A judaizmus egyik legmarkánsabb jellemzője a Tóra törvényeihez való ragaszkodás. A zsidó vallási törvénybe iktatott rituálék, gyakorlatok és szabályzások szinte lefedték az emberi élet teljes területét. De mikor ismerte el a zsidó társadalom a Tóra törvényeit tekintélyel bírónak, és mikor kezdték el az emberek széles, társadalmi körben betartani ezeket a szabályokat?
Yonatan Adler rabbi, régész a The Origins of Judaism: An Archaeological-Historical Reappraisal (New Haven: Yale Universuty Press, 2022) c. oknyomozó könyvében azt vizsgálja, hogy a legújabb régészeti és történelmi bizonyítékok miként segíthetnek a fent megfogalmazott kérdések megválaszolásában. Megvizsgálja az ősi szemétkupacokban található állatcsontok fajtáit, a rituális fürdőmedencék és krétából készült edények elterjedtségét a júdeai településeken, a figurális ábrázolások datálását, az olyan gyakorlatok bizonyítékait, mint a tfilin és a mezuza, hogy rekonstruálja, mikor fogadta el az ókori júdeai társadalom először a Tórát mérvadó törvényként. A Tóra legkorábbi megtartóinak tapasztalataira összpontosítva ez tanulmány sok mindent megváltoztat abból, amit a judaizmus keletkezéséről és korai fejlődéséről tudni véltünk.
Adler a vizsgálódást a héber Bibliával kezdi. A Tóra szerint Mózes a Sínai-hegyen megkapja a „tedd és ne tedd” parancsok sorát, de a hegyről lejövet azzal szembesül, hogy Izrael népe megszegi a szabályok legalapvetőbbikét, amikor egy aranyborjút imád. A helyzet ezután sem igen javul. Mondhatni: a bibliai elbeszélés hátralévő része annak krónikája, hogy Izrael semmibe vette az isteni intéseket, és hogy ez a mulasztás milyen szörnyű következményekkel járt a nemzet és az ország számára.
A héber Biblia összes könyvének áttekintése egészen meglepő dolgot tár fel: az ókori izraeli társadalmat soha nem úgy ábrázolják, mint amely betartja a Tóra törvényeit. A monarchia koráról például soha nem írják, hogy tartózkodtak volna a disznóhús fogyasztásától, vagy a len és gyapjú keverékének viselésétől. Nem olvasunk arról, hogy Rós Hásánakor sófárt kell fújni, vagy Jóm Kippurkor szigorú böjtöt kell tartani, vagy hogy tartózkodni kell a kovászos birtoklásától Peszáhkor. Nincs adatunk, arról, hogy a hívőnek ciceszt kellene viselnie ruháján, vagy tfilint kötnie, netán, hogy legyen feliratos mezuzá díszítse az otthon ajtófélfáját. Bármit is csinálnak a bibliai izraeliták, úgy tűnik, mintha nem gyakorolnák a judaizmust!
A korai tóramagyarázók szerint a kőedények immunisak voltak a rituális tisztátalanságra. Ezek a Jeruzsálemből származó krétaedények a Heródes-korból (i. e. 37 – i. u. 70) származnak, és arra utalnak, hogy ebben az időben a júdeaiak – a Tóra betartásának egyéb szempontjai mellett – egyre inkább foglalkoztak a tisztasági törvényekkel. Érdekes módon az i. e. 2. század vége előtt nem találtak régészeti bizonyítékot ilyen kőedényekre Júdeában.
A modern bibliatudomány a judaizmus kezdeteit Ezdrás bibliai alakjához köti. A kutatók nagy része szerint a Tórát a babiloni fogság utáni perzsa korban (i. e. 539–332) fogadták el egyfajta nemzeti alaptörvényként. A bibliai beszámoló szerint (Ezd 7) Ezdrás papi származású írástudó volt, akit Artaxerxész (más bibliafordításban: Artahsasztá), Perzsia királya küldött Babilonból Jeruzsálembe azzal az utasítással, hogy a mózesi Tórát érvényesítse Jehúd népénél. Megérkezését követően tömegesen összegyűlnek Jeruzsálem egyik terén, ahol egy emelvényen állva Ezdrás hangosan felolvas egy tóra-tekercsből és tanítja az isteni törvényeket (Neh 8).
