#BibliaKultúra

Azt mondani, hogy az ember vagy a mindenség hebel, nem ugyanaz, mint azt állítani, hogy az ember vagy a mindenség „hiúság”. Az első esetben ugyanis a metafora „hordozója”, vagyis a kép, jelen esetben a „lehelet”, azt a tulajdonságot ruházza rá a metafora „tartalmára” vagy „referenciájára” – vagyis arra, amiről valójában szó van: az emberre, a mindenségre vagy más valóságokra –, hogy múlékony, rövid életű, egy tömörített hasonlat formájában: „az ember (olyan, mint) egy lehelet”. Ez azonban nem tartalmaz erkölcsi ítéletet. A második esetben viszont a konkrét és semleges kép helyébe elvont fogalmak lépnek, amelyek eleve negatív jelentésárnyalattal bírnak, így az alapjelentéshez – „rövid ideig tartó” – hozzájárul egyfajta elítélő felhang is.

A hebel eredeti jelentése azonban nem hordoz etikai töltetet, hanem „semleges” marad. Ha a zsidó és keresztény hagyomány elhagyta a héber szöveg erkölcsi semlegességét, és moralizáló értelmezés felé fordult, az éppen a görög Septuaginta fordításának volt köszönhető.

A görög mataiótēs (Septuaginta), amikor a konkrét „lehelet” képe helyébe az elvont „hiúság”, „semmi”, „múlékonyság” fogalmát állítja, az emberi lét teremtményi gyengeségét erkölcsi tökéletlenséggé és jellemének hiúságává változtatja. Így az emberek többé nem természetüknél fogva leheletből valók, és napjaik sem árnyékok – ahogyan a Zsolt 143,4 LXX mondja: ánthrōpos mataiótēti ōmoiṓthē, ai ēmérai autoũ ōseì skià parágousin („az ember a hiúsághoz lett hasonló, napjai úgy múlnak el, mint az árnyék”) –, hanem inkább, a Zsolt 61,10 LXX szerint mátaiosz és pseudeĩs, vagyis megbízhatatlanok és hazugok: így torzította el a Septuaginta az emberi lény törékenységéről szóló általános megállapítást erkölcsi ítéletté gonoszsága fölött.

A Prédikátor valószínűleg a Zsoltárok és a Jób könyve ihletésére írta meg gondolatait (Zsolt 39; 62; 144; Jób 7,16), amelyek a hebel szót használják az emberi élet rövidségének és mulandóságának leírására – ezt többnyire az ember bűnének következményeként értelmezik. Ez a nézőpont azonban idegen Qohelet szemléletétől, aki egyszerűen csak leírja, hogyan jelenik meg a valóság „a nap alatt”, anélkül, hogy ítéletet mondana arról, milyen is a dolgok valódi természete.

Qohelet még tovább is viszi a hebel zsoltárokban megjelenő látását: azt mutatja be, hogy nemcsak az ember, hanem minden a nap alatt létező teremtmény múlandó, még akkor is, ha ennek semmi köze az ember engedetlenségéhez (Ter 3). „Lehelet” az ember élete, munkájának gyümölcse, fáradozása, örömei és nyeresége, sőt maga a teremtett világ is, noha azt Isten jónak és igaznak alkotta.

Azonban semmi moralizáló nincs a szó héber használatában, csupán annak leírásáról van szó, hogyan tűnik fel a valóság „a nap alatt” – vagyis ebben a világban –, amely nagyon távolinak látszik attól, ahogyan „a nap fölött” – vagyis az isteni rendben – elrendeltetett, illetve ahogyan a hagyományos bölcsek szemlélik. Ezek a bölcsek ugyanis, bensőséges, bizalomteli, meghitt kapcsolatuk révén Istennel, biztosak abban, hogy a torzulások és törékenységek, amelyeket emberi szemmel ilyennek látunk, valójában – ha az isteni cselekvés összefüggésében nézzük őket – egy magasabb rendű terv részei.

A mataiótēs mataiotḗtōn kifejezést a legkorábbi latin fordítók szó szerint adták vissza vanitas vanitatum alakban, és ezt megőrizte Szent Jeromos is. Ő a Préd 1,2 verséhez írt kommentárjában kijelenti, hogy a héberben a „hiúságok hiúsága” így áll: abal abalim, „amit a Hetvenes fordítók kivételével mindenki hasonlóan fordított: Atmós atmídōn vagy atmõn, amit mi a gyorsan szertefoszló füstgőznek vagy könnyű leheletnek nevezhetünk” (Commentarius in Ecclesiasten, in J.P. Migne [PL], VI).

Jeromos világosan tudatában volt annak, hogy a héber hebel szó nedves gőzre utal, mégis a Septuaginta fordítását követve a vanitas („hiúság”) kifejezést választotta, ezzel megnyitva az utat ahhoz az értelmezéshez, amely szerint a Prédikátor könyve a világias dolgok megvetésére, azok mulandósága miatt való elutasítására buzdít. Pedig éppen Aquila, Szümmakhosz és Theodotion fordítása – atmís/atmós atmídōn (szó szerint: „füstök füstje” vagy „gőzök gőze”) – adja vissza hűen az eredeti héber szó alapjelentését. Jeromos fordítását azonban, amelyben a vanitas szóban jelen van a vanus („üres”) latin gyöke, a legtöbb keresztény értelmező átvette és megtartotta.

