#BibliaKultúra

Jézusról és a nőkről fogok beszélni.

Jézus történeteket mesélt a nőkről.

• Van egy asszony, aki 3 mérő lisztbe rejt el kovászt – igen, az „elrejt” a helyes szó, az szerepel a görögben.
• Van egy özvegyasszony, aki megfenyegeti a bírót, hogy bemos neki egyet, ha nem ad neki „ekdikeo”-t (ἐκδικέω), ami egy olyan görög kifejezés, amit a legtöbb fordítás igazságként ad vissza, de valószínűleg bosszút jelent.
• Van egy asszony, akinek volt tíz pénzérméje, észreveszi, hogy egyet elvesztett, és mindent elkövet, hogy megtalálja: lámpásokat gyújt, felsöpri a házat. Megtalálja, aztán elhívja az összes barátnőjét – a görögben nőnemű alak szerepel – egy partira, ami szerintem többe került, mint amennyit az érme ért.
• Aztán van tíz szűz – igen, szűzek. A „koszorúslányok” fordítás inkább inkább olyan nők képét idézi fel, akik meglehetősen csúnya, egymáshoz illő ruhákban járnak, amelyeket soha többé nem fognak viselni, mintsem olyan, független státuszú nőkét, akik egy durván késő vőlegényre várnak. A csapatszunyókálás után az egyik felük ébredés után rájön, hogy elfogyott az olaj a lámpájukhoz. Mivel pedig a másik fele nem hajlandó osztozni, az olaj nélkül maradt szüzeknek el kell menniük a 7-Eleven-be, mert éjfél van, hogy feltöltsék a készleteket. A vőlegény végül megérkezik, beengedi a házba azt az öt szüzet, akiknek volt elég olajuk, a későn érkezők előtt pedig bezárja az ajtót. Nincs menyasszony, és amennyire én tudom, nincs happy end.

Jézus tehát történeteket mesélt a nőkről, és szerintem tényleg mesélt ilyen történeteket, annak ellenére, hogy John P. Meier nemrégiben megjelent példázatokról szóló könyvében – ez a A Marginal Jew akárhanyadik kötete –

a nőkről szóló történetek megbuknak a többszörös tanúságtétel és a különbözőség tesztjén. Itt egy kicsit nagyvonalúbb vagyok, mint Meier atya.

Ami a példabeszédeket illeti, a Mk 4 szerint Jézus csak példázatokban beszélt a tömeghez, és privátban mindent elmagyarázott a tanítványainak. Ezek közül a magyarázatok közül nagyon keveset maradt fenn. Azt gondolom, Lukács valóban saját maga talált ki néhány példázatot. Ez valószínűleg jó dolog. Az evangélium ajándéka, hogy megnyitja előttünk a példázatokat –  meghívás számunkra, hogy azt mondjuk: „Dolgozzatok ezeken.” És nézzétek meg, hogyan dolgoznak rajtatok.

Bárki, aki valaha is olvasta Márk evangéliumát – bízom benne, hogy néhányan azért olvasták –, kérdezze meg az Újszövetség professzorát. Minden oké? Megtudják, hogy a Tizenkettő nem a legokosabb diákok lettek volna a szemináriumban. Miután Jézus jóllakatott több mint ötezer embert – Máté szerint ötezerről van szó, nem számítva az asszonyokat és a gyerekeket (Mt 14,21) –, majd néhány fejezettel később jóllakatott még vagy négyezret, azt mondja a Tizenkettőnek: „Vigyázzatok. Óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától”. A Tizenkettő pedig azt mondja maguk között: „azért, mert nincs kenyerünk”. Más szóval:

a Tizenkettő nem ismerné fel a metaforát, ha szembe jönne velük.

Jézus pedig, aki többször is egyértelműen bizonyította, hogy képes a vendéglátásra, nyilvánvalóan nem a pumpernickelről vagy a pitáról beszél, bár lehet, hogy kissé ironikusan fogalmazott. Sajnálom, de ezek a dolgok egyszerűen túl kifinomultak ahhoz, hogy kihagyjam az iróniát.

Finom modorúnak kellene lennünk, mint ahogy az irgalmas szamaritánus is kedves volt, vagy ahogy a mennyek országa kicsiben kezdődik, de nagyra nő, vagy ilyesmi. Valójában nincs szükségünk példázatokra ahhoz, hogy ezt elmondjuk magunknak. Vannak más dolgaink is, amelyek ezt megteszik.

A nőkről szóló példabeszédek esetében is megelégszünk a könnyű olvasatokkal.

• A kovász Isten rejtett Országa, amely bőségében válik nyilvánvalóvá.
• Lukács máris elkezdi meghonosítani a harcias özvegyasszonyt, amikor példaképévé teszi annak, hogy mindig imádkoznunk kell, és nem szabad elveszítenünk a bátorságunkat.
• Az asszony a pénzérmével, aki pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint az elveszett juhát kereső férfi és az elveszett fiát kereső apa – az elveszett fiú egyébként az idősebbik –, valahogy soha nem lesz Isten példaképe. Nekem úgy tűnik, ha a pásztor Isten, és az apa is Isten, akkor a nő is az.

Úgyhogy várom a pékasszonyról készített templomi ólomüvegablakot. Szerintem lenyűgöző.

• Ami a szüzeket illeti, először lefokozzák őket koszorúslányokká, majd figyelmen kívül hagyják őket, miközben a kommentátorok megpróbálják megtalálni az olaj allegorikus jelentését.

Ha leragadunk ezeknél a súlytalan tanulságoknál, a példázatok a kovászról, a pénzérmékről, az imáról vagy az olajról szóló történetekké válnak, és nem a nőkről szólnak. A példázatok banálissá válnak. Nincs szükségünk a példázatokra ahhoz, hogy elmondják nekünk, hogy Isten Országa úton van, hogy imádkoznunk kell, hogy Isten szeret minket, vagy hogy az olajkészletünknek – akár jó cselekedeteket, akár hitet, akár imát, akár WD-40-et, akár Astroglide-ot értünk is az olaj alatt – elegendőnek kell lennie. Ha megrekedünk ezeknél a súlytalan leckéknél, elveszítjük azt, ahogyan Jézus első követői hallhatták a példázatokat, és elveszítjük Jézus tanításának zsenialitását, mert az első követői zsidók voltak. Ennek egyértelműnek kell lennie. Zsidók voltak.

A zsidók pedig tudták, hogy a példabeszédek több mint dajkamesék vagy a nyilvánvaló dolgok banális kijelentései. Tudták, hogy a példázatok arra hivatottak, hogy arra késztessék őket, hogy másképp lássák a világot, hogy kihívást jelentsenek, és nagyon gyakran vádolnak is.

Egyszer azt mondták a vallásról, hogy azt azért találták ki, hogy a szenvedőket vigasztalja, a kényelmeseket pedig nyomasztja. Gondoljanak a példázatokra úgy, mint a sanyargatásra.

Hogyan értékeljük tehát a példázatokat úgy, ahogyan az első hallgatóság hallhatta őket

– az első hallgatóság, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy Jézus meg fog halni, nemhogy arról, hogy Istennek fogják kikiáltani, nemhogy arról, hogy Mária Magdolna ünnepi előadását fogjuk itt tartani, mert visszatért?