Adler régészeti-történelmi újraértékelő munkájában éppen azt az uralkodó paradigmát kérdőjelezi meg, hogy a Tóra széles körű elterjedése és így magának a judaizmusnak a kezdeteit a perzsa időszakra kellene datálni.
A bibliai elbeszélés Ezdrás sikerét feltűnően tűnékenynek írja le. Nem sokkal a nyilvános tóraolvasás után a jehudi nép megszentségteleníti a szombatot és az idegen nőkkel való házasságkötéssel megszegi a Tóra törvényeit (Neh 13,15–30). Adler rámutat arra, hogy a bibliai elbeszélések rendkívül értékes történelmi bizonyítékokkal szolgálnak a bibliai írók hitéről és ideológiájáról, de arra vonatkozóan, hogy a hétköznapi emberek tömegei valójában mit csináltak, csak közvetett bizonyítékot szolgáltatnak, és ezért nagyon nehéz a bibliai beszámolókat megfelelően értékelni. A szövegek nem a legjobb információforrások a társadalomtörténetről, ezért Adler úgy gondolja, hogy a perzsa időszak nem egy olyan júdeai társadalom kialakulását jelzi, amelyet a Tórához való széles körű ragaszkodás jellemez.
De akkori mikor kezdték az ókori júdeaiak társadalmi szinten először betartani a Tóra törvényeit a hétköznapi életükben? Mikor kezdték az egyszerű emberek – a földművesek, a kézművesek és a háztartásbeliek – először normatívan kötelezőnek tekinteni a Tórát, és a gyakorlatban is alkalmazni annak részletes szabályait és előírásait?
Adler a kérdések megválaszolását a polgári időszámítás szerinti 1. század feltárásával kezdi, mert ebből az időszakból számos szöveges és régészeti bizonyítékkal rendelkezünk a Tóra törvényeinek széles körű betartására vonatkozóan. Ha innen visszafelé haladunk az időben, eljutunk egy olyan pontra, ahol találunk ilyen bizonyítékokat.
Az étkezési szabályok, különösen a sertéshústól való tartózkodás szigorú betartását ismételten feljegyzik olyan első századi írók, mint Alexandriai Philón, az Újszövetség szerzői, Josephus Flavius, sőt számos görög és latin nyelven író, nem júdeai szerző is.
Ebből az időszakból értesülünk a rituális tisztasági törvények széles körű betartásáról is, amit a több száz rituális medence régészeti maradványai és a különböző, nagyszámú krétaedények is megerősítenek.
A rituális fürdők az i. e. 2. század vége felé kezdtek megjelenni Júdeában. Az ilyen medencék, amelyeket arra terveztek, hogy a hívő júdeaiaknak segítsenek rituális tisztaságukat a fürdés révén helyreállítani, a Tóra tisztasági törvényeinek széles körű betartásáról tanúskodnak. Ez a Maszada heródesi erődjéből származó nyilvános rituális fürdő egyike a Júdeában felfedezett több száznak. A hely nyugati palotája mellett épült, és feltehetően Maszada júdeai védői használták, mielőtt a nagy felkelés (66–73/74) során a hódító rómaiakkal szemben végső vereséget szenvedtek.
Ebben az időszakban azt látjuk, hogy a júdaeaiak szigorúan tartózkodtak az emberek vagy állatok képi ábrázolásától a művészetben és az építészetben, ami egyértelműen a második parancsolat szigorú megtartásáról árulkodik (Kiv 20,4; MTörv 5,8). Több tucat tfilin (imaszíj, fülaktérion) és számos lehetséges mezuza (a Kivonulás és a Második Törvénykönyv szakaszaival) került elő a Qumrán melletti barlangokban és máshol a Júdeai-sivatagban.
