Ted Wright független kutató, régész cikkét tolmácsoljuk magyar nyelven. A cikk azzal a céllal íródott, hogy egy modern bevezető jellegű bestiáriumként szolgáljon, egy útmutató a sárkányokról, kígyókról és mitikus lényekről, ahogyan azokat az ókori és középkori világban értelmezték. Kifejezetten a modern közönség számára íródott, akik hajlamosak azt gondolni, hogy sárkányok nem léteznek, vagy nem valóságosak. A szerző horizontja az ókori bibliai szövegektől a középkoron át egyészen Tolkien sárkányáig ível.
Ha utánanéznél a sárkány szó szótári definíciójának, talán valami olyasmire bukkannál, hogy „a sárkány egy tűzokádó, mitikus, hüllőszerű lény, amelyet a középkorban élt emberek találtak ki, és amely a gonoszt és/vagy a káoszt szimbolizálta”. De mi is pontosan a sárkány? Egy valódi lény, amelynek van DNS-e? Vagy csupán egy tudomány előtti nép fantáziadús találmánya, hogy segítsen értelmet adni a világnak, amelyben éltek? A kérdést, hogy pontosan hogyan definiáljuk a sárkányokat, számos más élőlényre is feltehetnénk: a tehenektől és a kutyáktól kezdve a lovakon át a vízilóig és a kacsacsőrű emlőséig. Umberto Eco olasz filozófus Kant és a kacsacsőrű emlős című könyvében a szavak és a valóság e különös metszéspontját vizsgálja. A bevezető sorokban rávilágít arra a filozófiai problémára, amellyel a modern gondolkodóknak a dolgok megfelelő definiálásával kell szembenézniük. Azt írja:
Miről is szól ez a könyv? A kacsacsőrű emlősön kívül macskákról, kutyákról, egerekről, lovakról, de székekről, tányérokról, fákról, hegyekről és más olyan dolgokról is, amelyekkel nap mint nap találkozunk, és arról, hogy miért tudjuk megkülönböztetni az elefántot a tobzoskától (s hogy általában miért nem nézzük kalapnak a feleségünket). Arról a roppant horderejű filozófiai kérdésről van szó, amely Platón óta a mai kognitivistákig mindig is foglalkoztatta a gondolkodókat, s amelyet még Kantnak sem sikerült nemhogy megoldania, de még csak kielégítő módon megfogalmaznia sem.[1]
A sárkányok vagy bármi más meghatározása triviálisnak tűnhet, de ez a kérdés a lényegét érinti annak, hogy mi különbözteti meg az embert, mint Isten képmására teremtett racionális teremtményt az állatoktól. Peter Kreeft filozófus a Socratic Logic című könyvében azt mondja, hogy „a logikában a meghatározás kulcsfontosságú. A definíció ugyanis megmondja, hogy mi egy dolog; és ha nem tudjuk, hogy mi egy dolog, az elme első aktusával, akkor nem tudjuk, hogy az elme második aktusában mit állítsunk róla, és így nincsenek előfeltételeink az érvelésünkhöz (az elme harmadik aktusához).” [2]
Az ókori és a középkori elme intuitív módon tudta, hogyan kell meghatározni a valóságos és a képzeletbeli dolgokat (például a sárkányokat stb.), és megértették jelentőségüket egy hierarchikusan felépített és rendezett világegyetemben, mint egy isteni Elme vagy Építész termékét. A The Discarded Image c. munkájában C. S. Lewis a bolygók mozgását irányító törvényekről folytatott elméleti beszélgetés során rávilágít a modern és a középkori gondolkodó közötti különbségre.
Azonnal felmerül a kérdés, hogy a középkori gondolkodók valóban hittek-e abban, hogy az általunk ma élettelennek nevezett anyagnak vágya és akarata van…Ha megkérdezhetnénk egy középkori tudóst: „Akkor miért beszélsz úgy, mintha így lenne?”, talán viszontkérdéssel válaszolna, „De vajon nem érted-e sokkal inkább szó szerint, amikor a törvényekről és az engedelmességről beszélsz, mint amikor én a „kindly enclyning” kifejezést használom. [3]
A fordító megjegyzése: A „kindly enclyning” kifejezés hozzávetőleges fordításban „gyengéden körülölelő”. Ennek a tana közismert volt és a gravitáció előfutáraként lehet tekinteni, miszerint a tárgyak szimpátiák hatására keresik természetes helyüket a világegyetemben: a tűz emelkedni, a föld zuhanni igyekszik. Ahogy a ma ismert természeti törvény, ez is egy metafora volt; nincs bizonyíték arra, hogy az anyagnak akaratot vagy vágyat tulajdonítottak volna, éppúgy, ahogy mi sem tekintjük az anyagot szó szerint törvénytisztelőnek. Sőt a középkori gondolkodók metaforája kevésbé volt antropomorf, hiszen egy állat hajlamos lehet a hajlamra, de csak az ember képes engedelmeskedni a törvényeknek
Hasonlóképpen gondolkodik Owen Barfield a Saving the Appearances: A Study in Idolatry c. művében, amelyben ezt mondja:
Amikor arról vitatkozunk, hogy egy adott szónak milyen jelentést kell tulajdonítani egy adott mondatban, az etimológiával nem megyünk sokra. Csak a gyerekek rohannak a szótárhoz, hogy eldöntsék a vitát. Ha viszont a jelentés természetét, valamint a gondolat és a dolgok közötti összefüggést akarjuk vizsgálni, nem nélkülözhetjük az etimológiát. [4]
Az ókori és a középkori gondolkodók számára úgy tűnik, lényegtelen volt, hogy a valóságban léteznek-e tűzokádó sárkányok (bár nagyon is létezhetnek!), a modern elmét azonban korlátozza a tudományos rendszertanhoz való szigorú ragaszkodása, és nem tudja megmondani, hogy mi a sárkány, és mit szimbolizál. Amint azt G. K. Chesterton megjegyzi Az örökkévaló ember c. művében:
A szonettet nem adjuk a matematikus kezébe, vagy a dalt a számítógépet kezelő fiúéba […] az egész baj abból származik, hogy az ember ezeket a történeteket megkísérelte kívülről nézni, mintha tudományos tárgyak lennének […] Ám a képzeletbeli nem azonos a lehetetlennel. Nem azt követi, amit a modemek szubjektívnek neveznek, amikor valamit hamisnak gondolnak. [5]
Mivel a gondolkodás elszakadt a kozmosz természetfeletti értelmezésétől, a felvilágosodás óta a gondolkodók a teológiával átitatott világegyetemet egy profánabb, sterilebb világegyetemre cserélték, amelyet már nem „áraszt el Isten nagysága”, ahogy Gerard Manley-Hopkins mondaná. A modern gondolkodók elképzeléseivel ellentétben a középkori gondolkodók és írók nem naiv parasztok voltak, akik mindent a fantasztikum vagy a képzelet szemüvegén keresztül láttak. Ahogy Lewis fogalmaz,