Példázatok a korai judaizmusban

Mit gondoltak az első zsidók erről az anyagról? Kezdjük a példázatokkal a korai judaizmusban. A 2Sám 12 fejezetében olvashatjuk Nátán próféta híres példázatát az anyajuhról. A példabeszéd arról szól, hogy egy gazdag embernek sok-sok juha volt, és a szomszédban lakott egy szegény ember, akinek csak egy kis báránya volt, akit szeretett. Úgy bánt vele, mint a lányával. Hívjuk Bolyhoskának. Egy nap a gazdag embernek látogatója volt. Ahelyett, hogy a saját nyájából vett volna egy bárányt, fogta a kis Bolyhoskát, és levágta. Mit kell tenni – kérdezi Nátán próféta Dávid királytól – s azzal a gazdag emberrel, aki leölte a szegény ember kis báránykáját? Dávid kellőképpen megdöbben ezen, és azt mondja: „Amíg az Úr él, az az ember, aki ezt tette, megérdemli a halált”. Nátán pedig így válaszol: „Te vagy az az ember!” A példabeszéd, amely Dávidot Betsabéval való házasságtörése és férje, Uriás meggyilkolása miatt vádolja, aligha egy megnyugtató esti mese. Vádol.

A Bírák könyve leírja Jótám példázatát, amelyben a fák úgy döntenek, hogy királyra van szükségük, aki uralkodik felettük. Megkérik az arra érdemes fákat – az olajfát, a fügét és a szőlőt –, hogy jöjjenek és uralkodjatok rajtuk. Mindegyik fa visszautasítja az ajánlatot, mert mindegyik fának megvan a napi munkája. Elfoglaltak. Így végül a tüskebokorhoz fordulnak, amely abszolút semmire sem jó. A tüskebokor azzal a fenyegetéssel fogadja el a felkérését, hogy ha nem ismerik el a vezetését, mindannyiukat felégeti.

A példázat elmond valamit a politikai tisztségre pályázó, képzetlen zsarnokokról.

Akárhogy is akarjuk ezt továbbgondolni.

A példázatok kihívást jelentenek számunkra, és ha nem vesszük észre a kihívást, akkor félreértjük a példázatot. Jézus nőkről szóló példabeszédeinek kihívását is félreértjük, mert a Jézus korabeli nőkről elmesélt történetek gyakran hibás előfeltevéseken alapulnak. A hagyományos nézet szerint az első századi zsidó nők

• elnyomottak,
• alávetettek,
• visszafogottak
• és depressziósak voltak, amíg Jézus meg nem jelent, és fel nem találta a feminizmust.

A hagyományos nézet szerint a zsidók megdöbbenhettek azon, hogy Jézus történeteket mesélt nőkről, és még jobban megdöbbenhettek azon, hogy történeteket mesélt nekik.

Általában az a történetet, hogy Jézus Máriát tanítja, miközben nővére, Márta az asztal szolgálatával van elfoglalva – a görög szó a diakonia (διακονία), innen származik a diakónus szavunk –, a legjobb esetben is társadalmi jogsértésként értelmezik, hiszen egyetlen rabbi sem engedné meg, hogy egy nő a lábaihoz üljön és hallgassa a tanítását. Képtelenség. Mária és Márta Jézus pártfogói, ahogyan Josephus Flavius szerint más nők is pártfogóként szolgáltak a farizeusoknak. A Mária és Márta történetének rövidebb változatát úgy olvasni (Lk 10,38–42), mintha az valamiféle feltételezett zsidó nőgyűlölettel való szakítást jelezne, ugyanolyan helytelen, mintha ugyanezt a történetet úgy olvasnánk, hogy Jézus azt akarja, hogy a nők hallgassanak, szolgálatkészek legyenek, és a lábaihoz üljenek, de amikor szolgálatot végeznek, azt akarja, hogy kussoljanak. Egyik olvasat sem visz előbbre.

A példabeszédekből, valamint más evangéliumi szövegekből többek között az derül ki, hogy a zsidó nőknek volt saját pénzük, és azt tetszés szerint költötték el. Így az asszony, aki elvesztette az érméjét, és partit rendezett, vagy az asszony, aki megkente Jézus lábát, vagy az asszony, aki két filliérét a templomi kincstárba dobta, és így tovább. Így lettek Mária Magdolna, valamint Johanna, Zsuzsanna és sokan mások a Jézus-mozgalom pártfogóivá.

A zsidó nők szabadon utazhattak, mint az asszonyok, akik együtt ünnepelnek az érmét vesztett asszonnyal, a piacra induló szüzek, és azok az asszonyok, akik követik Jézust Galileából Jeruzsálembe.

A zsidó nők háztulajdonosok voltak, kezdve Mártától, aki befogadta Jézust a házába, egészen Máriáig, János Márk anyjáig, akinek a házában Jézus követői találkoztak az Apostolok Cselekedeteinek könyve elején. Az asszony, aki elvesztette az érméjét, éppúgy házigazdának számít, mint a férfi, aki elvesztette a juhait, vagy az apa, aki elvesztette a fiát.

A zsidó nők nyilvánosan megjelennek, és senki sem ájul el, a pékasszonytól a közös kemencénél, a szüzeken át a mi kitartó özvegyasszonyunkig a bíróságon.

Nem azt mondom, hogy az első századi judaizmus valami egalitárius Éden volt. Azt mondom, hogy a korabeli judaizmus nem volt a nőgyűlölet megtestesítője, és Jézus nőkkel való kapcsolatait és a nőkről szóló történeteit nem úgy kell tekinteni, mint amelyek megzavarják a normatív nemi szerepeket.

Ha tehát a példázatok nem arról szólnak, hogy Jézus milyen nagyszerűnek tűnik a korai judaizmushoz képest, akkor hogyan halljuk őket provokatívnak, nyugtalanítónak vagy bomlasztónak?

Elkezdhetnénk odafigyelni a címfeliratokra.

A túl sok tésztába élesztőt rejtő asszony példabeszéde

Az első példabeszédünket általában a kovászról vagy élesztőről szóló példabeszédnek nevezik, és az utalás nem azokra a kis piros csomagokra vonatkozik, amelyek a hűtőszekrény ajtajában csücsülnek. Hanem az élesztős előtészta (öregtészta), mindenkinek, aki valaha sütött már. Én egyszer már kipróbáltam. Tönkretettem a konyhát. Egy háztartási katasztrófa vagyok. De tudom, hogy az emberek meg tudják csinálni.

A példabeszédet jobb lenne a túl sok tésztába élesztőt rejtő asszony példabeszédének nevezni, bár ezt a szokásos fordításból nem tudnánk. Íme a példabeszéd, és a New American Bible Revised Editionből idézek, mert az Amerikai Egyesült Államok Püspöki Konferenciának a honlapján ez van fenn. Ha tehát a katolikus püspökök azt mondják, hogy ezt kell használnunk, és én a Boston College-ban vagyok és Rómában tanítok...