A tfilinek vagy fülaktérionok kis bőrtokok, amelyek összehajtogatott pergamenlapokat tartalmaznak, melyekre a Tóra szakaszai vannak felírva a 2Mózes és a 5Mózes könyvéből. Ezeket pántokkal kötik a viselőjük fejére és karjára. A legkorábbi tfilinek a Qumrán elzárt településéről származnak, és az i. e. 2. század végéről vagy az 1.század elejéről származnak. Itt egy példa egy szintén Qumránból származó, kibontott cédulára, amelyen a Kivonulás könyvéből (12,44–13,10) származó szakasz látható.
A képen egy Qumránban talált, négy összehajtogatott cédulát tartalmazó tfilin-táska látható.
Az első századi zsidó és nem-zsidó írók tanúsítják az ünnepek széles körű megtartását (szombat, peszáh, Jóm Kippur, Szukkot). A Sátoros ünnep négy növényét még a nagy felkelés negyedik évében (69/70) vert bronzérméken is ábrázolják.
Ezek a bizonyítékok minden kétséget kizáróan azt mutatják, hogy a Tóra törvényeit az első századi júdeai társadalomban széles körben kötelezőnek tekintették.
Ha visszafelé haladunk az időben, az i. e. első és második században is találunk bizonyítékot a Tóra törvényeinek széles körű betartására.
- Az i. e. I. század közepén római tisztviselők által kihirdetett számos levél és rendelet utasította a Földközi-tenger térségi városokat, hogy a helyi júdeai közösségek számára engedélyezzék a szombati törvények szabad betartását (Josephus: A zsidók története 14,226k; 16,163.168).
- Cicerónak tulajdonítanak egy viccet a sertéshús judeai kerüléséről (Plutarkhosz: Cicero élete 7,6).
- A régészeti ásatásokból tudjuk, hogy az i. e. 2. század vége körül kezdenek felbukkanni a rituális fürdőmedencék és krétaedények.
- A Qumránban talált legkorábbi fennmaradt tfilin szintén az i. e. 2. század végére vagy az 1. századra tehető.
- A legkorábbi, i. e. 130 körüli judeai pénzérmék teljesen elkerülték a figurális ábrázolásokat. Ez egyértelműen utal arra, hogy a Hasmoneusok politikai vezetése jóváhagyta a Tóra szigorú képábrázolási tilalmát.
A Tóra törvényeinek betartására utaló bizonyítékaink az i. e. második század közepe táján véget érnek. Onnantól kezdve már nem találunk sem szöveges, sem régészeti bizonyítékot arra nézve, hogy a Tóra törvényeit a júdeai társadalomban széles körben betartották volna. Fontos megállapítás, hogy nemcsak arra nincs bizonyítékunk, hogy ezeket a vallási gyakorlatokat és tilalmakat széles körben betartották volnam, arra sincs bizonyítékunk, hogy a Tóra ezekre vonatkozó törvényei egyáltalán széles körben ismertek lettek volna!
Sőt, a bizonyítékok inkább abba az irányba mutatnak, hogy a júdeaiak nem tartották be a Tóra törvényeit. Több perzsa kori régészeti kontextusban talált harcsa maradványai Jeruzsálemben arra utalnak, hogy a júdeaiak ették ezt a pikkely nélküli, Tóra által tiltott halfajt. A pénzérmék emberábrázolásai sem maradtak el. Az egyiptomi Elephantinéban található judeai közösségből származó 5. századi papiruszok és osztrakonok, valamint a babilóniai judeaiak korabeli közösségeiből származó agyagtáblák is arra utalnak, hogy a judeaiak néha JHWH istenségén kívül más istenségeket is tiszteltek, és nem ismerték a hétnapos hetet, nem is beszélve a szombati ügyletek lebonyolításának tilalmáról.
