A 15 méter magas Titus-diadalív a római hadvezér és későbbi uralkodó, Titus katonai sikerét ünnepli az első zsidó háborúban (66-74). A diadalív híres menóra-paneljével szemben egy másik panel (jobbra) Titust ábrázolja, amint négy ló által húzott szekéren (quadriga) vonul be Rómába. Mögötte Niké, a győzelem istennője áll, és babérkoszorúval, a diadal és a kiválóság hagyományos jelképével koronázza meg.
Tíz évvel ezelőtt (2012. június 5-7.) Steven Fine professzor felmászott egy alumínium állványzatra a magasban, a Via Sacrán, a Forum Romanum-on, és szemtől szembe került a Titus diadalívén ábrázolt menórával. Ekkor egy nemzetközi csapattal együtt sárga okkersárga nyomokat talált a menóra karjain és talapzatán. Ez a felfedezés összhangban van a bibliai, a korai keresztény és a talmudi forrásokkal és főleg, megerősíti a zsidó-római szerző, Josephus Flavius szemtanú leírását az arany menóráról.
The Arch of Titus Project és az újonnan megjelent “The Arch of Titus: From Jerusalem to Rome – and Back” című kötet a zsidó történetre összpontosít, amely most már szélesebb körben bevonható a klasszika- és újszövetségi tanulmányokba, valamint a korokon átívelő római túrákba.
Az interjút Steven Fine professzorral, a Titus-diadalív világelső szaktekintélyével Brenda Lee Bohen készítette.
1143 körül Benedek, a Szent Péter-bazilikához kötődő kanonok megírta a talán legismertebb útikönyvet, a Mirabilia Urbis Romae-t. Ez az útikalauz szinte kizárólag az ókori helyszínekre összpontosított, beleértve mindkét Titus-diadalívet. A két diadalív közötti különbségtétel ismét világossá válik: 1) a Circuson Titus és Vespasianus diadalíve; ... 2) a Santa Maria Nován a nagyobb palota és a Romulus-templom között Titus és Vespasianus hét ágú gyertyatartójának diadalíve, ahol Mózes hétágú gyertyatartója található a frigyládával együtt, a Cartularium tornya lábánál. Miért nevezték a diadalívet a középkorban a „Hétágú gyertyatartó diadalívének”?
A középkorban a diadalív már csak rom volt, önmagának árnyéka, amelyet kétoldalt későbbi építmények és a fölötte lévő torony támasztottak alá. Az összeomlás közeli állapotban lévő boltozatot 1821-től kezdve VII. Pius alatt gondosan átépítették a ma látható, szabadon álló építményre. Ezt megelőzően a híres domborműveket kosz és korom borította, ami mindenféle értelmezést lehetővé tett. A keresztény nézők a bibliai menórát a „frigyládával” együtt „látták”, amelyet a 66-74-es zsidó felkelés zsidó foglyai vittek Rómába. A „frigyláda”, amelyet láttak, valójában a jeruzsálemi templomban található „kitett kenyerek asztala” volt – amelyet Josephus a menórát megelőzve írt le Titus 71 nyarán tartott diadalmenetének leírásában. Ezeket a tárgyakat Vespasianus nyugatra fekvő „Béke templomában” helyezték el (amelyet ma nagyrészt a Szent Damján és Kozma temploma takar), hogy mindenki láthassa.
A késő ókorra azonban ezek a műtárgyak eltűntek, örökre elvesztek – az ellenkezőjét állító ókori, középkori és modern legendák ellenére. A diadalív azonban fennmaradt.
Miért? A diadalíven ábrázolt bibliai edények fontosak a keresztények számára. Gyakran és részletesen említi őket a héber Biblia (a keresztény Ószövetség), valamint az Újszövetség és az egyházatyák is. A menóra és más edények Rómába való áthelyezése az Egyház győzelmét és a judaizmus feletti uralomra jutását jelképezte. A „frigyládást” évszázadokon át a Lateráni Szent Jánosban őrizték, a pápai kápolnát pedig „Szentek Szentjének” nevezték.
A menóra képe a diadalíven a keresztény nézők számára egyértelműen a domborművek legmarkánsabb eleme volt, akik „Titus és Vespasianus hét lámpása diadalívének” nevezték.
A menóra, ahogy héberül nevezik, vizuálisan egyedülálló műtárgy, egyedi formájú és felismerhetőségű szimbólum (ellentétben az asztallal, amely csak egy asztal). A bibliai hagyományban az isteni jelenlétet, „Isten lámpását” jelképezi.