Itt van a New American Bible felülvizsgált kiadása. „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet egy asszony vett, és három mérő búzaliszthez kevert, amíg az egész adag meg nem kelt.” Aztán, mert ez egy hasznos Biblia, elmondja, hogy mit jelent a dolog. Itt van a lábjegyzet. „A mustármagról és a kovászról szóló példabeszédek ugyanazt a pontot illusztrálják: az Isten Országa kicsiny kezdetei és csodálatos terjeszkedése közötti bámulatos ellentétet”. Rendben, nem túl érdekes, de működik. Ennek a kommentátornak a példázat azt jelenti, hogy ez az egyetemes Ország, és egyszerűen egyre nagyobb és nagyobb lesz.

De aztán arra gondoltam, hogy talán megnézem, mit mondanak a protestánsok, ezért megnéztem a New Oxford Annotated kiadását. Itt van a lábjegyzet ugyanehhez a példázathoz. „Isten uralma, mint a kovász, rejtett módon munkálkodva áthatja az ember életét, új minőséget adva neki.” A katolikusok számára ez Isten egyetemes Országa. A protestánsok számára ez az egyéni lélek fejlődéséről szól. Jézus nem mondja meg, hogy mit jelent. Mindkét értelmezés lehetséges. De egyik olvasat sem annyira érdekes. Mindkettő fehér kenyér. Nincs itt sok rágnivaló.

Az első századi zsidók füleivel hallgatva, vagy jobban mondva az első századi zsidók ízlelőbimbójával ízlelve, a példabeszéd minden, csak nem egyszerű. Először is, az élesztő negatívan is kódolható, mint például „óvakodjatok a farizeusok kovászától”. Ezt már hallottuk. Vagy Pál apostol megjegyzését az 1Kor 5-ben: „nem tudjátok, hogy egy kis kovász megkeleszti az egész tésztát? El a régi kovásszal, hogy új tészta legyetek, mert valóban kovásztalanok vagytok”. Pál így folytatja, ahogy szokta: „ne a régi kovásszal, a rosszindulat és a gonoszság kovászával ünnepeljük tehát az ünnepet, hanem az őszinteség és az igazság kovásztalan kenyerével”. Pál itt a pászka ünnepére utal.

Valami jónak, a mennyek országának a kovászhoz való hasonlítása, amely a korai judaizmus metaforikus világában hihetően negatívan kódolt, fel kellett volna, hogy keltse a korai hallgatók érdeklődését. A lényeg nem az, hogy a kovász tisztátalan. Általában, amikor a tisztasági törvényeket belerángatják az Újszövetség tanulmányozásába, azokat helytelenül arra használják, hogy a zsidó vallási gyakorlatot vagy a Tórát elnyomónak tüntessék fel. Jézus sokkal több időt tölt azzal, hogy az embereket a rituális tisztaság állapotába állítja vissza. Felszárítja – ezt mondja a görög kifejezés – a vérfolyásos asszonyt; kiűzi a tisztátalan szellemeket; megtisztít egy leprás embert; és feltámasztja a holttesteket. Minden esetben a tisztátalanságot szünteti meg, és ezzel megerősíti a tisztasági törvények fontosságát. Példázatunk első pontja, hogy a kovász nem tisztátalan, de metaforaként az első században nem jó szagot áraszt. Csak akkor értem a lényeget, miután megéreztem az élesztős előtészta (öregtészta) illatát.

Ezután a nő nem egyszerűen csak belekeveri a kovászt a tésztába. A görög szöveg azt mondja, hogy elrejtette. A görög kifejezés krüptó (κρύπτω), mint a kriptogram vagy a rejtjelezés. Az asszony tehát szó szerint valami alattomos dolgot tesz. Továbbá a kovász egyfajta titkos módon működik, mivel a tészta meleg, sötét, nyirkos helyen kel meg, nem pedig kint a napsütésben. Harmadszor, három mérő liszt valahol 50 és 60 font, vagyis kanadai barátainknak 22-27 kilogramm között van, ami jóval több, mint amennyire egy család etetéséhez szükség van.

Így az eredetileg egyszerűnek tűnő összehasonlítás humorossá, ha nem is bohózattá vált: túl sok liszt, rossz ige, rossz összetevő. Így hát az értelmezőkhöz fordulunk, és talán jobbat tudunk, mint a nyilvánvaló olvasatok, amelyeket a tanulmányozó Bibliákban találok. Lehet, hogy az üzenet az, hogy át kell értékelnünk a leggonoszabb hazai anyagot? Valami, amit negatívnak vagy használati tárgynak tekintünk, valójában lelki potenciált rejthet. Ez illene a kísérő példázathoz, amelyben a mustármagból hatalmas fa nő, nem pedig, mint jellemzően, egy kissé bozótos kis bokor.

Vagy a hatalmas hozamot tekintve az a lényeg, hogy az életünket az Ország fényében alakítjuk át, és valami ostobaságot, valami rendkívüli nagylelkűséget teszünk, valami olyasmit, ami a kívülállók számára pazarlásnak tűnhet? Itt felidézhetjük a Pearl of Great Price-ot, vagy talán bármely szervezetet, amely éléskamrát hozott létre, vagy amely az éhezőket igyekszik táplálni. Rendkívüli nagylelkűség, és akkor is megtesszük, ha tudjuk, hogy a probléma nem fog megoldódni.

Már említettem a kovász és a pászka kapcsolatát, de ennél többet is tehetünk. A Ter 18-ban Ábrahám azt mondja a feleségének, Sárának: „készíts gyorsan három mérő válogatott lisztet, gyúrd meg, és készíts lepényeket”. Az alkalom három idegen látogatása.

• Ha keresztény vagy, akkor a Szentháromság.
• Ha zsidó vagy, akkor Isten és két angyal.
• Ha pedig bibliatudós vagy, akkor valószínűleg úgysem történt meg, szóval mindegy, hogy kik azok.

A látogatás azonban a menopauza utáni Sára terhességének megjóslásával tetőzik. Egy mellékes megjegyzés:

ha a férjem meghívna három idegent ebédre, majd azt írná nekem, hogy édesem, fogj 60 font lisztet és kezdj el sütni, garantálom, hogy a gyermekvállalás nem szerepelne aznap este a napirendemben.

Jézus követői a példabeszédünket hallva emlékeznének-e a Ter 18 fejezetére, és így Isten Országáról Ábrahám vendégszeretetével és nagylelkűségével kapcsolatban gondolkodnának-e, vagy az ajtónk előtt álló isteni küldött lehetőségével kapcsolatban? A kapcsolat a Ter 18 fejezetével még szorosabbá válik, ha az ókorban a terhesség egyik gyakori metaforájára gondolunk. Az ókori írók a nők testét kemencéhez hasonlították. Ezt láthatjuk Hérodotosznál és Arisztophanésznél, vagy gondolhatunk a viszonylag modern kifejezésre, hogy „zsemle van a sütőben” (Bun in the Oven). Modortalan, de érthető a metafora.

A terhesség metaforáit használták a messiási korszak sürgető szükségességének kifejezésére is, mint például a „Messiás szülési fájdalmai” (חבלי משיח - chevlé masiach) kifejezésben. A példabeszéd tehát nemcsak a nők munkájáról, hanem a nők gyermekáldásra való képességéről is beszél nekünk, és így mindkettőt ünnepelhetjük?