A júdai kolónia Elephantiné szigetén, Egyiptom déli határán, az uralkodó perzsa dinasztia szolgálatában álló zsoldos helyőrségként indult. Az i. e. 5. századra ez az arámi nyelven beszélő közösség templomot épített istenüknek, YHWW-nek (a YHWH név alternatív formája). Az ókori dokumentumok arra utalnak, hogy az elephantinéi közösség nem rendelkezett semmivel, ami a Tórára hasonlított volna. Tagjai YHWH-n kívül más isteneket is tiszteltek, és úgy tűnik, nem törődtek a szombati tilalmakkal. Bár gyakoroltak valamiféle pászkaáldozatot, a Tórával ellentétben úgy tűnik, hogy ennek az áldozatnak nem volt meghatározott időpontja (amint azt az arámi levél itt megjegyzi).
Yonatan Adler a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján úgy véli, hogy a hellenisztikus korszak (i. e. 332–63) volt az az időszak, amely a legvalószínűbb tanúja volt a judaizmus legkorábbi kialakulásának. Egészen konkrétan pedig a Tóra valószínűleg az i. e. 3. vagy a 2. században vált „az ország törvényévé”.
Az i. e. 3. században, 275 körül Júdea a Ptolemaioszok jelentős jogi reformokat vezetettek be. Külön bíróságokat hoztak létre a különböző etnikai csoportok számára, ahol tiszteletben tartották azok saját törvényeit. A ptolemaioszi uralom alatt élő júdeaiaknak is szükségük lett volna egy sor olyan törvényre, amelyek alapján kormányozni lehetett őket. Talán éppen ezek a reformok játszottak jelentős szerepet abban, hogy a Pentateuchust a júdeaiak normatívan kötelező, előíró törvényként jellemezték újra. Innen nézve a judaizmus az i. e. 3. század eleji ptolemaioszi udvari reformokból születhetett.
Egy másik érdekes lehetőség, hogy a Tórát egy évszázaddal később (i. e. 167 körül) fogadták el törvényként, amikor a júdeaiaknak rövid ideig önkormányzatuk volt a Makkabeusok lázadását követően. Az ezt követő 25 év során a Hasmoneus testvérek (Júdás, Jonatán, Simon) lassan megszilárdították az uralmukat Júdea felett, míg végül Simon uralma alatt teljesen független júdeai politikai berendezkedés jött létre i. e. 142-ben.
Egyes kutatók felvetése szerint a Hasmoneus család használta a Tórát az újonnan alakulul autonóm államuk egyesítésének eszközeként. Adler szerint
az első hasmoneus vezetők éppen azáltal szilárdították meg pozíciójukat mind alattvalóikkal, mind ellenségeikkel szemben, hogy hivatalosan ratifikáltak egy olyan dokumentumot, amely a nemzet eredetének központi narratíváit kodifikálták a hivatalosan szentesített júdeai törvényekkel együtt.
A Pentateuchus Izrael eredetéről szóló történeteivel és törvényeivel együtt nagyon is alkalmas volt erre a szerepre.
További elmélyülésre:
A szerzőről:
Yonatan Adler az Ariel Egyetem Izrael Földje Tanulmányok és Régészet Tanszékének professzora, valamint a Régészeti Intézet vezetője is. Tanulmányait a Yeshivat Merkaz Haravban végezte, ahol az Izraeli Főrabbinátus rabbivá avatta, majd a Bar-Ilan Egyetemen szerzett doktori fokozatot régészetből. Adlert 2018-ban a kulturális miniszter az Izraeli Régészeti Tanács tagjává nevezte ki. Izrael-szerte több helyszínen is vezetett ásatásokat.
A szerző tollából:
A képek forrása:
Biblical Archaeological Review; The Jerusalem Post.