A középkori ember a legjellemzőbb módon nem volt álmodozó vagy csapongó. Szervező, rendszerező, rendszeralkotó volt, aki „mindennek meg akarta találni a helyét, és mindent a maga helyén akart tudni”. A megkülönböztetés, a definiálás, a táblázatba foglalás volt az öröme. Bár tele volt viharos cselekedetekkel, ugyanúgy tele volt a formába öntés vágyával.... Tökéletes példa erre Aquinói Summa Theologiae című műve és Dante Isteni színjátéka; olyan egységes és rendezett, mint a Parthenón vagy az Oidipusz király, olyan zsúfolt és változatos, mint egy londoni terminál munkaszüneti napon. [6]
Jelen cikk célja, hogy egy modern bevezető jellegű bestiáriumként szolgáljon, egy útmutató a sárkányokról, kígyókról és mitikus lényekről, ahogyan azokat az ókori és középkori világban értelmezték. Kifejezetten a modern közönség számára íródott, akik hajlamosak azt gondolni, hogy sárkányok nem léteznek, vagy nem valóságosak. Ennek érdekében a sárkányokat nem „steril bálványokként, amelyekben nincs élet”, ahogy Barfield mondaná, hanem úgy vizsgáljuk, ahogyan azt a középkori és az ókori gondolkodók vagy az ókori bibliai írók értették, szimbolizálták és rendszerezték, és ennek nyomán J. R. R. Tolkien és Lewis irodalmi műveiben.
Arisztotelész, Linné és a modern rendszertan megalkotása előtt az ókori és középkori gondolkodók a valóságot listák vagy katalógusok formájában rendezték el. Ez a legegyszerűbb gyakorlat, amely azonban végtelen és mélyreható lehetőségekkel és használati módokkal rendelkezik. [7]
A lista és a sárkány: a valóság osztályozása
Az ember a lejegyzett történelem kezdete óta készít listákat. Az Édenkertben Ádám elnevezte és ezzel együtt felsorolta az állatokat, „a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” [8] Az ókori Mezopotámiában, az írás kialakulásának hazájában az írástudók tematikusan rendezett szójegyzékek segítségével rendszerezték tudásukat. Az i. e. 2. évezred elején jelent meg az Urra hubullu elnevezésű ékírásos táblák gyűjteménye, amely egyfajta proto-enciklopédiának számított, és témák szerint volt elrendezve. A sumér és akkád nyelven írt Urra hubullu egy lexikális lista volt a háziasított és nem háziasított állatokról, beleértve a madarakat is (13-15. tábla). [9] Ezek a táblák ma a párizsi Louvre Múzeumban találhatók, ironikus módon a modern Nagy Francia Enciklopédia szülőhelyén, amelyet a francia felvilágosodás gondolkodói, például Diderot és Voltaire ihlettek.
Az ókori Mezopotámiában az állatokat és az őket ábrázoló szimbólumokat széles körben használták az emberiség által ismert legelső írásokban, amelyeket piktogramoknak neveztek. Az i. e. negyedik évezred végén az ókori Urukban (Mezopotámia) jelentek meg a világ első piktográfiai táblái a régészeti feljegyzések szerint. [10] Ezek az agyagtáblák a „képszavakkal” az ékírás (vagy ék alakú írás) előfutárai voltak, melyek később a világ legelső irodalmi műveinek, Atrahasis mítosza, az Enúma elis, Gilgames-eposz stb. lejegyzésére használtak. E korai képírásos jelek közül néhány ékírássá alakult át, ahogy Seton Lloyd asszirológus megjegyzi:
A korai írásmódban használt néhány jelnek felismerhető megfelelője van a későbbi korok fejlett ékírásában, és ennek megfelelően jelentésük is ismert. Olyan állatokra, mint a juhok, kecskék, szarvasmarhák és szamarak, lehetett következtetni. A vadászattal és vadászattal kapcsolatos szavak is előfordulnak, míg a kereskedők nevei a kereskedelmi tevékenységre engednek következtetni. [11]
A korai ékírásos táblák, amelyek szavakat, élelmiszereket, árucikkeket, üzleti tevékenységeket és állatokat soroltak fel, csak a kezdetet kezdetét jelentették. [12] Az ókori és középkori világ (amelyből a nyugati civilizáció született) alapvető elemeiben alkalmazta ezeket az egyszerű listákat a valóság rendezésére és a világ logikai strukturálására. Homérosz Íliász c. művében, amely a nyugati irodalom egyik alapműve, háromszáz verset szentel a Trója felé hajózó görög hajók listázásának. Briliáns kötetében, A lista mámora (2009) c., Umberto Eco az emberiség felsorolásra, rendszerezésre és katalogizálásra való hajlamát vizsgálja az irodalom, a művészet és a korai tudományok káprázatos példáinak tükrében. A lista funkciója olyan széles és változatos lehet, mint pont maga a lista vagy a katalógusok száma. Eco szerint egy lista számos funkciója közül az egyik az volt, hogy közvetítse a végtelenség érzetét. Eco így fogalmaz:
Egy ponton Homérosz érzékeltetni akarja a görög hadsereg mérhetetlenségét, és azt, hogy a rettegő trójaiak milyen embertömegeket látnak a tengerparton elterülni. Először egy összehasonlítással próbálkozik: ez az embertömeg, amelynek karjai elzárják a napfényt, olyan, mint az erdőben tomboló tűzvész. Olyan, mint a ludak vagy darvak hada, amely, mintha mennydörgésként szelné át az eget. De nem jön segítségére egy metafora sem, a Múzsákat hívja segítségül: „S most, Múzsák, ti beszéltek: olümposzi bérceken éltek, istennők vagytok, s mindent jól látva ti tudtok, míg minekünk csak hírhallásunk, semmi tudásunk: kik voltak danaók fejedelmei és vezetői? Én sokaságukat el nem mondom, nem nevezem meg, nem tudnám, ha akár tíz nyelvem volna, ha tíz szám,” és ezzel csak a vezéreket és a hajókat akarja megnevezni. Rövidítésnek tűnik, de ez a rövidítés háromszázötven versszakot vesz igénybe a költeményből. A lista nyilvánvalóan végtelen, de miután nem tudja megmondani, hogy hány férfi jut egy-egy vezérre, a szám, amelyre utal, szintén végtelen. [13]
A történelem során a listák, katalógusok és litániák végtelen sokfélesége megdöbbentő, de az emberi kultúra során megjelent listák közül talán a középkori Bestiárium volt az egyik leginspirálóbb az írók, költők és művészek számára. Ahogy Lewis ragyogóan megjegyzi: „Arisztotelész valóban lefektette a tudományos zoológia alapjait; ha őt ismerték volna meg először, és kizárólag őt követték volna, talán nem lennének bestiáriumaink.” [14] A középkori Bestiáriumban jelenik meg először a sárkány úgy, ahogyan azt számos nagy irodalmi és poétikai műből ismerjük.