Talán a példabeszéd valóban a nők iránti tiszteletre ösztönöz, akik az ókorban a legtöbbet sütöttek.

Tamás evangéliuma, Jézus mondásainak kopt nyelven fennmaradt gyűjteménye a következő példabeszédet tartalmazza: „Az Atya országa olyan, mint egy asszony, aki vett egy kis kovászt, elrejtette a tésztába, és nagy kenyereket készített belőle. Akinek két füle van, az hallja meg.” Ebben a változatban nem a kovászt, hanem az asszonyt hasonlítják először az Országhoz. Itt is: „a mennyek országa olyan, mint az asszony, aki” – ez jól hangzik.

Vagy talán a példázatunk ironikus, sőt világrengető. Lehet, hogy grandiózus elképzeléseink vannak az Országról: angyalok, hárfák, aranycipellők és gyöngykapuk.

A bosszús özvegy példázata

Most pedig következzék a mi kitartó özvegyünk a Lk 18-ban. Itt a fordítás, ismét a New American Revised kiadásból, és különválasztom a példabeszédtől azt, ami szerintem Lukács kontextualizációja. Lukács azt mondja: „Azután mondott nekik egy példabeszédet arról, hogy mindig imádkozniuk kell, anélkül, hogy belefáradnának”. És itt van a példázat: „Volt egy bíró egy bizonyos városban, aki nem félte Istent, és nem tisztelt egyetlen embert sem. És egy özvegyasszony abban a városban odajött hozzá, és azt mondta: Hozz nekem igazságos döntést ellenfelem ellen. A bíró sokáig nem volt hajlandó, de végül úgy gondolta, hogy bár igaz, hogy nem félek Istent, és nem tisztelem az embereket, de mivel ez az özvegyasszony folyton zaklat engem, mégis igazságos döntést hozok neki, nehogy végül eljöjjön és megüssön.”

Ekkor Lukács visszatér a példabeszéd értelmezésével. Azt hiszem, ez Lukács: „Az Úr azt mondta: figyeljetek arra, hogy mit mond a tiszességtelen bíró. Nem fogja-e Isten akkor biztosítani az ő választottainak jogait, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon késedelmeskedik-e, hogy válaszoljon nekik? Mondom nektek, gondoskodni fog arról, hogy gyorsan igazságot szolgáltassanak nekik, de amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?”.

Az, hogy hogyan azonosítjuk ezt a példázatot, már meghatározza, hogyan értjük. A hagyományos elnevezés „a zaklató özvegy példázata”, a New American Bible szerint pedig „a kitartó özvegy példázata”. Ez nem rossz, mert az ő kitartása mozgatja a cselekményt. De a kitartó vagy állhatatos, nem igazán adják meg neki azt a cselekvőképességet, amivel rendelkezik. A kitartás nem közvetíti sem az indítékának problematikusságát, sem a fenyegetésének erőszakosságát, sem a bíróra gyakorolt hatását, és csak zsémbesnek hangzik. Az igazságtalan vagy tisztességtelen bíró példázata is népszerű, de ő csak a 6. versben igazságtalan vagy tisztességtelen, amely Lukács kommentárja. Magában a példázatban semmi sem bizonyítja, hogy a bíró korrupt: önhitt?, igen; ostoba?, valószínűleg; de, hogy igazságtalan lenne, az nem egyértelmű.

Tetszik a cím: A bosszús özvegy és a választott bíró példázata, de ebből nem lesz prédikáció. Kiindulópont viszont lehet.

Ha egy példázatot nem lehet megszelídíteni, ha nem fér bele szépen a mi erkölcsről alkotott előfeltevéseinkbe, ha felráz bennünket, akkor valószínűleg jó úton járunk.

A bíró ebben a példázatban azt mondja: „Ez az özvegyasszony folyton zaklat engem”. Egyetértek vele. Az özvegyasszony engem is folyton zavar, mert visszautasít minden sztereotípiát, minden olyan dobozt, amelybe be akarom skatulyázni. A bibliai özvegyek, mint tudjuk, a legszokatlanabb szokványos figurák. A bibliai özvegyekről ma az a többségi vélemény, hogy tehetetlenek és elnyomottak. A Kivonulás könyve indítja el a konvenciót (Kiv 22,21): „ne bántsd az özvegyeket és árvákat”. A parancs azt sugallja, hogy az özvegyek és árvák különösen kiszolgáltatottak voltak, mivel hiányzik nekik a férj vagy az apa, aki hagyományosan támogatást nyújtott volna nekik és megvédte volna őket. A MTörv 10,18 és 24,17–22 a kedvezményezés lehetőségét kínálja: Isten „igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, és szereti az idegeneket, élelmet és ruhát ad nekik”.

Szeretném hallani, hogy ezt az igeverset valamikor egy elnökválasztási kampányban idézik.

A MTörv 27,19 megköveteli az idegenek – álljunk meg itt egy percre –, az árvák és az özvegyek gazdasági támogatását, és tartalmazza a fenyegetést: „átkozott legyen, aki megfosztja az idegent, az árvát és az özvegyet az igazságtól”. A Tóra özvegyekkel való törődése folytatódik a Próféták és az Írások gyűjteményében. Izajás az igazság keresését az elnyomottak megmentésével, az árva védelmével és az özvegyért való kiállással teszi egyenlővé. Jeremiás az idegen, az árva és az özvegy elnyomását az ártatlan vér kiontásával kapcsolja össze.

A deuterokanonikus anyagban pedig, míg Sirák fia (Ben Szíra) az özvegynek némi cselekvőképességet tulajdonít, mondván: „Isten nem hagyja figyelmen kívül az árva vagy az özvegy könyörgését, amikor panaszát kiönti”, Sirák fia az özvegyet kevésbé úgy látja, mint aki igazságot követel elnyomóitól, mint inkább úgy, mint aki Istennek panaszkodik körülményei miatt. Ő az a szánalmas alak, akiről Sirák azt mondja: „Ne hagyd, hogy az özvegyasszony könnyei végigfolyjanak az arcán”.

Ezért arra számítunk, hogy a nők, és különösen az özvegyek áldozatok lesznek. De ha megnézzük az özvegyekről szóló történeteket, akkor minden másról van szó.

• Támár a Biblia első özvegye. Végül szexuális kapcsolatba kerül az apósával, és amikor állapotos lesz, a férfi meg akarja öletni, de a férfi enged, amikor a nő bejelenti, hogy ő az apa, és ezt azzal bizonyítja, hogy nála van a férfi botja és pecsétje is. Azt hiszem, a botra és a pecsétre a találó, modern analógia a MasterCard lenne.
• Noémi és Ruth, valamint Orpa a férjek hiányában saját életet teremtenek maguknak.
• Abigail szerintem valóban szívrohamot okozott az első férjének. Végül Dávidhoz megy feleségül.
• Betsabé Dávid halála után Salamon udvarában királyné anyjaként folytatja.
• Aztán ott van a Tekoa bölcs asszonya, aki özvegyasszonynak adja ki magát, amikor politikai vitába bocsátkozik.
• A cárepati özvegyasszony, aki vendégül látja Illés prófétát, és valójában azt követeli, hogy gyógyítsa meg a fiát.
• És ott van Judit. Szeretem Juditot. Annyira irigylem a katolikusokat, mert nálatok megvan Judit könyve a kánonban. Judit elcsábít, megbabonáz, majd lefejezi az ellenséges hadvezért – méghozzá a saját kardjával. Mit nem lehet ezen szeretni?

