházként működik, feldolgozza az összes külső érzékszervi adatot, amely a szemünkön, fülünkön stb. keresztül a fejünkbe jut, majd eldönti, hogy mit gondoljunk és hogyan reagáljunk. A probléma ezzel a képpel az, hogy a tudósok nem találnak semmi olyat az agyban, ami az elszámolóház szerepét töltené be. Fiziológiai értelemben nincs „én magam” (I myself); egy ilyen entitás mentális konstrukciónak tűnik, olyasvalaminek, amit az emberi lények évmilliók alatt fejlesztettek ki, de aminek nincs önálló, fizikai valósága. Ez az „én magam”, úgy hisszük, nem azonos a testünkkel vagy az agyunkkal – van testünk és agyunk, de ezeknek a dolgoknak a birtokosát valahogyan tőlük különállónak, valami fiktív tulajdonosnak, nekem képzeljük el. Ez a legtöbb idegtudós szerint egyszerűen egy mentális konstrukció. A tudománynak nincs szüksége egy „én magamra” ahhoz, hogy megmagyarázza, mi zajlik az agyunkban, de úgy tűnik, nekünk igen.

Antropológiai eredményekre is támaszkodik, hogy alátámassza azt az elképzelést, hogy a porózus én valójában a történelem nagy részében a domináns konstrukció volt, és a világ egyes részein még mindig domináns. Mondana egy példát?

Különösen nagy hatással volt rám az egyik antropológus leírása a délkelet-szudáni dinka népről. Azt írta, hogy semmi sem felel meg a mi elképzelésünknek az elméről, amely közvetíti vagy emlékszik a tapasztalatainkra. Más szóval, nincs semmi „itt bent”, ami aközött állna, ami odakint történt, és aközött, aki most vagyok. Az a kinti dolog egyszerűen csak ott van, és nincs „én magam”, hogy azt perspektívába helyezzem vagy az emlékezet kategóriájába helyezzem.

Az egyik dinka, akit tanulmányozott, arról számolt be, hogy miután bebörtönözték Kartúmban (Szudán fővárosában), egyik gyermekét Kartúmnak nevezte el, részben azért, hogy megvédje magát minden jövőbeli szerencsétlenségtől, amely onnan származhat. Khartoum volt a még mindig aktív szereplő, a férfi pedig csupán egy tárgy, akire potenciálisan újra hatással lehet.

Hogyan segít a félig áteresztő elme modellje megérteni, hogy a bibliai próféták hogyan tekintettek magukra? Szó szerint hangokat hallottak?

Az emberek még ma is hallanak hangokat. Néhányan közülük gyilkos mániákusok, mások viszont teljesen normális életet élnek, csak olyan embereket hallanak, akik nincsenek is ott. Még egy szervezetük is van, a Hearing Voices Movement (Hanghallók Mozgalma), amely évente több száz hanghallót tömörítő kongresszust tart.

Azért kezdtem el érdeklődni ez iránt, mert tudni akartam, mi készteti a bibliai prófétákat arra, hogy azt mondják, amit mindig mondanak: „Isten szólt, hogy ezt mondjam neked”.

Nehéz tudni, de lehetségesnek tűnik, hogy legalábbis néhányuk pontosan ezt értette. Persze, ahogy más tudósok is állítják, a bibliai próféciák egész jelenségének sok köze volt a környező társadalomhoz és annak nyitottságához, hogy egy próféta legyen közöttük.

Frieze of Prophets, John Singer Sargent, 1895

Nagyon hasznosnak találom a kulturális kondicionálással kapcsolatos megjegyzését. A könyvben Jeremiás prófétáról ír: „Talán társadalmának saját feltételezései – magának a próféciának a valóságáról, és ezzel együtt az én-érzet, amelyben Jeremiás és polgártársai osztoztak – tették lehetővé számára, hogy meghalljon egy olyan hangot, amelyre más körülmények között talán teljesen süket lett volna a füle.” És ez feltehetően nemcsak a hangok hallására, hanem a látomások látására is vonatkozik. Manapság sokan a próféták élményeit „hallucinációknak” neveznék és patologizálnák, de úgy tűnik, hogy a bibliai időkben nem ez volt a helyzet.