A középkori Bestiárium, Lewis és Tolkien
A legtöbb tudós úgy véli, hogy a középkori Bestiárium egy második századi görög szövegnek, a Physiologusnak (vagy „természettudósnak”) köszönheti az eredetét. [15] A szöveg, amely egy névtelen szerzőtől származik az egyiptomi Alexandriából, kimondottan keresztény allegóriákat mutat be a természeti jelenségekre, különösen az állatokra. Például: „A pelikán úgy támasztja fel halott fiókáit, hogy átszúrja saját mellét, és a vérét önti rájuk, ami az állatvilágban Krisztus kereszthalálának megjelenítése.” [16] „Az angol bestiary szó és a Book of Beasts kifejezés olyan középkori könyvjegyzékekből származik, amelyekben ezt a könyvtípust helyenként latinul úgy nevezték el, hogy liber bestiarium.” [17]
Észak-Európában a bestiárium az egyik legnépszerűbb díszes iniciálékkal ellátott könyvtípus volt körülbelül 1180-tól 1300-ig. A középkori bestiárium természetesen nem a modern tudományos rendszertan vagy zoológiai könyv volt, hanem olyan útmutató, amelynek célja az, hogy az állatvilágból kiindulva krisztológiai, teológiai és erkölcsi igazságokat tanítson. A korszak néhány legismertebb bestiáriuma a következő: Aberdeen Bestiárium (12. század eleje), Ashmole Bestiárium (12. század vége, 13. század eleje), Northumberland Bestiárium (1250-1260 körül), Rochester Bestiárium (1230-1240 körül) és a Worksop Bestiárium (1185 körül).
A Physiologus szövegének hatására a középkori bestiáriumírók műveiket állattípusok szerint (azaz valós lények, mint a kutya, a sas, a ló stb. és képzeletbeli lények, mint a griff, az egyszarvú, a szirén stb.), valamint a keresztény erényekkel és bűnökkel való összefüggéseik szerint rendezték. Nem meglepő tehát, hogy a sárkányokat a bestiáriumírók az ördöggel és a gonosszal hozták összefüggésbe. A korszak egyik tipikus példája a „sárkány” című feljegyzés az MS 764-es kéziratban (764-es kézirat), amely az Oxfordi Egyetem Bodleian Könyvtárában található középkori bestiáriumgyűjtemény része:
A sárkány olyan, mint az ördög, minden kígyók közül a legszebb, aki gyakran hagyja el barlangját, hogy a levegőbe szökjön; a levegő izzik miatta, mert az ördög felemelkedik a mélységéből, és a fény angyalává változik, megtévesztve a bolondokat a hiú dicsőség és az emberi örömök reményével. A sárkánynak azért van címere, mert az ördög a gőg királya; ereje nem a fogaiban, hanem a farkában nyugszik, mert mivel az ördög minden hatalmát elvesztve csak hazugságokkal tud megtéveszteni. Az elefántok által használt ösvényeken leselkedik, mert az ördög a bűn tekervényeit veti mindazok útjába, akik a menny felé tartanak, és megöli őket, amikor megfulladnak a bűntől. [18]
Lewis szerint a gonosz és a káosz archetípusai és szimbólumai közül a középkor sárkánya a legjobb az egész nyugati civilizációban. The Discarded Image c., a középkori világról szóló művében C. S. LEWIS ezt írja:
Phaedrus ( i. sz. 1. század) szándékosan csupán aesopusi meséket írt. De a sárkánya (iv, xx), egy olyan lény, aki gonosz csillagzat alatt született, dis iratus natus, és arra ítéltetett, hogy másokkal szemben őrizze a kincset, amelyet maga nem tud felhasználni, úgy tűnik, hogy őse mindazoknak a sárkányoknak, amelyeket annyira germánnak gondolunk, amikor az angolszász és ó-norvég irodalomban találkozunk velük. A kép olyan erős archetípusnak bizonyult, hogy hitet ébresztett, és még akkor sem akarták elengedni az emberek, amikor a hit elhalványult. A mai, nyugati emberiség kétezer év alatt nem unta meg, és nem is fejlesztette tovább. Beowulf sárkánya és Wagner sárkánya összetéveszthetetlenül Phaedrus sárkánya. [19]
Nem meglepő tehát, hogy Lewis számos szépirodalmi művében (különösen a Narniában) a bestiáriumok közvetlen és közvetett hatásait tapasztalhatjuk. Lewis Narnia krónikái valóságos aranybányája a bestiáriumra való utalásoknak (Aslan, egy oroszlán, Tumnus, egy mitikus faun, félig ember, félig kecske, a Hódok családja, stb.). [20]
Eustace sárkánnyá változik
A Hajnalvándor útja c. részben Eustace Clarence Scrubb, a Pevensie gyerekek unokatestvére, sárkánnyá változik, miután egy sárkány által hátrahagyott hatalmas aranyhalomra bukkan. A középkori bestiárium funkcióját briliánsan alkalmazva Lewis az Eustace-sárkány epizódot erőteljes erkölcsteológiai leckeként használja. Amikor rábukkant az aranyra, valami történt, ami bensőleg kifelé is megnyilvánult Eustace megjelenésében.