Ezek a nők szembeszállnak az özvegyekről mint a legkisebbek és az utolsókról szóló konvencióval.

A Lk 18 fejezetének úgynevezett „kitartó” főszereplője hasonlóképpen megdönti a szegény, függő és gyenge özvegyek sztereotípiáját, még akkor is, ha sok férjétől megfosztott elődjének erejét, okosságát és valóban problematikus indítékait testesíti meg. De mi történik? Mi, a Lukács által megbabonázott olvasók még mindig áldozatnak akarjuk látni őt. Talán a nőket akarjuk sztereotip módon tehetetlennek beállítani. Nem szeretném azt hinni, hogy a nőt áldozatként ábrázoló tudományos lépést a fennmaradt zsidóellenes témák ösztönzik, de talán ez a helyzet.

Itt vannak a főbb tudományos kutatásokban fellelhető megjegyzések.

1. Az egyik kutató úgy írja le, hogy szinte forráshiányos, valószínűleg analfabéta, és egyértelműen hiányzik belőle a politikai befolyás.
2. Egy másik a „feldühödött szatyros hölgy” képét idézi.
3. Egy harmadik úgy látja őt, mint „egy olyan férfi áldozatát, aki aláásta életének gazdasági alapjait, mert bár – itt továbbra is idézek – a példabeszéd nem utal arra, hogy az özvegyasszony kivétel volt a társadalmi valóság szabálya alól, a lakosság többsége szegény volt, és az özvegyek többsége osztálya és neme miatt rendkívül kizsákmányolt és elnyomott volt”.
4. Egy negyedik magyarázó odáig megy, hogy kitaszítottnak nevezi.
5. Egy ötödik pedig „az első századi Palesztina csúnya és elnyomó társadalmi-jogi világába” helyezi őt.

Honnan tudnánk, hogy Jézus korában az özvegyek többsége rendkívül kizsákmányolt és elnyomott volt? Szerintem itt sztereotípiákat gyártunk, nem pedig történelmet. Senki sem említett semmiféle kizsákmányolást vagy elnyomást a maozai Babathának, a második század eleji kétszeres özvegy nőnek, akinek a Levelek barlangjában őrzött személyes iratai többek között arról tanúskodnak, hogy lefoglalta elhunyt második férje Ein Gediben lévő birtokát, beadvánnyal fordult a római bírósághoz, hogy megszerezze az első házasságából származó fia felügyeleti jogát, és második férje társfelesége ténylegesen beperelte a birtok miatt. Van hozzáférése a bíróságokhoz, van pénze és van bátorsága.

Babatha, egy 2. századi zsidó nő tulajdonában lévő négy datolyaültetvény nyilvántartási dokumentuma. Egy a 35 különálló, hozzá tartozó papirusztekercs közül, amelyeket a Levelek barlangjában találtak.

Míg a Misnába foglalt zsidó törvények megakadályozták, hogy az özvegyek örököljenek a törvényt könnyen meg lehetett kerülni egy ajándékozási okirattal (vö. Bává Batra 8,1).

„Az asszony örökséget hagy a fiaira, a feleség a férjére, az anya testvérei örökséget hagynak, de nem örökölnek.”

Maga a gondolat, hogy a törvény szerint egy nő hagyhat maga után vagyontárgyakat, azt sugallja, hogy a nőknek lehet tulajdonuk. Ráadásul a zsidó özvegyeknek két eszközük volt a támogatásra, a házassági szerződésük, valamint az asszony élelmezési igénye. Ezt a Misnában is megtaláljuk.

Még az egyháznak is gondjai voltak a független özvegyekkel, akiknek saját pénzük volt, ezért van az, hogy az olyan dokumentumok, mint a Timóteushoz írt első levél, meg akarják őket házasítani, hogy ne szaladgáljanak, és ne költsék a pénzüket szórakozásra, hanem egyházi dolgokra.

Nem állítom, hogy minden özvegyasszony gazdag vagy gazdaságilag képzett volt, és nem is tagadom az egyedülálló nők nagyobb társadalmi kiszolgáltatottságát. Azt mondom, hogy nem helyénvaló az özvegyeket akkor és most gyámoltalanokként vagy szerencsétlenekként sztereotipizálni. Lehet, hogy itt a saját tapasztalataimat vetítem ki. Nem túl messze innen nőttem fel. Anyám özvegy volt. Elég fiatalon megözvegyült, és mi az ő édesanyjával éltünk együtt, aki szintén elég fiatalon megözvegyült.

Három zsidó nő a családban – hogy nem öltük meg egymást, az maga a csoda.

De özvegy anyámtól és özvegy nagyanyámtól megtanultam, hogyan lehet férj nélkül boldogulni a világban. Sokat tanultam a Bibliából is, ahol számos özvegyasszony leleményes és okos. Végül pedig láttam, hogy a történelem során mind az egyházi, mind a zsinagógai közösségek hogyan támogatták a rászorulókat. Nem látok tehát okot arra a következtetésre, hogy egy nő kihasználható vagy feláldozható.

Ami a példabeszédünkben szereplő nőt illeti, ő valószínűleg némi vagyonnal rendelkező nő: hozzáfér a bírósághoz; nem a szegénységre hivatkozik a fellebbezésének okaként; a bíróhoz imperatívuszban fordul, ami valamiféle előkelőségre utal; és nem azt követeli, hogy igazságot szolgáltassanak neki, hanem azt, hogy bosszút álljanak érte – ezt jelenti a görög kifejezés –, és nem egy kizsákmányoló vagy tolvaj ellen, hanem egy ellenség vagy ellenfél ellen. Özvegyünk kevésbé hangzik úgy, mint egy írástudatlan kitaszított, és valójában inkább úgy, mint Cersei Lannister, aki halott férje Vastrónjáért harcol.

A gazdasági helyzetére utaló másik nyom a tartózkodási helye. A példabeszéd egy meg nem nevezett városban játszódik – a görög szó itt a polisz (πόλις) –, bár a New International Version, a New American Bible megmagyarázhatatlanul „város”-nak olvassa. A helyszín a Lk 7,37-et idézi, ahol egy bizonyos nő a városban kitartást tanúsít, és elérte, amit akart, egy farizeus bánatára, akinek a lakomáját megzavarja. Ez az asszony a Lk 7,36–50-ben, akit Lukács bűnösnek nevez, a szakaszt pedig a New American Bible Revised Edition „Megbocsátás a bűnös asszonynak” nevezi, semmiképpen sem szegény, ahogyan azt a drága alabástromedénye jelzi. Ahogy pedig Barbara Reid domonkos nővér élesen és találóan megjegyezte,

miért hívjuk őt folyton bűnös asszonynak, amikor „a nagyon szerető asszonynak” kellene hívni, mert Jézus így nevezi őt?