Jeromos 389 körül írta meg kommentárját a Prédikátor könyvéhez, tanítványa, Blesilla emlékére, akivel korábban már együtt olvasták a szöveget. A kommentárt a Vetus Latina alapján készítette, de figyelembe vette a héber eredetit, a görög kommentátorokat és egy rabbinikus magyarázatot is. Úgy tűnik, különösen a nem kánoni görög szövegekkel való összevetés volt számára fontos. Ennek kapcsán az előszóban (381–382) Jeromos felidézi:

„[…] amikor még Rómában voltam, és a Prédikátor könyvét olvastam Szent Blesillának, hogy ösztönözzem őt e világ megvetésére, és mindazt, amit a világban látott, semminek tartsa […]”.

Ez az állítás egy olyan értelmezést indít el, amely a Prédikátor könyvét a világból való aszketikus elvonulás kulcsával olvassa, s ezen az úton haladnak tovább az egyházatyák is, akik kommentárjaikban ezt a szemléletet erősítik meg, és ez az örökség minden későbbi aszketikus értelmezésre is nagy hatással lesz.

Ahhoz, hogy megértsük, milyen döntő fontosságú volt az egyházatyák hozzájárulása, elegendő egy pillantást vetni néhányuknak a hebel előfordulásaira vonatkozó értelmezésére a Prédikátor könyve 1,1–12-ben. Azonnal láthatóvá válik, miként hajlítják az eredeti szöveget abba a moralizáló irányba, amelyre az imént utaltam.

Nüsszai Gergely szerint (Homíliák a Prédikátorról, 1):

„A Prédikátor tanítása kizárólag az Egyház életére irányul: azt akarja megmutatni, milyen utakon járva lehet erényes életet élni. E könyv célja ugyanis az, hogy az értelmet a testi érzékelés fölé emelje, és az emberi lelket – amely mindazt elhagyja, ami e világban fontosnak és szépnek tűnik – a nem érzékelhető valóságok felé fordítsa, és olyan javakat kívánjon, amelyeket az érzékek nem képesek elérni”.

Egy másik részletben, A világtól való elmenekülés című művében Ambrus világosan kapcsolatba hozza az üdvösséget e világból való „meneküléssel”, támaszkodva a Prédikátor latin fordítására, amelyben a vanitas kifejezés nyilvánvalóan moralizáló jelentést kap, és minden szórakozást értéktelennek minősít, mivel ezek (a latin divertĕre, „elterelni” igéből) elfordítják az ember tekintetét Krisztustól (Ambrus, A világtól való elmenekülés, 1,4):

„Helyesen mondja Dávid, aki megtapasztalta, mennyire veszedelmes még az emberi tekintet is, hogy boldog az, aki minden reményét az Úr nevébe veti. Az ilyen ugyanis nem fordul a hiúságok és őrültségek felé, ha mindig Krisztusra irányul a figyelme, ha lelkének szemeivel állandóan őt nézi. Ezért ismét hozzá fordulva mondja: Fordítsd el szememet, hogy ne lássák a hiúságot (Zsolt 118,37). Hiúság a cirkusz, mert semmi haszna; hiúság a lovak gyorsasága, mert nem ad biztosítékot az üdvösségünkre; hiúság a színház, hiúság minden szórakozás. Minden, ami ebben a világban van, hiúság – mondta a Prédikátor. Ezért aki üdvözülni akar, emelkedjen a világ fölé, keresse az Igét Istennél, meneküljön e világból, hagyja el a földet. Nem értheti meg azt, ami van és örökkévaló, ha előbb el nem menekül innen.”.

Alexandriai Atanáz a Szent Antal élete című művében – a Préd 2,18–23 alapján – arra buzdít, hogy mondjunk le e földi javakról, különösen a gazdagságról, hogy elnyerhessük a mennyek országát (Alexandriai Atanáz, Szent Antal élete, 17,3–6):

„Ha birtokában volnánk az egész földnek, és lemondanánk róla, mindabból, amiről lemondtunk, semmi sem volna méltó a mennyek országához. Ahogyan az, aki megvet egy rézből készült drachmát, hogy száz aranyat nyerjen helyette: ha valaki az egész föld ura, és mégis lemond róla, keveset veszít, de százszor nagyobbat nyer. Ha az egész föld nem ér fel az éggel, akkor az, aki néhány mezőt, házat vagy aranyat hagy el, mintha semmi értékesről nem mondana le, nem dicsekedhet, és ne is csüggedjen lemondása miatt. Azt is emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy ha nem mondunk le a gazdagságról a lélek erénye, az Úr akaratának tiszteletben tartása miatt, akkor amikor meghalunk, úgyis olyanokra hagyjuk azt, akikre nem szeretnénk – amint a Prédikátor is mondja: Meggyűlöltem minden munkámat, amit a nap alatt végeztem, mert örökül kell hagynom azt utódomra. És ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga? Miért ne hagynánk tehát el mindent, a vallásosság erénye által indíttatva, hogy elnyerjük a mennyek országát?”.