A sárkányarc a víz tükrében a saját tükörképe volt. Ehhez nem férhetett kétség. Úgy mozgott, ahogy ő mozgott. Úgy nyitotta és csukta a száját, ahogy ő nyitotta és csukta a sajátját. Sárkánnyá változott, miközben aludt. Sárkányos mohósággal a szívében, egy sárkány hantján aludt, és maga is sárkánnyá változott. [21]
Miután egy ideig sárkányként élt, a Krisztushoz hasonló Aslan „meggyógyította” úgy, ahogyan Krisztus meggyógyította a vakon született embert azzal, hogy sarat kent a szemére, és utasította, hogy mosakodjon meg a Siloám-medencében. [22] Eustace elmondta Edmundnak, hogyan gyógyította meg őt Aslan:
Nos, lehúzta azt a bestiális anyagot (a sárkánybőrt) pontosan úgy, ahogyan azt hittem, hogy én magam is megtettem a másik három alkalommal, csakhogy azok nem fájtak, és egyszer csak ott hevert a fűben: csak sokkal vastagabb, sötétebb és göcsörtösebb volt, mint az előzőek. És ott voltam én, egy csapásra simán és puhán, és kisebb voltam, mint azelőtt. [23]
Tolkien sárkányai
Lewis-tól eltérően Tolkien a sárkányokat beépítette eposzaiba, A hobbit és A Gyűrűk Ura sokkal összetettebb és árnyaltabb, és több ószövetségi apokaliptikus felhangot is közvetít. Bátran állíthatjuk, hogy a Tolkien által leírt sárkányok a legösszetettebbek és legjobban kidolgozottak az egész modern irodalomban. Gazdag és történelmileg megformált gondolkodásmódjába bepillantást nyerhetünk Beowulf: A szörnyek és a kritikusok c. esszéjében. Ebben az esetben Grendel, Beowulf sárkánya a téma:
Bármi legyen is a sárkány eredete, legyen az valóság vagy kitaláció, a legendában a sárkány az emberek képzeletének hatalmas teremtménye, gazdagabb jelentéktelenségben, mint aranyban a hordó. Még ma is (a kritikusok ellenére) találkozhatunk olyan emberekkel, akik nem ismerik a drámai legendákat és a történelmet, akik hallottak a hősökről, sőt látták is őket, akiket megragadott a sárkány varázsa… Beowulf sárkányát, ha valaki kritizálni akarja, nem azért kell kárhoztatni, mert sárkány, hanem azért, mert nem eléggé sárkány, sima mesebeli sárkány. A költeményben van néhány szemléletes, a jobb fajtából való vonás... amelyben ez a sárkány valódi teremtmény, saját életével és gondolkodásával, de a koncepció mégis inkább a draconitas, mint a draco felé közelít: a gonoszság, a kapzsiság, a pusztítás (a heroikus élet rossz oldala) és a sors kíméletlen kegyetlenségének megszemélyesítése, amely nem tesz különbséget jó és rossz között (az élet sötét oldala). [24]
Középfölde sötét történelmében találjuk meg Tolkien sárkányait. A Hobbit c. művében megjelenik Szmóg (Smaug), A szilmarilok és a Quenta Silmarillion c. műveiben pedig egy „tűzsárkány” néven ismert sárkánytípust; olyan sárkányokat, mint a Fekete Ancalagon és Glaurung. A kettő közül a Fekete Ancalagon a legerősebb és legérdekesebb. Középföldén, 587-ben, mint mesélik,
Morgoth szabadon engedte a szárnyas sárkányokat, amelyeket Angbandban rejtegetett. Ancalagon is köztük volt, és támadásukkal visszaverték a Valák seregének erőit, akik villámokkal és tűzviharral érkeztek. [25]
A szilmarilok a következőket írja Ancalagonról:
De jött Earendil, fehér lángban ragyogva, és Vingilot köré gyűlt az ég összes nagy madara, és Thorondor volt a kapitányuk, és harc dúlt a levegőben egész nap és egy sötét, kétségekkel teli éjszakán át. Napkelte előtt Earendil megölte Ancalagont, a Fekete Ancalagont, a sárkányok seregének leghatalmasabbját, és letaszította az égből; Thangorodrim tornyaira zuhant, és azok rommá törtek. [26]
Nagy hatalmára utalva A Gyűrű Szövetsége c. részben Gandalf megemlíti Ancalagont, és megjegyzi, hogy még az ő tüze sem volt elég forró ahhoz, hogy kárt tegyen az Egy Gyűrűben.
A te (Frodó) apró tüzed persze még a közönséges aranyat sem olvasztaná meg. Ez a Gyűrű már sértetlenül átjutott rajta, sőt, még fel sem hevült. De nincs olyan kovácsműhely ebben a Megyében, amelyik egyáltalán meg tudná változtatni. Még a törpék üllői és kemencéi sem lennének erre képesek. Azt mondták, hogy a sárkánytűz megolvaszthatná és felemészthetné a Hatalom Gyűrűit, de ma már nincs olyan sárkány a földön, amelyben a hajdani tűz elég forró lenne; és nem volt olyan sárkány, még a Fekete Ancalagon sem, aki ártani tudott volna az Egy Gyűrűnek, a Hatalom Gyűrűjének, mert azt maga Szauron készítette. [27]
A sárkányok, szentséges kígyók és démonok bibliai bestiáriuma
A modern gondolkodó számára az ókori bibliai világ valószínűleg még furcsábbnak tűnik, mint a középkori. [28] Míg a középkori felfogás a sárkányokat a káosz és a gonosz megszemélyesítéseként szimbolizálta, addig az ókori világban a sárkányok a teremtés és a pusztítás aktusaiban részt vevő Isten megtestesítői voltak. Az ókori Mezopotámiában, Ábrahám szülőföldjén a sárkány fogalma a teremtés előtti univerzum őskáoszában, a Tiamat nevű sárkánytól eredeztethető.