A keresztények számára Krisztus világossága lett, amelyet Titus hozott Rómába. Ezt a pogány császárt Isten küldöttjének tekintették, aki beteljesíti a keresztény próféciát, miszerint „Kő kövön nem maradt [a jeruzsálemi zsidó templomból]”. Úgy vélték, hogy a zsidókat Isten elvetette, és jogosan igázta le őket a kereszténység. A „leigázott zsidók” tehát magukkal viszik saját szent tárgyaikat, amelyeket a római császár átad az Egyháznak.
A diadalív – és különösen a menóra – így a zsidók csaknem két évezredes keresztényüldözését szimbolizálja.
Az egyház csak a 20. sz. második felében, a holokausz eseményeitől által megrázva, tagadta meg ezt a fájdalmas örökséget.
Méltóságukat minden ellenállás ellenére megőrizve a zsidók valami egészen mást láttak. Miközben egyetértettek abban, hogy a menóra hordozói zsidók, egy szerző azt írta, hogy a rómaiak Titus győzelmét ünnepelték a diadalívvel, annak elismeréseként, hogy a zsidó háború keményen megharcolt, hogy Izrael „erős nép”. Nem csoda tehát, hogy a modern zsidók újra beillesztették a zsidó önreprezentációba, és hogy a diadalív menórája ma Izrael állam szimbóluma.
A Knesszet előtti menóra az Egyesült Királyság parlamentjének ajándéka volt Izrael függetlenségének nyolcadik évfordulójára.
Mellesleg legenda, hogy a judaizmus megtiltja a zsidóknak, hogy átmenjenek a boltív alatt – ez a 18. századi romantikus keresztény idegenvezetői hiedelem, amely a modern időkben elterjedt – még a zsidók körében is.
Kevésbé ismert, hogy 80-81 körül a Circus Maximuson egy második Titus-diadalívet is emeltek a zsidó háborúban aratott római győzelem emlékére. Bár nincs bizonyíték arra, hogy ezen a második diadalíven a templomi edényeket szoborszerűen ábrázolták volna, miért fontos a felirat, amely a következőket tartalmazta? Ki tudná ezt fejteni?
SENATUS POPULUSQUE ROMANUS IMPERATORI TITO CAESARI DIVI VESPASIANI FILIO VESPASIANI AUGUSTO PONTIFICI MAXIMO TRIBUNICIA POTESTATE X IMPERATORI XVII CONSULI VIII PATRI PATRIAE PRINCIPI SUO QUOD PRAECEPTIS PATRIS CONSILIISQUE ET AUSPICIIS GENTEM IUDAEORUM DOMUIT ET URBEM HIERUSOLYMAM OMNIBUS ANTE SE DUCIBUS REGIBUS GENTIBUS AUT FRUSTRA PETITAM AUT OMNINO INTEMPTATAM DELEVIT.
Grüll Tibor fordításában:
A senatus és a római nép Imperator Titus Caesar Vespasianus Augustusnak, az isteni Vespasianus fiának, pontifex maximusnak, a tribunusi hatalom tízszeres (birtokosának), tizenhétszeres imperatornak, nyolcszoros consulnak, a haza atyjának, princepsének [ajánlja ezt a diadalívet], amiért atyja parancsára, tanácsára és fővezérsége alatt a zsidó népet leigázta, és Jeruzsálem városát, amelyet őelőtte minden vezér, király és nép hiába próbált meg, vagy meg sem kísérelt (elfoglalni), elpusztította.
A Circus Maximus-on található Titus-diadalív, akárcsak a Via Sacrán lévő párja, egy nagyon feltűnő és nagyméretű építmény volt, amely a hatalmas stadion keleti végén helyezkedett el. Az ókori képek erről a diadalívről és a közelmúltban végzett ásatások egy hatalmas és lenyűgöző emlékművet mutatnak, amelyet Titusnak építtetett bátyja és utódja, Domitianus.
Sajnos a boltívet díszítő domborművek nem maradtak fenn. Vajon hasonlóan díszítették, mint a híresebb boltívet?
Numizmatikai bizonyítékok arra utalnak, hogy az Amphiteatrum Flaviumot – amelyet ma Colosseumnak neveznek – egy nagy szobor díszítette, amely egy pálmafát – Júdea jelképét – ábrázolt, amelyet megkötözött és térdelő zsidó foglyok szegélyeztek. Hasonló képek jelentek meg a flaviusi Ízisz-diadalíven, és mindenütt megtalálhatóak a Judaea Capta, „rabul ejtett Júdea” feliratú pénzérméken, amelyeket mindhárom flaviusi császár veretett. Valójában a Judaea Capta volt a római császárok által valaha kibocsátott legnagyobb érmék típusa – ami sokat elárul arról, hogy a zsidók feletti flaviusi győzelem üzenete mennyire fontos volt a feltörekvő dinasztia számára.
