Jefte lánya üdvözli a győztes sereget. Miniatűra Rudolf von Ems világkrónikájában; 13. század.
Izgalmas sorozatot indított el az Evangelische Verlagsanstalt kiadó a „Bibliai alakok” (Biblischen Gestalten) címmel. Nem egyszerűen a Biblia jól ismert alakjait mutatja be. Itt olyan szerzők jutnak szóhoz, akiknek sok mondanivalójuk van a bibliai történetek eredetéről, a gyakran heves erkölcsi vitákról és a történetek későbbi fogadtatásáról. Jefte lányával pedig igazán intenzívvé válnak a dolgok.
A történet ugyanis azóta zavaró, hogy a könyvek könyvében megírták. Valószínűleg már akkor is felkavaró volt, amikor először bekerült a Bírák könyvébe. Gileád törzse szorult helyzetben van, az ammoniták pedig azzal fenyegetőznek, hogy elűzik őket a 300 éve lakott földjükről, de nem találnak rátermett parancsnokot. A legnagyobb szükségben Jefte segítségét kérik, akit testvérei egykor azért űztek el a házból, mert csak egy fattyú volt. Jefte aztán hasonszőrű társaival együtt hatalmas hadsereget épített a pusztában.
Ő az az ember, akire a gileádiaknak szükségük van. Így hát őt választják meg parancsnokuknak, és azt is megígérik neki, hogy ő lesz az új fővezérük – ez a két funkció áll a kisbíra és a nagybíra cím mögött. Jefte elfogadja, de Istentől kér segítséget, és megígéri, hogy feláldozza az elsőt, ami a házából kilép, ha egészségesen hazatér. Megnyeri a háborút az ammoniták ellen, győztesen tér haza, és büszke lánya táncra perdülve, zenélve jön ki a házából...
James Tissot: Jefte lánya. 1896–1902 körül.
És ellentétben Ábrahám és Izsák történetével, ez a történet tragikusan végződik: JHVH nem lép közbe, nem oldozza fel Jeftét ígérete alól. Csak a lánya kér még két hónapot, hogy a barátnőivel együtt gyászolhasson. Aztán visszatér, és Jefte megteszi, amit megígért.
Nem csoda, hogy Rüdiger Lux teológusnak, a lipcsei egyetem régóta prédikáló tanárának sokáig kellett rágódnia ezen a történeten és birkóznia önmagával, mire a könyvet kész volt a kiadónak leadni. Nem is az eredettörténet recepciója és a Jefte-történetnek a Bírák könyvében betöltött szerepe jelentette a problémát.
Időközben elég tudományos munka született erről, amit Lux nagyon szemléletesen tud elmondani, mert ha a történetet a „babiloni fogság” kontextusába helyezzük, és összekapcsoljuk azzal, hogy a zsidók magyarázatot kerestek arra, miért alázta meg őket egy kegyetlen bitorló a mindenható Isten ellenére, és miért pusztult el még a templomuk is, akkor a Bírák könyvének történetei felismerhetővé válnak „szerkesztett történelemként”.
Ekkor válik felismerhetővé, hogy a könyv szerkesztői hogyan válogatták a történeteket, értelmezték újra, és mindenekelőtt hogyan próbálták az egész, addig szóban elbeszélt pre-izraelita történelmet értelmes kontextusba helyezni. Ebbe beletartozott az a kérdés is, hogy miként lehet értelmet adni egy nép teljes megalázásának.
Ez lehetett az az időszak, amikor kialakult az a szigorú teológiai gondolat, hogy JHVH nemcsak szövetséget kötött választott népével, hanem ezentúl ez a nép aszerint is megítéltetik, hogy mennyire tartja be az isteni parancsolatokat. Ez volt az a pont, amikor saját történelmük az Istentől való egyre újabb elszakadás és a bűnbánó visszatérés történeteként értelmezhetővé vált.
Jefte viselkedése is így minősül, és bizonyos logikát nyer abban a kísérletben, hogy megértsük, miért kerül az ember életében újra és újra a legmélyebb lelkiismereti szorongás helyzetébe, olyan döntési konfliktusokba, amelyekben – bárhogyan is dönt – elveszít valami pótolhatatlant.
Lux igen nagy ívet vázol fel, és tudatosan utal a görög mitológiából az Iphigeneia-történetre, amelyet más kutatók is a Jefte-történet tükörképének tekintettek. Teljes mértékben elképzelhető, hogy mind a görögök, mind a zsidók nagyon hasonló eredeti elbeszélésekből merítettek, és mindkettő a maga módján beépítette azokat a mitológiájába. A görögök esetében Agamemnón az, akinek fel kell áldoznia a lányát, hogy a görög hadsereg vezetőjeként Trója ellen vonulhasson.