A harmadik nyom özvegyünk gazdasági biztonságára utaló jel a kitartása. Az asszony folyamatosan jött a bíróságra (ercheto). A bíróságra való folyamatos látogatásra szánt idő olyan luxus, amivel a megélhetési gazdaságban dolgozók nem rendelkeznek. Az özvegyasszony végül is feltételezi, hogy meghallgatják. Nem érvel és nem mutat be bizonyítékokat, de megismétli: „állj bosszút értem az ellenfelemen”. Vágya ahhoz a bosszúhoz – ugyanez a kifejezés – hasonlítható, amelyet Isten Egyiptom elsőszülöttjein hajtott végre, Izrael a midianiták ellen, Sámson a filiszteusok ellen, és Judit Holofernész ellen.

Ezekkel a többi esettel ellentétben azonban semmit sem tudunk az özvegyasszony helyzetéről, sőt még azt sem tudjuk, hogy jogos-e a kívánsága. Végül is ez egy példázat, és a példázatok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azt várnánk.

Ha az özvegyet gazdagnak és bosszúállónak látjuk, nem pedig szegénynek és igazságkeresőnek, akkor a példázat egészen más színezetet kap.

Az özvegyasszony kitartó könyörgése a bíró ugyanolyan következetes elutasítására készteti a bírót. A bíró sokáig nem volt hajlandó. A nő azonban felülkerekedik rajta.

A New Revised Standard Version szépen idézi, hogy a bíró azt mondta magának: „mivel ez az özvegyasszony folyton zaklat engem, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne fárasszon ki engem”. A New American Bible Revised Edition itt jobb: „Mivel ez az özvegyasszony folyton zaklat engem, igazságos döntést hozok, nehogy végül eljöjjön és megüssön”. A görög még élesebb. A „zaklat engem” szó szerint azt jelenti, hogy „fáradságot okoz nekem”, vagy a köznyelvben „munkát ad nekem”. A hüpópiazó (ὑποπιάζω) jelentése „megfáraszt vagy megüt”. Ez egy bokszolós kifejezés, amit jobban lefordítanak úgy, hogy „megver, arcon üt, bemos egyet”. A „szolgáltass nekem igazságot” vagy „hozz igazságos döntést” pedig szó szerint „bosszuld meg”. Az özvegy megkapja, amit akar – bosszút áll. A bíró kijelenti: „Mivel ez az özvegyasszony folyton munkát ad nekem, bosszút fogok állni érte, hogy be ne mosson nekem egyet”.

A példabeszéd a bíró döntésével ér véget, de nem tudjuk, hogy a döntés igazságos volt-e. Mi nem ismerjük az özvegyasszony ügyének részleteit. Hiányzik minden információ az ellenfeléről, vagy bármilyen jó ok, ami miatt, hogy az ő vágyát inkább igazságosságnak, mint bosszúnak tekintsük.

De Lukács szeret rendet rakni. Nem igazán tudja elviselni a felfordult világot. Azt akarja, hogy özvegyei a helyükön maradjanak, hallgassanak, hagyják, hogy a férfiak vezessenek, és amikor csak lehet, fizessék a számlákat a közösségnek.

A gyermekségtörténet anyagait leszámítva Lukács a nők szerepét segédpozíciókra korlátozza, és ezek közül a nők közül több is özvegy lehet. Simon anyósa, talán özvegyasszony, aki Jézus megmentését igényli, majd szolgálattal válaszol. A Lk 8,1–3 a nők szerepét pártfogó pozícióra korlátozza. Ők támogatják Jézust és az apostolokat, és a férfiak azok, akik a prédikálást, a tanítást és a gyógyítást végzik. A nők nem azért követik Jézust, mert értékelik az üzenetét, az isteni kinyilatkoztatást vagy a személyes elhívást, hanem hálából az orvosi ellátásáért.

A Lukácsnál szereplő többi özvegyasszony is hasonlóan háziasított. Sorrendben a következők:

• Anna, a próféta, akinek szavai azonban nincsenek feljegyezve;
• a cárepati özvegyasszony, akit Jézus a Lk 4-ben tartott prédikációjában említ, de itt csak az Illés által biztosított élelemre szorulva jelenik meg, és nem, mint az eredeti történetben, nagyon is aktív szereplő;
• a naimi özvegyasszony, aki szintén hallgat, és akinek fiát Jézus felneveli;
• a többszörösen házas és így áldozatul esett levitézlett özvegyasszony, akinek története egy hipotetikus próbatétel;
• az özvegyek, akiknek házát az írástudók felemésztik, mivel igen, néhány özvegyet kizsákmányoltak, mint minden kultúrában;
• és az özvegyasszony, aki a templomi kincstárba teszi érméit – ő nem mond semmit, csak lecke anyagául szolgál.

A példabeszéd aktív, erkölcsileg kétértelmű özvegyének újraolvasása fényében azonban lehetséges, hogy a Lukácsnál szereplő többi özvegy más történetet mesél. A mi özvegyünk megfenyegeti a bírót, vagy legalábbis ő úgy érzékeli, fenyegetve érzi magát, és így újabb problémával állunk szemben. Lehet, hogy egy özvegy által leadott ütés gyengébb, mint Muhammad Ali ütése, de az ütés attól még ütés, és az erőszakkal való fenyegetés attól még erőszakkal való fenyegetés. Az erőszakos özvegyasszony képe lehet humoros, de csak akkor működik humorként, ha ismét a sztereotípiákhoz és a megerősített nemi szerepekhez folyamodunk.

A példázat tehát azt kérdezi, hogy a fizikai erőszak valaha is megbocsátható-e?

Az egyik ok, amiért értékelem Juditot, hogy a történet egyértelműen fikció.

Sőt, a példabeszéd azt kérdezi tőlünk, hogy tudunk-e különbséget tenni az igazságosság és a bosszú között.

Figyelmen kívül hagyjuk az özvegyasszony bosszúálláshoz fűződő érdekét, amikor nem veszünk tudomást az ellenfeléről. Neki is van mondanivalója. Az ellenségre vagy ellenfélre való utalás Lukácsnál másutt is megjelenik, hogy megmutassa a pereskedésből fakadó potenciális erőszakot. Itt Jézus beszél: „Mert amint ellenfeleddel együtt egy fejedelem elé mész, útközben dolgozz, hogy elintézd az ügyet, nehogy a bíró elé hurcoljanak, és a bíró átadjon téged a tisztviselőnek, a tisztviselő pedig börtönbe vessen”. Az özvegyasszony nem követi Jézus tanácsát, és mindenki szenved, beleértve a példabeszéd értelmét kereső olvasó is.