A Circus Maximuson lévő Titus diadalív felirata mára elveszett. Egy keresztény szerző azonban lemásolta a 8. vagy 9. században. Megtévesztő és önmagát dicsőítő állítása, hogy „amelyet őelőtte minden vezér, király és nép hiába próbált meg, vagy meg sem kísérelt (elfoglalni)”. A rómaiak nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Jeruzsálemet Pompeius foglalta el i.e. 63-ban, majd ismét Gaius Sosius római hadvezér i.e. 37-ben. Ez a megtévesztés jól tükrözi, hogy mennyire fontos volt a Flaviusok számára, akik csak „a négy caesar éve” (69) után vették át a hatalmat, hogy megerősítsék dinasztiaként való legitimitásukat és a „békét”, amelyet a birodalomnak hoztak. Különösen igaz volt ez Domitianusra, aki nem volt olyan népszerű, mint az apja vagy a bátyja.
A polikrómia ókori művészete mostanra az érdeklődés egyik fő témájává vált. A Vatikáni Múzeumban például a tárlatvezetők megmutatják és elmagyarázzák, hogy az ókori római szobrok eredetileg hogyan készültek teljes színben. A tárlatvezetők ezt megerősítésképpen úgy mutatják meg, hogy megállnak Augustus Prima Porta szobrának polikróm rekonstrukciója előtt. Amikor Ön és csapata felfedeztek néhány sárga festékpöttyöt a menóra karjain és talapzatán – ezzel végleg megerősítve a Biblia, Josephus és a rabbinikus írások tanúságát minden olvasója számára, hogy a menórát sárgára festették. Hogyan sikerült Önnek és csapatának zseniálisan rekonstruálnia ezt a létfontosságú leletet, hogy bebizonyítsa, hogy az egész tábla színes volt?
A menóra-panel rekonstruálása, majd színezése nagyon lassú folyamat volt. A kitett kenyerek asztalának színezése könnyű volt. A menórához hasonlóan aranyszínű volt, ezért a menórán található okkersárgára színeztük. Ezután következtek a szarvak, amelyeket a Szentírás és a későbbi források ezüstként írnak le, ezért követtük a pompeii freskókon látható korabeli ezüstképeket, és szürkére festettük őket. A többi színt más pompeii és herculaneumi freskók alapján választottuk. A rekonstrukciónk egy hipotézis, amely korrigálható.
Az általunk választott színeket ugyanolyan fényerővel reprodukáltuk, mint a menórán található festéket. Ne feledje azonban, hogy a festékek idővel kifakulnak, így az egész tábla még hónapokkal a festés után is sokkal kevésbé lett volna fényes. A diadalív fölött elhaladó Nap is jelentős és változó árnyékokat eredményezne. Nem tettünk kísérletet arra, hogy festőibb módon fejezzük be a művet, ahogyan azt a rómaiak tették volna, és nem egyediesítettük a különböző fejeket sem, amelyeket az egyetlen fennmaradt fejről „klónoztunk”.
A Yeshiva Egyetem mesteremberekkel, iparművészekkel, kurátorokkal és digitális szakértőkkel együtt keltette életre a New York-i Titus-diadalív történetét. Mit szeretne megosztani arról, hogyan sikerült a csapatának létrehoznia a Titus diadalív életnagyságú másolatát?
A kiállítás örömteli volt. Az ókori érméktől a kortárs művészetig terjedő műtárgyakkal bemutathattuk a diadalív történetét és két évezredes jelentőségét. A kiállítás csúcspontja a menóra teljes méretű modellje volt, amely a milánói Unocad cég által számunkra készített szkennelés alapján készült. Partnerünk, Donald Sanders és csapata a VIZIN: Institute for the Visualization of History cégnél készítette a modellt. A kiállítás látogatói többé-kevésbé úgy tekinthették meg a diadalív tábláját, ahogyan az megmaradt. Ezután látták a márvány rekonstrukciónkat a plasztikus modellre vetítve, majd a mi hipotetikus színrekonstrukciónkat. Fantasztikus volt!
Steven Fine kultúrtörténész. Főleg az ókori judaizmus irodalmával, művészetével és régészetével foglalkozik.
Forrás:
The Toronto Tribune
Képek forrása:
The Toronto Tribune; Wikipedia.