Mellesleg van itt egy döbbenetes szempont, amelyet Lux kihagy. Ugyanis a történetben is ott van a sokszor megoldhatatlan lelkiismereti döntés, hogy
mi a fontosabb: a közösség és annak üdvössége iránti elkötelezettség vagy a saját gyermekünk üdvössége.
Ilyen szempontból nézve ez is egyike azoknak az erkölcsi dilemmáknak, amelyeket a civilizáció hozott magával, és amelyek természetesen minden vallásban benne rejlenek.
Így Jefte lányának történetében is. Mert míg mindkét történetben az apáknak kell feláldozniuk lányaikat, addig a lányok az áldozatok. Vagy akár önként feláldozzák magukat – mint Jefte lánya. Ennek tragikus dimenziói vannak. Nem véletlenül hivatkozik Lux is Arisztotelész tragédia-definíciójára, hiszen az Iphigeneia-történetet Euripidész változatában a mai napig a klasszikus tragédia példaképeként kezelik az iskolai tananyagban. Az iskolások nemzedékei nemzedékről nemzedékre azon törik a fejüket, hogyan is kell ezt a konfliktust tulajdonképpen értékelni és megbirkózni vele.
Gyakran elfelejtjük, hogy ezek a korai mítoszok valójában milyen erősen szimbolizálják a valós társadalmi problémákat. A hétköznapi életben ugyanis senki sem kérdezi meg a lányokat, hogy akarnak-e áldozatok lenni. Az apák sem kérdezik meg, hogy fel akarják-e áldozni a gyerekeiket az „ügyért” vagy bármi másért, ami fontosabbnak tűnik mindennél.
Meglepő, hogy Lux ezt a témát is gondosan kerüli, még akkor is, ha végül is foglalkozik a történet zsidó értelmezéseivel is, amelyek sokkal kritikusabban viszonyulnak Jeftéhez, mint például a keresztény értelmezők. Ugyanis még a korai judaizmus jogi felfogása szerint is tilos volt emberáldozatot bemutatni JHVH-nak. Jeftét is ahhoz kell mérni, hogy mennyire meggondolatlanul kötött alkut Istennel, és mennyire értelmetlen volt az ígérete.
Hiszen mire számított tulajdonképpen az a férfi, aki a házából eléje jön, amikor győztesen tér vissza a háborúból? Vajon hallgatólagosan is arra számított, hogy talán a saját lánya lesz az?
Ez a Jefte is komoly fejfájást okozhatott minden hallgatónak a bibliai időkben. Luxnak igaza van, amikor azt állítja, hogy ez a meggondolatlanság ma is létezik. Hiszen egyes emberek nagyságrendi téveszméikben hajlamosak olyan ígéreteket tenni, amelyeket nem tudnak betartani, olyan dolgokat feláldozni, amelyekhez valójában nem kellene hozzányúlniuk, vagy akár olyan fogadásokat kötni, amelyek gyakorlatilag katasztrófát idéznek elő.
Sokkal több van ebben a történetben, mint amennyit Lux a források alapján tárgyalni tud. Aki elolvassa a könyvét, az valóban nagyon olvasmányos módon lép be a kritikák és értelmezések kozmoszába, amely Jefte e látszólag teljesen logikátlan története körül bontakozott ki. Egészen addig a kérdésig, hogy az izraeliták akkor miért éppen Jefte lányát ünnepelték, és miért mentek a fiatal lányok minden évben négy napra a pusztába az ő áldozati halálának emlékére. Tehát egy ősi beavatási rítusról is szó van?
Vagy inkább egy különös női hősiesség, amikor Jefte lánya szinte örömmel vállalja apja fogadalmának teljesítését? Logikus, hogy a történetet heves viták övezik, különösen a feminista kritikusok részéről. Vajon a lányoktól hősies áldozatot várnak-e, amely a patriarchális alárendeltség régi mintáitól csöpög?
Ez jogos kérdés, még akkor is, ha Lux többször hangsúlyozza, hogy a történetet a korabeli kontextusban kell szemlélni. Csak ott lenne értelme. De végül többször is átsejlik, hogy valami mélyen zavarja őt Jeftében.
„A JHWH és Jefte közötti kapcsolat, aki pályája kezdetén minden gondjának hangot adott JHWH előtt, megdöbbentő szótlanságban végződik”.
Olyan szótlanság, amely még a bibliatudósokat is zavarja, hiszen még olyan legendás bibliai alakok is, mint Jób, a legnagyobb szorongattatásban keresték a beszélgetést ezzel a felfoghatatlan Istennel, számot vetettek vele, kérték, hogy enyhítse a szenvedést, enyhítse a büntetést.