A példabeszéd végén a bosszúállás gondolatát is meg kell kérdőjeleznünk. A New American Bible Revised Edition „nem fogja-e Isten akkor biztosítani a jogokat”, vagy a New Revised Standard Version: „szolgáltasson nekik igazságot” szó szerint megint csak „bosszút álljon rajtuk”. Azt akarjuk, hogy Isten álljon bosszút? Eszkatologikus bosszút akarunk? Egyesek számára elképzelhetetlen, hogy Isten más legyen, mint irgalmas. De mások, talán azok, akiket bármilyen istenség vagy kormány nevében megkínoztak, szexkereskedelemre kényszerítettek, bebörtönöztek vagy megöltek, talán azt akarhatják, hogy az elkövetők szenvedjenek. Az igazságosság irgalom nélkül elviselhetetlen, de az irgalom igazságosság nélkül is az.

Amikor tehát, csak hogy hétköznapibb szinten fogalmazzunk, részt veszünk egy bírósági tárgyaláson, vagy esküdtszékben ülünk, vagy részt veszünk egy feltételes szabadlábra helyezési tárgyaláson, az igazságot keressük, vagy bosszút akarunk állni? A kettő között vékony a határvonal. Én ezen a vonalon jártam – ez egy utalás Johny Cashre, hiszen nashville-i vagyok –, mivel az elmúlt 14 évben a nashville-i Riverbend Maximum Security Institute-ban tanítottam Vanderbilt-órákat. (Itt található Tennessee állam siralomháza.) A Riverbendben tanuló diákjaim jól megértik a bosszúvágyat. Ez a vágy vezet a halálbüntetéshez. Az özvegy bosszúvágya arra készteti, hogy erőszakosan közeledjen a bíróhoz, és a bosszú rendszerét állandósító bíró olyan döntést hoz, amely valószínűleg erőszakot vált ki az ellenféllel szemben.

Ennek az özvegynek továbbra is zaklatnia kell minket. Nem tudom támogatni sem őt, sem a bírót, és nincs elég információm ahhoz, hogy az ellenfélről beszéljek. Mivel pedig a példabeszédben nem találok igazságot, máshol kell keresnem. Például keresztkérdéseket kell feltennem magamnak. Milyen előfeltevéseim vannak az özvegyekről és a bírákról? Vagy milyen előfeltevéseink vannak arról, amit egyesek „büntető igazságszolgáltatási rendszernek”, mások pedig „új Jim Crow”-nak neveznek? Mi a helyzet az emberi természettel és a bosszúállási vággyal?

A példázatoknak nyomasztaniuk kell a kényelmeseket. Olyanok, mint a bűzbombák, amiket a status quo-ba dobnak. Mélyreható tanítások, amelyek arra kényszerítenek minket, hogy feltegyük a megfelelő kérdéseket, megkérdőjelezik előfeltevéseinket, kreatív gondolkodást igényelnek, és közelebb visznek Isten országához, ha eléggé odafigyelünk.

Az elveszett pénzérmés asszony példázata

Hogyan halljuk az elveszett pénzérmés asszony példázatát? Megjegyeztem, hogy a nő ugyanabban a helyzetben van, mint a juhait elvesztett ember és a fiát elvesztett apa. A keresztény hagyomány a férfit és az apát Istennek tekinti. A nőnek is annak kellene lennie. Nem hiszem azonban, hogy az első századi zsidók bármelyiküket is Istennek gondolták volna. Szerintem úgy gondoltak ezekre az emberekre, mint olyanokra, akik elvesztettek valamit, és aztán meg kell találniuk valamit.

Az érmés asszony példázata a második a három példabeszéd közül, amelyek mindegyike azonos szerkezetű. Az első (Lk 15,4–6) így kezdődik: „Melyikőtök az, akinek száz juha van, és az egyiket elveszíti, nem hagyja-e a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? És amikor megtalálja, hogy a vállára teszi és örül. És amikor hazatér, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.” Egyébként nem hiszem, hogy érdekelte őket.

Lukács ezután a példázatot allegóriává alakítja. Ez Lukács: „Éppen így, mondom nektek, nagyobb lesz az öröm a mennyben egyetlen bűnös felett, aki megbánja bűneit, mint kilencvenkilenc igaz ember felett, akiknek nincs szükségük bűnbánatra.” Az első századi zsidók nem ezt hallják. A juhok gazdáját soha nem nevezik Jó Pásztornak vagy egyáltalán pásztornak, így nincs közvetlen okom feltételezni, hogy ő Isten. Ha pásztor, akkor pocsék pásztor, mert elvesztette a juhokat. Isten nem veszít el minket. Ő sem ügyes juhász. Ha a kilencvenkilencet otthagyja a pusztában, hogy megkeresse azt az egyet, a nap végére csak egy juha marad, mert a juhok elkóborolnak.

Deborah Appler barátom, aki a pennsylvaniai Moravian Seminary-ban tanít, említette, hogy ezt a példázatot tanzániai barátaival olvasta, és a tanzániai barátai így válaszoltak: „Ha a juh eltéved, lelőjük”. Nem hiszem, hogy Jézus is erre gondolt.

Az első hallgatók sem a bűnbánatról szóló üzenetet kaphatták. A juhok nem térnek meg. Nincs olyan, hogy birkaszégyen, angórakecske-szorongás, vagy azoknak, akik görögül tudnak, merinó-metanoia.

Tehát amit azok a korai zsidók hallhattak, az a számolás volt, mert ha van száz juhod, és egyet elvesztettél, honnan tudod? Nem mondhatod meg a juhoknak, hogy tizes csoportokban sorakozzanak fel, és a hajszalagok vagy a színes zoknik alapján sem lehet őket megkülönböztetni. Végig kell menned a juhnyájon, ami azt jelenti, hogy számolnod kell.

Íme a szerkezet. Az embernek száz volt, megszámoltam, egy hiányzik. Aztán egy teljes körű keresés. Aztán felhívod a barátaidat, és bulit rendezel. Ugyanez a struktúra a nőnk esetében is (Lk 15,8–9): „Melyik asszony, akinek van tíz ezüstpénze, ha egyet elveszít, nem gyújt lámpást, nem söpri ki a házat, és nem keresi gondosan, amíg meg nem találja? És amikor megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam az érmét, amit elvesztettem.” Egyébként szerintem őket sem érdekelte. A szerkezeti váz ugyanaz. Miként a férfinak száz bárány, az asszonynak tíz érméje volt. Miként a férfi, az asszony is számolt, mert csak úgy tudja, hogy tíz érméből egyet elvesztett, ha megszámolja.

Aztán jön Lukács, és egy allegóriát ad nekünk. „Éppen így – mondja Lukács –, mondom nektek, öröm van Isten angyalainak jelenlétében egyetlen bűnös felett, aki megbánja bűneit”. Nézd, ha a bárányok nem térnek meg, az érmék kevésbé kerülnek elő. Nincs olyan, hogy filléres bűnbánat vagy negyeddolláros bűnbánat. A kérdés ismét a számolás.

A távollévő anya példázata

Így jutunk el Lukács harmadik példázatához, a tékozló fiúhoz, amelyet talán jobb lenne a távollévő anya példázatának nevezni, de ennek nincs semmi vonzereje. Még jobb lenne, ha úgy hívnánk, hogy „Egy ember két fiának példázata”, mivel így kezdődik: „Volt egy ember, akinek két fia volt”. Nincs időnk végigfutni a példázatot, de a provokációt látjuk. Az emberből, aki megszámolta a juhait és az asszonyból, aki megszámolta az érméit, az embernek csak két fia volt, de ő nem számol. A példabeszéd provokációja szívszorítóan azután jut el hozzánk, hogy a kisebbik fiú hazatért, és apa ünnepséget rendezett.