Tiamat - a történelem első ismert sárkánya
Tiamat történetét először egy ókori ékírásos szövegben jegyezték fel, amely az Enúma elis nevet viseli, az első két előforduló szó nyomán; „amikor a magasban”. A költeményt „A teremtés eposzának” is nevezték. [29] A héber Teremtés könyve is hasonló címet visel: בְּרֵאשִׁ֖ית, berēʾšîṯʹ, vagy, kezdet, ami az első; kiindulópont, vagy "kezdetben". A mezopotámiai mítoszokban Tiamat sárkány szorosan kapcsolódik a káoszhoz és a tenger kaotikus, sós vizéhez, és talán még a Gilgames eposz XI. táblájában és a Genezis 6-10. fejezetében említett nagy özönvízre is homályos utalás. Úgy tűnik, hogy a sárkányok azóta is kapcsolatban állnak a káosszal. Az Enúma elis és Tiamat a teremtéstörténetek egy nagyobb csoportjának, az úgynevezett kozmogóniáknak a része, amelyek a kozmosz (és a kozmikus rend) eredetéről szólnak, valamint a teogóniáké, amelyek az istenek eredetét és kapcsolatait taglalják. Az Enúma elisben (vagy más néven a teremtés eposzában), valamint más ősi teogóniákban egy isten uralkodik a kozmosz fölött, aki hatalmát és annak rendjét érvényesíti. Az Enúma elisben Tiamat szüli az első isteneket, köztük férjét, Apsut (aki az édesvíz jelképe). A Tiamat által teremtett többi isten féltékeny lesz Apsura, és azt tervezik, hogy megölik őt, és elbitorolják a trónját. Miután ez sikerült, Tiamat feldühödik rájuk, és tengeri sárkány alakját ölti, hogy megbosszulja férje halálát. Tiamatot ezután Marduk isten megöli, és az ő vérével megteremti a kozmoszt, a szörnyeket és a legelső sárkányokat. [30]
Sárkányok és kígyók az Ószövetségben: összehasonlítás vagy polémia?
Az ószövetségi Pentateuchus első könyvei a beszélő kígyók, a sziszegő kobrává vált pásztorbotok, a sivatagban az izraelitákat megölő mérges kígyók, valamint a bronzból készült és póznára erősített kígyó világába kalauzolják az olvasót. Jób könyvében nagy tengeri sárkányok (leviatán) szerepelnek, a Jelenések könyvében pedig egy tízfejű sárkány emelkedik ki a tengerből, hogy pusztulást hozzon a földre. Ahhoz, hogy a legjobban megértsük a sárkány-kígyó képek jelentését a Bibliában, meg kell értenünk az ószövetségi írók (konkrétan Mózes a Pentateuchusban) kulturális világát és történelmi kontextusát. A tudósok leginkább kétféle megközelítést alkalmaznak, amikor a Biblia történelmi és kulturális világának megértéséről van szó: az összehasonlító és a polemikus megközelítést.
Az összehasonlító megközelítés elismeri, hogy az ókori világot benépesítő különböző kultúrák nagyon különbözőek lehetnek, és valóban azok is: az egyiptomiak nem olyanok, mint a hettiták, az asszírok nem olyanok, mint a rómaiak, és így tovább. Az ókori Közel-Kelet tanulmányozása során azonban a kutatók számos hasonlóságot és közös vonást is felfedeztek a kultúrák között. Amikor az Ószövetségről van szó, az összehasonlító kutatók, mint például John Walton, a bibliai írók és a kultúrák közötti hasonlóságokra összpontosítanak, amelyekben történelmileg elhelyezkednek. [31] Az összehasonlító megközelítés egyik vezérlő kérdése az, hogy „pontosan milyen kapcsolat van az Ószövetség és más ókori közel-keleti kultúrák és az irodalom között”. A bibliai írók kölcsönöztek, felhasználtak, vagy egyenesen másoltak, illetve loptak témákat és fogalmakat a szomszédos közel-keleti kultúrákból? Miben hasonlítanak egymásra? Miben különböznek? Az utóbbi két kérdés között az összehasonlító kutatók inkább arra összpontosítanak, hogy a bibliai írók hogyan használják azokat a kifejezéseket és kulturális fogalmakat, amelyeket más kultúrák is használtak, elsősorban a hasonlóságokra összpontosítva. Az ószövetségi összehasonlító tudományok végső célja azonban a Szentírás eredeti történelmi kontextusának megértése, amely a helyes hermeneutika egyik alapelve.
Egy másik megközelítés, amely még jobban megvilágítja azt, amit a bibliai írók közölni próbálnak (különösen, amikor a sárkányokról és kígyókról van szó), az úgynevezett polemikus megközelítés vagy polemikus teológia. A polemikus teológia John D. Currid szerint,
az, hogy a bibliai írók az ókori közel-keleti kultúrában elterjedt gondolatformákat és történeteket használják, ugyanakkor radikálisan új jelentéssel töltik meg azokat. A bibliai írók az ókori közel-keleti környezetből származó jól ismert kifejezéseket és motívumokat vesznek át, és Jahve személyére és tetteire alkalmazzák, nem pedig az ókori világ más isteneire. A polémikus teológia elutasítja a hamis istenek bármilyen befolyását az ortodox hitbe, abszolút intoleráns a többistenhitűséggel szemben. A polemikus teológia ízig-vérig monoteista.
A polemikus teológia elsődleges célja, hogy nyomatékosan és szemléletesen bemutassa a héberek világnézete és az ókori Közel-Kelet többi részének hite és gyakorlata közötti különbségeket. [32]
Míg az összehasonlító megközelítés arra összpontosít, hogy más ókori közel-keleti kultúrák és a bibliai írók között milyen hasonlóságok vannak, és hogyan használták a kígyók és sárkányok képeit, addig a polemikus megközelítés azt hangsúlyozza, hogy radikálisan különböznek egymástól. A két megközelítés közötti különbség különösen jól látható, amikor a kígyó jelentőségének megértéséről van szó a Pentateuchusban. Ennek teljes megértéséhez alapvető ismeretekre van szükség arról, hogy az ókori egyiptomiak hogyan értelmezték a kígyókat, és hogyan használták fel őket a kultúrájukban.