 A Qohelet Targum vatikáni kéziratának (Ms Urb. Ebr. 1) első oldala.

Ebbe a mozgásirányba illeszkedik a zsidó hagyományon belül a Qohelet-targum is, amelyet feltehetően a 7. században állítottak össze. A Maszoréta szöveg arámi nyelvű fordítás-parafrázisában a Préd 1,2–3 versei így olvashatók:

„[2] Amikor Salamon, Izrael királya a prófécia lelkében megpillantotta Roboámnak, a fiának a királyságát – azt a királyságot, amely a jövőben kettészakad majd Jeroboám, Nábát fia által –, amikor meglátta Jeruzsálemet és a Templomot, amelyek romba dőlnek majd, és Izrael házának népét, amely száműzetésbe kerül, így szólt szavával: »Hiúságok hiúsága ez a világ, hiúságok hiúsága mindaz, amiért én és apám, Dávid fáradoztunk, és minden hiúság. [3] Milyen haszna van az embernek halála után mindabból a fáradozásból, amelyben a nap alatt ebben a világban fáradozott – azon kívül, hogy a Tórával foglalkozik, hogy teljes jutalmat nyerjen az eljövendő világban, a világ Urának színe előtt?«”

A 3. vers minden kétséget kizáróan világossá teszi, hogy a hebel moralizáló jelentést kapott. A targumista ugyanis átalakítja az eredeti héber szöveg kérdését – „Mi haszna van az embernek mindabból a fáradságból, amiben fáradozik a nap alatt?” – egy kijelentéssé, amely szerint e világ minden munkája hiábavaló, ha nem a Tórával való foglalkozásra irányul, hogy az ember jutalmat kapjon a túlvilágon Istentől. Ez a gondolat teljesen idegen Qohelet héber szövegétől, amely nem számol az eljövendő világ lehetőségével.

Hasonló értelmezések vetik el annak az eszmeiségnek a magvát, amelyből kinő majd egy olyan mű szélsőségessége, amely a középkorban széles körben elterjedt és nagy népszerűségre tett szert: De contemptu mundi, sive de miseria conditionis humanae (A világ megvetéséről, avagy az emberi lét nyomorúságáról) Lotario di Segni tollából, a későbbi III. Ince pápa műveként. Ez a könyv az aszketikus világmegvetés témáját terjeszti, az emberi lét lenézésével együtt, olyan kétségbeeséssel és szorongással telítve, amelyet csupán a túlvilági üdvösség reménye enyhít némileg (Első könyv, II. fejezet: Az emberi anyag hitványságáról):

„Mert az emberek és az állatok pusztulása ugyanaz, sorsuk egyforma, és az embernek nincs semmivel sem többje az állatnál. A földből származtak, és a földbe térnek vissza mindnyájan (Préd 3). Ezek nem akármelyik ember szavai, hanem a legbölcsebb Salamonéi. Micsoda tehát az ember, ha nem sár és hamu?”.

Ez a szemlélet egyre inkább elmélyül, és csúcspontját az Imitatio Christi (Krisztus követése) című jámborsági műben éri el, amely a keresztény lelkiség egyik legismertebb könyvévé vált már a középkor óta. A művet általában az ágostonrendi szerzetes Kempis Tamásnak (kb. 1380 – 1471, Kempen–Zwolle) tulajdonítják, és már a legelső fejezeteiben megtaláljuk a Prédikátor ismert refrénjének idézését, annak torzított, moralizáló „hiúság”-értelmezésével.

„[…] Hiúságok hiúsága, minden hiúság” (Préd 1,2), kivéve, ha az ember Istent szereti és csak neki szolgál. Ez a legnagyobb bölcsesség: az égi országokra törekedni, megvetve ezt a világot.

Hiúság tehát a gazdagság hajszolása, hiszen az elmúlik, és balgaság abban reménykedni. Hiúság a kitüntetésekre áhítozni és magas rangra törni. Hiúság testi vágyak után futni, és olyan dolgokat kívánni, amelyekért majd súlyosan kell bűnhődni. Hiúság hosszú életre vágyni, de keveset törődni azzal, hogy jól éljünk. Hiúság csak a jelen élet dolgaival foglalkozni, és nem tekinteni előre, a jövőre már most. Hiúság szeretni azt, ami gyorsan elmúlik, és nem sietni oda, ahol az öröm örökké tart.

Emlékezz gyakran erre a mondásra: „A szem nem telik be a nézéssel, a fül nem telik be a hallással” (Préd 1,8). Igyekezz tehát elfordítani szívedet az itteni látható dolgok szeretetétől, és irányítsd azt a fenti, láthatatlan valóságok felé. Mert aki érzékei után megy, beszennyezi lelkiismeretét, és elveszíti Isten kegyelmét.”