Az idősebbik fia a mezőn volt, és amikor a házhoz közeledett, zenét és táncot hallott, és odahívta az egyik rabszolgát, hogy megkérdezze, mi folyik ott. Volt elég idejük, hogy hívják a zenekart és a vendéglátóst, de az idősebb fiút senki sem hívta, mert volt egy ember, akinek két fia volt, és elfelejtett számolni.

Így a három példabeszéd együtt kérdezi: „Megszámoltad?”. Más szóval: mindenki érezte-e, hogy megszámlálták? Biztos, hogy senkit sem hagytál figyelmen kívül? Amikor pedig számolsz, meggyőződsz-e arról, hogy a számolásod nem betanulásból vagy megszállottságból történik – mint a börtönben raboknál a napi hatszori számolás –, hanem szeretetből? A nő a példaképe annak, aki számol, és amikor észreveszi, hogy valami hiányzik, keres és talál. Ez teszi őt példaképpé.

Bölcs és oktalan szüzek

A tíz szűz példázata (részlet), Phoebe Traquair, Mansfield Traquair Church, Edinburgh.

Így tehát eljutunk a Mt 25 fejezetében szereplő bölcs és oktalan szüzekhez. Ők független nők, akik az apai ellenőrzésen kívül, de nem is a férj háztetője alatt élnek. Ők is mindannyian elalszanak, és a vőlegény késését tekintve ki hibáztathatná őket? Azt tesznek az olajukkal, a pénzükkel és az idejükkel, amit akarnak.

Máté elbeszéli nekünk, hogy a mennyek országa olyan, mint ez a tíz nő, kivéve, hogy a történet végén van egy elválás. Ötüknek elfogy az olaja, amikor a másik öt nem hajlandó osztozni. Siessetek a piacra, javasolják – méghozzá éjfélkor – és töltsétek fel a készleteket. Miközben az öt olaj nélküli szűz megvásárolja az olajat, eljön a vőlegény, és akik készen álltak, vele együtt bemennek a menyegzői lakomára, és az ajtó bezárul. Később jön a többi szűz is, és azt mondják: „Uram, Uram, nyiss ajtót nekünk! De ő így felelt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket”. A példabeszéd pedig az evangélista figyelmeztetésével zárul: „Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát”. Azt hiszem, ez Máté szava, mert a példázatban valójában mindannyian elaludtak. Azon tűnődöm tehát, vajon láthatunk-e itt valami mélyebbet, mint hogy gondoskodjatok arról, hogy legyen elég olajotok, vagy jó cselekedetetek, vagy hitetek, vagy imádságotok, vagy bármi más. A példázatoknak el kell gondolkodtatniuk minket; fel kell ébreszteniük; és ez a példázat is ezt teszi.

Akarjuk-e, hogy a tíz nő szolidáris legyen egymással, ahelyett, hogy megosztják magukat egy férfi kedvéért, aki ebben a történetben csak egy megkésett vőlegény, és nem minden allegorikus segítség nélkül, Jézus.

Hibáztassuk azokat az embereket, akik egyszerűen ostobák? Máté ostobának nevezi őket. A görög mórosz (μωρός), innen moron angol szó (idióta, gyenge elméjű, nem normális ember). Vagy talán el kellene ismernünk, hogy nem mindenki rendelkezik ugyanolyan kognitív képességekkel? Itt a fogyatékossággal kapcsolatos tanulmányok segíthetnek.

Felismerjük, mi történik, ha az önzés felülkerekedik az osztozáson?

Azt akarjuk-e, hogy az emberek kívül maradjanak, vagy talán, csak talán, megkérdezhetnénk, hogy ez tényleg egy olyan esküvő, amelyen részt akarunk venni? Ünnepelnünk kell-e, ha az ajtó bárki előtt el van zárva? Bizonyára a mennyek országa nem egy elzárt ajtó vagy egy gyöngyházfényű, zárt közösség. Nekünk pedig belülről követelnünk kell-e, hogy az ajtót kinyissák, vagy a kívülállóknak kell tovább kopogtatniuk, vagy foghatják az olajukat, és mehetnek maguknak csinálni egy saját ünnepséget? Hol akarunk a történet végén lenni?

És hol az igazságosság, az együttérzés, a barátság, a hűség vagy a szeretet?

A nőkről szóló példabeszédek mindezt és még többet is tesznek.

• Bepillantást engednek számunkra a zsidó nők történetébe és ezáltal a zsidó nők cselekvőképességébe.
• Feltárják, hogy nem kell a judaizmust rossz színben feltüntetni ahhoz, hogy Jézust jó színben tüntessük fel.
• Segítségükkel a férfiaknak azonosulniuk kell a nőkkel, ahogyan a nők is azonosulni fognak a tékozló fiúval vagy az irgalmas szamaritánussal.
• Segítenek mindannyiunknak felismerni a nemi szerepek összetettségét, a sztereotípiák veszélyeit és a helyes kérdések feltevésének szükségességét.

Ha én, mint aki nem vagyok keresztény, ilyen erőteljes üzeneteket találok ezekben a történetekben – ha provokálnak és kihívást jelentenek számomra –, akkor, ahogy héberül mondjuk, qal vahomer (קל וחומר, szó szerint: „könnyű és nehéz”, vagyis következtetés a csekélyből a jelentősre), mennyivel inkább kell értékelniük azoknak, akik Jézust Uruknak vallják?! A példázatok csodálatos történetek. Irigyellek benneteket, hogy istentiszteleti kontextusban hallhatjátok őket. És csatlakozom Önökhöz, hogy ünnepelhetjük a példázatokat, illetve Mária Magdolnát, a női erőt és a zsidó-keresztény kapcsolatok nagyobb dicsőségét. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Forrás:

A képek lelőhelye:

BBC GoodFood; Jewish Women's Archive; Wikipedia. 

Az előadóról:

Amy-Jill Levine 1956-ban született. Massachusettsben, egy túlnyomórészt katolikus környéken nevelkedett, így a keresztény hagyomány számos aspektusát megismerve és szeretve nőtt fel – bár ő maga ortodox zsidó. Egyetemi tanulmányait a Smith College-ban végezte, doktori fokozatát pedig a Duke Egyetemen szerezte. Önmagát „jenki zsidó feministának” nevezi, és előszeretettel ötvözi humorral a történeti-kritika szigorát, az irodalomkritikai érzékenységet. Hálásak vagyunk érte és büszkék vagyunk rá, hogy több írása is megjelent a #BibliaKultura felületén – lásd alább.

Ajánlott bejegyzéseink Amy-Jill Levine tollából:

1. A Nagyhét és a zsidógyűlölet. Hogyan kerüljük el a zsidóellenességet idén Húsvétkor?
2. Az egyeneslelkűség és a jótékonyság egy tőről fakad
3. Amikor egy zsidó nő az Újszövetséget olvassa