A kígyó az ókori Egyiptomban és a Pentateuchusban
Amikor Hérodotosz görög író azt állította, hogy „Egyiptom a Nílus ajándéka”, nem túlzott. Az egyiptomiak többsége a Nílus keskeny, termékeny partjai mentén élt, amely észak felé folyik, és a gazdag deltába, majd végül a Földközi-tengerbe torkollik. Az ókori egyiptomiak KMT-nek, azaz Kemetnek nevezték országukat, „fekete földnek”, utalva a Nílus évenkénti áradásából eredő sötét alluviális talajra. [33] A sivatagot Deseret-nek, azaz „vörös földnek” nevezték. Egyiptom szárazföldjének legnagyobb hányada sivatag, a Nílustól nyugatra a Líbiai-sivatag, keletre pedig az Arab-sivatag fekszik. Nem meglepő, hogy az egyiptomiak mindenféle állattal érintkeztek, amelyek szintén ezeken a folyók és sivatagok melletti peremvidékeken éltek (sakálok, vízilovak, krokodilok, kígyók stb.). A kígyók gyakoriak voltak Egyiptomban, és úgy tűnik, hogy az ókori egyiptomiak egyszerre rettegtek tőlük mérgező harapásuk miatt, de ugyanakkor vonzódtak is hozzájuk, mert képesek voltak félelmet kelteni. Nem meglepő, hogy a régészek számos varázsigét és bűbájt fedeztek fel a Piramisszövegeknek nevezett ősi szövegekben, amelyek célja a kígyók és mérges harapásaik elhárítása volt. [34] Természetesen ez azt eredményezte, hogy az ókori Egyiptomban sokféle kígyót istenként imádtak. [35] Számos egyiptomi kígyókultusz a predinasztikus (kb. i. e. 3000) és a korai dinasztikus (kb. i. e. 2920-2575) időszakból származik. Az egyiptomi mitológiában Apóphisz (egy kígyóisten) volt Hórusz, Ré és Ozirisz, az egyiptomi panteon három alapító istenének egyik fő ellensége.
Történelme során a kígyó-sárkány képe az ókori Egyiptom nemzeti jelképévé vált. Mivel Egyiptomot az egyiptomiak a sivatagi föld (Deseret) és a termékeny Nílus-völgy (Kemet) egységeként értelmezték, ezért védőistenük Felső-Egyiptom istennője, Nehbet, akit egy keselyű szimbolizált, és Wadjet, Alsó-Egyiptom istennője, akit egy kobra szimbolizált. A két isten a fáraó koronáján is megtalálható volt, és úgy tartották, hogy mágikus erővel bírnak. Ahogy Henri Frankfort közel-kelet kutató megjegyzi: „A koronák tehát hatalommal felruházott tárgyak voltak, és valójában nem mindig különböztették meg őket maguktól az istennőktől, amint azt a koronákhoz címzett himnuszok gyűjteménye is mutatja.” [36] Az alsó-egyiptomi kobra (Wadjet) koronájának viselése tehát azt jelentette, hogy a (kígyó)istennő földi képviselője volt. A Piramisszövegek szerint ugyanis, amikor egy új fáraót megkoronáztak, és a pap és az új fáraó egyaránt epithetonokat mondott, „a király által elmondott egyik mondat arra utal, hogy a koronázás, a trónra lépés olyan, mint a királyi hatalom újjászületése, és egyúttal az istennő újjászületése (amikor új és fiatal vagy). Az istennő nem más, mint a királyi hatalom megszemélyesítője, a nagy mágus, és ennél fogva immanensen benne van a koronában." [37].
Ezenkívül a felső-egyiptomi Wadjet név, a kígyóistennőé, volt a fáraónak adott öt királyi név közül az egyik leggyakoribb. Körülbelül a Középső Királyságtól kezdve az ókori Egyiptomban a királyi fáraónevek öt címet vagy öt nevet tartalmaztak (az idők során különböző változtatásokkal). Például a 18. dinasztia egyik fáraóját, IV. Thotmeszt is úgy titulálják, „mint a Két Hölgy, azaz a keselyű és a kobra, amelyek Felső- és Alsó-Egyiptomot jelképezik.” [38] Ha már értjük a kígyóistennő mély kapcsolatát az egyiptomi kultúrával és nemzeti identitással, akkor lassan már azt is kezdjük megérteni, hogy a bibliai írók (ill, Mózes) a kígyóábrázolások polemizáló használatát alkalmazták és használták fel, hogy kiemeljék Jahve és az egyiptomi istenek, valamint a fáraó közötti szembenállást.
Mózes botjának kígyóvá való átváltoztatása
A Mózes és a fáraó közötti legelső összecsapások egyike az az epizód, amikor Mózes botja kígyóvá változik. [39] Érdekes, hogy a perikópában két héber szó is szerepel a kígyóra: tannin és nāhāš. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a bibliai szerző a tannin szót akkor használta, amikor egy nagyobb hüllőt, például sárkányt vagy krokodilt akart ábrázolni. [40] „A Septuaginta a tannint a görög drakōn („sárkány, nagy hüllő”) szóval fordítja, a nāhāš számos előfordulására is a drakōn-t alkalmazza (pl. Jób 26,13; Iz 27,1, Ám 9,3). Ha valami, akkor a Septuaginta azt az elképzelést támasztja alá, hogy a két héber szót gyakran szinonimaként használhatták.” [41] Amint fentebb jeleztük, ennek az epizódnak a polemikus nézőpontja és ironikus képi világa erőteljes. Amikor Mózes és Áron ledobták a mérges kígyóvá változott botot, akkor magát az egyiptomi és a királyi fáraói hatalom jelképét használták fel az Isten és Egyiptom között fennálló kozmikus ellentét szemléltetésére. Ahogy az ószövetség kutató, John Currid megállapítja:
Amikor Mózes és Áron a botkígyót a fáraó elé dobta, akkor az közvetlenül a fáraói fennhatóság ezen jelképét támadta, a jelenet a polemikus gúnyolódás jegyében zajlott. Amikor Áron botja elnyelte az egyiptomi mágusok botjait, akkor egyenesen elítélték és elutasították a fáraói istenséget és mindenhatóságát. A fáraó kobrakoszorús diadémjának nem volt hatalma Jahvéval szemben. Mágikus ereje erőtlen és gyenge volt. Nem nyújtott védelmet a héberek istenének megrovásával szemben. Világos, hogy az egész epizódot egyedül Jahve irányította.
Amellett, hogy az egyiptomi kígyó (nāhāš) képét a Kivonulás könyvében polemikus módon használják, a Számok könyvében újra előkerül, hogy illusztrálják az isteni kegyelem és hit általi üdvösséget.