És pont ennek a Jeftének nem lett volna szabad megtennie, aki egyszerűen elfogadja fogadalmának következményeit (miután még a ruháját is megszaggatta), és meg sem próbálja kérni néma Istenét, hogy vegye le róla ezt a terhet?
Lux nagyon jól felismerte, hogy itt is egy patriarchális apaképről van szó. Egyébként, akárcsak az Ábrahám-történetben:
„Ábrahám kiállta és kiállja azokat a próbatételeket, amelyeknek az apák minden nemzedékben újból és újból ki vannak téve”
– írja Lux. És kicsit később egy olyan mondat következik, amelyből nagyon világosan kiderül, mennyire élő ez a furcsa, régi patriarchalizmus ma is:
„Végül is biztosítva van, hogy az apának nem kell feláldoznia a fiú iránti szeretetét az Isten iránti szeretetért, sem az Isten iránti szeretetet a fiú iránti szeretetért. Az apai szeretet és az istenszeretet összetartozik”.
Hohó, mondja magának az ember ezen a ponton. Ennél tömörebben még senki sem foglalta össze a patriarchátust. Az apa hatalmát a gyermekek felett „felsőbb hatalom” határozza meg. Isten törvényei nemcsak a Mózes által hozott törvények iránti feltétlen engedelmességre kényszerítik az embereket, hanem a családfő, az apa iránti engedelmességre is.
Jefte az amoriták elleni csata után feláldozza a lányát (Bír 11). Olaj, vászon. 34 x 43 cm. Észak-olasz festő a 18. századból.
Ő pedig aláveti magát a hatalom törvényeinek és azok követeléseinek. Amelyek gyakran értelmetlenek, ahogy Lux írja. Olyan képtelenek, mint az Iphigeneia-történetben, ahol a követelőző istenek is egy magasabb elvet, a kifürkészhetetlent képviselik, amelynek az embereknek „az ügy”, a közösség érdekében engedelmeskedniük kell.
Hogyan lehet rávenni az embereket, hogy feláldozzák a legdrágábbat, amijük van?
Ez minden civilizációs erőszak alapkérdése. A Jefte-történetben ezt súlyosbítja az a kérdés, amely valójában nyitva marad:
Hogyan lehet mélyen vallásos embereket rávenni arra, hogy lelkiismeretük ellenére cselekedjenek, és a hitükön belül elképzelhető legrosszabbat tegyék meg?
Óh, igen, ez egy nagyon modern kérdés. Talán egyszerűen felrobbantotta volna a könyvet, és egy teljesen más kategóriába dobta volna. Mert itt a Jefte-történet szembesít bennünket a jelenünkkel és a közelmúltunkkal. Mert itt azt írja, hogyan juthatunk el idáig. Hogy az emberek egy értelmetlen diktatúra „készséges segítőivé” válnak, minden erkölcsöt és lelkiismeretet a sutba dobnak, és feláldozzák fiaikat és lányaikat.
Mert pontosan ez az, amit Jefte és Istene hallgatása tartalmaz, mindketten megszemélyesített férfiak, akik a döntő pillanatban, amikor fontos lenne beszélni egymással a fájdalomról és a szenvedésről, nem tudják rávenni magukat, hogy leküzdjék patriarchális büszkeségüket. Lux maga írja, bár talán nem is tudatosította:
„Azzal, hogy hajlandó volt megtenni azt a teljesen értelmetlen dolgot, amit Isten követelt tőle, bizonyítékát adta megkérdőjelezhetetlen istenfélelmének”.
Ezzel Ábrahámra utal, akit végül is Istene arra kért, hogy vezesse fiát, Izsákot az áldozati hegyre.
Jefte nem kapott erre felszólítást, csupán egy teljesen homályos ígéret alapján „ostobán” áldozatul odadobta a lányát. Lux az ammoniták feletti győzelmét úgy értelmezi, hogy Isten megváltotta az alku rá eső részét. Ugyanis itt egy csere történt, amikor Jefte az ammoniták feletti győzelmet adta annak fejében, hogy Istennek felajánlja az elsőt, ami a házából való hazatéréskor elébe kerül. Ne feledjük, hogy itt egyértelműen látható a szerkesztés, és nem igazán tudjuk, hogyan mesélték el a történetet azokban az időkben, amikor az izraelita törzsek még nem voltak nemzet, királlyal és templommal.
De valójában azt vesszük észre, hogy az akkori embereknek milyen nehéz volt elfogadni egy olyan „felsőbb hatalmat”, amely értelmetlen dolgok megcselekvését követelte tőlük anélkül, hogy emberi logika érzékelhető lett volna benne. Így működnek ma is a patriarchális államok.