Nekem tetszik a hallucinációnak az a definíciója, amelyet nemrégiben egy neuropszichiáter javasolt. Nem valami hamis dologról van szó – írta –, hanem „olyan érzékszervi tapasztalatról, amely az érintett érzékszerv megfelelő külső ingerlése nélkül következik be”. Szerintem erről beszélnek egyes bibliai szövegek. Az ember azt hiszi, hogy lát vagy hall valamit, de úgy tűnik, hogy ez egy kicsit úgy működik, mint egy álom. Az álomban az álmodó úgy dolgozza fel azt, amit álmodik, mintha az kívülről jönne, a szeme a szemhéja mögé mered. Amikor az álmodó felébred, azt fogja mondani: „Láttam egy piros ruhás nőt, úgy tűnt, mintha valami buliból jött volna, aztán sikolyt hallottam” – de természetesen a szeme csukva volt, és a füle semmit sem hallott. Ez lehet egy módja annak, hogy megértsük a bibliai hallucinációkat – bár azt nem mondja meg, hogy miért voltak az embereknek ilyenek, vagy hogy miért szűntek meg a későbbi bibliai időkben.

Miért szűntek meg? Miért veszítették el sokan közülünk azt az érzéket, hogy közvetlenül láthatjuk és hallhatjuk Istent?

A világ oly nagy része megváltozott; sőt, már a bibliai korszakban is gyökeresen változásnak indult. Az ókori izraeliták nem voltak tudósok, de fokozatosan kialakult bennük az az érzet, hogy vannak szabályok, amelyek szabályozzák a világban zajló eseményeket, és ezen szabályok felfüggesztése, a csodák egyre ritkábbak lettek. Az emberek még mindig találkoztak Istennel, de határozottan megindult a kívülről befelé való mozgás; a lélek fokozatosan olyanná vált, amilyen korábban soha nem volt, egyfajta isteni szigetté az emberi test közepén. Legfőképpen az emberek én-érzete fejlődött; az isteni többé már nem ott kezdődött, ahol az ember ujjbegye véget ért, és az emberek már nem voltak annyira nyitottak a sarkon túli rejtélyes meglepetésre.

Azt írja rólunk, modern nyugatiakról, hogy „a zord kulturális körülmények, amelyekbe beleszülettünk, eredetileg nyitott, félig áteresztő énünket nagyrészt furcsán elkókadt és elzárt szerveinkké változtatták, amelyek ma már alig tudnak a Külvilág felé nyíló aprócska nyílásukról”. Ez elég negatívan hangzik. Ön szerint az emberek jobban járnak, ha félig áteresztőnek látják az elméjüket? Vagy értelmetlen erről értékítéletet mondani?

Nem tudom, hogy mit gondolna egy marslakó a mi én-érzetünkről, de azt hiszem, van elképzelésem arról, hogy mit mondanának rólunk az ókori izraeliek, miután a sokk elmúlt. Teljesen eltekintve attól, hogy egy olyan világban élünk, amelyben Isten nem játszik nyilvánvaló szerepet, megdöbbenve találkoznának egy olyan én-érzetek, amely egyszerűen hatalmas, gyakorlatilag kitölti az eget. Mindegyikünk olyan fontosnak, olyan nagynak tűnne számukra! Az ő én-érzetük sokkal kollektívabb volt, mint a miénk; a saját létezésük szorosan kapcsolódott a testvéreik, unokatestvéreik és klántársaikéhoz messze földön, és azt, hogy kik voltak, nagyon is meghatározta, hogy kitől származnak, valamint az örökölt társadalmi szerepük is. Mindez, a félig áteresztő képességtől eltekintve, egyszerűen sokkal kisebbé tette őket, mint mi ma vagyunk. Valójában ebből a szempontból a félig áteresztő elme csak egy újabb aspektusa volt az emberi kicsiségnek.

Azt hiszem, a vallások előtt álló kihívás manapság Nyugaton az, hogy megpróbáljanak segíteni az embereknek, hogy reálisabb méretre zsugorodjanak, és aztán hagyják, hogy az isteni átvegye a helyét ott, ahol az emberi abbahagyja.

Fordította: #BibliaKultúra

Forrás:

The Atlantic

A képek forrása:

American Health Imaging; bizevdeyokuz.com; images.squarespace-cdn.com; publishersweekly.com; ucg.org

További elmélyülésre:

Ajánljuk még:

Nem naiv olvasás. Beszélgetés James Kugel professzorral.