NébóKígyó a pusztában: Egyiptom, a rabszolgaság és a halál szimbóluma
Az egyiptomi kultúra és történelem tanulmányozása alapján egyértelmű, hogy a mérges kígyó képi megjelenítése fontos szerepet játszott az egyiptomi nemzeti identitásban, a vallásban és a fáraó uralkodói hatalmának jelképeként. Az izraeliták nagyon elkedvetlenedtek az Egyiptomból való csodás szabadulásuk után, panaszkodni kezdtek, és Mózes és Isten ellen beszéltek[42], vissza akartak térni Egyiptomba, ahol bőséges volt az élelem. Így aztán egy ironikus csavarral Isten teljesíti kívánságukat, és „tüzes kígyók” formájában elküldi nekik „Egyiptomot”, amelyek marni és ölni kezdik őket. Isten válasza szorult helyzetükre valószínűleg az Ószövetség egyik legfurcsább epizódja, ha leválasztjuk történelmi-egyiptomi kontextusáról. Isten utasítja Mózest, hogy készítsen egy bronzkígyót, és helyezze egy póznára (rúdra), hogy „Akit marás ért és rátekint, életben marad! Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt.” [43]
Egy jól ismert (újszövetségi) párbeszédben Jézus és Nikodémus között Jézus valóban utal erre az epizódra, amikor Nikodémus megkérdezi: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” [44] Jézus pontosan erre az eseményre mutatott rá Nikodémusnak Izrael történelmében. „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” [45] Krisztus kijelentésének következményei megdöbbentőek. Lewis A Hajnalvándor útja c. művében, amikor Eustace sárkánnyá változik, Aslan lehúzza sárkány bőrét, és megfürdeti a vízben, de az Újszövetségben Krisztus szó szerint kígyóvá/sárkánnyá válik azokért, akiket szeret. Ahogy Pál apostol írja: „Ő (Isten) azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” (kígyóvá, a gonoszság jelképévé) tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk.” [46].
A kinyilatkoztatás nagy sárkánya és Krisztus második eljövetelének eukatasztrófája
Az idők kezdetén, a Teremtés könyvében Évát megkísértik, amikor a Sátán (kígyó formájában) megkísérti őt a kertben. Miután Ádám és Éva engedetlensége révén káoszt, bűnt és halált hozott a világba, a világ megváltozott, és a paradicsom elveszett. A Jelenések könyvében, az Újszövetség utolsó könyvében látjuk a sárkány vesztét, valamint a káoszt és a halált, amelyet az emberi történelem kezdete óta magára zúdított. A keresztények között ma sokféle nézet létezik az eszkatológiáról (végidőkről). Amiben a keresztények az évszázadok során egyetértenek, az az, hogy Krisztus valóban vissza fog térni (fizikailag és testileg), hogy elpusztítsa a gonoszt és örök békét hozzon. Ahogy a Niceai Hitvallás is kimondja:
de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat és országának nem lesz vége.
A történelem utolsó felvonása a legfőbb sárkánnyal (Sátánnal) való kozmikus összecsapás lesz, és Krisztus visszatérésével ér véget. Ezt legjobban Tolkien eukatasztrófa elnevezésű témáján keresztül érthetjük meg. Tolkien ragyogóan használja az eukatasztrófát A Gyűrűk Ura trilógiájában és Középfölde legendáriumában. [47] Tolkien a kifejezést két görög szóból alkotta meg, görög ευ, „jó” és καταστροφή, „hirtelen fordulat”. Az eukatasztrófa tehát az, amikor a dolgok a legrosszabbnak tűnnek, mintha minden remény elveszett volna, majd hirtelen minden jóra fordul. A Jelenések könyve egy olyan világ képét festi le, amelyet „a nagy sárkány - a fenevad” pusztít. [48] Egy pillanat alatt, amikor a világ sötétségbe borul, Krisztus visszatér, legyőzi a sárkányt és békét hoz a világra.
Addig is vannak sárkányok az irodalomban és a való életben egyaránt. Jó, ha tudjuk, hogy valóban léteznek, hogy le lehet őket győzni, és egy nap végül is le is fogják. Hiszen ahogy G. K. Chesterton írja:
A mesék nem a mumusokról tanítják a gyermeket. A mese adja meg a gyermeknek az első világos elképzelést a mumus lehetséges legyőzéséről. A kisgyermek azóta ismeri a sárkányt, amióta csak képzelete van. Amit a mese nyújt neki, az egy Szent György, aki legyőzi a sárkányt. [49]
Ted Wright: Ted független kutató, író és az EpicArchaeology.org alapítója. Több mint egy évtizede tart előadásokat keresztény apologetikáról és bibliai régészetről Észak-Amerikában és nemzetközi szinten. Az előadások mellett a CrossExamined.org korábbi ügyvezető és oktatási igazgatója volt. Számos televíziós és rádiós műsorban is szerepelt, többek között a History Channel TV minisorozatában „Mankind: The Story of All of Us”, valamint a CNN Jézus történelmi feltámadásáról szóló dokumentumfilmjében, „Jesus: Faith. Fact. Forgery.” Emellett az apologetika adjunktusa volt a Déli Evangélikál Szemináriumban, valamint a Charlotte Christian College és Teológiai Szemináriumban, ahol több mint egy évtizeden át tanított. A Mississippi Állami Egyetem Cobb Régészeti Intézetében szerzett diplomát antropológiából. Egyetemi hallgatóként a Tel Halif-i Lahav kutatási projekt III. fázisán (1992-1999) dolgozott kutatási laborasszisztensként. 2014-ben az izraeli Khirbet el-Maqatirban (a bibliai Ai városában) folytatott ásatásokon segédtérfelügyelőként dolgozott az ABR (Associate for Biblical Research) munkatársaként, ahol szakmai munkatárs és kutató. Ted jelenleg a kelet-törökországi Agri Regionális Régészeti Felmérés csapattagja, amelyet az amerikai Andrews Egyetem és a törökországi Isztambuli Egyetem közösen támogat.
A Special Thanks To Ted Wright!
Jegyzetek
[1] Umberto Eco, Kant és a kacsacsőrű emlős (Budapest: Európa, 1999), 1.
[2] Peter Kreeft, Socratic Logic (South Bend, IN: St. Augustine’s Press, 2004), 123 (emphasis mine).
[3] C.S. Lewis, The Discarded Image: An Introduction to Medieval and Renaissance Literature (Cambridge: Cambridge University Press, 1970), 93-4.
[4] Owen Barfield, Saving the Appearances: A Study in Idolatry (New York: Harcourt, 1965), 116.
[5] G.K. Chesterton, Az örökkévaló ember, (Budapest: Szent István Társulat, 1985), 260, 262, 263.
[6] Lewis, The Discarded Image, 10.