Babilóniában és Egyiptomban a képtelenséget nem a saját uralkodóik hibáival, hanem az istenek kifürkészhetetlenségével magyarázták. Még a keresztény bibliamagyarázók is vitatkoznak Isten e kifürkészhetetlenségéről a mai napig.
De valójában még Jefte története is nagyon egyszerű emberi kérdéseket vet fel. És egyáltalán nem kell, hogy tragédiával végződjön az arisztotelészi értelemben vett tragédia, a feloldhatatlan konfliktus, amelyben a történet férfi hőse látszólag csak két lehetetlen megoldás közül választhat. Ez a konfliktus fiktív, amint arra a zsidó kommentátorok nagyon világosan rámutattak.
Valójában e két makacs férfi némaságban ragadnak és a szükség pillanatában képtelenek beszélni egymással: Jefte és Istene.
Ez nagyon jellemzően férfias, patriarchális. Egy nagyon modern szorongás, ahogyan azt a mai pszichoterapeuták is jól tudják. Ugyanis a patriarchátus szellemében nevelkedett férfiak (és a legtöbbjük még ma is) általában képtelenek szóhoz jutni, amikor beszélni kell. A hatalom merevvé és szótlanná teszi az embert. Elég csak rá néznünk azokra a fickókra, akiket kormányra választottunk, azokra a nyílt kommunikációra, megbánásra és szégyenérzetre képtelen férfiakra. Vehetjük a sok vállalat vezetésében lévő férfiakról alkotott mérgező képeket, a sportban, a filmben és a televízióban megjelenő férfiképeket is, nem is beszélve egyes politikai pártokról, amelyek a kedvesség és az alkalmazkodás képességét jótékonykodásként démonizálják.
Az ember először egyszerűen messziről el akarja utasítani a Jefte-történetet, mert egyszerűen túlságosan ellentmondásos, és Jeftét egyszerűen nem lehet megérteni. De amikor meglátjuk ezeket az apró nyomokat, amelyeket Lux talán egészen akaratlanul is lerakott, akkor rájövünk, hogy ezek a néma, beszélgetésre és mindenekelőtt korrekcióra képtelen Jefték sokkal többen vannak, mint gondoltuk.
Mindig van valamilyen alternatíva hiányuk, egy törvény, egy szerződés vagy egy „magasabb küldetés”, amivel minden szívtelenségüket és csüggedtségüket magyarázzák.
És valószínűleg nem azért ijedünk meg a Jefte-történettől, mert olyan feltétel nélkül teljesíti fogadalmát egy (néma) JHVH-nak, hanem mert éppen ez a néma csüggedés teszi fel a kérdést: tényleg sokkal nehezebb beismerni egy hibát és bocsánatot kérni, mint feláldozni a szerettünket?
Mert a kérdésre adott válasz azt jelenti, hogy milyen könnyen kerülünk vissza egy diktatúrába, ahol a hallgatag emberek egyszerűen „parancsot teljesítenek”, és egy olyan „ügyet” szolgálnak, ami sokkal nagyobb, mint bármi más. Olyan nagy, hogy mi, együttérző emberek itt lenn a földön nem is sejtjük, milyen hatalmas és félelmetes.
Hirtelen érezzük mindazt a félelmet, amit a 2500 évvel ezelőtti hallgatók is érezhettek, amikor ezt az Istennek való „abszolút engedelmességről” szóló történetet hallgatták. Hiszen hogyan cselekednének a saját bíráik és parancsnokaik, amikor gyermekek vére forog kockán? Inkább teljesítenék fogadalmukat, vagy inkább megmentenék a gyermekeket?
Ez a kérdés szorosan összefügg azzal, amit mi civilizációként értelmezünk. Egy történet, amelyen el kell gondolkodni, olyan aktuális, mint amikor egy névtelen író azt mondta:
Ezt a történetet feltétlenül be kell vennünk a Bírák könyvébe, ez fontos.
De nem olyan szomorú és értelmetlen?
Éppen azért.
Fordította: #Bibliakultúra
További elmélyülésre:
Rüdiger Lux: Jiftach und seine Tochter, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig 2021.
A témában ajánlott blogbejegyzéseink:
A terror politikai szövegei a Bírák könyvében
Irónia és paródia a bibliai elbeszélésben
A feminista bibliaértelmezés története és céljai
A képek forrása:
The Den - Mercer University; Wikimedia; WIkipedia.
Forrás:
Ralf Julke: Jiftach und seine Tochter: Eine uralte Geschichte aus der Bibel, so aktuell wie das schweigende Patriarchat, in Leipziger Zeitung (2021.03.14.)
Köszöntő tánc a győztes harcosnak.
Egy lány, akit feláldozott a hűtlen apa.
Névtelen és elveszett.
Megszakad a szívünk.