[7] Aristotle’s text, the Categories in his major work on logic, the Organon (or “Instrument”) is perhaps one of the most robust and deeply philosophical works attempting to order reality – https://plato.stanford.edu/archives/sum2019/entries/categories/ Also see, W. Norris Clarke’s, The One and the Many: A Contemporary Thomistic Metaphysics (Notre Dame, IN: Notre Dame University Press, 2001), and James V. Schall’s, The Order of Things (San Francisco: Ignatius Press, 2007).
[8] Ter 2,19–20 [szerző kiemelése], https://szentiras.hu/
[9] “Lexical Lists,” Wikipedia, accessed, April 17, 2022, https://en.wikipedia.org/wiki/Lexical_lists.
[10] See, Seton Lloyd, The Archaeology of Mesopotamia: From the Stone Age to the Persian Conquest (New York: Thames and Hudson, 1978), 55-56. Also, Georges Roux, Ancient Iraq, Third Edition (London: Penguin Books, 1992), 66-83.
[11] Lloyd., 56
[12] For an excellent introduction, see, Irving Finkel and Jonathan Taylor, Cuneiform (London: The British Museum Press, 2015). Also see, Karen Radner and Eleanor Robson, Editors, The Oxford Handbook of Cuneiform Culture (New York: Oxford University Press, 2020).
[13] Umberto Eco, The Infinity of Lists (New York: Rizzoli, 2009), 17.
[14] Lewis, The Discarded Image, 147.
[15] The historical roots of the medieval bestiary can also be traced back to Pliny’s Natural History (1st. Cent.), and Isidore of Seville’s, Etymologies (ca. A.D. 600-625). For more on this see, Elizabeth Morrison, Editor, Book of Beasts: The Bestiary in the Medieval World (Los Angeles, CA: The J. Paul Getty Museum, 2019).
[16] Elizabeth Morrison, Book of Beasts, 5.
[17] Ibid.
[18] Bestiary: Being an English Version of the Bodleian Library, Oxford M.S. Bodley 764, Translated and Introduced by Richard Barber (Woodbridge: UK, 1993), 183-184.
[19] Lewis, The Discarded Image, 147-148.
[20] For an in-depth examination of Lewis’ use of the medieval bestiary see, Petra Pugar, “Iconographies of Bestiaries in C. S. Lewis’ The Chronicles of Narnia,” Unpublished Master’s Thesis. 2015-2016, University of Zagreb, Croatia.
[21] C.S. Lewis, The Voyage of the Dawn Treader (New York: Harper Collins, 1980), 91.
[22] Jn 9,1–17
[23] Lewis, The Voyage of the Dawn Treader, 109.
[24] J.R.R. Tolkien, “Beowulf: The Monsters and the Critics,” Translated by Seamus Haeney, Editor, Daniel Donoghue, Beowulf: A Verse Translation: Norton Critical Edition (New York: H.H. Norton & Company, 2002), 113-114.
[25] As quoted from Tokien’s Quenta Silmarillion at, http://tolkiengateway.net/wiki/Ancalagon (accessed, 30 May 2022)
[26] J.R.R. Tolkien, The Silmarillion, Edited by Christopher Tolkien, (Boston: Houghton Mifflin Company, 1977), 252.
[27] J.R.R. Tolkien, The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring (New York: Ballantine Books, 1973), 67 [szerző kiemelése].
[28] For instance, see John H. Walton, Ancient Near Eastern Thought and the Old Testament: Introducing the Conceptual World of the Hebrew Bible, Second Edition (Grand Rapids: Baker Academic, 2006), 47.
[29] Stephanie Dalley, Myths from Mesopotamia: Creation, The Flood, Gilgamesh and Others (New York: Oxford University Press, 2000), esp. 228-38.
[30] Ibid., 249-277. Incidentally, Marduk becomes one of the chief gods in Mesopotamia.
[31] John H. Walton, Ancient Near Eastern Thought and the Old Testament: Introducing the Conceptual World of the Hebrew Bible (Grand Rapids: Baker Academic, 2018).
[32] John D. Currid, Against the Gods: The Polemical Theology of the Old Testament (Wheaton: IL: Crossway Books, 2013) 25.
[33] See, Sir Alan Gardiner, Egypt of the Pharaohs (London: Oxford University Press, 1976 reprint), 27.
[34] See, Peter F. Dorman, “The Origins and Early Development of the Book of the Dead,” in Foy Scalf, Editor, Book of the Dead: Becoming God in Ancient Egypt (The Oriental Institute of the University of Chicago: The Oriental Institute Museum Publications 39, 2018), 29-39. Also, E.A.W. Budge, Egyptian Magic (Evanston, Il.: University Books, 1958 reprint).
[35] John D. Currid, Ancient Egypt and the Old Testament (Grand Rapids: Baker Books, 1997), 88.
[36] Henri Frankfort, Kingship and the Gods: A Study of Ancient Near Eastern Religion as the Integration of Society and Nature (Chicago: The University of Chicago Press, 1978), 107.
[37] Ibid.
[38] For much more detail on this see, Marc Van De Mieroop, A History of Ancient Egypt (West Sussex, UK: Wiley-Blackwell), 16-19.
[39] Kiv 7,8–13
[40] For example, Umberto Cassuto, A Commentary on the Book of Exodus (Jerusalem: Magnes, 1983), 94.
[41] John Currid, Ancient Egypt and the Old Testament, 87.
[42] Szám 21,4–5
[43] Szám 21,8–9
[44] Jn 3,3
[45] Jn 3,14–15
[46] 2Kor 5,21
[47] “Eucatastrophe,” Tolkien Gateway, accessed May 15, 2022, http://tolkiengateway.net/wiki/Eucatastrophe
[48] Lásd Jelenések 17–19
[49] G.K. Chesterton “Tremendous Trifles, Book XVII: The Red Angel” (1909), accessed June 1, 2022, https://gutenberg.org/files/8092/8092-h/8092-h.htm.
Forrás
Ted W. Wright, „Dragons, Snakes and Demons: A Medieval and Biblical Bestiary for Modern Minds,” An Unexpected Journal: Dragons 5, no. 1. (Summer 2022), 93-117.
Képek forrása
cdn.historycollection.com, cimbora.net, hu.wikipedia.org, i.pinimg.com, m.blog.hu, precedens.mandiner.hu, static.wikia.nocookie.net, upload.wikimedia.org
Fordította: Habány Marianna (#Bibliakultúra)
